BAKK Miklós
Nyelvi jogok és a hegemónia szelleme
Napirenden 
Az őszi politikai évad nagy témájának tekintett alkotmánymódosítás ismét napirendre tűzi az RMDSZ sajátos követeléseit, köztük a magyar nyelv hivatalos használati körének bővítését. A kérdés látszólag nem tartozik ama "drámai" hatású tematizációk közé, mint amilyen - például - a státustörvény. A magyar nyelv hatósági használatának egyfajta szokásjoga a Székelyföldön mindig is létezett, s ezt hallgatólagosan tudomásul vette a román társadalom. Az év elején elfogadott közigazgatási törvénnyel pedig megszületett a posztkommunista Románia első olyan jogszabálya is, amely egyfajta hivatalos státust biztosít a kisebbségi nyelveknek ott, ahol azok beszélőinek aránya eléri a húsz százalékot.

Az RMDSZ az alkotmánymódosítás során csupán a nyelvhasználati jogok körének bővítését szeretné elérni, elsősorban az igazságszolgáltatás terén. Vezetői siettek óvatosan leszögezni: nem "második hivatalos nyelvvé" kívánják tenni a magyar nyelvet, hanem csupán az anyanyelv használatának mint emberi jognak a feltételeit kívánják megteremteni.

De tekinthetőek-e a nyelvhasználati jogok csupán emberi jogoknak? Vagy olyan kérdésről van szó, amely alapvetően közhatalmi kérdés is, és érinti az állam közjogi szerkezetét?

A jelenlegi nemzetközi jog nem ismer "feltétlen jogot a kisebbségi nyelv használatára"1, de számos olyan jog és szabadságjog létezik, amiből erkölcsi és politikai elvként lényegében az következik. Ezekhez az egyéni jogokhoz kapcsolódóan szilárdult meg Európában az a meggyőződés, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárokat megilleti az a jog, hogy az állam elismerje nyelvüket, ha az nem hivatalos nyelv. E meggyőződés alapján jött létre a Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartája és a Nemzeti kisebbségek jogairól szóló keretegyezmény. Az egyéni jogok logikájából következett az is, hogy amikor a jogszabályok a hatóságok nyelvi szolgáltatásait kezdték előírni, kialakult a "csúszóskála" modell2. Vagyis a hatóság nyelvi szolgáltatásainak "szintjét" az illető területen élő kisebbségi nyelvhasználók számához kezdték kötni.

Csakhogy a nyelvhasználati jogoknak ez a szemlélete nem azonos a történelmileg kialakult kultúrák jelenlétét kifejező jogokkal. És látható: minél tágabb körben érvényesül a kisebbségi nyelvhasználat (emberi) joga, azaz minél több intézményi vetületük van e jogoknak, annál kevésbé lehet eltekinteni attól, hogy e nyelvhasználati normák egy sajátos történelemmel rendelkező területhez kapcsolódnak.

A teljesebb körű nyelvhasználat szabályozására készült dokumentumok, mint például a fontos eszmei értékkel rendelkező, de politikai és jogi érvényesség nélküli, Barcelonában 1996. június 6-án elfogadott Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, azonban nem annyira a beszélők számától függő jogokról, mint inkább egy "területre jellemző nyelvről" beszélnek. A barcelonai nyilatkozat bevezető része külön definíciót is ad erre: "Az a kifejezés, hogy egy területre jellemző nyelv, egy történelmileg létrejött közösség nyelvére vonatkozik egy ilyen térségben."3 Ugyanakkor a nyelvi jogok területhez való rendelése számos konkrét, működő belső jogi normában is megfigyelhető. A németországi szorbok nyelvhasználati jogai a Szászország és Brandenburg tartományok parlamentjei által elfogadott törvények szerint a "szorb földön" érvényesülnek, amely pontosan behatárolt (történelmi) terület. A québeci franciák nyelvvédő harcai pedig egyértelműen egy nyelvterület védelmét tűzik célul.

Csakhogy a nyelvi jogok védelmének e "területvédelmi" aspektusa - mely az emberjogi kontextus helyébe lép - ismét előtérbe állítja a szuverenitás és a (nyelvi jogok köntösében jelentkező) hegemónia kérdését. Ezért az RMDSZ javaslattevőinek mindenképpen fel kell készülniük arra, hogy a vita még a demokratikus érzület túlsúlya mellett is kilép az emberjogi kérdés medréből, és érinti a szuverenitás problematikáját.

Mindez, mondhatni, épp a liberális demokrácia szótárából és mítoszaiból következik. Ugyanis a liberális demokrácia számára a legkedvezőbb működési keretet a nemzeti közösség nyújtja, amely politikai értelemben polgári közösségként definiálja önmagát, valóságosan azonban kulturális és nyelvi közösségként működik.

A liberális demokrácia - mint Will Kymlicka és Christine Straehle írja - három összefüggő elv hordozója, ezek: a) a társadalmi igazságosság; b) a tanácskozó (deliberatív) demokrácia; c) az egyéni szabadság.4 Mind a három megköveteli az állampolgári közösség érzületi és kulturális közösségként való működését, vagyis a klasszikus nemzetállam kulturálisan homogenizáló működését.

Különösen az első két elv érinti - az identitás és a nyelv vonatkozásában is - a közpolitikai és közhatalmi szférát. A társadalmi igazságosság ugyanis csak akkor ölt testet többségi szavazat által támogatott szociális programokban, ha az adományozottat és címzettet egy közös identitás kapcsolja össze. Az emberek - tömegesen - mindig a "mieink" javára hoznak áldozatot, s annak tudatában, hogy e közösségük (mely elsősorban nyelvi)az időben is fennmarad, vagyis a viszonosság hosszú távon is biztosított. A tanácskozó demokrácia is az egynyelvűség körülményei között igazán működőképes. A demokratikus politika népnyelvi politika, s a politikai hatékonyság szempontjából van némi igazuk a liberális nacionalistáknak, amikor azt állítják, hogy csak az egy (közös, nemzeti) nyelven lefolytatott vitának van képviseleti jellege.

A demokrácia és a nacionalizmus tehát sok szempontból közös eszközzel és céllal "értékesítette" a népet, s közös érdek fűzi a nemzeti nyelv és kultúra hegemóniájának fenntartásához. A nyelvi jogok területi szemlélete lényegében nem csupán intoleranciával, nemzeti kizárólagossággal szembesül, hanem ezzel az erős, hagyománnyá vált demokráciafelfogással is.

A nyelvi jogok területi alapon történő megadása ugyanis a közhatalom olyan megosztását is előrevetíti, amely nem egyeztethető össze a hegemónia és szuverenitás egységes, nemzetállami felfogásával. A hatalommegosztásnak ez a formája már több nyugati demokráciában (Spanyolországban, Belgiumban, Kanadában) kirajzolódott, értelmezésében nem is annyira a politikai gyakorlat, mint inkább a demokrácia szótára maradt le.

Jegyzetek
1 Ferdinand de Varennes: Kisebbségi jogok a nemzetközi jogban. In: Fundamentum, 1998/1-2.
2 Uo.
3 Declaraţia Universală a Drepturilor Lingvistice. In: Altera 2000, 14.
4 Will Kymlicka-Christine Straehle: Cosmopolitanism, Nation-States and Minority Nationalism: a Critical Review of Recent Literature. European Journal of Philosophy. 1999. április.

BAKK MIKLÓS 1952-ben született Székelyhidon, Bihar megyében. A kolozsvári Krónika vezetőszerkesztője, politikai elemző. Egy választás olvasatai. In: Regio, 2000, 4.


2001.09.01.