Cosmin RUSU
A szegregáció fennmarad
A Provincia körkérdése 
Véleményem szerint inkább párhuzamos, mint "részleges" Erdély-történetekről beszélhetünk. A jelenlegi erdélyi övezet (és ebbe a régi Partiumot is belefoglalom) számos bonyolult történelmi jellegű megközelítés tárgya volt, mind a hazai - román, magyar, német - történetírók, mind idegen történészek részéről, és ez utóbbiak sokszor magasabbrendűek a vizsgálat szintje és a történelmi rekonstrukció (!) szempontjából. Ezen rekonstrukciók problémája az említett történetírások párhuzamos - gyakran hamisan polemikus vagy politikailag elkötelezett - történelmi diskurzusának továbbéltetése. Ebben Erdély két fő történetírása - a román és a magyar - egyenlő mértékben "bűnös". Meglepő és sajnálatos, hogy ez a helyzet (kicsiny, de jelentős kivételekkel) továbbra is fennmaradt. A román történetírás 1989 utáni megközelítései nem sokban különböznek a kommunista időszakéitól, és a "reformista" próbálkozásokat továbbra is - igaz, sokkal árnyaltabban - nemzetellenes írásokként bélyegzik meg, amelyek nem felelnek meg a már megállapított, tehát támadhatatlan történelmi valóságnak.

Nyilvánvalóan kívánatos Erdély történelmének elfogulatlan és - a lehetőségek függvényében - tárgyilagos megközelítése. A két fő történetírás egymáshoz közelítését célzó erőfeszítés a jelenlegi ifjú román és magyar történészgeneráció felelőssége. Ez viszont egy cseppet sem könnyű feladat, mivel a két történetírási iskola szegregációja már a leendő történészek képzésekor megjelenik és fennáll. Jó példa erre a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem - egy bevallottan multikulturális beállítottságú intézmény - történészhallgatóinak a helyzete. Nemrég (1998-ban) végeztem el az egyetemet, így még frissen él emlékezetemben a román és magyar történészhallgatók közti viszonyok valódi volta. Sajnos, a kapcsolatok már ezen a szinten is majdnem teljesen hiányoznak, és ez a helyzet odáig fajul, hogy a történészhallgatóknak két, etnikai alapon elkülönült diákegyesülete van. Ennek a helyzetnek az okai sok mindenben kereshetők, és a kilátások egyáltalán nem derűlátóak. Ezért a felelősség az egész akadémiai közösséget (diákokat és tanárokat egyaránt) terheli. Hiányzik a tudományos párbeszéd gyakorlata az Erdély-történésszé való képzés ilyen fontos pillanatában, és ennek a következményeit nem nehéz megállapítani.

Valószínű, hogy egy új típusú Erdély-történet kialakításában érdekelt minden személy saját élményeinek összegzése ezzel a nagyon összetett és még érzékeny problémával kapcsolatban és különösen az új típusú történet létezésének tudatosulása talán egy túl régóta várt kezdetet jelent. Egy ilyen próbálkozás számára hasznos lehetne kerekasztal-beszélgetések és/vagy konferenciák kezdeményezése, egy olyan folyóirat kiadása, amely programszerűen felvállalja a történetírás terén való közelítést a két történésziskola szemléletében a "kényes" kérdéseknek (de nemcsak ezeknek) pozitív polémiában való megközelítésével.

Befejezésül J. Nouzille szavaival élve, akinek a "másik" elfogulatlanságával egy egyszerű könyvcímben sikerült összefoglalnia a sajátos - többnemzeti és multikulturális - erdélyi szellemiség lényegét: úgy érzem, hogy az "ország"-hoz hasonlóan a párhuzamos erdélyi történetírásoknak is kapcsolatokra és konfliktusokra van szükségük a történelmi diskurzus szintjén, a szó szoros, pozitív értelmében.

1975, Kolozsvár; BBTE, Történelem-filozófia Kar, doktorandus.


Forditotta: VENCZEL Enikő
2001.02.05.