Ştefan BORBÉLY
Egy regionális körkérdés
Visszhang 
A Provincia 4-es (2000. augusztusi) és 5-ös (szeptemberi) száma az "erdélyi irodalmakra" vonatkozó körkérdésnek adott helyet: mi jellemző ezekre, és mi az, ami megkülönbözteti őket? A provokatív hangot Al. Cistelecan ütötte meg a 4. számban megjelent bevezetőjében: "... most minket - írja a vásárhelyi kritikus - a három >>erdélyi irodalom<< mint egyes mitológiák és felfogások hordozója és támasza foglalkoztat". A "mitológia" szó rögeszmésen visszatér a szövegben: Cistelecan két "mitológia >>párbeszédéről<<" ír, a románéról és a magyaréról (elhalványítván, ahogy az természetes is, a szász "mitológiát", mely egyszerűen fikció...). Ezzel azt sugallja, hogy mindegyik irodalmi tömb - bár inkább külön-külön, mint együtt - megalkotta saját utópiáját (a "Kánaánt" - ezt a kifejezést használja Cistelecan), az irodalmat pedig ideológiai, politikai, imagológiai, erkölcsi "befektetésként" tárgyalja. Látnunk kell - mondja a Pillat "aquatikus" tradicionalizmusáról írt, a Román Kulturális Alapítványnál 2000-ben közzétett kritikai tanulmány szerzője -, hogy "mit fektetnek be egyesek s mit mások az irodalomba", mert Erdélynek mint sajátosságnak és irodalmi jegynek a megidézésében "nem akármilyen tartományról van szó, hanem eredettani jelentőséggel bíró helyről".

Ezekben a bevezető megállapításokban van egy közös, sztereotípiával majdhogynem egyenértékű dolog, ugyanis a románok körkérdésre adott válaszaiban szintúgy, mint a 4. számban közölt klasszikus szövegekben (Constantin Noica, Mircea Zaciu, Kuncz Aladár, Kós Károly, Makkai Sándor) ugyanazt találjuk, ilyen vagy olyan formában: "Erdély irodalmai" csupán "eszközök" néhány identitásválság közvetett elfojtására, vagyis hogy - másként szólva - Erdély irodalmát csak "megterhelt létként" lehet felfogni. Az erdélyi irodalmár - sugallja néhány szöveg - bárhová megy (akár az ország határain túlra is, ahova esetleg azért emigrál, hogy nosztalgiáját kiélhesse), magával viszi a Történelem, az Identitás, a bosszantó Provincializmus és a politikai Válságok nehéz, ólmos terhét - kivétel nélkül mindet, nagybetűsen megélve és felfogva. Ráadásul még egy apróságot is sugall, amely - ha elmélyedünk benne - meggondolkodtat: azt, hogy az erdélyi irodalmár általában - függetlenül attól, hogy a "barikád" melyik oldalán áll, vagy hogy kivel issza meg vasárnapi sörét -, mihelyt íróasztalához ül, jelképes izolacionistává válik. Tudja, még ha szégyenkezik is e diszkrimináció miatt, hogy ő csupán a más nyelvűek kárára létezhet, csupán a "többiekkel" "szemben". "Nem számítok arra - írja találóan Livius Ciocârlie (a 4. számban) -, hogy a térség három irodalma bensőjében hasonlónak bizonyuljon. Egyrészt azért, mert minden irodalomnak megvan a maga történelmi ritmusa, másrészt mert amikor összhangban vannak, könnyebben áramlik az információ a központtól a periféria felé, mint a periférián belül."

Mellékesen egy olyan vonatkozás is megfogalmazódik, amelyre mindnyájan gondolunk, de amelyet, bosszúsan és elkeseredetten, csak néhányan mondunk ki: az erdélyi irodalmárnak - a hagyomány vagy az adott politikai helyzet erejénél fogva - nem engedtetik meg, hogy szabad legyen. Az, hogy az erdélyi irodalom per definitionem a bezártságok kimondhatatlan tere. Hogy - kulturálisan vagy politikailag tekintve a dolgokat - Erdély azoknak az etnikai közelségeknek a börtöne, amelyeket a tartomány befogad. Itt a magyar korlátozza a románt és a román a magyart, mert mindkettő, még ha nem akarja is, áthatolhatatlan fal, elbátortalanító határ a másik számára.

Következésképpen az erdélyi kultúra - ismétlem, függetlenül attól, hogy a fal melyik oldaláról tekintenénk a dolgokat - egyfajta szabadon elfogadott és csalóka euforikus bezárkózás: a magyarok nehezen fogadják el e tartományt mint "provinciát", mert tudják, hogy ez elválasztja őket az anyaországtól és az ott születő kultúrától, a románok pedig, akik iparkodóbbak az engedelmességre való elhivatottságukban és az - ugyancsak talmi - identitásválságokban való buzgólkodásban, felsőfokon magasztalják, egyenesen önazonossági "bölcsőnek", ha nem éppen "mátrixnak" tartva őt.

Következésképpen a Provinciának az irodalmat tárgyalni hivatott körkérdése egy akutabb probléma - a szabadság - felé fordult. A lap októberi számában Traian Ştef meglehetősen homályosan elmélkedett a kérdésről, azt sugallta, hogy a magyar hozzászólók többé-kevésbé formálisan és "felelősség" nélkül viszonyultak a kérdéshez, szemben román társaikkal, akik méltósággal és - néha - kellemmel viselték regionális terhüket. Holott Demény Péter és Láng Zsolt a 4. számban éppen ezt a nem hagyományos szempontot akarta sugallni: azt, hogy az erdélyi irodalomról és kultúráról másképp is lehet beszélni, mint ólomnehéz felhőkkel a vállakon, levágott szárnyakkal, ahogy ahhoz az önkényuralmi "hagyomány" hozzászoktatott bennünket. Másképp is lehet meditálni, mint komoran, gondokba merülve, súlyos szavakat mormolva a szakállunkba, lépten-nyomon azt hirdetve - mint honi nacionalistáink teszik, de azok is, akik a világ más tájain visszhangozzák üzeneteiket -, hogy Erdély mindig is gombóc volt a torkokban, s az is marad, a viszály örök almája, melyet arra az etnikai asztalra dobtak, ahol eldöntik a jövő - állandóan elhalasztott - trójai háborúját (melyet ma általában Koszovónak neveznek...).

A szóban forgó szövegben Demény Péter "a félelmetes humortalanság bénító irodalmáról" beszél. A mindenkori erdélyi irodalom "reszkető kezéről", amely úgy írja a szavakat, mintha a történelem örökkévaló kövébe vésné őket; a felelősségről és annak a globalizmus és az európai integráció szempontjából nevetséges tétjéről. Demény voltaképpen hisztriói szomorúsággal beszél a humor kiirtásáról és komorsággal való helyettesítéséről az erdélyi közéletben. A "kilencvenes" - ahogy mi a román irodalom címkéjével ellátnánk - Láng Zsolt számára már maga a hagyomány - az a tudat, hogy a fiatal író "megörökli" a legidősebbet, hogy gondjai, intelmei, tanai és idioszinkráziái letétményesévé válik - is teher. Hogy még mielőtt lenne, azt kérik tőle, legyen etikus, közösségi: hogy az etnikum megelőzi az ontológiát, és hogy helyenként helyettesíti is azt. "Az író nem feltétlenül örököse elődjének - írja Láng Zsolt. - Nem kell (valamely) irodalom gyarmatosítottjának lennünk." Sem egy mentalitásénak, egy hagyományénak, egy történelemnek - és a sort természetesen folytatni lehetne. Másrészt - írja Selyem Zsuzsa (4. szám) - megengedhetjük magunknak azt a - természetesen: tiltott - dolgot, hogy más erdélyi kultúrát gondoljunk el, mint azt az ólomsúlyút, amelyhez szoktattak bennünket - a szabadság kultúráját. Szeretne-e egy olyan irodalmat - kérdi Selyem Zsuzsa a feltételezett olvasóhoz fordulva -, amely "nem kérné számon a hagyományt"? Amely "nem tanítaná suba alatt, (...) nem gerjesztene rossz lelkiismeretet, nem uszítaná bosszúra, nem nyavalyogna és finnyáskodna".

Ilyenformán a körkérdésre adott válaszok azt sugallják, hogy több Erdély van, s minden nemzedék a sajátját éli meg. Adjátok Erdélyt a fiatalok kezébe, és egy gátlásoktól mentes, játékos, nevető és nagyon kellemes társadalmi-kulturális teret kaptok; menjetek vissza 10-15 évvel az időben, és hangsúlyosan erkölcsi és történelmi pszichózissal terhelt "tartományt" kaptok, súlyos, követelőző szavút vagy - az irodalmi kifejezés szempontjából - szibillai, aesopuszi revansisztát. Ereszkedjetek tovább még 20 évet a történelem zavaros vizű kútjába, és mély, pusztító frusztráció jut részetekül, valamint egy, a szélsőségek megbékítésére képtelen ideológia. Erdély megértésében maga a tartomány szellemi archeológiája a baljós: egyesek ama gondja, rögeszméje - amely később politikai programmá változott -, hogy megfosszák a térséget a jelentől, és a múlttal helyettesítsék azt. Hogyan jelenítjük meg - kérdezhetnénk szónokian - Erdély jövőjét? Mint átstrukturált múltat: mint történelmi helyesbítést. Mircea Zaciu Eminescut idézi (4. szám): "...tizennyolc évszázad telt el, amióta a latin élet szárba szökkent ezen a földön, ahol élünk"; Noica számára (ugyanabban a számban) "Erdély szellemi funkciója az, hogy soha ne béküljön meg, ne egyezzen ki, ne merüljön el a történelmünk oly sok korszakát elborító álomba". Erdély szellemi funkciója az - magyarázhatnánk tovább e szavak értelmét -, hogy ne adja fel fáradhatatlanságát, hogy állandóan a (néha képzeletbeli) vártán álljon, hogy megélje a hadviselés virtualitását. Nem véletlen - bár lehet, hogy ezzel kilépünk a témánknak szánt "mederből" -, hogy az erdélyi szellemi tér számára oly "reprezentatív" városnak, Kolozsvárnak nincs szabadidőközpontja, mint ahogy van Marosvásárhelynek: a híres víkendtelep. Kolozsváron az emberek szerepe az, hogy "főjenek" saját levükben, örökös forrásban legyenek, és hogy néha ki-kicsorduljanak. Elég, ha reggel, munkába menet, körülnézel a villamoson vagy a trolibuszban: merev, izgatott, kötekedő figurákat látsz, embereket, akik nem tudnak lazítani.

A többi válaszban szintén könyörtelen és súlyos dolgok állnak. Ahogy Cs. Gyímesi Éva 1986-ban a Limes kör utolsó vitáján megállapítja: "A transzszilvanizmus a helyzettudat és identitástudat közötti sajátosan diszharmonikus viszony leképezése" (4. szám). Egyrészt: a "diszharmonikus" kifejezés román fordítása, a "discordie" az átültetés érdes, fogak között morzsolt stílusa. Másrészt: baljósabb kombinációt elképzelni sem lehet. Tompa Gábor és Kovács András Ferenc (ez utóbbi zseniális szerző!) 1998-as, közös szonettkötetének bohókás-komor címe Depressio Transsylvaniae. Nem véletlenül jegyezte meg a szakértő Alina Mungiu-Pippidi (nem az ankétban, hanem a Transilvania subiectivă című kötetben), hogy Erdély "felszínre hozza azt, ami mindannyiunkban primitívebb": a hegyeken túl, ahol Erdély komorabbnak és lobbanékonyabbnak tűnik, mindez így látszik. De a hegyeken innen sem jobb a helyzet. Makkai Sándor számára (akit Molnár Gusztáv idéz a 4. szám Oximoron című írásában) "külön erdélyiség, erdélyi szellem nincs", az csupán "az értékekben megnyilvánuló örök magyarsághoz való erdélyi hűség" előszobája; Sántha Attila szerint (5. szám) az erdélyi irodalom szintén valami "nem létező"; Papp Sándor Zsigmond szerint pedig (cikkének címe sokatmondóan: A bérelhető ketrec szigora) "errefelé még a rozsda is lassúbb."

Mindezzel ellentétben elmondhatjuk, hogy a tartomány német írói számára Erdély valami teljesen világos dolog, mert maga az elhalás. A játszma vége, lezárt út, esetleg egy útlevél, amelyek nyomán egy puszta tartomány marad, cigányok által átvett házakkal. Németeket adni cigányokért: ez volt az utolsó 25 év Romániájának a legrosszabb üzlete, mert nem csupán tévedés volt, hanem a katasztrofális emberierőforrás-gazdálkodás szimptómája is. De ne ébresszük fel a levantei porban alvó kutyákat: az Európai Unió és a sok könyörületes Európa-barát őrködik...

A Provincia körkérdésére Carmen Elisabeth Puchianu kb. húsz Erdélyben maradt német szerzőt sorol fel, jórészük idős vagy olyan személy, aki már félig összecsomagolt (5. szám). Mint ahogy azonban Eginald Schlattner a 4. számban megállapítja, a más nyelvet beszélő sorstársaitól eltérően az erdélyi német írót nem annyira az elkülönülés, mint inkább az ökuménia foglalkoztatja: "...rajtam és az enyéimen kívül, ugyanazon ég alatt létezik egy >>másik<<, aki a közös történelem, a közös politikai rendszer szükségszerűségeinek, a minden ember életét születéstől halálig érintő közös eseményeknek, a sorsnak alávetve él, ugyanazon Isten oltalma alatt." Ismerjük el, a perspektíva idilli, mert az ortodox és a protestáns szentség között mégiscsak van némi különbség, de a feje tetejére állított ösztönzés mégis életképes: ki ismeri ma Erdély történelmét a tartományt uraló vallások szempontjából? A németek szemében Erdély elválaszthatatlan "mitikus" intézményeitől. Joachim Wittstock számára például "a lét mitikus eleme (...) az író számára kihívást jelent (...) arra, hogy alkotói képességeit teljes mértékben kihasználja" egy sajátos - regionális, stilisztikai - dimenzióban (4. szám). Ezzel szemben William Totok szerint "egy irodalomnak elsősorban esztétikainak kell lennie", egy sajátosan erdélyi esztétika nevetséges lenne: "az >>erdélyi szellem<< - írja szerzőnk - inkább egy több szempontból vitatható, etikai dimenzióval is rendelkező etnoszociális és regionális kategória", mert csak lassan tud kiszakadni a múlt gyakran gyilkos öleléséből (4. szám). Különben Totok kis írása az egyetlen a válogatásban, amely azt sugallja, hogy az "erdélyi szellem" nem valami változatlan, hanem az idők folyamán azoktól az ideológiai befolyásoktól és kritikai eszközöktől függött, amelyek létét jellemezték. Az erdélyi író - mondja Totok leplezetten - arra ítéltetett, hogy a történelemben éljen, bár ennek ellenére nem feledhetjük, hogy az örökkévalóság - mint ahogy azt Blaga mondja - falun született...

Összegezve: a Provincia válogatása inkább kiegyensúlyozott volt, mint látványos. Másképp szólva: finoman belesimult a tájba, ahogy azt minden, önmagát tisztelő erdélyi vállalkozásnak tennie kell.

1953, Fogaras (Brassó megye); BBTE, Bölcsészkar, Kolozsvár, lektor; Echinox, igazgató; Visul lupului de stepă, Kolozsvár, 1999.


Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2001.01.13.