Traian ŞTEF
Az olasz regionalizmus
Napirenden 
Az elmúlt év végén a iaşi-i Polirom Kiadó megjelentette az amerikai kutató Robert D. Putnam tanulmányát (melyet Robert Leonardival és Raffaella Y. Nanettivel közösen készített) az olaszországi regionalizmus tapasztalatairól Cum funcţionează democraţia: Tradiţiile civice ale Italiei moderne (Hogyan működik a demokrácia: A modern Olaszország polgári hagyományai) címmel. A kutatás huszonöt évig tartott, és kivételes tudományos becsületességgel történt. A témakör természete, a kérdések és a válaszok, a komolyság és az objektivitás, amellyel a munka folyt, arra késztetnek, hogy a kutatás megállapításait román kontextusban is elhelyezzük. Különösen most, a romániai régiók létrehozása érdekében megfogalmazott Memorandum nyilvánosságra hozatala után. A könyv amerikai kiadása 1993-ban jelent meg, és a szerző nem titkolja érdeklődését "Eurázsia volt kommunista országai iránt, amelyeknek a semmiből kellett megteremteniük a demokratikus kormányzás rendszerét".

1970-ben az olasz kormány elhatározta, hogy alapvető alkotmány- és intézményreformot hajt végre. Az országot 1860-ban egyesítették, de közigazgatása, francia mintára, erősen központosított volt, a prefektusok, akárcsak a mieink, a helyi hatóságok képviselői voltak, de közvetlenül alárendelve a kormánynak. 1970-ben tehát tizenöt új regionális kormányt alakítottak, miután pár évvel azelőtt egyes határ menti térségekben, ahol bizonyos szeparatista törekvések nyilvánultak meg, öt "sajátos", alkotmányosan garantált, nagyobb autonómiával rendelkező tartományt hoztak létre. A regionális kormányok felelnek a mezőgazdaságért, az egészségügyért, a városfejlesztésért, a közmunkákért, a pénzügyért, az oktatásért, a kultúráért, a szakmai képzésért és a gazdasági fejlődésért. A tartományokat, az adott lakosság számától függően, egy harminctól ötvenig terjedő létszámú tanács vezeti, amely elnököt és kabinetet választ magának. A tartományok statútum alapján működnek, amely az alkotmánnyal és az érvényben levő országos törvényekkel összhangban meghatározza szervezeti rendjüket, eljárásaikat és joghatóságukat.

Az amerikai kutató és olasz munkatársai minden részletre kiterjedően vizsgálják az olasz reformot, elsősorban az intézmények működésének és hatékonyságának gazdasági, társadalmi, kulturális, történelmi és hagyományos polgári alapja érdekli őket, valamint az új összefüggések közt kialakuló politikai viszonyok és az állampolgárok ezekre adott válaszai. Egész pontosan, a környezeti tényezőket elemzik (a gazdasági összetevőt és a politikai hagyományt), továbbá a társadalmi-gazdasági jellegűeket (a társadalmi fejlődést és a gazdasági növekedést) és a társadalmi-kulturális vonatkozásokat (a politikai kultúrák közti különbségeket).

A probléma minden intézményi reform esetében azok hatásában áll, és abban, hogy sikerül-e az intézménynek megváltoztatnia az embereket, azok társadalmi körülményeit, a politikai viszonyokat és magatartásmódokat. A regionalizálás is két pólus között mozog: az "új institucionalizmus" ("az intézmények kihatnak arra, ahogyan - rajtuk kívül vagy belül - az egyének és a csoportok tevékennyé válnak, befolyásolják a vezetők iránti bizalom fokát, a politikai közösségek törekvéseit, a közös nyelvezetet, a megértést, a közösségek normáit és bizonyos fogalmak, mint a demokrácia, az igazság, a szabadság és az egyenlőség, értelmét") és a reakciós törekvések között (melyeket azok képviselnek, akik szegényebb vidékekről jönnek, és amelyek a parasztság és az egyház véleményéhez kapcsolódnak azt állítván, hogy a decentralizáció összeegyeztethetetlen a fellendüléssel és a politikai és gazdasági fejlődéssel). Ami az olaszokat illeti, a jogi konzervativizmus, az erős bürokrácia és a központosítás ellen kellett harcolniuk.

A tartományoknak sem volt - megalakulásukat követően - könnyű dolguk a központtal: törvényhozási kezdeményezéseiket elgáncsolták, a bekötött szájú pénzeszsákok és a pénzügy továbbra is a központi bürokrácia felé irányult. A "regionalista front" mégis győzelmet aratott, de csak a sajtó, a regionális érdekcsoportok, a közvélemény és az új intézmények, a Régiók Minisztériuma és az Interparlamentáris Régiós Tanács segítségével.

A tanulmány következtetése, a német tapasztalatot is figyelembe véve, az, hogy az új intézmények okozta változás lassú, az alapvető változásokat az egyéni szeszélyek gáncsolják, a népi legitimitás pedig csak fokozatosan jön meg. A regionális kormányzás mindenekelőtt a politikai elit magatartását változtatta meg: ideológiai depolitizálásra került sor a közérdekű kérdések pragmatikus megközelítése érdekében; a politikai palettán jobbra tolódás következett be; csökkent a szélsőségesek száma. A messianizmus elavult, a dolgokat már nem pártosan, fehéren-feketén látják, és a technikai, gyakorlati, közigazgatási megfontolások többet nyomnak a latban, mint a politikaiak. A regionális kormányok jobban ismerik az adott hely valóságát és szükségleteit, mint a fővárosi miniszterek, hozzájárultak ahhoz, hogy a politizálásnak, a konfliktusok kezelésének kiegyensúlyozottabb, türelmesebb, pragmatikusabb stílusa alakuljon ki. Természetesen vannak különbségek a tartományok között, és vannak elégedetlenségek is. Egy felmérés alkalmával egy déli polgármester szenvedélyesen bírálta a régiót. Megkérdezték tőle, hogy jobb volt-e azelőtt. "Uram Isten, dehogy" - volt a válasz. Akkor tehát, ha a források hasonlóak, mi okozza a tartományok, az intézmények szakszerűsége közötti különbségeket?

Hogy erre a kérdésre válaszolni tudjanak, a kutatók tanulmányozták az olasz történelmet, a gondolkodásmódokat, a civil társadalom szerkezetét. Következtetésük az, hogy a regionális reform sikere és magának a demokráciának a működése nagymértékben függ a társadalmi környezettől. És az olasz tapasztalat tanulságai - melyek voltaképpen a demokrácia új formáinak bevezetésére vonatkoznak - pontosan megfogalmazhatóak: a vízszintes civil kapcsolatok (amelyek az állampolgárok között alakulnak ki a céhektől kezdve a futballcsapatig és az irodalmi egyesületekig) kedveznek a gazdasági és intézményi fejlődésnek; a függőleges kapcsolatok bizalmatlanságot, függőséget, csalást, elszigeteltséget, rendetlenséget, korrupciót, bűnözést, elmaradottságot vonnak maguk után, amelyek kölcsönösen fenntartják egymást. A kormányzás nagymértékben függ a társadalom polgári közösségi infrastruktúrájától, mert egy ilyen közösségben a polgárok jobb kormányzást akarnak, hatékonyabb közszolgáltatást kérnek, és el is érik azt, többek között úgy, hogy maguk is részt vesznek benne. Másrészt pedig a kevésbé polgári tartományokban az állampolgárok inkább az "elidegenedett és cinikus" kérelmező helyzetében vannak. Egy polgári társadalomban a közösségen belüli kapcsolatok erkölcsi természetűek, és nem a törvényekre alapoznak, a büntetés a szolidaritás és az együttműködés hálózatából való kizárást jelenti. Ott, ahol a polgári elkötelezettség hiányzik, a kilátások sötétek, és a harmadik világ országainak, valamint a volt kommunista országoknak (negatív) példaként emlegetik az olasz Délt és elvét: "csalj örökké". Egészében azonban az olasz regionalizálás sikeres reformnak bizonyult, és az olaszok, az újabb és újabb felmérések szerint, egyre jobban értékelik.

Romániára gondolva, nálunk is megtaláljuk a feltételeket, amelyek az olasz regionális mozgalmat eredményezték: túlzott központosítás, hatástalan intézményrendszer, függőség, korrupció, Észak és Dél, Nyugat és Kelet közti különbség. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen építményben Észak és Nyugat előnyhöz jutna. Nem a központtól kapott előnyhöz, hanem a polgáriasság, a gondolkodásmód, a másokkal és önmagunkkal szembeni viszony itteni történelméből fakadóhoz, amely a rómaiak jelenlététől az osztrák közigazgatás modelljéig és a románoknak a natio-ért való harcáig terjed. Nálunk azonban nemzeti politikává vált a szomszéd kecskéjének meséje. És ha a mi sajátos demokráciánk fejlődésére gondolok, a regionalizálást is meg lehetne ugyanúgy valósítani: regionalizálást akartok, nesztek regionalizálás, vagyis cinikusan, amit aztán a gondolat kompromittálása követne. Mindez addig tart, amíg meg nem jelenik egy elég erős politikai irányzat ahhoz, hogy megkezdje Romániában az igazi reformot, és hogy kikísérletezze a jelenleg létező összes demokratikus formákat. Ha a Nemzeti Liberális Párt valóban liberális lenne, elsőként karolná fel ezt a gondolatot...

TRAIAN ŞTEF 1954-ben született Biharfenyvesen, Bihar megyében. A Familia folyóirat szerkesztője. Leonid Dimov (regény), Brassó, 2000.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2002.01.23.