Tanner Gábor
A VHS-től a DVD-ig és tovább...
2003. november

Generációm számára a film már nem kizárólag moziélmény, legalább ugyanannyira viedoélmény is. Filmklubokban és a Dohány utcai Filmmúzeumban láttam a nagy klasszikusokat, kis körúti mozikban és a balatonakali kertmoziban a 80-as évek kurrens filmjeit, de a korai Woody Allen-kollekciót az Intervideo Mártírok útjai (Margit körút) videotékájából kölcsönöztem ki, egy sereg moziban soha nem látott filmmel együtt: Alice már nem lakik itt, Dog Day Afternoon stb. Jártam a Vico tékájába, nem érdekelt, hogy ott javarészt szemét, B-filmek voltak, ki lehetett onnan turkálni néhány érdekességet is, például egy dzsungelben menekülős kábítószer-kereskedős akciófilmet a kölyök Andy Garciával. És sok pénzt hagytam a Király utcai Mokép kölcsönzőben, meg a Wesselényi utca-körút sarkán levő Televideónál is. Azoknak a filmeknek a nagy részét, melyek meghatározzák filmes ismereteimet, videón láttam. Ma is igyekszem megszerezni minden fontos filmet kazettán. Aztán évekig nem teszem be őket a videóba, de ott vannak az íróasztalomtól jobbra egy hatalmas, külön videokazetták tárolására készíttetett szekrényben. Mely az átellenes, egész falat betöltő könyvespolcrendszerrel szemben csukható ajtós, hogy ne porosodjanak a kazetták, ugyanis kevesen tudják, de a képmagnó szalagfején három ezred-milliméteres az elektromágneses rés, ami nem jó, ha eltömődik. (A mai napig is általában egy videomagnó a legprecízebb berendezés a lakásokban.) A videokazettáim közelében vagyok nyugodt. Ha eszembe jut, leveszem valamelyiket és megnézem. Vagy csak beletekerek. Vagy hagyom, hadd menjen a háttérben - inkább, mint tizenötödszörre ugyanaz a 30-as évekbeli "klasszikus" melodráma a Filmmúzeumon. (Néha az az érzésem, hogy az említett csatorna nem vetítési jogot, hanem vetítési kényszert vásárol a jogtulajdonosoktól a filmjeihez, és valamelyik szemüveg-forgalmazó céggel állhat szoros kapcsolatban, ugyanis olyan kópiákat szerez be, melyek a 80-as évek végének négyszer-ötször átmásolt, hangbemondásos videóinak életlen, remegő kontúrvonalú vizuális világát idézik. Jó vicc volt ez először, de már szerintem nem nevet rajta senki.) Talán most már megkockáztathatom: jobban szeretem a videót, mint a mozit. Amikor például a 80-as évek végén beültem a barátaimmal a T2-re a Corvinba, nem értettem, hogy mi ebben a filmben a nagy szám (elég ideges is voltam, mert mögöttünk egyfolytában pofáztak), aztán évekkel később a videó révén rájöttem. Lelassítottam és kikockáztam a trükköket, vissza-visszatekergettem a jeleneteket, amikor például a kisfiú a T-101-sel játszik, miközben a mama belső gondolatait halljuk: a monológ a sci-fi történet egyedülállóan szép gép-apológiája. Ma már tanítom is a film egyes jeleneteit az óráimon. Ugyanis nemcsak beszélek a filmekről, de meg is mutatom őket. Vagy amikor hivatkozom egy-egy jelenetre, beteszem a kazettát, és le is vetítem. Én a filmek jó részéről még csak hallottam és olvastam. (A Rocco és fivéreit például kívülről tudtam már, legalábbis azt, hogy miként kell értelmezni, hol a filmtörténeti helye, mi a filmtörténeti jelentősége, de tíz évig egyetlen kockáját sem láttam. És hát őszintén megvallva, a film teljesen másmilyen volt, mint amire számítottam, ráadásul szerintem másról is szól, mint amiket olvastam róla.) Erről persze eszembe jutnak a kritikusok, filmtörténészek reakciói a videó elterjedésekor a 90-es évek elején. Bőszen hangoztatták, hogy a kis fekete műanyag dobozkák a szenny és mocsok, de legfőképpen a pornográfia hordozói, és nem átallották a videózást a csalás, lopás, tilosban járás jelképeként feltüntetni, otrombán felnagyítva a kalózkodást, feketeterjesztést (melyek bizonyos jogszabályi hiányosságok és technikai tökéletlenségek miatt kétségtelenül a jelenség velejárói voltak - csak hát a legkevésbé sem meghatározó mértékben). Legalább láthatják az internet hívei, hogy a jelenség szintű negatív kritikákban sincs semmi új a nap alatt! És hát volt ennek az elítéltetésnek hangulati alapja. Igaz, ez majd tíz évre és egy másik rendszerbe nyúlt vissza. A 80-as évek második felében a videó a feketegazdaság, a szub(tömeg)kultúra része volt. Emlékezzünk csak a vámpapír nélküli videókkal üzletelő Wolfra és a kazettákat hangalámondó neurotikus angol tanárnőre a Zuhanás közbenből, vagy az illegális pornó- és videofilmek terjesztéséből meggazdagodó Raffaelre A dokumentátorból! És ha nem akarok ennyire nagyképű lenni, akkor felidézhetem a házibulikon vetített pornófilmeket is. Valaki elcsente otthonról a metálszürke Siemens videót, mások kazettákat hoztak. A kép ugyan annyira rossz volt, hogy csak sejtetni engedte a lényeget (most jut eszembe, lehet, hogy egy "kopasz cenzor" keze van abban is, hogy a házi videók csupán a felét tudják rögzíteni a készülékbe futó képeknek, így idézve elő a fent emlegetett minőségromlást, mely egyszersmind komoly cenzúrájául is szolgál a látványnak), de a hangok is elég gerjesztőek voltak. Mégis leginkább arra vagyok büszke, hogy még a rendszerváltás előtt sikerült végigkínlódnom az 1984-et egy fekete-fehér impresszionisztikusra mosódott felvételről nagy titokban egy Klauzál utcai barátomnál. Azt hiszem, az ekkoriban egymást érő tömegdemonstrációk már nagyobb hatással voltak rám, mint ez a leleplező tanmese. De jó volt egy kicsit a sötétben bujkálni. A kritikákban az aljakultúra feelinget próbálták prolongálni. Meggyőződésem, hogy éppen azért, mert nagyon jól tudták, a videó egy sokkal komolyabb jelenséget fog előidézni: megroggyantja a hagyományos filmtörténet elefántcsonttornyának tartópilléreit. És ezt a paradigmaváltást, ameddig csak lehet, igyekeztek késleltetni. Amíg nem volt videó, a filmtörténethez, filmkultúrához ma már szinte elképzelhetetlenül korlátozott kereteken belül lehetett csak hozzáférni. A közel kerülés nehézsége kivételes helyzetet kölcsönzött a bennfenteseknek. A film valami monumentális dolog volt. A filmesztéták pedig a tudók, az ismerők. Úgy adtak hírt filmekről, úgy idéztek fel filmbeli jeleneteket ellenőrizhetetlenül, mint a csodák tanúságtevői. Ennek pedig a rendszerváltással egyszer s mindenkorra vége szakadt. Még akkor is, ha a folyamat nem egy csapásra ment végbe, és igazság szerint már 1988-ban elkezdődött. De nem csupán a filmekhez való hozzáférés lett radikálisan könnyebb, a filmkultúra átdimenzionálódott. Soha nem látott új filmek bukkantak fel benne. És ezeknek semmi közük nem volt a szeméthez. Az történt, hogy számomra, számunkra már nem csupán Fellini, Antonioni, a neorealisták stb. jelentették a filmtörténetet, de Kasdan, Pakula vagy Pollack is. Előkerültek azok a filmek, melyekre korábban nem hivatkozott senki. Az elérhető filmkultúra keretei kitágultak. A korábbi, zárt filmtörténetnek vége szakadt.

A videó hétköznapivá válása két, egymással ellentétes dolgot tett egyszerre lehetővé. Egyrészt felgyorsította a filmek befogadását. Ugye ismerős a kép a kezében három videokazettával távozó kölcsönzőről? Biztos, hogy nem nézi végig mindegyik filmet, de mindről lesz fogalma, tudni fogja, hogy amit félbe hagyott, vagy amibe beletekert, az miért nem tetszett neki. Megváltozik a filmhez való viszonyunk. Ahogy a filmnézés az egyéni ízléshez igazodik, felszabadultabb lesz a néző: nem kell végigunatkozni semmit. A moziból kijönni nehéz, egy kazettát megállítani és kivenni csupán két gombnyomás a távirányítón. Mindez nem felszínes cselekvéssor, semmi köze ahhoz, amikor a tévé távirányítójával rá-, vagy elkapcsolunk egy filmről, aminek a címét se tudjuk, ami megy már vagy fél órája, és különben is csak azért mozgatjuk az ujjunkat a távirányítón, mert a chips már elfogyott. Gyors döntéseket hozunk a filmekkel kapcsolatban is. Egy 5-6 vasdobozban álló 25 kilós celluloidtömeg tekintélyt parancsoló, akármit rejtsen is a hordozó, egy kis fekete műanyag doboz, amit manapság olyan vékonyra öntenek, hogy ha az ember túl nagy hévvel veszi ki a dobozból, könnyen összeroppanthatja, nem több, mint amikor előveszünk egy tollat, vagy leveszünk a polcról egy könyvet. Csak ketten vagyunk, lássuk, mire megyünk! A filmkultúra szubjektivizálódik. Másrészt a videó segít elmélyíteni filmes ismereteinket. Ha ugyanis nem értünk valamit, vissza lehet tekergetni egy-egy részt, vagy ha az ember elszunyókál, de azért még esélyes a film, ébredés után újra nekiláthatunk, legfeljebb egy nappal később visszük vissza a kazettát a kölcsönzőbe. Ha a moziban alszunk el, a filmnek lőttek, nem fogunk újra visszamenni, esetleg megvárjuk, míg kihozzák kazettán. (Bár ez csak önáltatás: én még egyetlen filmet sem néztem meg videón azok közül, amelyeken elhorkantam a moziban.) Látszólag ellentétes ez a folyamat az előbbivel, ám valójában ugyanaz történik itt is, mint a gyorsabb filmnézéskor: felértékelődnek az egyéni nézői döntések, a filmek közel kerülnek hozzánk.

Nos, hát ott állunk a videotékában. Böngészgetjük a pultra kitett kazettadobozokat. Minden ellenérzésünket legyűrve belelapozunk a koszos műanyag katalógusokba, melyekben számtalanféleképpen csoportosították a filmeket. Valljuk be végre, kutyát sem érdekel, mi jelent meg a múlt héten. A videotéka nem mozielőcsarnok. Itt böngészni kell, hagyni, hogy befolyásoljanak a látottak. Itt hosszú tíz perceket kell eltölteni tipegve-tapogva. Aztán az ember vinne már sokat, de szűkíteni kell a kört: háromnál több nem fér bele. Mondogattam én magamban, hogy mit akarok (az interneten megnéztem a friss megjelenéseket), de az ajtón megláttam Jean Renót és Juliette Binoche-t a Félix és Rose plakátján (végül is ez se olyan régi), aztán arra gondoltam, ehhez pont jó lesz az 1975-ös Agresszió Trintignant-nal és Deneuve-vel, amit már régóta meg akartam nézni (legutóbb éppen a Muszter készülő Deneuve-cikkéhez háttérként), de valahogy nem volt még hozzá hangulatom. Az előbbi film felejthető, sőt felháborító, amikor Binoche lemossa az arcáról a vastag make-upot, hogy természetesebb legyen, mert ugye ebben a világban a természetességgel lehet a legtöbbre menni - minden hazugságnak van határa! Az Agresszió érdekesebb volt, Bosszúvágy francia módra. Trintignant összeakaszkodik pár motorossal az úton, akik leszorítják, megverik, s amikor magához tér, feleségét és kislányát holtan találja az autó körül a sárban. Nem vágja földhöz a dolog, keresi ugyan az elkövetőket, de csak ímmel-ámmal. Megérkezik feleségének testvére, a gyönyörű Deneuve, aki többször felkínálkozik a férfinek. De Trintignant-nak nem kell a nő. Ez így első hallásra talán meghökkentő, de voltaképpen tökéletesen érthető: Deneuve egy hamisan csillogó jégcsaptündér, nehézkes, nincs benne semmi vonzó. Mindehhez természetesen gyönyörű. Trintignant viszont elképesztően jól hozza a jóléti kapitalizmus szívóskodó kispolgárát, a Párbajbeli Dennis Weaver európai változatát, akiben nincsen semmi szenvedély, semmi élet (egyetlen hirtelen mozdulata, hogy bemutat a felesége után cuppogató motorosoknak), mintegy eltűri az élet által ráosztott szerepeket.

De térjünk vissza a videózáshoz! A vele szemben fanyalgók egyik legfőbb érve a gyenge képminőség. Most azt hagyjuk, hogy a mozikópiákkal kapcsolatban is lehetne kifogásokat támasztani (gondoljunk csak a film bemutatója utáni harmadik héten a Hunnia moziban vetített életlen, karcos kópiákra, vagy mondjuk egy vadi új celluloidra a Duna Plaza 7. termében, ahol még az utolsó előtti sorból sem lehet fejmozgatás nélkül végigolvasni egy kicsit hosszabb feliratot), de végre észre kellene venni, hogy ez az 50-es évek óta hangoztatott negatív kritika pontosan azokat nem foglalkoztatja, akikre hivatkozva unos-untalan megfogalmazzák - vagyis a nézőket. Ki tudja, miért van így. Talán mert amennyivel kisebb egy szoba a vetítőteremhez képest, arányaiban annyival kisebb képernyővel is megelégszünk benne. (Kisebb képernyőn pedig kevésbé esik szét egy gyengébb minőségű kép.) De talán a legfontosabb, hogy a tévé-videó jobban illeszkedik az ember ergonómiájához. A kevésbé intenzív vizuális élmény könnyen feledhető más előnyökért. Arról már nem is beszélve, hogy az emberi agy olyan, mint a képjavító szoftver: jobbnak látja a képet, mint amilyen, és később, amikor felidézünk az agyunkban bizonyos jeleneteket (vagy csak úgy általában visszagondolunk a filmre) nem a kásás kép jut eszünkbe, hanem az a hatás, melyet a film kiváltott belőlünk. Úgy működik ez, ahogy a fiam mondta A Karib-tenger kalózai után (két órán keresztül sutyorogtam a fülébe a dialógokat, ugyanis még nem tud olvasni, a film pedig feliratos volt), hogy apa, tisztára úgy emlékszem a filmre, mintha magyarul beszéltek volna benne. Szóval ott állunk a piacon. Már megvettük a vasárnapi ebédhez valót, na jó, meg egy pár zoknit a kínainál, és akkor belenézünk a feketefelvételeket áruló fickó papírdobozába. Pár száz forintért megvehetjük a legújabb filmet. És már nem is olyan kásás a kép, mint tíz évvel ezelőtt, amikor egyes tékákban a pult alól lehetett valószínűleg a gyöngyvászonról VHS-kamerával felvett kazettákhoz jutni. (Én Pesterzsébeten tudtam egy ilyen kölcsönzőt. Piros műanyag dossziéban volt a feketefilmek listája, de ehhez a kincshez csak azok juthattak hozzá, akiket a tékás ismert, vagy akik megfelelő ajánlóval érkeztek.) A piacon az a rendszer, ha valaki visszahozza a múlt heti kazettát, akkor az új filmből kedvezményt kap. Mint az üres szódás patronoknál. Ez persze nyilván forgalomserkentő üzleti fogás, de ne hagyjunk figyelmen kívül ezzel kapcsolatban egy érdekes jelenséget! Ha egy piacon vett filmet megnéztünk, még ha nem is tetszett, akkor sem szakad meg a kapcsolatunk vele azzal, hogy visszapörgetjük és kivesszük a magnóból, hiszen ez a kazetta lesz a következő cserealapja. A moziban az élmény lezárt, véges. A rossz film semmilyen módon sem hordja magában egy jobb film ígéretét. Jegyünk az üres popcornos papírzacskóval hullik a mellkasig érő, belül műanyag zacskóval bélelt vashengerbe.

Úgy tűnhet, a mozi a színházhoz hasonlít, amennyiben megtöri a hétköznapi ritmusunkat, hiszen moziba is, színházba is el kell menni. A mozi a képfogyasztás kitüntetett színtere. De mi vonz oda bennünket, amikor amúgy is képözönben élünk? Egyrészt, hogy ott a csúcstechnika színvonalán élvezhetjük a filmeket. (Bár ebben a tekintetben a házi szórakoztató elektronika komoly vetélytársa a mozinak, gondoljunk csak a home theatre rendszerekre.) Másrészt éppen azáltal igyekeznek bennünket becsábítani a mozikba, hogy életünk természetes színterévé teszik. Éppen hogy nem kiemelnek bennünket a hétköznapjainkból, hanem ezekbe a mindennapokba igyekeznek integrálni a mozit. Ezért vannak a modern mozik a bevásárlóközpontokban. Az ott tébláboló emberek ugyanis már elmentek otthonról, a kiszakítás problematikára tehát nem a mozisoknak kell megoldásokat találni. Tipikus jelenség, hogy este 7 és 10 óra között meglazított nyakkendős yuppik forgolódnak a multiplexek pénztárainál, jobb kezükben popcorn, mellettük egy szigorúan áll alattig érő csaj. Moziznak, hiszen a munkának vége, hazamenni minek, ott előbb-utóbb szembe kellene néznie önmagával, jobb valami figyelemelterelő dologgal elütni az időt lefekvésig... Egy pláza csillogó-villogó jólétet sugárzó közegében pedig igazán otthon érzik magukat. Amikor egy pláza shoppingoló ül be egy multiplexbe, lényegében ugyanaz történik, mint amikor a piacoló megvesz egy a kazettát abból a bizonyos papírdobozból. Mégis a lényeg az apró különbség a kettő között. (Most tekintsünk el attól az egyébként nagyon fontos distinkciótól, hogy az egyik legális, a másik törvénytelen cselekedet.) Nos, a shoppingolás meghatározó mértékben jelképes cselekvés, amennyiben éppen ennek révén válik a vásárló a fogyasztói társadalom demonstráltan integráns tagjává. Ugyanez az attitűd érvényesül, mikor beül a moziba. A piacoló ezzel szemben lopva veszi meg a kazettát, nem a vásárlás aktusára büszke, hanem arra, amit megszerzett, vagyis a filmre. Az előbbi néző mit mond? Voltam moziban. A másik: láttam ezt és ezt a filmet. Ha elviszem a gyerekeimet moziba, az egy ötezres. Amikor aztán elmondom a barátomnak, hogy moziban voltam a gyerekekkel, akkor neki azt kell ebből megértenie, hogy mi bizony még a hónap végén (vagy a lakásfelújítás kellős közepén stb.) is megengedhetünk magunknak egy ilyen kiadást. A mozi többé nem kitüntetett módon a filmbefogadás színtere. Mindezzel együtt nem állítom, hogy a mozi a luxus szórakozási forma volna. Éppen ellenkezőleg, az összes kólát, kukoricát, fagyit beleszámítva még mindig a legolcsóbb ilyen típusú intézmény, gondoljunk csak a színházi helyárakra, vagy a hangverseny-, koncertjegyekre! Nem is várhatunk emelkedett élményt, hiszen a mozik visszakerültek a tömegszórakozásnak vagy szabadidő-eltöltésnek abba a közegébe, ahonnan valamikor "indultak". A múlt század elején a vurstlikban, ligetekben (nem egyszer piacokon) álltak a mozgófénykép-sátrak, a végén a bevásárlóközpontokba kerültek. Így a moziba járást a fogyasztás kultúrájának változásai határozzák meg.

Egyetlen reményünk a videó. Úgy kellene persze ma már fogalmazni, hogy az otthoni, nem televíziós képfogyasztás. A képmagnót ugyanis leváltják a DVD-berendezések, illetve a házimozi-rendszerek. Van egy kristálytiszta képű, hosszúkás tévé előttünk és egy csomó hangszóró a szoba különböző pontjain. A hang körbevesz bennünket. A rádióhullám-függöny fizikailag is elszigetel a valóságtól. Mint a moziban. Csakhogy. Csakhogy ez nem teljesen igaz. A házimozi-installáció tökéletes működésének komoly gátjai vannak. Például az alattunk lakó Bakos néni, aki egy székről a régi kártyaasztal tetejére állva a partvis végével éppen eléri a plafont, hogy a mennyezetet megrengető csatajelenetért cserébe beledurrogtasson egy romantikusabb részbe, vagy a szomszéd bácsi, aki már egy mérsékelten hangos kacagásra is erőteljesen ütlegeli egy fémtárggyal a radiátort, a mélynyomó rezonálására valószínűleg lyukat ver a falba. Ilyen az, amikor az ember spontán gátat szab a technika fejlődésének. Persze az is lehet, hogy a házimozi-rendszerek urbanizációs robbanáshoz vezetnek: megszűnnek a társasházak és lakótelepek, s hűlt helyükön egymástól hangmérnökök által kiszámított távolságban családi házak bukkannak elő. Igaz, akkor még mindig nem küszöböltük ki a fiam jelentette problémát, aki valami elképesztően rendetlen, és félek, hogy a házi mozis szobában széthagyott tárgyai rontják az akusztikát. Olvastam valahol mostanában, hogy komoly haladást értek el a házi mozi surround hangzásának fejhallgatóban történő szimulációjának terén. Ez az ötlet már majdnem olyan színvonalú, mint a Brazilban látható képközvetítők, melyeknek miniatürizált képernyője elé egy nagyítót szereltek, hogy valamit látni is lehessen a képből. És van még egy bajom a VHS-képmagnó-tévé kombinációját leváltó házimozi-rendszerrel, jelesül, hogy az ilyen berendezés birtoklása státusszimbólum. Fentebb azt írtam, hogy a multiplexek korában a filmnézés utolsó mentsvára az otthoni videó vagy DVD. A házi mozi ezt is szépen le fogja bontani. A méregdrága berendezések az otthoni képfogyasztást is drágává teszik.

Kezemben egy most forgalmazásra kerülő Chaplin-DVD-vel belépek a házimozi-szentélybe. Mivel a testvéremnél van csak ilyen herkentyű, a családja is leül körülöttem, figyelik, mit hozott már megint a bogaras nagybácsi. Elindul a film. Alig pár perccel később egymás után mindnyájuknak akad valami tennivalója kint. És én egyedül ülök, egy technikai csodabunkerben: előttem éles, noha fakó képek peregnek, hallom a némafilm-zenét is, és közben úgy érzem, a berendezések egyre fenyegetőbben néznek engem. És tulajdonképpen igazuk van: Chaplin nem nézhető házi moziban. Akkora a különbség a ki nem használt technikai lehetőségek és a film "szolgáltatásai" között, hogy az már szinte agyonnyomja az embert. Mintha fordítva működne az ember kiegyenlítő képessége, melyről a rossz képminőség kapcsán írtam: tudom, hogy mire lennének képesek a körülöttem levő csodamasinák, és zavar, hogy én csupán olyan működésre "kényszerítem" őket, amilyet egy pár tízezer forintos videó vagy DVD is meg tudna oldani. Elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor a képközvetítő eszköz (indirekt módon) "beleszól" tartalmi kérdésekbe is, vagyis abba, hogy mit nézzünk. Élvezhetetlenné teszi számunkra az elmaradott technikai színvonalon készült filmtörténeti alkotásokat. Ez a gépek csendesen agresszív lázadása.

Mivel most jönnek ki azok a filmek VHS-en, meg DVD-n, melyekről az első számban írtam, vittem magammal a vendégségbe egy Vitathatatlan DVD-t is. Az élmény lenyűgöző volt. Pont ugyanazt a filmet láttam, mint két hónappal ezelőtt a moziban. Átugrottam Peter Falk idegesítő magánszámait (kiöregedett, folyton fuckingoló maffiózóként ő hozta össze a nagy bokszmeccset), kétségtelenül gyorsabban végeztem a filmmel, mint a moziban. Pengeéles volt a kép. De én is úgy éreztem, mint annak a felmérésnek a résztvevői, melyről az USA Todayben olvastam pár évvel ezelőtt: bármennyire is szeretném, nem látom akkorának a változást, mint amikor a fekete-fehér közvetítésről áttértek a színes műsorszórásra. Nagyobb ennek a "forradalomnak" a füstje, mint a lángja.

De nem csupán öregséggel együtt járó fanyalgás van bennem a DVD-vel és a házi mozival szemben. Sőt, inkább csalódott vagyok. Mindig azt remélem, hogy végre tényleg radikális technikai változás szemtanúja lehetek a képközvetítők történetében. Elhangzanak mindenféle reklámígéretek, aztán kiderül, hogy nem történt semmi lényeges. Mi a különbség egy VHS-kazetta és egy DVD között? Ez utóbbi kevésbé sérülékeny, mivel nem kerül fizikai kapcsolatba a letapogató eszközzel, és kisebb helyen elfér. Valószínűleg az élettartama is hosszabb. Amúgy tök ugyanolyan dobozban árulják. És éppen ez a probléma. A doboz. Egy film választhatósága DVD-n ugyanolyan korlátozott, mint VHS-en vagy mint a moziban. Sőt. Ma már egy olcsó videó is képes kvázi NTSC-jeleket küldeni a tévére (így egy Amerikában forgalomba hozott videokazettát is meg tudunk nézni), de a múltkoriban egy Brazíliából kapott DVD regionális kódjával nem boldogult a DVD-lejátszóm. A lényeg, hogy a filmgyártó és a fogyasztó között továbbra is ott egy szűrő, ami szelektál, hogy mi juthat el hozzám. De miért csak azt a spanyol vagy svéd filmet nézhetem meg, amelyiket egy forgalmazó, ki tudja, milyen okokból (mondjuk, mert a film egy nagyobb forgalmazói csomag része vagy mert olcsóbb stb.) behoz? Teljesen mellékes, hogy celluloidszalagon, rozsdaporon (mert hiszen a VHS-szalag vas-oxidja "magyarul" rozsda) vagy egy műanyag darabkán teszi ezt. Már évek óta hallgatom és olvasom, hogy információs társadalomban élünk. Hogy korunk meghatározó eszköze a hálózatba kötött számítógép. Biztos van már tíz éve annak, hogy először olvastam a video-on-demand (igény szerinti videoszolgáltatás) rendszerről. Ez körülbelül azt jelenti, hogy a gyártók, forgalmazók weblapján be lehet lépni egy virtuális videotékába. Itt választhatom ki azt a filmet, amelyet meg akarok nézni. Választok hozzá feliratot is. És szépen letöltöm az anyagot némi elektronikus formában átutalt kölcsöndíj fejében. Aztán hátradőlök a házi mozimban. De csak nem képes ez a rendszer megvalósulni. Miközben azt akarják, hogy essen le az állam, mennyivel több adat fér el egy DVD-n, mint a CD-ROM-on, hogy örüljek a számomra teljesen fölösleges dolgoknak, melyeket pluszszolgáltatásként (bonuszként, ingyen) adnak a DVD-hez a film mellé (török, szerb stb. felirat, idétlen werk-klipek stb.). De lehet, hogy a türelmetlenségem csak kortünet. "Mindent akarok, de azt most rögtön." Érzem, hogy még mielőtt a virtuális videotékák beindulnának, "lecseréltetik velem" a VHS-gyűjteményemet DVD-kollekcióra, mint ahogy DVD-lejátszót is vettem előbb-utóbb, és már egy DVD-írón gondolkodom. De közben azért lehet morgolódni.