Mihály István

Ítél a Balaton (1)

Balatoni halászfalu.
A tóparti kunyhóknak
Szinte az alját mossa
A víz -
Az örök jóbarát,
amely habjain ringatja
és halaival eltartja őket,
és a víz -
az örök ellenség,
félelmes és alattomos,
melynek hullámai
sok bátor halász életét
szedik áldozatul.
És hiába vannak a messze világon
rádiók és repülőgépek,
szérumok, dreadnaughtok és motorcsodák,
itt még ma is
a víz törvénye uralkodik,
ősi szokások és babonák,
melyeknek mindenki
engedelmeskedik.

A faluban
két gazdag halászcsalád
Kovácsék és Szabóék között
századok óta
halálos gyűlölet dúl.
Nemzedékek nőnek fel
e gyűlölet jegyében.
A falu szinte két táborra szakadt,
mely templomban,
kocsmában,
temetéseken és
szüreti dáridókon
egyaránt szemben áll egymással.
Még nem volt rá példa,
hogy a két ellenséges család fiatalja,
legény és leány
valaha is vonzódott volna egymáshoz,
képzelhető tehát,
hogy Kovács Máriának
és Szabó Mihálynak
mennyire kell titkolni
egymás iránti szerelmüket.

Mária
Kovács egyetlen gyermeke,
ki korán elvesztette édesanyját.
Apja
nem szereti,
hiszen lánynak született,
itt pedig az a tradíció:
az apa mesterségét
és a másik család elleni harcot
mindig a fiú folytassa
Kovács tehát Máriát
fogadott fiának,
Jánosnak szánja feleségül,
János dolgos, szorgalmas legény,
aki szereti Máriát
és boldog, hogy az esküvőt nemsokára megtartják.

Mária nem őt,
hanem Szabó Mihályt szereti
de sohasem merne
a készülő házaság ellen tiltakozni.
Az apa választ:
a leány engedelmeskedik!
Így ment férjhez
az anyja és nagyanyja is,
így van ez ősidők óta,
ezen a tájon!
Mária tehát
egy végső szép, fájdalmas jelenetben
búcsút vesz Mihálytól
és oltár elé lép Jánossal,
kinek azontúl
hűséges és engedelmes
felesége lesz.

Mihály és Mária
nem is találkoznak többé,
és mégis
az asszony hűségét egy napon
szájára veszi a pletyka.

A nyárvégi nagy
halászatok idején
János és emberei hiába
húzzák a nagy kerítő hálót,
a hálóban
egyetlen hal sem akad fenn
és hiába próbálják a munkát mégegyszer,
az eredmény ugyanaz marad.

A bárka népe
először titokban zúgolódik
majd fellázad
és az ősi szájhagyományok szerint
nyíltan vádol:
ahol a férj hálóját
kerüli a hal,
ott az asszony hűsége körül
hiba van!
És János
mikor a háló harmadszor is
üresen marad,
már maga is hisz e babonában
és Mária élete valóságos pokollá válik
férje
oktalan féltékenységgel gyötri,
kínozza,
brutalizálja, sőt megveri őt.

Mária ártatlansága tudatában
némán tűr és szenved.
Mígnem
egy viharos éjszakán:
a falu egész férfinépe
a bárkákkal,
kint van a nyílt vizen,
ahol elfogta őket
a félelmes zivatar.
A faluban félreverik
a harangot
és az asszonynép
zsoltárokat énekelve,
buzgón könyörög Istenhez
a férfiakért.
Kinek a férje, kinek az apja,
kinek három fia
van kint a viharzó vízen,
az órák múlnak,
az öreg toronyőr
hiába kémleli az éjszakát,
a sötétség mélyéből
egyetlen csónak sem mutatkozik.
Csak a szél süvít
csak a hullámok bőgnek,
mígnem
a toronyőr kiáltása fölharsan mégis:
egy bárka a láthatáron!

A hírre
a falu asszonynépe
mintegy hisztériás félőrületben,
kirohan a templomból,
ki a partra,
sokan a vízbe gázolnak,
hogy a fáklyák lobogó fényében
előbb láthassák meg
ki az a szerencsés
kit az Isten partra vezérelt.
Mária
Mihályért aggódik
félájultan a feszült izgalomtól
várja, ki érkezik!

És a bárka partot ér.
János
jön rajta embereivel.

Az asszonyok kérdéseikkel megrohanják,
szinte széjjelszedik.
És János elmondja,
hogy sok jó halász vesztette életét
és köztük Mihály is!

És titokban Mária
arcát figyeli.
Mária uralkodik magán,
de
amikor férje elfordul,
meginog, - és szinte megtörik
a csapás súlya alatt.
Ekkor kiáltás hangzik:
az őr tornyából
új bárkák érkezését jelzi.
És az egyik bárkában partot ér:
Mihály!

Mária szívében
a váratlan öröm hatása alatt
egyszerre minden érzés felszakad,
csak Mihályt látja,
hogy él
és nem törödve semmivel és senkivel,
ott
a férje
és az egész falu szemeláttára
sírva és nevetve
félig önkívületben
Mihály nyakába borul.

A falu népe
mint egyetlen ember
felhördül
és Máriára
"bűnöst" kiált.

A falu színe előtt
Mária apja követeli,
hogy az asszony
a népszokás szerint
a víz ítéletének
alávesse magát és bizonyítsa ártatlanságát.

Máriát
egy szál ingó csónakon
kihajszolják a háborgó hullámokra
ha megmenekül:
- ártatlan volt!
ha elpusztul:
- bűnös volt!
aki felett a víz ítélkezett.

Mária fehér ruhája
lobog az éjben
a csónakon,
a félelmes hullámok fölött,
mígnem lassan
a sötétbe vész.
János és Mihály
a két szerelmes férfi,
szinte megdermedve állanak.

Halál arra
aki a közösség akaratával
szembeszáll.

És mégis…
Előbb az egyik,
majd a másik
tűnik el a tömegből
s a sötétben két csónak lánca csörren,
amint azokat egymástól távol
titokban eloldják.
János és Mihály
egymásról nem tudva
szinte egyszerre indulnak a vízre.

Az asszonynak
a sötétben nyoma sincs,
de
hogy Máriát megmentsék,
a két vetélytárs
egymásra talál.
Félelmes harc indul meg közöttük,
evezők törnek,
és csónakok borulnak, -
a két ellenfél
a vízbe zuhan.
Egymást görcsösen fogva
folyik közöttük tovább a harc.

Élet vagy halál
forog kockán,
mindkettő érzi,
hogy egyiküknek
pusztulnia kell.

És ekkor…

hangos női sikoly, -

hirtelen villám cikázik
és Mária fehér ruhája villan
a fénynél
amint a felboruló csónakról
a vízbe hull.

És a két férfi,
a két halálos ellenség,
szinte egyszerre
abbahagyja a harcot
és teljes erejével úszni kezd,
hogy Máriát megmentsék.

János, a férj
ragadja meg előbb a nőt,
míg Mihály
ki a harcban megsebesült,
ereje fogytán,
lassan elmaradni kezd.

Mária -
hangosan Mihályért kiált,
ellenszegül Jánosnak,
nem engedi,
hogy az megmentse őt,
míg Mihály veszélyben forog.

És János
egyszerre megérti,
hogy hiába minden
a felesége,
még itt is, még most is
Mihályt szereti.
Végső erejével
visszaúszik,
megragadja
fuldokló vetélytársát,
kimerülten
a csónakba viszi,
biztonságba helyezvén őt,
a megmentett Mária mellett.

Azután feladva a harcot
csendesen hagyja
hogy a víz és hullámok,
magukkal sodorják őt.

És másnap hajnalban
Mihály és Mária
két megmentett, boldog
szerelmes ember ér partot
a Balatonon,
míg János emléke felett
a felkelő nap fényében
szelíden fodrozódva
csillog -
a víz.


Jegyzet

1 Eredetileg megjelent: Mihály István: Mindig az a perc… Bp. 1994. 246-255. p.