Kerekes Anna
Európa csendes, újra csendes...
2003. november

Évekkel ezelőtt sokat hallhattunk arról, hogy az európai film bajban van. Mert Amerika elveszi a piacát, mert az európai rendezők többsége kutyába sem veszi a közönség igényeit, mert nincsenek új trendek, új lázadások, a szűkös támogatásról ne is beszéljünk. Nos, örömmel állapíthatjuk meg, hogy az utóbbi tíz évben Európa filmesei belehúztak. Felvették a versenyt a hollywoodi produkciókkal. Luc Besson Taxija 1998-ban kijelölte az irányt: végy egy népszerű hollywoodi műfajt, készítsd el azt jellegzetesen európai helyszínen, helyi ízekkel fűszerezve! Persze volt, akinek nem tetszett, hogy Európa ilyen "alantas" módon próbálja megerősíteni filmiparát, de hát ki mert volna komolyan aggályoskodni, amikor az "eurofilm" végre igazi vetélytársa lett a hollywoodi produkcióknak. Rövid tanulóidőszak után a közönség is beleszokott az új helyzetbe; és akiknek a kezében még kissé megremegett a popcorn, mikor a plázában először ültek be francia filmre, ma már nem is emlékeznek arra az időszakra, mikor a spanyol, francia vagy német film szinte kizárólag a művész mozik kínálatában fordult elő.

Magyarországról nézve vitathatatlanul a franciák, ezen belül is a "Besson Művek" futószalagon gyártott filmjei a legsikeresebbek. Kikerült onnan vígjáték, thriller, akciófilm, vagyis a legnépszerűbb hollywoodi műfajok. A franciák révbe értek. Az más kérdés, hogy ma már semmi, de semmi frissességet nem hordoznak egykor újszerű megoldásaik, melyekkel sokszor a másolt műfaj kliséit figurázták ki. Mára a "csakazértis" dohányzó és verekedő rendőr ugyanolyan elcsépelt toposszá vált, mint a parodizált amerikai filmek leszokóban lévő, elvált zsarui. Engem pedig mint nézőt hatszázhatvanhatodszorra már nem hat meg, hogy a rendőr nem tökös, hanem béna, hogy nem San Franciscóban, hanem Marseille-ben, nem hatalmas amerikai autókban, hanem Peugeot-kkal folyik az egyre unalmasabb autós üldözés egysíkú karakterekkel és blőd történettel. Hogy az "egyedi jelleggel" bíró thrillereikről ne is beszéljek! Persze a siker töretlen. Akkor meg mi a baj? Semmi, csak nekem innentől kezdve teljesen mindegy, hogy hollywoodi vagy francia akciófilmre ülök be. Az európait azért preferálnám, mert jobb, viccesebb, elgondolkodtatóbb, és mert meguntam a tizenkettő egy tucat amerikai filmeket. De ha a francia, spanyol, német stb. ugyanolyan lesz, mint az amerikai, ha eltűnnek azok a kis különbségek is, akkor úgy érzem, sokan leszünk szegényebbek egy álommal.

Magasra csapott a spanyol hullám is a Halálos tézissel. Aztán... Aménabar átigazolt a hollywoodi csapatba, a közönség pedig csúnyán rászedettnek érezheti magát, jobban, mint Bessonék esetében. Itt ugyanis arról van szó, hogy a sikeren fölbuzdulva elkezdtek olyan spanyol filmeket forgalmazni, amelyeknek tíz évvel ezelőtt egyszerűen nem merték volna megkockáztatni a piacra dobását. Szerintem a közönség nem azért adott bizalmat a spanyol kommersznek, hogy a Titkos rendet próbálják meg lenyomni a torkán. Lehet, hogy ezek a filmek olcsók, hogy benne vannak valamelyik "forgalmazói csomagban", a támogatásokat pedig meg lehet szerezni a terjesztésükhöz, s így nyereségesek, de ez a disztribútori cinizmus bosszantó. És ha már a forgalmazásnál tartunk, nem tudom magamban tartani a címadással kapcsolatos felháborodásomat. Nem tudom, mit jelent az "intacto", talán lehetett volna magyar címet adni a filmnek (különösen, amióta a magyar nyelv kötelező használatát már törvények is előírják éttermek, szórakozóhelyek stb. esetében), a This Is Not A Love Song magyarítása pedig még a sokat próbált Rigó utcai nyelvtanárok homlokára is ráncokat csalna: Nem fenékig tejfel!

De a művészfilmeknek kikiáltott munkák is sokszor az alkotók jó üzleti (vagy marketinges) érzékéről, mintsem alkotói frissességéről, rátermettségéről tanúskodnak. Annyi a különbség, hogy itt díjakkal próbálják becsalogatni a közönséget a mozikba; s még azt is elérik, hogy magunkat nézzük hülyének, ha nem tetszett, amit számtalan díjjal tüntetett ki számtalan filmfesztivál. Pedig a lázadással sem maradt adós Európa, hiszen itt volt a művészfilm-világ egyik kedvence, a Dogma. Ma már akkor is tesznek "egy kis Dogmát" a filmekbe, ha arra semmi szükség, és nélküle is gond nélkül működne. A Nem fenékig tejfelbe is "csempészett a rendező egy kis mesterséges fénykerülést", amitől néha nem nagyon vehető ki, mi is folyik a vásznon. De hát a divat az divat. És a Dogma-védjegyért áldozatot kell hozni! Máskor meg hiába a vad dogmatizálás, mert a Dogma-szabályok követése nem garantálja a művészi értéket.
A Dogmával kapcsolatban a kritikusok a kedvenceim, akik mindent megoldottnak vélnek, ha találnak egy filmben pár "dogmás elemet", és reflexszerűen Dogmát kiáltanak. Lars von Trier lenyűgöző módon teremtett a "semmiből" irányzatot, úgy, hogy bizonyos filmes eszközöket egy csokorba gyűjtött és "kisajátított". Tényleg jó vicc volt, de tessék már észrevenni, hogy a Lilja 4-ever semmivel sem dogmásabb, mint mondjuk Woody Allen Férjek és feleségeke. És miközben mi a Dogmán rágódunk, a "húzónév" Trier újabb oldalról csillogtatja meg üzleti érzékét. A Dogville-ről rengeteget hallhattunk, tudtuk, hogy "nézőpróbáló" darab lesz, mert egy rajzolt városban játszódik, ahol a szereplők képzeletbeli ajtókat nyitogatnak-csukogatnak, még kopognak is rajtuk. Erről annyit, hogy semmivel sem egyedibb a díszlet, mint egy színházi előadáson, legfeljebb a kamera bevisz bennünket a szereplők közé. A film pont akkorát durran, mint egy színházi előadás tévéváltozata.

Mindezek után talán nem meglepő, hogy rám két olyan film hatott üdítőleg, melyek kibillentettek természetes, egyetemista megelégedettségemből, melyek a megaláztatásról, a kegyetlenségről szóltak, arról, hogy mennyire kiszolgáltatott az, aki egyedül van, akit még a törvény sem véd. A Lilja 4-ever és A Magdolna nővérek szép és elgondolkoztató filmek. A Magdolna nővérek intézetében bármilyen szörnyűséget el lehetett követni az ott raboskodókkal, mert a törvény keze nem ért el az intézmény falain belülre. Lilja pedig modern kori rabszolga; idegen országban, nyelvtudás, útlevél nélkül, ugyan ki hinne neki. Egyébként meg ezeket a lányokat olyan profin megfenyegetik, hogy még ha el is szöknek valahogy, nagy ívben kerülik ki a rendőröket. (Különben is, miért bíznának bárkiben is, ha egész életükben kihasználták őket, és soha senkire nem számíthattak?) Ehhez kapcsolódik a Nem fenékig tejfel is, ahol a gyilkost nem a törvény őrei üldözik, hanem magukból kifordult bosszúállók. És még ha ezek a filmek nem is remekművek (különösen az utóbbi nem az), tisztességesen, hozzáértően rendezték meg őket, és nyomot hagynak a lelkünkben, miután kilépünk a moziból. Az ő valósághűségük szorongató, a Titkos rend élethűre dekorált hullái, melyeken hosszan elidőz a kamera, csupán zsigeri undort váltanak ki a nézőből. Stilizációjuk pedig természetesebb, mint például A nyugodt városé, mellyel egyfelől az a baj, hogy túlságosan is hatni akar; túlzott gonddal akar könnyeket kicsalni a szemünkből, másfelől pedig a szereplők túl jól néznek ki, szépek és egészségesek, miközben a szerepük szerint nyomorognak.

A Magdolna nővérek

Kezdjük a sort akkor a "tisztességes" brit filmmel! Kissé aggódtam, ugyanis Peter Mullant mint színészt nagyon szeretem, s pár évvel ezelőtt Sean Pennel volt már egy nagy csalódásom, amiből úgy tűnt, az hogy valaki remek színész, egyáltalán nem garantálja, hogy képes épkézláb módon elkészíteni egy filmet. Ezúttal viszont szerencsével jártam. Már Atom Egoyan Felícia utazása című filmjében is megdöbbentett, hogy az ír katolicizmus még a 20. század végén is ilyen szigorú keretek közé szorítja híveit. Felícia bűne, hogy beleszeret egy angol fiúba. Kitaszítják a közösségéből. Várandósan, egyedül kell boldogulnia. És a pszichopata gyilkos karmába került Felícia még szerencsés volt! Pár évvel ezelőtt kerülhetett volna ugyanis a Magdolna nővérek valamelyik intézetébe is, ahol kegyetlenül megfizettették a "bűnös" pillanatokat.

A Magdolna nővérek nagy port kavart, főként a római katolikus egyház heves tiltakozása miatt. Különösen érzékenyen érinthette őket a téma most, amikor szinte minden évben le kell mondania egy-egy egyházi méltóságnak a tisztségéről kiskorúak, apácák zaklatása miatt. A világi jogrend alól kivont intézményekben az egyházi méltóságok képviselik a legnagyobb hatalmat, és gyakorlatilag azt tehetnek, amit akarnak. A csak néhány éve bezárt Magdolna-menhelyeken, az onnan szerencsésen kijutottak vallomásaiból ítélve, szinte általános volt a kegyetlen bánásmód. Ezek az Írország-szerte működött intézmények stílusosan Mária Magdolnáról neveztettek el, de az oda kényszerített fiatal lányok a névadóhoz képest tizedannyi bűnért kaptak "dúsított" keresztényi szeretetet és megbocsátást. Arról, hogy a Magdolna nővérekhez kerüljön egy lány, általában a család döntött, amikor már a megbecstelenített vagy paráználkodott lány családja becsületét a közösségben nem lehetett volna másképp megmenteni. Ez nem börtön vagy nevelőintézet volt, innen ugyanis - ellentétben a fent említettekkel - nem nagyon lehetett kikerülni. Szökni is nehéz volt, mert a családok többsége halottnak tekintette megtévedt gyermekét. Nem kevesen töltöttek ezekben az intézményekben negyven-ötven évet; robotként dolgozva éjjel-nappal, és folyamatos, jobb esetben csak lelki megaláztatásokat elszenvedve. Ezt pedig nem nevezhetjük életnek.

S hogy miért a sok kegyetlenség, erőszak és kizsákmányolás? Peter Mullan sokféle válaszlehetőséget vet fel, melyek közül a legdöbbenetesebb éppen a legvalószínűbb. Mivel a nagyon vallásos közösség kivetette magából megtévedt bárányát, a törvény keze pedig nem ért el a menhelyig; az oda került lányok többsége egész életében a menhely mosodáiban végzett rabszolgamunkát.

Mullan egyszerűen és tisztán; mondhatni szenvtelenül ábrázolja a verést, a megaláztatást, a szökött gyermekét az intézetbe visszahozó kérlelhetetlen, keményszívű apát (akit egyébként maga alakít), s végül két lány szerencsés szökését, melyben nincsen semmi emelkedett, semmi hepiend.

Nem fenékig tejfel

Nehezebb az ember dolga a Nem fenékig tejfellel. Nem lehet eldönteni, hogy szeressük-e vagy sem. Van benne néhány dühítő dolog, a hangulata engem mégis megfogott.

A frissen szabadult Spike barátjával, Heatonnal kocsikázni indul, majd vitába keverednek egy agresszív farmerral, aki rablónak nézi őket, a kavarodásban pedig Spike véletlenül lelövi a farmer lányát. A két srác sokkos állapotban menekül a rendőrök elől, akiket talán ki is cselezhetnének, ám a bosszúszomjas helyiek szabályos, vérre menő hajtóvadászatot indítanak ellenük. Üldöző és üldözött elállatiasodik a hajsza során.

A Nem fenékig tejfelt végig átlengi egy, az alaphangulatától eltérő motívum; a szerelem motívuma. Heaton, az idősebb, komolyabb férfi szerelmes barátjába. Spike azonban ezt nem tudja, nem érti, vagy nem akarja tudni. S talán Heaton sem akarja, hogy barátja tudja. Egyébként meg nem is lesz rá ideje, hogy elmondja... Szóval, ez a film nem egy szerelmes dal, ahogy eredeti címe is mondja. Két férfiről szól, ennek ellenére a homoszexualitás egyáltalán nem témája. Inkább azt boncolgatja, hogy a barátság vajon tehet-e olyan kiszolgáltatottá, mint a szerelem. Vajon melyik érzés tűnik el hamarabb akkor, amikor az életünkről van szó? Mintha a rendező a szerelemben bízna jobban.

Max

Két férfi kapcsolata áll a Max középpontjában is. A zsidó származású impresszárió, Rothman és a festőnek tehetségtelen, ám uszítónak annál sikeresebb Adolf Hitler kapcsolata. Vélhetően az volt az alkotók egyetlen célja, hogy meghökkentsék az embereket Hitler nevével. Amúgy a film tökéletesen neutrális és érdektelen. Nemzetünk elismert színészei is gyenge teljesítményt nyújtanak mellékszerepeikben, talán csak Kulka volt az, aki úgy-ahogy szépen elmondta néhány mondatát. De még ennél is jobban felháborított az a sok egyértelműen budapesti helyszín, amit nem az Egyesült Államokban, hanem Európában sütnek el Münchenként.

Dogville

Végre láthatjuk Lars mester újabb remekét! Európa-trilógiája után most Amerika-trilógiába kezdett. Újdonság, hogy a rendező, aki eddig főleg a képi világgal bíbelődött, a Dogville-ben a dialógusokra koncentrál. Trier visszatér a narráció európai hagyományához. Olyan ez a film, mint az Idióták antitézise. Itt semmi sem valódi; sőt, minden szándékosan, egyértelműen hamis. Durva, mesterséges fény világít be az ablakokon, a műhó csak a lámpa alatt esik. Még egy reklámklip gondosságával komponált giccs is becsúszik, Nicole Kidman az almák között. A házaknak csak az alaprajza van meg, az átlátszó falakon mégsem láthat át senki. Annál inkább Dogville lakosain. De természetesen ezt is csak fokozatosan.

A nyugodt és nagyon tipikus amerikai kisváros fölbolydul, amikor megjelenik a maffia elől menekülő Grace. (Nagyszerű beszélő név; nem elég, hogy "báj" meg "jóindulat", még "isteni kegy" is!) Ahogy az lenni szokott, a városka lakói az önzetlen, szeretetreméltó nő által élesebben látják saját hibáikat, gyengeségüket, ez pedig agresszívvá teszi őket. Ahelyett, hogy kedvességéért egyre jobban megszeretnék, mindinkább meggyűlölik. Egyetlen barátja, egyben szerelme, Tom, a városka esze, szívesebben filozofálgat, minthogy ténylegesen azon törné a fejét, hogyan menthetné meg Grace-t. A lány bujkál üldözői elől, Dogville az egyetlen hely, ahol biztonságban lehet, így eleinte kénytelen tűrni. A város azonban a lány kiszolgáltatottságától vérszemet kap, és egyre gonoszabb lesz. Nos, akik járatosak Lars mester életművében, már cseppet sem csodálkoznak azon, amikor Grace-t a város elkezdi szisztematikusan kínozni. Először lelkileg, majd fizikailag, míg végül kolompot kötnek a nyakába, és egy óriási vaskereket kell maga után húznia. Aki már a Hullámtörésben is túlzásnak érezte a főhős mártíromságát, az most meresztgetheti a szemét, mert a Grace-t ért szörnyűségek halmozása itt már parodisztikusan hat. Nekem legalábbis nem sikerült sajnálnom Grace-t, ahogyan láncon húzza maga után, kolomppal a nyakában a szekérkereket, és közben arra gondol, hogy a városka lakói tulajdonképpen nem tehetnek semmiről, hiszen a félelem hajtja őket. Sőt, talán ő is ugyanezt tenné a helyükben. A film végén kiderül, hogy Grace maffiózó apja elől menekült; sokkal inkább erkölcsi megfontolástól, mint félelemtől vezérelve. Be akarta magának bizonyítani, hogy igenis létezik világi dolgokon felülemelkedett megbocsátás, önzetlen tiszta jóság, az embernek igenis sikerülhet szembenéznie saját hibáival és jobbá válni. Grace-szel együtt Trier is ezen morfondírozhatott a Hullámtörés, a Táncos a sötétben és az Idióták kapcsán. Mindhárom film (női) főszereplője tökéletes mártír. Bármennyi fájdalom és szenvedés éri őket, nem gyűlölnek senkit, szívük csupa szeretet. Többek között ezért érte sok kritika mindegyik alkotást. A szereplők így nem elég valóságosak. Lars mester vagy ezt unta meg, vagy a mártíromságot sem tartja egészen tisztességesnek. Ahogyan azt Grace apja is megfogalmazza; ha valaki másnak megbocsátja azt, amit magának nem tudna, azzal egyben meg is alázza a másikat, hiszen erkölcsileg felsőbbrendűnek titulája önmagát. Úgyhogy Trier végül úgy dönt, elég volt a grace-ekből, Nicole Kidman immár elégedetten elfoglalva az apjától kapott hatalmat, kiadhatja minden gyarló emberi tulajdonságát. Szívében föléled a harag és a bosszú, s hidegre teszi egész Dogville-t. Valahogy a néző is elégedettebben áll föl a székből, mint az Idióták után, hiszen mégiscsak minden ember gyarló, ha pedig így van, akkor már igazán bosszút is állhatunk jogos sérelmünkért. A film csak a Trier-ouvre-n belül érdekes és értékelhető különlegességként, amúgy nem hökkentett meg, és nem is gondolkoztatott el mélyebben. Ennek is nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Titkos rend

Ami igazán nem fenékig tejfel, az a Titkos rend. Elkészítésében annyi európai nemzet vett részt, hogy az ember önkéntelenül azt gondolja, ez a testvéri összefogás akár valami jóra is vezethetne. Az, hogy ez nem ebben a filmben fog megtörténni, az első öt percben nyilvánvalóvá válik. Csak rá kell néznünk Mira Sorvino tanácstalan arcára! Mintha maga sem tudná, mit keres itt. Persze a forgatás hónapjai alatt megkérdezhette volna valakitől. Bár nem tudom, ki segíthetett volna neki. Mert itt beugró játékosnak tűnik mindenki.

A helyszín Sevilla, az időpont a Szent Hét. Piros csuklyás emberek vonulnak keresztekkel. Piros csuklyás emberek gyilkolásznak. Aztán jön egy torreádor, mint gyanúsított. Végül egy frankoista fasiszta. Térdig gázolunk Spanyolországban egy amerikai tinihorror-paródia stílusában. A cselekmény szövevényes, és úgy dobálóznak a Juanokkal és Pablókkal, mint egy szappanoperában; másfél óra alatt legalább húsz név van terítéken. A végén kiderül, hogy a korrupt rendőrfőnök a gyilkos bosszúból, mert apját annak idején kizárták a piros csuklyás szerzetesrendből, ugyanis tagságát pénzmosásra használta föl. (A magyar néző máris az EU-ban érezheti magát...)

A nyugodt város

Sevilla után jöjjön egy másik szimbolikus európai város, Marseille! Itt száguldoznak Luc Besson taxiijai. De amíg az csak színes, szélesvásznú mese volt, A nyugodt város a kőkemény valóság. Erre hívják fel figyelmünket a dokumentumfilm-szerűen komponált képek. Az első képsorokban a várost felülről pásztázza a kamera; a színek fakók, mint egy régi ismeretterjesztő filmben. Az első "valós" képen, mely színével egyértelműen jelzi, hogy itt már nem a turistáknak reklámozott városról van szó, hanem Marseille igazi arcáról, egy láb látható. Üzenet: a várost nem ismerhetjük meg kutyafuttában madártávlatból, csak ha elvegyülünk benne. Ki hitte volna! Aztán a kamera egy örmény kisfiúra emelkedik, aki a parkban szintetizátorozik, hogy megvehesse élete első zongoráját. Ha hiszik, ha nem, ez a film végén sikerül is neki. Az örmény kisfiú kis sikere jelképezi, hogy van egy kis remény a nagy reménytelenségben. Michele, aki prostituáltként próbál pénzt szerezni lánya heroinadagjára, végső elkeseredésében halálos adagot ad be neki. Egykori szerelme, akitől a heroint szerzi, politikai bérgyilkosságot vállal. S valahogy mindegyikük életébe beleszól a politika, mely a rendező szerint vélhetően minden rossznak a csírája. Paul megcsömörlött a munkásmozgalmak mára már üresen csengő eszméitől, és sztrájktörőként végkielégítéséből taxizni kezd, de ezt sem tudja ügyesen csinálni, és végül újra munka nélkül marad. Szüleinek pedig idealizált magánéletet, boldogságot hazudik. A színes bőrű Abderraman elítéli a faji megkülönböztetést, még barátaival is szembeszegül emiatt. Végre megtalálhatná a boldogságot egykori zenetanára mellett, ám egy fajgyűlölő lelövi. Nem hagyott ki Gudéguian mester semmit! A színészek is jók, csak túl szépek... Mike Leigh vagy Ken Loach filmjei, amellett, hogy a tragédia náluk sokkal árnyaltabb, sokkal mélyebb és szomorúbb, mint A nyugodt városban, sokat nyernek azzal, hogy színészeik képesek teljesen belebújni szerepükbe. Nézőként becsapottnak érzem magam, ha egy film készítői nem tesznek meg mindent a hitelesség érdekében. A nyugodt város egyik jelenetében - mellyel egyébként reklámozni is szokták a filmet - a segédmunkás anyuka kávézik heroinfüggő lányával, de a képen csak két jól szituált francia színésznőt látok, akik közül a fiatalabb kifejezetten jó húsban lévő, egészséges lány.

Lilja 4-ever

A nyugodt városhoz hasonlóan ez is kényelmetlen film. Csakhogy nem a kizökkentő események miatt, az ezerszer látott naturalizmus, talmi nyomor miatt. Nem köntörfalaz, és nem is közhelyesen szívszaggató. Szóval nincsenek benne olyan részek, amelyek a nézőt kizökkenthetnék a történet menetéből; hamissá tennék, amit igaznak akar láttatni. De ami a lényeg, hogy arcot ad egy olyan dolognak, amiről számtalanszor halottam már, tudtam, hogy van, de azért természetes lelki önvédelmemnek mindig sikerült kiküszöbölnie, hogy közel engedjem magamhoz. Hiszen képtelenség nap mint nap mélyen belegondolni a rengeteg hajléktalan, kóbor kutya és rendszeres fizikai bántalmazásnak kitett asszony, gyermek sorsába.

Pedig prostitúcióra kényszerített nők ezrei élnek a világban; sokan olyan országokban raboskodnak - ezt értsük szó szerint -, ahová mint az ígéret földjére léptek, munka, tisztességes élet reményében. A Kelet-Európából nyugatra csalt lányok útlevelét elveszik, és onnantól kezdve rabszolgává válnak. Sokszor hallottunk már ilyesmiről újságban, rádióban, tévében. Hallottunk eseteket; sőt neveket is. De a híradások után ritkán sírjuk el magunkat. Peregnek a rémségek szédítő sebességgel, a sorsok másodperces tényekké redukálódtak - a Lilja 4-ever visszaadja nekünk a sorsokat, az emberi dimenziót. Nemrég egy igényes havilap hosszú oldalakon keresztül foglalkozott rabszolgaként dolgozó emberekkel, én mégis a Lilja 4-ever után értettem meg igazán, hogy kikről is szólt az a tudósítás.

A tizenhat éves Lilja a film elején még boldogan meséli barátnőjének, hogy Amerikába utaznak. Aztán megdöbben és kétségbeesik, mert rájön, hogy anyja azért megy el nélküle, mert többé nem akarja látni. Gyámhivatalnak küldött levelében lemond anyaságáról. Mert ő ezt megteheti; a gyermek viszont soha sem tud lemondani gyermekségéről, arra ítéltetett, hogy szeresse anyját, bármit is tesz. Lilja tizenhat évesen felnő, a szerény életkörülményekből a nyomorba zuhan; beláthatjuk, semmi esélye. Sok társához hasonlóan úgy érzi, a nyugat maga a Kánaán, ahol a szegények munkához, normális élethez juthatnak. Úgy érzi, ami Oroszországban reménytelen álom, az nyugaton valóság. Ha a hírekben kissé naivnak ítéljük ezeket az embereket, most megtudhatjuk, mi áll e naivitás hátterében. Valósággá válik az, amikor valaki több napja nem evett, és a kemény orosz télben nincs fűtése. Elmegy a kedvünk erkölcsi tanácsok osztogatásától, amikor a lány végül kénytelen áruba bocsátani testét, hogy pénzhez jusson. Az első aktus utáni megalázottságot hamar elfeledteti vele a büszkeség érzése, hogy végre először nem aprópénzekből kell összekaparnia a cigire valót. Szörnyű áron, de mégiscsak a maga ura lehet. Az elhagyatott, nyomorgó lányt, aki egyetlen fontos ingósága, kis szentképe előtt minden este imádkozik, akár a Jóisten is meghallgathatta volna, amikor találkozik végre egy fiúval. Hiszen igazán megérdemelte volna. A sors azonban nem ilyen kegyes. A fiú magával akarja vinni Svédországba, hogy együtt éljenek. Lilja érthetetlen okokból hamis útlevelet kap, és a fiú "bábuskája" is megbetegszik hirtelen, úgyhogy a lány kénytelen egyedül utazni. (Jó, ez nem valami ügyes dramaturgiai fogás...) A lány annyira boldog, hogy magára hagyja egyetlen barátját, a tizennégy éves Vologyát is, éppen úgy, ahogy anyja egykor őt hagyta ott. Aztán a szép új világban Lilja nyugati rabszolgatartója ráfordítja a kulcsot egy ugyanolyan mocskos és sivár lakótelepi lakásban, mint Oroszországban, és pénzért adja jómódú nyugati férfiaknak, akik "keleti egzotikumra" vágynak, vagy nem akarnak többet fizetni egy hazai lányért. A közben öngyilkosságot elkövetett Vologya kísérti a lányt minden éjjel, ő fogja a kezét, mikor Lilja végre megszökik.

Mostanában mind az alkotók, mind a nézők kezdik elfelejteni, hogy a filmnek a puszta szórakoztatáson túl felelőssége is van. Például az, hogy a nézők elé tárja társadalmunk sötét oldalát, hogy szembesítsen bennünket olyan dolgokkal, amelyekről jobb lenne nem tudni, de amelyek igenis léteznek. A Lilja 4-ever kegyetlen igazságot mutat, amiből nem maradhatnak ki olyan képsorok, ahogy lihegő férfitestek tornyosulnak a törékeny lány fölé: ösztönszerűvé és gépiessé válik az a cselekvés, amit szeretkezésnek is szoktunk hívni. Az utolsó képsorok és Vologya angyalszárnyai talán túl negédesek, ezért bennem utolsó képnek inkább az maradt meg, amint a mentősök próbálják újraéleszteni a lányt, a nézők pedig visszafojtott lélegzettel reménykednek: bárcsak ne sikerülne...