ÁGOSTON Hugó
Bukarest mint provincia
 
Jönnek az ünnepek, és én arra gondolok, hogy ilyenkor még szomorúbb a magány. És arra, hogy nem csak emberek, de közösségek is lehetnek magányosak.

A magány ösvényein
Van nekem egy kedvenc játékom, magányomban gyakran játszom, szakmámhoz is tartozik, tehát nincs bűntudatom amiatt, hogy átengedve magamat neki, az időt pazarolom. Illetve van, mindentől sajnálom lassan az időt, és mindenkitől, ahogy érzem, hogy közeledem a végső nagy egyedülléthez. Fogalom-asszociálósdinak nevezhetném ezt a játékot: két fogalom összetársításából áll, úgy lehet elképzelni, hogy egy koordináta-rendszer két tengelyén fogalmak vannak, tehát a sík minden pontjának megfelel egy fogalompár. Persze a fogalmakat én választom ki, és "helyezem el" a tengelyeken. Ilyeneket: élet, remény, bizsergés, eszme, napkelte, biztatás, álom, tagadás, minta stb. De olyanokat is, mint az alkohol, a sakk, a nyelv, a zene, a hipnózis, a matematika, de nemkülönben a fűszerek, a tej, a lexikon, a bélyeg, a könyv, a gépkocsi, a felhőkarcoló, a fegyver. És mindezek következhetnek az origótól kiindulva akár betűrendben is - a lényeg az, hogy ebben az én gondolati síkomban mindegyik pont egy kapcsolatot jelent: az aggkor találkozik az abszurdummal, és ez nagyon közel esik a nullponthoz, az origóhoz (amelynek mindkét koordinátája természetesen a Semmi), de találkozhat a távolban a zsold és a zsúfoltság is.

Na most, ha az ember a magányról gondolkodik és/vagy ír (gonosz vagy!), elég, ha megnézi, milyen fogalmak lógnak a magány egyenesén - és eltöpreng. Minden olyan világosnak látszik! Azt mondom például: magány és alkohol. Olyan, mint egy alcím egy ismeretterjesztő cikkben. Azonnal ki kell jelentenem: sosem iszom egyedül; persze tudom, hogy vannak, akik igen, mert az alkohol a magányt is oldja, valósággá válik a képzelet, lelkekkel telik meg az ember lelke; megszokáshoz vezet mind a kettő, s akárcsak a részegségnek, a magánynak is vannak fokozatai. Magány és idő. Hogyan torzítja el az időt a magány, hogyan vezet megbetegedéshez, amely köztudottan a szervezet saját idejének a zavara. Magány és fény és fölény, magány és arány és ármány, magány és kormány és tudomány. Magány és tanulás. Magány és szeretet. Magány és kutya, magány és számítógép.

A kartéziánus rendszerben a magány mértani helye egy tengellyel párhuzamos egyenes. A valóságban, vagyis az eszméletünkben a magány ösvényei bonyolultak, kacskaringósak, útvesztőt alkotnak, szerteágazásokkal és hurkokkal, ördögi körökkel; s két magány gyakran alkot olyan síkot, fogalmaktól és azok tartalmától kiürült sivatagot, amely - a sötétség nagy magányosától, Borgestől tudjuk - a legpokolibb labirintus. A magány felfüggesztett lét, nagyon közel visz a nemlét határához, a felszívódáshoz a nihilben, aszkéták, remeték tudják, és célzatosan keresik a magányt, a lélek és a gondolkodás böjtjét.

De ne odázzam el a körülményes bevezetéssel a lényeget, a fájdalmas konklúziót: magány és Bukarest. A vidék mint magány. Bukarest mint provincia, tehát Bukarest mint magány. És akkor, ezen belül: Bukarest/magány/alkohol/álom/élet/könyv/remény(telenség)/politika/tej/lapszerkesztés/tavasz-nyár-ősz-tél/védekezés/sebzettség/szórakozás/Weltanschauung/rend/ellenhatás/határtalanság/Patapievici/lelkiismeret/emlék/jelen/jövő/euréka/magány/Bukarest. Eddig ezeken a vallomásos hasábokon nem mondtam, sőt valami módon mindig az ellenkezőjét mondtam, derűs vagy komor, alanyi vagy tanulságos történetekben, de most jön az ünnep, és ki kell mondanom: Bukarestben tulajdonképpen mindig magányos voltam. (Magány és család? Igen, volt tizenhárom boldog évem: amíg együtt voltam a gyermekeimmel.) Lehet, hogy ezért, a magányom miatt tudtam Bukarestet nemcsak vidéki szemmel, de vidéknek is nézni. Így kebeleztem én be a fővárost, elejét véve annak, hogy ő kebelezzen be: a magányommal, amelynek magaslatából a szemem, az érzékeim, az agyam, az értelmem mindent át tudott fogni, képessé téve olyan dolgok és helyzetek befogadására, amelyekből azok, akik bennük voltak, akikkel történtek, olyan szánalmasan keveset tudtak felfogni. Nem dicsekszem, ne vádoljanak. Különben is, terhes ez a tudás, ez a magány katalizálta beleszervülés a nagy fővárosi-provinciális világba. A magány lelki beteggé teszi az embert, egyszerre táplálja belé az alacsonyabbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzést - és úgy tetszhet, belőlem fentebb az öntelt hivalkodás jött elő. Nem. Hiszen tudom nagyon jól: magány és alázat. De széles ívben el akarom kerülni zavaros és áttekinthetetlen korunk két keserű tünetét: az infantilizmust és az önviktimizációt. Ezért említettem a panaszkodás helyett a terhes tudást erről az elkínzott térről, vidékről, bukaresti magányom hozadékát, amit ezeken a hasábokon másokkal is meg-megosztok. A magányra panaszkodni ugyanis nem tudok. A magányt, akár választott, akár elrendelt, nem szerencsés dolog áldozatnak tekinteni. Sosem tudhatjuk, hogy ha nem a magány lett volna az osztályrészünk, miként alakult volna a sorsunk. A magányt éppen ezért lehet olyan jól egyebekkel asszociálni: mert nagymértékben "önazonos", míg ellentéte, a "nem-magány" potencialitásában kimeríthetetlen. És korántsem a magány a legrosszabb dolog a világon.

Egyszóval sokat köszönhetek én bukaresti magányomnak. Tanú voltomnak. Annak, hogy nem is kerestem, de nem is utasítottam el eleve mások társaságát. Annak, hogy gyakran társaságban is magányos voltam, és annak, hogy magányomnak a felesleges részleteket kiszűrő szemüvegén keresztül tudtam nézni a világot.

Egyetlen nagyobb, mélyebb magányt adatott megismernem. Kétszer vagy háromszor a Prahovában vagy annak zabigyerekében, a Prahovicában együtt ittunk Szilágyi Domokossal. Többnyire sört vagy - de inkább és - vodkát. Nem sokra emlékszem beszélgetéseinkből, egy ideje hozzám, ifjú tudományos szerkesztőhöz írott pazar humorú leveleit sem találom. Szisz jelenlétében én is hallgataggá váltam, mint ő. Nem emlékszem például arra, hogy tudott-e derülni az egyik bohókás pincérünkön, aki ha kevés borravalót kapott (tehát gyakran), panaszos tekintetét az égre emelve azt mondta: "Bár inkább meghaltam volna a fronton." Azt korábban hallottuk Sziszről, hogy egyedül, könyvekből tanult meg angolul, és hogy hónapokig bezárkózott Bartókot hallgatni. A kerthelyiségből csak arra emlékszem, hogy elemien belém döbbent és átragadt rám kozmikus méretű magánya. Szilágyi Domokos egyedül halt meg, kiment az erdőbe, és feloldódott a mindenségben.

Boldog karácsonyt, boldog 2002-t mindenkinek, aki egyedül van, mindenkinek!

ÁGOSTON HUGÓ 1944-ben született Medgyesen, Szeben megyében. A kolozsvári Krónika vezető szerkesztője, a bukaresti A Hét főmunkatársa. Bukaresti élet, képek, Nagyvárad, 2000.


2001.11.06.