K.Thompson - D. Bordwell

Filmet kutatók és filmarchívumok

Film Scholars and Film Archivers. Bulletin FIAF 45/1992/38-43

"Kedves filmtáros...": Nyílt levél a filmgyűjteményekhez való hozzáférés témájában

Hálásak vagyunk a felkérésért, hogy írjunk nyílt levelet a FIAF tagjai számára. Abban a reményben írunk, hogy hosszan tartó beszélgetést kezdeményezhetünk a filmet kutatók és a filmtárak dolgozói között. Annyi probléma halmozódott már fel, hogy fel sem vethetjük az összeset, de ha a beszélgetés lehetséges körvonalait felvázoljuk, már eleget teszünk célkitűzéseinknek.

Úgy látjuk, hogy az elmúlt években összetett viszony alakult ki az archívumok és a filmet kutatók között. A kábeltelevíziózás és otthoni videózás elterjedése több film kényelmes megtekintését biztosítja, mint a film történetében valaha ezelőtt. A késő hetvenes és korai nyolcvanas években, amikor a The Classical Hollywood Cinema (A klasszikus hollywoodi film, 1985) című könyvünk számára gyűjtöttünk anyagot, New York-ba, Washingtonba, Los Angelesbe és Londonba is el kellett utaznunk több tucatnyi olyan film megtekintésének érdekében, amelyek ma már könnyen hozzáférhetők videón vagy kábeltévén.

Miközben az archívumok kulcsszerepet játszottak a filmek megőrzésében, felújításában és videóra való átírásában, a filmek tömeges hozzáférhetősége miatt az archívumok jelentősége néhány szempontból csökkent. Ennek eredményeképp az időszakos felhasználók olyan kívánságainak - mint például "Tanulmányt akarok írni Marylin Monroe-ról, és az összes filmjét látnom kellene" - gyakorisága valószínűleg csökkent a videó fellendülésével. Néhány archívum, talán éppen ezért, úgy határozott, hogy több pénzt szentel a filmek videós hozzáférhetőségének biztosítására. Miközben egy ilyen lépés minden bizonnyal elősegíti a filmkópiák megóvását az elhasználódástól, és több felhasználót segít hozzá a filmekmegtekintéséhez, mégis arra bíztatnánk az archívumokat, hogy erőforrásaik nagy részét továbbra is szenteljék a filmek eredeti formátumukban való hozzáférhetőségének javítására, mégpedig a lehető legjobb minőségű kópiák készítésére. Ahogy a kábeltelevízió és a videó piaca nő, az igény, hogy az archívumok átírják a filmeket, várhatóan csökkenni fog, és ez több lehetőséget biztosít majd a filmekkel való foglalkozásnak. Ebből következőleg az archívumok továbbra is elsősorban arra fognak törekedni, hogy a filmeket az eredetit legjobban megközelítő formátumban tegyék hozzáférhetővé.

Ez létfontosságú irányelv, hiszen számos történeti kutatás egyre kifinomultabbá válik, és ez az archívumi hozzáférést még fontosabbá teszi, mint az ezelőtt volt. A filmelméleti tanulmányok kezdete óta eltelt rövid idő alatt most először fordul elő, hogy egyes kutatóktól programjaik megkövetelik, hogy a filmek verzióit és kópiáit hasonlítsák össze, hogy azonosítani próbálják a filmek származását és a kópiák eredeti állapotát, munkájukhoz vágóasztalt használjanak, és képkockák kinagyításával dokumentálják munkájukat. Ezek a kutatók sokféleképpen járulnak hozzá a filmtörténet fejlődéséhez. Felülvizsgálják a filmformáról és tartalomról kialakított elméleteiket. Új kérdéseket tesznek fel és régi mítoszokat döntenek romba. Fogékonyságuk a filmtörténet finom árnyalataira közös nevezőre hozza őket a filmtárosokkal, akik hasonló típusú kutatásokat végeznek. A filmelméleti kutatók és a filmtárosok lelkes együttműködése olyan alkalmakkor, mint például az évente megrendezésre kerülő pordenonei némafilm-fesztivál Olaszországban, bizonyítja, hogy az igazán hiteles kópiákat kifinomult érdeklődés övezi.

Lehetséges tehát, hogy a filmtudomány és a filmtári munka döntő jelentőségű összefonódásának tanúi vagyunk. Hogyan működhetnének együtt a kutatók és a filmtárosok, hogy közös erővel mélyítsék ismereteinket a filmről? Mint kutatók és tanárok (mindkettőnknek van némi, a wisconsini Film- és Színházkutatási Központ
ban töltött rövid munka során szerzett archívumi tapasztalata) néhány alapvető, megfontolásra alkalmas javaslatot kínálunk fel.

A kutatási programok közti különbségek

A filmet kutatók kutatási programjai jelentősen különböznek egymástól. A film többarcú jelenség, és a kutatók többféle megközelítéssel is foglalkozhatnak. Rá kellene döbbenniük, hogy kutatási programjaik ennek megfelelően különféle terheket rónak a filmarchívumokra. Például azoknak a kutatóknak, akik a filmek tartalmának anyagát, a témákat, az elbeszélésmódbeli struktúrákat, a forgatókönyvírást és egyéb, ebbe a témakörbe tartozó megközelítést tanulmányoznak, bőségesen elegendő lehet, ha a filmeket videón nézik meg. Emellett azonban növekszik az olyan típusú kutatások száma, ahol a kutatók a film stílusának technikai jellegzetességeit tanulmányozzák (világítás, vágás, hang, speciális effektusok stb.), és számukra egy videón megtekintett film nyilvánvalóan nem bizonyulhat megfelelőnek.* Megint másik kutatóknak különböző archívumokban megtekintett kópiákat kell összehasonlítaniuk, és ez, legalábbis a korai filmek esetében a képkockák számlálását és ehhez hasonló feladatokat igényel. A kutatási programok közti különbségek teljesen nyilvánvalóak, de véleményünk szerint sem a kutatók, sem a filmtárosok nem veszik mindig figyelembe ezt a különbséget. Tételezzük fel, hogy a kutató lehetőséget kap arra, hogy a filmet vágóasztalon nézhesse meg. Minden filmtárosnak vannak rémtörténetei az olyan kutatókról, akik nem tudják, hogyan kell egy Steinback-et kezelni, bekapcsolni a hangot vagy egy filmmel bánni. Számunkra zavarba ejtő módon nem mindig a fiatal kutatók nélkülözik ezeket az ismereteket. (Hallottunk egyszer egy professzorról, aki egy archívumban megfordított egy, már lejátszott 16 mm-es tekercset, és megpróbálta a film nem perforált oldalát a filmtovábbító fogashengerbe helyez
* Sőt, az archívumok előmozdíthatnák a film stílusának tanulmányozását, ha több, jó minőségű forgalmi kópiát készítenének.
ni, mondván, hogy "a film A oldalát már lejátszotta".) Nyilvánvaló, hogy a kutatók tapasztalata, hozzáértése és képességük a filmmel való bánásra különbözik.

A költségekre vonatkozó következtetések

Mindabból, amit az előbb elmondtunk, több dolog következik. Néhány archívum ragaszkodik ahhoz, hogy a vetítéseken jelen legyen a személyzet egy tagja is, aki a vetítőgépet üzemelteti, vagy legalábbis befűzi és kicseréli a tekercseket. Azt javasoljuk, hogy a kutatók minden ceremónia nélkül teszteljék le, amikor az archívumba érkeznek, hogy mennyire tudnak bánni a gépekkel. Amennyiben nélkülözik a tekercsek befűzésének, cseréjének és hasonló téren szerzett ismereteket, a személyzet segítsége szükségszerű. Abban az esetben viszont, amikor a kutató hozzáértése vitathatatlan, a személyzet egy tagjának felhasználása a film fűzésére és a gép működtetésére időveszteség, és ráadásul feszélyezi a kutatót, aki esetleg vonakodik megkérni őt, hogy állítsa meg a filmet, és menjen vissza. (Néhány esetben a kutató és a filmtári alkalmazott nem is beszéli ugyanazt a nyelvet, ami még a legegyszerűbb manővereket is bonyolulttá teszi.) Az sem lehetetlen, hogy a tapasztalt kutató néhány esetben jobban kezeli a gépet, mint felügyelője, ami abból fakadhat, hogy erre a feladatra gyakran fiatal és alacsony beosztásban lévő alkalmazottakat jelölnek ki. A filmnézéshez fokozatokat is meg lehetne állapítani azok számára, akik nem tudták meggyőzni a filmtárost hozzáértésükről.

Ugyanezt a fokozati elvet kellene kialakítani a vetítési díjak megállapítása esetén is. Természetesen sok esetben szükséges és rendben való a kutatóktól pénzt kérni az archívumi idő és anyag használatáért. Mindemellett a díjszabási különbségek igen nagyok az egyes archívumok között, és néhány archívum hihetetlenül magas összeget kér szolgáltatásaiért. Úgy véljük, hogy az irreálisan magas díjak kiszabása gátat emel archívum és kutató közé, és nincs összhangban a kutató elkötelezettségével sem. A kutatás nem virágozhat, amíg mindössze a televízió számlájáról költekező tisztviselők használhat
ják érdemben az archívum szolgáltatásait. Ha már egyszer mindenképpen szükség van a díjak kiszabására, mi egy fokozati elven működő díjszabást támogatnánk, ahol a diákok fizetnék a legkevesebbet, az egyetemeken dolgozó és szabadúszó írók többet, és a kereskedelmi vállalatok a legtöbbet.

Ehhez hozzájárul még az a tény, hogy az óránként kiszabott megtekintési díj nyilvánvalóan akadályt képez a mélyelemzés előtt, hiszen elbátortalanítja a kutatót abban, hogy a jelenetek részletes vizsgálatának érdekében meg- megállítsa a filmet. Sokkal előnyösebb lenne, ha az archívumok a vetítési díjat nem a vetítés, hanem a film hossza alapján állapítanák meg. Néhány archívumban ez már bevett gyakorlat. (Amint jól tudjuk, a kópiák előkeresése, ellenőrzése és szállítása sokkal többe kerül az archívumoknak, mint maga a használati díj. Ebből következően az, hogy a kutató részletesen végignéz egy filmet az egységesen kiszabott díj fejében, nem venné jobban igénybe az archívum erőforrásait, mintha ugyanaz a felhasználó sok filmen rohanna keresztül ugyanannyi idő alatt.) Ráadásul a magas díjszabással dolgozó archívumok növelik a kevesebb pénzt kérő archívumokra nehezedő nyomást.

A képkocka-kinagyítások

A kutatók abban is különböznek, hogy mennyire igénylik a fényképek használatát. Sok kutató illusztráció nélkül közli cikkeit. Mások megelégednek az archívumok képosztályán vagy a kereskedelmi képviselőktől beszerezhető reklámfotókkal. Azonban egyre növekvő számú kutató, főként, akik összetett stilisztikai jelenségekkel foglalkoznak, ragaszkodnak a képkocka-kinagyításokhoz. Ez utóbbi olyan problémát vet fel, ami több oldalról is megközelíthető. Miközben sem helyénvalónak, sem megvalósíthatónak nem tartjuk, hogy a FIAF egységes irányelvet alakítson ki a képkinagyítások tekintetében, használatuknak három módját különböztetjük meg, amelyek mindegyike másképpen járul hozzá a filmtörténetről kialakuló tudáshoz.

1. A filmstilisztikát tanulmányozó kutatók a közreadott cikkek szá
mára igénylik a képnagyításokat, épp úgy, mint a művészettörténészek, akik fotókat tesznek közzé cikkeik mellékleteként. Ezekben az esetekben a kinagyított képkocka illusztrációként szolgál.

2. Éppen ennyire fontos, amikor a képnagyítás a jegyzetelés egy fajtáját jelenti; lehetővé teszi a kutató számára, hogy jelentős adatokat vizuális formában rögzítsen. Ebben az értelemben a képnagyítás a könyvtárakban való fénymásolással hasonlítható össze. Az adott negatívok kontaktmásolatai az ilyen kutató számára nélkülözhetetlen módon rögzítik a film képi aspektusait.

3. A képkinagyítások gyakran a felfedezés eszközei is. Ha valaki egy kinagyított képkockát kezd tanulmányozni, addig ismeretlen információkhoz juthat. Egy Biograph film első és utolsó felvétele lehet, hogy azonos szerkesztést mutat, ha vetítésen nézzük, de biztosak csak akkor lehetünk benne, ha összehasonlítjuk a képkockák kinagyításait. Az egyik filmből származó nagyítás esetleg jelentősen hasonlíthat egy másik filmben található képhez. (Egyikünk egyszer egy nemzeti archívum azonosítatlan filmjeiből fényképezett le filmkockákat, majd elküldte azokat más szakértőknek, így aztán segített beazonosítani néhány, addig elveszettnek hitt filmet.)

Összesítve, a képkocka-kinagyítások jelentős szerepet játszanak sok szakember kutatási programjában. Ugyanakkor sok - valószínűleg a legtöbb - kutató számára szükségtelenek. Tudjuk, hogy a képkinagyítások több problémát is felvetnek: hogyan kezelik majd a filmet, nem károsítja-e a kimásolás a kópiát, végül, hogy a képkinagyítás engedélyezése nem sért-e szerzői és tulajdonjogokat.

Nyilvánvalóan nem foglalkozhatunk az összes felvetődő problémával, de ismét csak azt tanácsolnánk, hogy a megkülönböztetés elve érvényesüljön itt is. Bizonyos típusú kezelés ártalmas a filmre, más típusú nem. Néhány felszerelés károsíthatja a kópiákat, a többi nem. (Ugyanez igaz egyes könyvek és újságok fénymásolásakor, mégis sok könyvtár az összes anyag fénymásolását engedélyezi, a legkényesebbeket leszámítva.) Mint archívumi kópiák felhasználói, nekünk is fontos, hogy a kópiák ne sérüljenek meg. A FIAF szabályza
ta azonban különbséget tesz megőrzési kópiák és forgalmi kópiák között. A vetítési kópiák elkerülhetetlenül használódnak, egyszerűen a vetítőben vagy a vágóasztalon való használatuk miatt. Nem egyértelmű, hogy vajon a képkocka-kinagyítások céljára tervezett, jó minőségű gépek jobban károsítják-e a filmeket, mint a kópiák levetítése.

Azt javasoljuk, hogy a kutatók felügyeletével megbízott filmtárosok ellenőrizzék, hogy a kutatók elfogadható nagyító berendezéssel rendelkeznek-e, és képesek is azt használni. (Ez a meghatározás nem telne túl sok időbe - nem többe, mint egy újoncot bevezetni a Steinback kezelésének rejtelmeibe, ami pedig sok levéltáros számára gyakori feladat.) Azoknak a kutatóknak, akik rendelkeznek ilyen gépekkel, és hozzáértő módon tudják azt alkalmazni, meg kellene engedni, hogy használhassák azokat, feltéve, ha kesztyűt viselnek. Ezenkívül, akárcsak a szövegek fénymásolata esetén, ahol a fénymásolatot készítő ember vállalja a felelősséget, a képkinagyítást készítő kutató feladata kell hogy legyen a kép közreadása esetén szükséges engedélyek beszerzése.* Az összes többi feltétel egyezése esetén az archívumok és a képzett kutatók hajlékony irányelveket alakíthatnának ki, amely szerint, bizonyos feltételek teljesülése esetén, azok a kutatók, akik számára a kép-kinagyítások rendkívüli fontossággal bírnak, jogosultak legyenek ezek elkészítésére a forgalmi kópiák alapján.

"Filmnézés nagy tételben" és a lehetséges segítségek

De vannak még a kutatási programok különbözőségéből adódó problémák. Néhány kutatónak relatíve csak kevés filmet kell megnéznie; számukra a korlátozott hozzáférést biztosító (vagy magas díjszabású) archívumok nem jelentenek akkora akadályt, mint azoknak a
* Nemrégiben végzett kutatások a témakörben azt tanúsítják, hogy az Egyesült Államokban a képkocka-kinagyítás kutatási és oktatási célokra a megengedett használat törvénye alá esik. Lásd Kristin Thompson cikkeit e tárgyban: "Report of the Ad Hoc Committee of the Society for Cinema Studies" és "Fair Usage Publication of Film Stills", Cinema Journal (1993 tél).
főként korai filmet tanulmányozó kutatóknak, akiknek nagyszámú filmet kell megnézniük. Azon tűnődünk, vajon lehetséges volna-e kiegyensúlyozni az ütemezést (és talán a díjakat), hogy a "nagy tételben" dolgozó kutatóknak is több lehetőségük legyen az előrehaladásra. Néhány archívum szigorúan meghatározza azt az időt, amit egy kutató beütemezhet, annak ellenére, hogy esetleg igen messziről utazott oda, és ennek megfelelően rengeteg munkát kell bezsúfolnia abba az időbe, ami esetleg még túl is lépné a határt. Ezenfelül a kutató esetleg nem is tudja pontosan előre meghatározni, hogy mely filmeket akarja használni (ez megint csak főleg a korai rövidfilmek esetén jellemző).

Ezen túl, a specializált filmes kutatások számának növekedése szükségessé tenné a katalogizálás gyakorlatának kibővülését is. Nagy segítséget nyújthatnának olyan katalógusok, amelyek nem kizárólag filmrendezők és országok szerint csoportosítják a filmeket. A csoportosításokat a gyártó cégek alapján is kialakíthatnák, vagy a Cinema 1900-1906, az 1978-as brightoni konferencia FIAF-jegyzőkönyvének második kötetében leírt szempontok szerint. Ez alapján a filmek jegyzékét fel lehetne aprózni kis időszakok szerint, mondjuk ötévenként, országok szerint. Így a nemzetközi filmművészet metszeteit tanulmányozó kutató sokkal könnyebben, és lehetőség szerint már a kutatóút előtt kitalálhatná, hogy mely filmek hozzáférhetők. A számítógépes katalogizálás korszakában ezen kategóriák hozzáadása a szokásosokhoz nem lenne túl hosszadalmas feladat.

A Filmtárosok és Kutatók Új Szövetségéért

Általánosságban úgy látjuk, hogy jelenleg sem a filmtárosok, sem a kutatók nem élnek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a másik fél fel tud kínálni. Azt ajánlhatjuk, hogy az 1990-es években mindkét fél határozza el, hogy a következő irányelvek alapján jobban megismerik egymást.

A kutatóknak fel kellene hagyniuk azzal a gyakorlattal, hogy olyan szorosan ütemezik be magukat az archívumokba, hogy nem marad
idejük "letelepedni", és felfedezni az adott intézmény egyedülálló lehetőségeit. Egy-két, a filmtárban tájékozódással eltöltött nap hosszú távon értékesebbnek bizonyulhat, mint egy gyors "be- és kirohanás". Ha a kutató engedélyez magának a látogatásra némi plusz időt, a helyszínen vizsgálhatja meg az archívum katalógusait és jegyzékeit.

Ezenfelül szinte az összes archívum személyzete boldogan beszél gyűjteményükről. Sokan tudják, hol tárolják az értékes anyagokat, és nagyszerű ajánlatokat is tehetnek. Sőt, a filmtárosok gyakran többet tudnak a filmtörténetről - főleg a technológiai és üzleti gyakorlatról -, mint sok filmteoretikus vagy kritikus kutató. Azokban az esetekben, amikor a filmtárosok és kutatók összejöttek (az 1978-as brightoni konferencián vagy a pordenonei fesztiválokon), az eredmény mindig igen gyümölcsöző volt. Lényegében az összes komoly filmtörténész sokat tanult a filmtárosokkal folytatott beszélgetésekből.

Általában a filmtáros a film területén kevéssé tájékozott felhasználókkal találkozik. Gyakran a komoly kutatók számára is úgy tűnik, hogy az archívumok legjobban az alkalmi kutakodót szolgálják ki. A filmtárosok többféleképpen is elősegíthetnék a mélységekben történő kutatást. Elsősorban, valamiféle jegyzet a filmtárak anyagáról megkönnyítené a kutatók időbeosztásának megtervezését. A kutató rendelkezésére kellene hogy álljon több katalógus, amiből válogathatna, böngészhetne. A jelenlegi gyakorlatban a kutatók elküldik azon filmek hosszú listáját, amit meg szeretnének nézni, és reménykednek, hogy az archívum a rendelkezésre álló filmek listájával fog válaszolni. (Az, hogy a film 35 mm-es, 16 mm-es, vagy akár videó, ritkán van meghatározva ezekben a válaszokban, jóllehet a kutató számára a különbség hatalmas is lehet - neki viszont előre jeleznie kellene, ha a méret és formátum nagy jelentőséggel bír.) Akárcsak sok kutató, mi is gyakran úgy érkeztünk meg egy archívumba, hogy egy sor előre kijelölt filmet fogunk végignézni, és lelkes személyzettel találkoztunk, akik további, váratlan értékeket fedtek fel előttünk. A legjobb az lenne, ha a FIAF birtokában lenne egy eredeti jegyzék a tagarchívumai anyagából, és közvetítő szolgáltatásként működne, ahová a kutatók elküldhetik a filmegyzékeiket, és megtudnák, hogy
ezek a filmek mely archívumokban találhatók. Eközben az archívumok elkészíthetnék jegyzékeiket legalább a komoly kutatók számára hozzáférhető anyagaikról.

Sok szakosodott kutató hasznosnak találná, ha valamilyen, akár nem hivatalos módon tájékozódhatna a kópiák származásáról, állapotáról, forrásanyagáról és más olyan információkról, amelyek túl bonyolultak ahhoz, hogy a katalógusból ki lehetne nyomozni. Az archívumok általában tudnak ilyesfajta tájékoztatást adni. Ha egy ilyen információkat hordozó kártyát csatolnának a film dobozához, a kutató számára hozzáférhető módon, nagy segítséget jelentene. (Nagyon kevés archívum már csatol korlátozott technikai információkat tartalmazó kártyákat vagy lapokat a forgalmi kópiákhoz. Az ilyen dokumentumok feltehetőleg magukat a filmtárosokat is segítenék a kópiák vizsgálata során.) Ezen felül, ha a kutató még bővebb ismereteket szeretne szerezni a kópia történetéről, a filmtárosnak rendelkezésre kellene hogy álljon egy egyszerű és közvetlen mód, hogy ezeket az ismereteket megadhassa. A kutatóknak is bátran fel kellene tenniük kérdéseket, amelyekre a válasz gyakran már kész is van.

Néhány kutató szívesen segít azoknak az archívumoknak, amelyeket meglátogat. Úgy gondoljuk, hogy az archívumoknak több hasznot kellene húzniuk látogatóikból. A szakértők képességeinek használata archívumi pénzt és időt takaríthat meg. Például mi magunk is, mind a ketten azonosítottunk már ismeretlen archívumi kópiákat, és egyikünk még a gyűjtemény katalógusában előforduló jelentős hibákat is ki tudta javítani. Mostanában a látogató kutatók csak igen ritkán kapják meg azt a lehetőséget, hogy azonosítatlan kópiákat vizsgálhassanak. Ez jelenleg nem hivatalos keretek között történik, jóllehet nem nagyon látunk okot arra, hogy az archívumok ne biztosítsanak ilyen lehetőségeket a szakértőknek.

Néhány kutató természetesen korlátozott ütemtervvel és költségvetéssel rendelkezik, és csak az éppen aktuális terveik által igényelt filmek megnézésére jut idejük. Mások viszont boldogan próbálná
nak meg kópiákat azonosítani, amelyek egyike-másika még kutatási programjaikban is segítséget nyújthatna nekik.

A világ filmarchívumai nélkülözhetetlenek a pontos és részletes filmtörténeti ismeretek fejlődése számára. Minden kutatónak tisztelettel, sőt áhítattal kell megközelítenie őket. Ugyanakkor a filmtárosok is hasznosíthatnák a kutatókat. A filmtörténészek segíthetnének nekik megőrizni azt a médiumot és művészetet, amelyet mi mindnyájan, kutatók és filmtárosok, szeretünk.*

Gál Péter fordítása

* Köszönettel tartozunk Paolo Cherchi Usai-nak, aki felkért minket ennek a levélnek a megírására, Lea Jacobs-nak és Ben Brewser-nek, akik segítettek pontosítani az itt említett problémákat, Maxine Fleckner Ducey-nek észrevételeiért.

VISSZA