Toader NICOARĂ
Előítéletek nélkül
A Provincia körkérdése 
1. Szerencsésnek tartom a kérdésfelvetést. Nyilván kívánatos lenne egy olyan Erdély-történet, amely szintetizálná mindazon közösségek múltját, amelyek itt éltek-élnek. De ez a kérdés egy sor előzetes problémát feltételez.

Mindenekelőtt el kell érnünk a történetírások ideológiák alól való mentesítését (a mindenféle pártosságról való lemondás értelmében) és az igen makacs előítéletek felszámolását is, nemcsak a történészek agyában, gondolkodásában, hanem a közember agyában is, előítéletekéit, melyek nagyon mélyen a múltban gyökereznek. Sajnálatos módon továbbra is az egyes etnikai közösségek egyfajta szellemi gettósodásának vagyunk tanúi. A jó szándékú kijelentések ellenére az óhajtott párbeszéd továbbra is a perifériára szorul.

Hiányzik az Erdély múltját tanulmányozó történészek közötti rendszeres párbeszéd és együttműködés. Kétségtelen, sor került bizonyos érintkezésekre, kapcsolatfelvételekre, különösen a 90-es évek gyerekes lendületében, de nagyon jól tudjuk, hogy a lelkesedések, legalábbis a románok esetében, kérészéletűek. Ami pedig a magyarokat illeti, nem tettek egyebet, mint folytatták a jó hagyományt, és 1999 után is világnyelveken adták ki Erdély történetét, amelyet éppen a kommunista korszakban írtak, és amelyben a magyar történetírás régebbi sablonjait találhatjuk meg. A szász történészekről elmondható, hogy jól ismert elszántságukkal és határozottságukkal folytatják saját közösségük történelmének feltárását, az elveszett szülőhaza nosztalgiájától áthatva. Hiányzik a rendszeres párbeszéd gondolata és egy olyan fórum, amely ezt a párbeszédet pártfogolná. Nyilván, egyre több szó esik a transzszilvanizmusról mint kulturális és történetírási áramlatról, de még nem dőlt el, hogy egy ilyen jelenség valóban konszisztens-e (a legújabb fejlemények inkább a kételyeknek kedveznek, mintsem a bizonyosságérzetnek), és segíthet-e valóban módszertani eszközként a probléma megoldásában.

Nincsenek szakemberek, akik rendelkeznének azzal a történetírói eszköztárral, amellyel egy ilyen vállalkozást meg lehetne valósítani. Egyre nehezebb olyan szakembereket találni, akik jártasak a latin, valamint a magyar és a német paleográfiában, de ugyanakkor ritka az olyan szakértő is, aki legalább a három történetírást (a románt, a magyart és a szászt) behatóan ismerné. Mindezen eszközök nélkül viszont elég bonyolult elképzelni egy olyan Erdély-történetet, amelyet másképp írnak meg, mint az eddigieket.

Visszatérve a kérdésre, nyilván kívánatos lenne, és meg is lehetne írni egy Erdély-történetet, de ez első próbálkozásra nem lenne egyéb, mint az előbb említett három szempont egymás mellé helyezése. Megengedve, hogy megvalósítható, bizonyára már ez a tény is jelentős nyereség lenne.

2-3. Úgy vélem, egy ilyen jellegű vállalkozásba nem lehet azonnal belefogni. Előzőleg előkészítő tevékenységre van szükség, amikor is a három történetírás szakemberei között megvalósult párbeszéd során, szigorú kritikai vizsgálat alapján számba kell venni azokat a kérdéseket, amelyekkel eddig foglalkoztak, amelyekkel feltétlenül foglalkozni kell, és különösen azt a perspektívát, amelyből ez az elemzés elvégezhető. Az a benyomásom, hogy ily módon sok olyan lényeges kérdés kerülne felszínre, amelyet előzőleg vissza kellene helyezni a köztudatba, és amelyet eddig nem kutattak. Gondolok itt az új történetírás által előtérbe helyezett összes kérdésre, például a családtípusra, az életmód sajátosságaira, a nők szerepkörére, egy új társadalomtörténetre vonatkozó kérdésekre, amelyeket tételes kutatások révén kell feltárni.

A kérdéskör másik vetülete az összehasonlító civilizációtörténet szükségességét érinti. Meglátásom szerint, ha az új, óhajtott Erdély-történet csupán a politikatörténet keretei között marad, vagyis hagyományos politikatörténet lesz, nem hoz majd áttörést, mindössze olyan dolgokat ismételgetnénk, amelyeket ismerünk már. Az eddigi történészek főleg a konfrontáció, a válság, a törés pillanatait helyezték előtérbe, és elsősorban a különbségekre összpontosítottak. Ám ezeket a pillanatokat kidomborítva az a benyomásunk támad, hogy mindent elárasztanak, hogy nem létezett egyéb, mint konfrontáció. Ha mindhárom történetírást megfigyeljük, megállapíthatjuk, hogy előszeretettel bizonyos emlékezetes pillanatokra összpontosítottak: 1437, 1526, 1784, 1848, 1918, 1940. Egyébként ezekkel kapcsolatban korabeli dokumentumok gyűjteményeit is közölték. De ezek között az időpontok között is születtek, éltek emberek, szerették egymást, meghaltak a mindennapi élet ritmusában, amely maga is gazdag, látványos, és amelyet szükséges újra fölfedezni ahhoz, hogy a multikulturális Erdély hihető dimenzióit érzékeljük. Szükség van az erdélyi civilizáció történetére, hiszen ez az egyetlen, amelyben önnön struktúrája sajátosságaival megtalálhatja helyét az összes etnikai, nemzeti közösség, azok között a keretek között, amelyek között megnyilvánult. Elképzelhetünk egy olyan összehasonlító történelmet, amely a román, magyar és szász életmódot vetné össze, mint ahogy el tudjuk képzelni a családtípusokra vonatkozó történelmet a románok, magyarok, székelyek, szászok, svábok esetében, hogy ne említsük az erdélyi szerelemtörténetet vagy a halállal szembeni érzelem- és magatartástörténetet.

Nem feltétlenül a transzetnikus megközelítést tartom célszerűnek, inkább egy etnikai vagy etnikai-nemzeti előítéletektől mentes, ideologizálást mellőző problémafelvetést javasolok az erdélyi térségben létezett bármely kérdés esetében. Nem arról van szó, hogy eltekintsünk kényelmetlen pillanatoktól és kérdésektől annak érdekében, hogy békülő történelmet műveljünk, hanem arról, hogy el kell fogadnunk bizonyos evidenciákat, amelyeket azonban le kell csupaszítanunk a résztvevők, illetve a mi, az ezredelő embereinek előítéleteitől.

1956, Sajónagyfalu (Beszterce-Naszód megye); BBTE, Történelem-filozófia Kar, dékán, előadótanár; Transilvania la începuturile timpurilor moderne (1680-1800). Societate rurală şi mentalităţi colective, Kolozsvár, 1997.


Forditotta: ROSTÁS István
2001.02.05.