Illés György

Történetek a magyar filmről,
1956-1986

(Az előzményt lásd a Filmspirál 24. számában. (A szerk.))

Radványi Géza rendező-tanárként indította el az oktatást a főiskolán. Köztudomású, hogy ő aztán 47-ben vagy 48-ban Németországba ment, így amikor én 49-ben odakerültem, Balázs Béla volt a rendező szak vezetője, nekem pedig az volt a feladatom, hogy szervezzem meg az operatőr szakot.

A legnagyobb gondunk az volt, hogy semmiféle szakirodalom nem létezett abban az időben. Így nekem 49-ben olyan programot kellett csinálnom, amely az oktatás alapját képezi. Az volt a dolog lényege, hogy az adott pillanatban meglévő eszközökre támaszkodva próbáljunk elindulni. Természetesen a főiskolának nem volt filmfelvevőgépe, sem lámpái, sem műterme, semmi, aztán szép lassan sikerült összeszedni mindent. A legfontosabb kérdés az volt, hogy mit tanítsunk és hogyan. Az addigi gyakorlati tapasztalataimat próbáltam meg összegyűjteni, rendszerezni és az alapanyagot abból megcsinálni. Aztán bevontam a kollégákat, Eiben Istvánt, aki nagy mestere volt ennek a szakmának, meg Hegyi Barnabást, aki szintén kiváló operatőr volt; az ő tapasztalataikkal is kibővítettem a jegyzetet, ami a kiindulópont volt. Az oktatás gyakorlati részét úgy oldottuk meg, hogy a MAFILM egyik üresen maradt műtermét mindig kölcsön kaptuk, és ott néhány lámpával tudtunk bizonyos apró gyakorlatokat létrehozni, de természetesen csak fényképezőgéppel, hiszen kameránk nem volt. Ez körülbelül úgy '51 elejéig tartott. A Rákóczi úton volt egy mozi a főiskolával szemben, az idősebbek talán emlékeznek rá, úgy hívták, hogy Fortuna. Ez a mozi megszűnt és akkor a főiskola kiigényelte. Meg is kaptuk. Ott rendeztük be a főiskola első műtermét a gyártól kölcsönzött meg leselejtezett öreg lámpákkal. Ilyen alapon jutottunk egy-egy öreg fényképezőgéphez, később kiselejtezett filmfelvevőgéphez, úgyhogy valahogyan szép lassan elindult az oktatás az operatőr szakon is. Arra emlékszem, hogy az első operatőri óráinkon olyan nevek voltak, mint Jancsó Miklós, meg a Párizsban élő Badal János, aki nálunk végzett és operatőr is lett, de a rendezők közül Jancsón kívül Mészáros Gyula, Takács Gábor is odajárt, aki a Közművelődési Stúdióban dolgozik mint rendező. Czóbel Anna operatőr kollégámat, aki a Szovjetunióban végzett, meghívtuk a főiskolára abból kiindulva, hogy kint mégiscsak megalapozottabb elméleti anyagot ismert meg; adja át azt egyrészt a hallgatóknak, másrészt a tanároknak. Nagyon sokat segített később a Golovnya-könyv. Golovnya szovjet operatőr volt. Megjelent egy szakkönyve, ami rendszerezte mindazt, amit nekünk tanítani kellett. Szép fokozatosan ezt is átvettük.

Mi az oktatást elsősorban a gyakorlati munkára építettük, de alapjában véve már akkor kialakult bennem és a kollégáimban is az a szemlélet, hogy a legfontosabb mégis az, amit ábrázolnunk kell. A későbbiek során bekapcsolódott a munkába Pásztor István , aki elsősorban a technikai részt adta elő, tehát a felvevőgépek mechanizmusát, használatát, kezdve attól, hogy mi történik a fénnyel, amikor az objektíven átjut, hogy kerül a filmszalagra, hogyan rögződik stb. Ami a munka laboratóriumi részét illeti - hiszen az operatőri mesterségnek az is rendkívül fontos része -, azt Dobrányi Géza tanította, aki jelenleg a laboratórium igazgatója. Akkor még ő is fiatal ember volt és fiatal dolgozója a laboratóriumnak. ő is nagy lelkesedéssel és nagy szeretettel vett rész ebben a munkában, amelynek tulajdonképpen az volt a célja, hogy az álló fotótól és annak technológiájától egészen a laboratóriumban megoldható legbonyolultabb trükkökig és egyéb eljárásokig megismerjék hallgatóink mindazt, amit ezekről a dolgokról akkor egyáltalán tudtunk. Szakmai tárgy volt tehát még a laboratórium, a főgyakorlaton kívül az eszközök ismertetése és az eszközökkel való munka, gondolok itt elsősorban a lámpákra, azokra a segédeszközökre, amelyek a világításnál szükségesek. Ezt Bolykovszky Béla adta elő egészen néhány éve bekövetkezett haláláig. ő azon kevesek közé tartozott, akik a legelső filmjüktől a legutolsóig naplót vezetnek arról, hogy mi a film címe, ki a rendező, az operatőr, kik a szereplők és mi történt az egyes felvételi napokon. Annak idején én szóvá is tettem, hogy jó lenne ebből egy jegyzetet készíteni. Hozzá is jutottunk ehhez az anyaghoz. A két évvel ezelőtt végzős osztályomat megkértem arra, hogy próbálják meg ezt az anyagot feldolgozni, átnézni és tegyenek javaslatot a Filmtudományi Intézetnek, hogy hogyan adjuk ki. Én ezt nagyszerű filmtörténeti anyagnak érzem.

Az első időkben a felvételi vizsga lényegesen egyszerűbb volt mint ma, lévén hogy nem volt megfelelő felszerelésünk. Ezért csak ahhoz ragaszkodhattunk, hogy a jelöltek fotóanyagot hozzanak be. Mi az anyagot megvizsgáltuk, aztán különböző kérdésekkel ellenőriztük, hogy valóban ők fotografálták-e ezeket, majd a magyar irodalom szakos tanár, a művészettörténet tanár és a zenetanár segédletével az általános kulturális szintet, a felvételiző érdeklődési körét mértük fel, azokét, akiknek a fotóanyaga és a felkészültsége valami biztatást jelentett - és ebben természetesen már benne kellett legyenek a film iránti vonzódás jelei. Ahogy aztán a főiskola kezdett a felszerelések terén gazdagodni, úgy gazdagodtunk mi is tapasztalatokban, néhány nagyon jó szakirodalmi alapanyag is megjött, így a felvételi vizsgamódszerünk is megváltozott és kialakult egy hármas felvételi rendszer. Az első szinten mind a mai napig kérjük a felvételiző által készített fotók közül azt a 15-20 darabot, amit ő igazán jónak érez. Ezt követően van egy teszt-lap, ami egyrészt az irodalmi, művészettörténeti, zenei ismeretekre, a filmmel kapcsolatos ismeretekre, esetleg film-irodalmi alapanyagokra kérdez rá, filmrendezőkről, operatőrökről, stílus-kérdésekről érdeklődik: miket látott, ki a kedvenc rendezője, operatőre, írója stb. a jelentkezőnek. Ezek után van egy személyes beszélgetés, ami 20-25 perces. Ez részben a felvételiző által kitöltött tesztlap alapján történik. Aki továbbjut, annak a következő alkalommal a főiskola ad nyersanyagot, egy fényképezőgépet, és meghatározunk egy témát, de csak a felvétel készítésének reggelén. Azt mondjuk például, hogy a Rákóczi tér, annak egész területe, beleérve a piacot, meg minden egyebet, itt válasszon ki magának egy témát és abból 10-12 felvételt. Ezt a 10-12 felvételt exponálva visszahozza a főiskolára, mi előhivatjuk és csináltatunk belőle diát, hogy vetíthetővé váljék. Ennek az a jelentősége, hogy dián nézve azt a kompozíciót látjuk, amit a jelölt csinált, azon változtatni már nem lehet, így láthatja a leendő hallgató és a tanári kar is. Ezután vetítünk egy addig be nem mutatott filmet, és egy-másfél oldalnyi eszmefuttatást kérünk a film tartalmáról, formai megoldásairól, képi világáról, a rendező törekvéseiről, a színészi játékról, szóval egy kis bíráló, gondolatébresztő cikket.

A harmadik fordulót úgy 3-4 héttel a második után tartjuk. A tapasztalat azt mutatja, hogy kb. 200-250-en jelentkeznek az operatőr szakra. Nekünk az a törekvésünk, hogy a 200-ból úgy 30 körül maradjanak a második fordulóra. Általában 10-12 fős osztály indul, annak a fele rendező, fele operatőr. Ha hat operatőrt veszünk föl, akkor 10-12 jelentkezőt engedünk a harmadik fordulóra. Ez úgy alakul, hogy a főiskola ad felvevőgépet, 60 m 16 mm-es anyagot és a bennmaradtaknak egy forgatókönyet kell 3-4 napon belül létrehozniuk. Ezután újra összejön az osztály, akiknek a könyvét a leendő osztályvezető tanár aláírja, beosztjuk a forgatásokat és már kezdheti is. Ez a következőképpen néz ki: azt mondom például, hogy a budai vár. A budai várban különböző szállodák vannak, a Mátyás templom, a Halászbástya, millió lehetőség. Vagy a Városliget, a másik kedvenc témánk, ott a Széchenyi-fürdő, a Cirkusz, a Vidám Park, ott vannak különböző szobrászműhelyek és egy csomó más dolog. Aztán azt mondjuk a felvételizőknek: gyerekek, téma a Városliget. Önök most elmennek és holnap visszajönnek azzal, hogy ki mit választott. Másnap ki-ki elmondja szóban, hogy mit akar csinálni. Összeállítunk a 12 főből 3 stábot, kap minden csoport egy-egy felvevőgépet, nyersanyagot, és 3 vagy 4 napig forgatnak, természetesen úgy, hogy mi állandóan ellenőrizzük őket. Tanárok és tanársegédek vannak jelen a forgatáson, hogy ne a Jancsó rendezzen ott. Segítünk nekik persze, azért vagyunk ott, hogy ha bármi problémájuk van, segítsünk azt megoldani. Így létrejön mondjuk tizenkét 3-4 perces film. Akkor újra összeül a felvételi bizottság, ami ekkor már majdnem a teljes tanári kart jelenti, a filmeket egyenként levetítjük, és a leendő hallgató megvédi azzal, hogy elmondja mindazt, amit megpróbált kifejezni, mi pedig elmondjuk a benyomásainkat a dologról. Az összes film megnézése után megpróbáljuk a lehető legtehetségesebb hatot felvenni.

Borzasztó sok olyan fiatalember van, akik évek óta jelentkeznek. Minden alkalommal régi ismerősként üdvözöljük őket, de hát sajnos mi nem tehetünk arról, hogy lényegesen nem léptek előre és hogy a legújabb gárdában nagyobb az érdeklődés talán, vagy a készség, a felkészültség és jobbak a felvételi vizsga-eredményeik. Nagyon bonyolult dolog ez. Természetesen, mint minden főiskolán, nálunk is vannak protekciósok, olyanok, hogy mondjuk a papa filmrendező és itt dolgozik, vagy a papa operatőr és itt dolgozik, vagy a televíziónál dolgozik stb. Bizony ilyenkor vannak nehézségek, annak ellenére, hogy felelősségem teljes tudatában merem állítani, ezek közül is csak akkor veszünk föl valakit, ha nagyon kiugró eredményt mutat. Ilyen például most, nyugodtan elmondhatom, Sára Sándor fia, Sára Balázs, aki már a IV. évfolyam előtt áll, vagy Romváry József díszlettervező fia, aki szintén operatőr lesz, és még sorolhatnám. Jancsó fiát például, aki már kész operatőr - sok ilyen van. Én úgy hiszem, ez természetes dolog. Ami borzasztó nagy problémánk, hogy Magyarország kis ország, van egy filmgyára és egy televíziója. Az évek során nagyon szép létszám alakult ki a tévénél és a filmgyárnál is rendezők és operatőrök tekintetében, és ezt nem lehet tovább fejleszteni. Ugyanakkor nincs jogunk bizonyos korosztályokat kizárni annak a lehetőségéből, hogy erre a pályára kerülhessenek, ha ezt szeretnék - a minisztériummal folytatott sok-sok beszélgetésünk tulajdonképpen ezt sommázta. A másik oldala a dolognak, hogy a filmgyár és vezetősége, a televízió és vezetősége elég rossz néven veszi, hogy még most is indítunk évfolyamokat, holott 10-15 évvel ezelőtt általában kétévenként indult egy-egy évfolyam, most meg már csak akkor, amikor egy végez. De még most sem tudom, hogy hová vezet ez, mert nagyon nagy a konkurencia és az ismert gazdasági helyzetünk mellett a filmgyártás nem növekszik, hanem éppen ellenkezőleg, csökken. Azért nagyon remélem, hogy ki fogunk evickélni ebből.

Tulajdonképpen nagyon bonyolult ez a dolog. Ez a szoba, ahol most ülünk, az operatőri szekció szobája. A vállalat engem bízott meg azzal, hogy az operatőrök dolgait intézzük, érdekvédelmi és egyéb ügyeikkel foglalkozzunk. Előfordult többször, hogy egy filmgyári rendező a tévé operatőri gárdájából hozott át egy filmhez operatőrt. Akkor mi a szakszervezetünk és a vállalat felé azt a javaslatot terjesztettük elő, hogy ebben az esetben egy frissen végzett filmgyári operatőr szintén kerüljön be ebbe a produkcióba, és az ő gázsiját gazdálkodja ki a produkció az adott költségvetésből. Kifejezetten érdekvédelmi szempontok vezettek minket ebben, de volt ennek szakmai oldala is, mert végül is egy fiatal operatőrnek igen hasznos bekerülni egy produkcióba, ahol igazán nagy felelőssége még nincs, ahol alkalma van arra, hogy munkamódszert tanulmányozzon, és hogy őt is megismerjék emberek. Köztudomású, hogy az operatőrt választják. Tehát fontos, hogy olyan ismeretségeket produkáljunk számára, vagy ő önmagának, amelyekből később "házasság" is létrejöhet. A másik szempont az, hogy ha már egy produkció választ egy operatőrt és az nem a mi státusunkból kerül ki, akkor szerződtessen egy filmgyárit is, és azt anyagilag honorálja. Ezenkívül van egy olyan javaslatunk, amit szintén fontosnak érzünk, de a produkciók kicsit még ódzkodnak tőle, mert ennek is anyagi kihatásai vannak. A főiskola, ezt felelősségem teljes tudatában merem mondani, rendkívül jó alapot ad arra, hogy valakiből jó szakember legyen. A filmkészítést gyakorolják effektíve, filmeket csinálnak, televíziós játékokat, adaptációkat stb. A produkció igazi légkörét azonban csak itt ismerhetik meg. Ezért az volt a javaslatunk, hogy minden fiatal diplomás operatőr egy-egy induló produkcióban másodoperatőrként vagy asszisztens-operatőrént dolgozhasson, és kötelezően csináljon végig 5-6 olyan játékfilmet, ahol tényleg tapasztalatokra tesz szert. Egyrészt az e pillanatban tényleg menő operatőrök, akik itt dolgoznak - akár Andor Tamás, Ragályi, Koltai Lajos vagy mondhatom Sárát -, megítélésem szerint világszínvonalúak, tehát tőlük szívesen is tanulnak ezek a fiúk. A másik pozitívuma ennek a szisztémának, hogy van a gyerekeknek határozott elfoglaltságuk. Egy film forgatása általában 6-8 hét, ez alatt ezt az egy filmet szolgálják ki, és rendkívül sokat tudnak tanulni. Ugyanakkor bizonyos pénzt is kapnak az alapfizetésükön túl, tehát mindenféle szempontból nagyon hasznos dolognak tartom ezt. Magyarul, úgy próbáljuk a fölös, létszám fölötti emberek egzisztenciáját és helyzetét segíteni, hogy ilyen módon próbáljuk őket produkcióba tenni, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindezen túl amit elmondtam, az is nagy jelentőségű, hogy megismerik őket a rendezők, a gyártásvezetők, a kollégák és a továbbiakban számításba lehet venni őket. Nem hiszem, hogy nagy titkot árulnék el azzal, ha elmondom, hogy ezek a gyerekek éppúgy felkészültek, mint az elődeik, és tulajdonképpen egy-két film után ugyanolyan színvonalat vagy megközelítően olyan színvonalat képviselnek, mint a nagymenő operatőrök.

A felvételin tulajdonképpen még nem nagyon derül ki, hogy jelentős operatőr lesz-e valaki, legfeljebb olyan típusú embereknél, mint - az elmúlt évtizedekre visszatekintve - Sára Sándor esetében, aki a felvételi vizsgán anno olyan fotóanyaggal jelent meg, hogy leesett az állunk, és ott már valóban érezni lehetett, hogy ez egy különleges személyiség. A felvételi után az évfolyamtársai is érezték, hogy ő egy számmal nagyobb. Sok-sok konfliktus okozója is volt ez, de szerencsére leszereltük ezt annak idején, és végül is Sárából kiváló operatőr lett. Most már mint kiváló rendezőt is emlegethetjük, ami azt jelenti, hogy hallatlan nagy érzéke van mindahhoz, ami film, ami kép, ami gondolkodás — nagyszerű eredmények bizonyítják ezt az ő esetében. Tulajdonképpen a második év vége felé kezd látszani, mint egy 100 méteres síkfutás nagyon míves mezőnyénél, hogy az utolsó métereken hogy tud elmenni az igazi klasszis. Ezeket lehet érezni nálunk is, de borzasztó nehéz. Koltai Lajos meg Jankura Péter elvégezték a főiskolát és egyszerűen nem volt állásuk. Nem tudom most már, hogy fél vagy egy évet töltöttek el úgy, hogy itt próbáltak dolgozni, ott próbáltak dolgozni, és miután a főiskolán az én reszortom volt, hogy a végzett hallgatókat részben a gyárban, részben a televíziónál elhelyezzük, többszöri nekifutással sikerült Koltait és Jankurát - azért mondom együtt őket, mert évfolyamtársak voltak - elhelyeznünk. És úgy hiszem, nem is járt rosszul a magyar filmművészet se Koltaival, se Jankurával.

Nekem az az alapelvem, hogy közvetlenül az érettségi után nem veszek föl senkit a főiskolára. Úgy gondolom, nagyon jó az, ha valaki két-három évet dolgozik mint fotós, a televíziónál vagy itt, a filmgyárban mint segédoperatőr stb., és akkor talán az a bizonyos látószög, ami az egész életét meg fogja határozni, tágabbra nyílik, a több olvasástól, esetleg attól, hogy jár koncertekre, néha elmegy egy-egy kiállítást megnézni, tehát továbbra is fölkészíti magát arra, hogy a befogadó készsége növekedjen ahhoz, hogy minél többet tudjon vissza adni mindebből.

Nagyon fontosnak tartom tehát azt, hogy közvetlenül az érettségi után ne kerüljön be senki, mert tapasztalatom szerint zöldfülűek maradnak, az érettebbek ott hagyják őket.

Az elhelyezés eddigi gyakorlata az volt, hogy akik a televízióból jöttek, azokat rendszerint oda küldtük vissza, akik a filmgyárból, azok a filmgyárba kerültek, és azoknak, akik még nem voltak sem itt, sem ott, hanem egy fotólaborban vagy egyéb helyen dolgoztak, az előmenetelüknek megfelelően javasoltuk hol a televíziót, hol a filmgyárat, de eddig még olyan főiskolás - Koltaiékon kívül - nem volt, aki itt nálunk Magyarországon végzett, ne tudtuk volna elhelyezni. Nagyon szerencsés helyzet volt ez, de nemcsak szerencse kérdése ez, jellemzi a kultúrpolitikát is; ebben a felső vezetéstől kezdve mindenütt támogatást kaptunk eddig. Az utóbbi években azt csináltuk, hogy miután Szinetár Miklós volt a főtanszakvezető, ha indult egy évfolyam, aminek ő volt az osztályfőnöke, és ez egy televíziós illetve filmrendező és operatőr osztály lett, akkor az így, ahogy van, bekerülhetett a televízióba. A következő évfolyamot mondjuk Fábri Zoltán indította a rendezőknél, és akkor ez az évfolyam úgy ahogy van, bekerült a filmgyárba. Ez így zajlott az utóbbi években. Annak az évfolyamnak, amelyik most lesz IV. éves, Szinetár Mikós és Dömölky János rendezői és Koltai Lajos operatőr osztályának 90 százaléka a televízióhoz fog kerülni. Azért mondom a 90%-ot, mert föltételezem, hogy Sára Sándor mindent el fog követni, hogy a Balázs ide kerüljön, meg el fog követni mindent Romváry is, hogy Romváry Gyuri ide kerüljön, de a többieknek sajnos nem lesz itt helyük. Úgyhogy ez egy nagyon nehéz ügy. Nos, ezzel párhuzamosan meg szeretném jegyezni azt is, hogy néhány évvel ezelőtt megkerestük a Közművelődési Stúdió vezetőit, mert kiderült, hogy az ott dolgozó gárda, rendezők és operatőrök 80%-a hamarosan nyugdíjba megy. Kialakult az az igény, hogy indítsunk egy évfolyamot a Közművelési Stúdió számára, tehát a népszerű-tudományos, propaganda, híradó és a dokumentum stúdiók részére. Van egy évfolyamunk, most másodévesek, ennek az osztálynak a vezetője dr. Kárpáti György rendező, illetve Vagyóczki Tibor operatőr. Nagyon érdekes anyagot hoztak létre mind a rendezők, mind az operatőrök esetében; nagyon szép eredményeket tudnak felmutatni. Ezt azért mesélem el, mert évekkel ezelőtt úgy volt, hogy akit ide a filmgyárba nem vettek föl, annak azt ajánlották, menjen át a Közművelődési Stúdióba. Ennél az évfolyamnál az volt a trouvaille, hogy a főiskolai felvételi feltétele volt, hogy egy diplomájuk már legyen. Tehát orvos, fizikus, kémikus stb. diplomával rendelkezők, akik a saját szakterületükön fognak majd filmkészítéssel foglalkozni. Nagyobb, alaposabb az eredeti szakmai tudásuk, s ha ehhez hozzávesszük a filmismereteket, akkor ebből jobb dolog jöhet össze, mint úgy, hogy ha a gyárba nem vettek fel egy rendezőt vagy operatőrt, akkor azt mondták, menj a Közművelődésibe, amitől ez pejoratív értelmű dologgá vált.

Most, 1985-ben változás történt, Föld Ottó nyugdíjba ment, új igazgatója lett a filmgyárnak, aki közgazdasági szakember, és miután átvette az egész gyárat, különböző értekezleteken elmondta a benyomásait. Tény és való, hogy olyan gazdasági helyzetbe került a vállalat, ami a filmek számát erőteljesen befolyásolja. A másik, hogy az a dotáció, amit az állam a filmművészetre szánt, összegszerűen nem változott, tehát az anyagokat, a munkabéreket meg sok minden egyebet érintő árdrágulásokat nem korrigálja, ezért ugyanabból az összegből nyilvánvalóan csak kevesebb filmet lehet készíteni. Eddig csináltunk egy évben általában 20 játékfilmet és 100 körül volt a televíziós filmben való közreműködés, amelyek egy részében a gyári operatőrök és rendezők is részt vettek. Most a televízióval való együttműködések száma is csökkent anyagi és egyéb
okokból, a 20 filmből pedig már örülünk, ha 14-et, 15-öt csinálunk, tehát borzasztó nehéz helyzet alakult ki a kezdő operatőrök, rendezők számára. Úgy érzem, ebben az évben ez már alapvetően ilyen marad, de nagyon bízom abban, hogy 86-ban fölfelé ívelést fogunk tapasztalhatni. Arra nem nagyon lehet számítani, hogy az állam több pénzt tudjon adni, de esetleg más, belső lehetőségek megmozgatása a számokat megemeli, tehát nem 14-15, hanem esetleg 18-20 film készülhetne ismét. Tudomásom van külföldi szerződési lehetőségekről, hogy itt gyártassanak magyar szakemberekkel filmeket, ami azt jelenti, hogy ez is évi 4-5 vagy 6 film lehet, és ez a fiatalok számára megint egy lehetőség, ami kinyit valami kaput.

Akik nem dolgoznak éppen, vagy nincsenek produkcióban, azok számára még mindig vannak rejtett tartalékaim tervben. Egyrészt folyton rábeszéljük őket a Balázs Béla Stúdióra. Itt most elsősorban mindig a frissen végzett főiskolásokról beszélek. A Balázs Béla Stúdiónak az a hallatlan nagy jelentősége, hogy nincs kötelező bemutatás, az ujjgyakorlatokat végezve tehát szakmai tapasztalatokra lehet szert tenni és lehet dolgozni. Igaz, nekem az a véleményem, hogy a Balázs Béla Stúdió most mindenre jó, csak éppen erre nem, mert ezek a gyerekek az önigazgatásban a saját kelepcéjükbe estek, kicsit szabadjára engedték a lehetőségeket, és most már sok a fóka, a pénz pedig szétfolyik a kezük között és nem tudnak ujjgyakorlatokat csinálni. Én folyton magyarázom nekik, hogy próbáljanak rendet teremteni a saját jól felfogott érdekükben, de hát én csak ebben a szobában tudom ezt elmondani nekik. A másik, amit nagyon fontosnak tartok, hogy Magyarországon a különböző minisztériumoknak vannak filmosztályai, ott a gyerekek azért tudnak dolgozni. Kezdeményeztem, hogy esetleg az NSZK-ban is dolgozhassanak. Egy nagyon jó barátom él Münchenben, akit megkértem, hogy egy-két menedzser irodával vegye fel a kapcsolatot és kérdezze meg tőlük, mit szólnának ahhoz, ha fiatal magyar operatőrökről küldenénk anyagot. Ott is vannak független producerek, akik tudják, hogy minőségileg legalább olyan jók a mieink, mint a sajátjaik, viszont költségben ez a felét jelenti nekik. Ez az igazság és én ezt őszintén ki is mondom, de ezeknek a gyerekeknek nagyon jó lehet ez. Ha csak két-három operatőr tudna egy évben kimenni, már jó lenn, hiszen most is dolgoznak kint, Koltai Lajos egy évben legalább 3 hónapot az NSZK-ban, Ragályi most csinált egy svájci filmet stb.

Ha tőlem azt kérdik, hogy mitől jók a magyar operatőrök, egyetlen egy dolgot tudok mondani: hogy a gondolkodó fajtához tartoznak. Tehát amikor a magyar operatőr megkap egy forgatókönyvet, azt a maga számára analizálja, részekre bontja a hatáskeresés szempontjából, hogy nagyon közel kerül ahhoz a fogalomhoz, hogy rendezés. Egy életen át kacérkodtam én is azzal, hogy rendezzek egy-egy filmet. Nem teljesen akartam átállni, de voltak témáim, amiket nagyon szerettem volna megcsinálni. Minden valószínűség szerint ez vezette Zsombolyait, Sárát is, és tudomásom szerint ugyanez vezeti Ragályit. Biztos, hogy egy-két éven belül át fog térni a rendezői munkára. Ez tulajdonképpen nagyon érdekes elvi kérdés. Mi együtt élünk a rendezővel. Fábri Zoltán, akit egészen kivételes képességű rendezőnek tartok, mindig boldog volt, ha én operatőreként elmondtam a gondolataimat a könyvről, akár az egyes beállításokról, akár a kellékről vagy bármiről.

Mégsem jutott eszembe soha, hogy azt mondjam egy-egy film elkészülte után: a rendezői munkában ennyi százalék az enyém, ennyi Fábrié. Ilyen nincs. Én abban hiszek, hogy a film — és itt most a filmművészetről beszélek, nem a filmgyártásról, a filmkészítésről — kollektív munka, ahol az operatőr, a rendező, a fáhrtmester, a hangmérnök stb. a maga helyén mind-mind alapvetően fontos lehet — nem biztos, hogy az. Teljesen az egyéniségtől függ, hogy mennyire tudja magát átadni annak, amit úgy hívnak, hogy a film. Ha az ember ezt tudomásul veszi, akkor az ügyet szolgálva az ügyet viszi előre, és segíti minden eszközzel azt a figurát, akit véletlenül úgy hívnak, hogy rendező. Van operatőr, aki kiesett a szakmából: valamilyen okból úgy alakult az élete, hogy csinált öt, hat, nyolc filmet egy tárcastúdiónak, és ott annyi pénzt keresett egy év alatt, mintha itt a gyárban dolgozott volna öt évig játékfilmben. Igen ám, csakhogy azalatt az egy vagy másfél év alatt itt nem mutatkozott meg, és leszoktak róla a rendezők. Borzasztó nehéz visszakerülni ebbe a körforgásba.

Ez egy olyan szakma, ahol mi, operatőrök vagyunk a kurvák, és nekünk folyton mutogatnunk kell magunkat. Ahhoz, hogy elkeljen az ember, permanensen szem előtt kell lennie. Különösen fontos ez a fiataloknál, hogy kapcsolatokra tudjanak szert tenni, amelyekre egy életen át építhetnek. Emlékszem, hogy amikor még én voltam kezdő, úgy harminc évvel ezelőtt, egy évben öt filmet csináltam, pedig akkor a filmkészítés bonyolultabb dolog volt. Most egy mai témájú filmet műterembe már nem is visznek be, de akkor minden díszlet csak műteremben volt elképzelhető, tehát ott építkezni kellett, stb., mások voltak a lehetőségek. Igaz, az eszközeink is mások voltak, de végül is csináltunk mi akkor is egész jó filmeket.

Az is igaz persze, hogy ha az ember egy rendkívül kemény évet produkál, akkor meggyőződésem szerint az ötödik vagy a negyedik filmje nem lehet olyan színvonalú, mint a második vagy az első. Én ugyan egy életen át próbáltam játékként felfogni az egészet, de azért ez óhatatlanul idegfeszültséggel, fizikai fáradtsággal, sok mindennel jár, tehát nem lehet elvárni azt, hogy egy hosszútávfutó az utolsó 100 métert ugyanolyan tempóban fussa le, mint az első 500-at. Olyannyira így van ez itt is, hogy amikor ennek a szekciónak a vezetője lettem, kezdeményeztem, éppen a fiatalok érdekében, hogy egy operatőr három filmnél ne csinálhasson többet egy évben. Ezáltal a többiek számára is jobban megnyílik az élettér, másrészt ez bizonyos színvonalat garantál.

Annyit még feltétlenül el szeretnék mondani, hogy úgy huszonöt éve, amikor Herskó János volt a főtanszakvezető a főiskolán, egy beszélgetésünk során kialakítottuk azt a szemléletet, hogy az első négy félévben a rendezők és az operatőrök azonos anyagot tanuljanak. Ezt rettentő fontos dolognak tartom éppen azért, amiről itt már többször beszéltünk, hogy a minőség hogyan javítható. Tehát az operatőrök tanuljanak rendezés-elméletet, rendezés-gyakorlatot, a rendezők pedig tanulják meg az operatőri mesterség alapelemeit. Szent meggyőződésem, egy rendező számára borzasztó fontos, hogy ha egy irodalmi könyvből rendezői példányt alakít, ismerje azokat az eszközöket, amelyekkel ezt a celluloidra majd valamikor átülteti. Különben nem tud tervezni, mint ahogy az is nagyon fontos számomra, hogy egy operatőr ismerje az elemzésnek azt a formáját, amely őt alkalmassá teszi a befogadásra, arra, hogy tudjon feldolgozni egy irodalmi könyvet, és az eszközeit ahhoz alakítsa. Így tudniillik el lehet érni azt, hogy sem önmagát, sem másokat nem ismételget, csakis és kizárólag azt próbálja létrehozni, amit a könyv sugall. Vagy például nagy súlyt fektettem arra, hogy a rendezők és az operatőrök is tanuljanak szcenikát. Hogy tudjanak alaprajzot olvasni vagy alaprajzot csinálni, mert szerintem minden jelenet, ami egy könyvben megfogalmazódik, csakis és kizárólag arra az egy játéktérre vonatkoztatható, amit nekem meg a rendezőnek együtt kell kialakítanunk. Tudniillik a film, ahogy a színház is, nemcsak gondolatokból áll, hanem fizikai cselekvésekből, mozgásból. Hogy egy fizikai cselekvést vagy mozgást abban az adott játéktérben hogy lehet megvalósítani, azt a rendezőnek és nekem együtt kell meghatároznunk. Ahhoz pedig gondolkodnom kell, adnom egy lehetőséget a díszlettervezőnek, hogy nekem ilyen és ilyen mozgásaim vannak, ilyen és ilyen területem kell legyen, hogy ezt a jelenetet el tudjam játszatni. Ezek voltak azok az alapvető gondolatok, amelyeket Herskóval kialakítottunk. Bárhová mentem azóta külföldi főiskolákra, mindig erről faggattak, és ma már egy csomó más főiskola is bevezette ezt. Ezek azok a dolgok ugyanis, amik a gondolkodást el kell hogy indítsák. Ha igaz az, hogy egy filmművésznek az emberekről kell beszélnie az emberekhez, akkor meg kell ismernie az embereket, az életet, azokat az összefüggéseket, amelyekről beszélni akar, és akkor ez a megszólalás már lényegesen könnyebb. Ezért van Magyarországon jó operatőri gárda, hogy próbál gondolkodni és ehhez a gondolkodáshoz alakítja az eszközeit és ezeket az eszközöket úgy próbálja felhasználni, hogy csakis és kizárólag arra az egy filmre legyenek alkalmasak. Ettől van talán az, hogy a stílus mindig egyéni ízt ad, mert ha azt mondom, Sára Sándor, akkor mindig balladisztikus, költői képsorokat látok, ha azt mondom, Zsombolyai, akkor dinamizmust, rohan a gép ide-oda, ha azt mondom, Koltai, akkor festménysorozatot látok magam előtt, és mondhatnám sorban a példákat.