Ovidiu PECICAN
Provinciális polémiák
Fórum 
Amikor Szokoly Elek Eppur si mouve. Védő beszéd a "nem létező" provinciáért című cikkében (Provincia,7, 2000. november) nem akarja megérteni az "Erdély"-nek nevezett valóság sokféle arculatának általam megpróbált relativizálását, saját felelősségére teszi. Történészként nem engedhetem meg magamnak, hogy eltekintsek az erdélyi másságtól. És ha az egység kedvéért ő hajlandó feláldozni a sokféleséget és a sajátosságot, én nem kötelezhetem arra, hogy vegye őket figyelembe. Számomra azonban világos, hogy Erdély mindig más volt, más lesz, és most is más a vizsgálódás helyétől és idejétől függően.

Erdély, az egyszeri és a sokféle
Vajon valóban nincs semmi különbség a Partium és a történelmi Erdély között? És valóban nincs semmi jelentősége annak, hogy míg Szeben német polgármestert választ, Kolozsvár még egyszer Gheorghe Funarra szavaz? Ha ezek a különbségek valóban nem jelentenek semmit, akkor térjünk vissza az Erdélyt globalizáló perspektívára, és beszéljünk az utolsó elnökválasztások Erdélyéről. Itt reménykedünk egy számottevő transzetnikus párt összehozásában, ahol óriási számban szavaztak a szélsőségre? Ahelyett, hogy megpróbálna élni azzal a végső soron üdvözlendő árnyalással, amely újrahitelesíti az Erdélyről kialakult képet, Szokoly Elek úgy érzi, ironizálnia kell. Világos azonban, hogy mindenki téved, aki egy monolit és egyszínű Erdélyt lát, éppen úgy, mint az, aki valamilyen atomizálás nevében megszünteti Erdély történelmi identitását. Innentől kezdve azonban a vita felesleges. Lehet, hogy én nem látom a fáktól az erdőt. De biztos benne Szokoly Elek, hogy az a csoport fa, amit ő lát, az maga az erdő?

A pártos politika és a politikusok nélküli politika
A Pro Európa Ligában való tíz évi sikeres polgári tevékenykedés után, amely belföldi és nemzetközi megbecsülést szerzett neki, Szokoly Elek gyanús sietséggel utasítja vissza azt az apológiát, amellyel én a politikai téren kívüli polgári tevékenységet illetem. Az interetnikai tolerancia hirdetőjeként kevésbé toleránssá válik olyankor, amikor véleményem nem egyezik az övével. Így van akkor is, amikor például a politikai élet kerül szóba.

Egy röpke pillantás arra készteti vitapartneremet, hogy politikán csupán a közérdekű kérdésekkel a párt- és parlamenti élet szintjén való foglalkozást értse. Alighanem így áll a helyzet, hiszen ahelyett, hogy megelégedettségének adna - esetleg - hangot azért a megbecsülésért, amellyel a polgári társadalmat illetem, elégedetlen a pártokban való bizalmatlanságom miatt.

Persze, Szokoly Eleknek egy pontban igaza van: nem szavazok túlságosan nagy bizalmat a mai Románia politikájának és politikusainak. A demokratikus államiságon belüli tíz évnyi politika után kevés olyan dolga van a személyiségeknek és a pártoknak, ami meggyőzött volna. Ha egy fabatkánál többet adtam volna ezekre a gyászos és felelőtlen bohócokra, akik túlélésünket igazgatják, most valószínűleg köztük vagy híveik között lennék. Szokoly Elek azonban természetesen téved, amikor azt hiszi, hogy a romániai pártok - túl nagy - száma és nyomorúságos teljesítménye között nincs semmilyen kapcsolat.

Amikor megszűnik az a gyakorlat, hogy minden karizmatikus vagy nem karizmatikus akarnok körül párt jön létre, akkor a pártok száma csökkenni fog, szolgáltatásaik minősége pedig ezzel fordított arányban nő. Amikor majd a sikeres politikai tevékenység és nem a szavak összefércelése által hitelesített programok és személyiségek köré csoportosuló állampolgárok jelentős tömege megérti életminőségünk javításának létfontosságú stratégiáit, akkor természetesen a politika első vonala drámai kiürülésének leszünk tanúi a csak néhány, lényeges politikai alakulat érdekében. Csak aki feltétlenül akarja, az tekinthet el politikai életünk minőségének és a jelenleg létező pártok számának összefüggésétől.

Persze, mindezt figyelembe véve vagy ellenkezőleg, mindettől eltekintve bárki, a Provincia szerkesztőitől ennek az országnak bármelyik állampolgáráig, létrehozhat egy transzetnikus pártot. Egy dolog azonban bizonyos, nem sok román lesz, aki országát "szent tehén"-nek nevező s "az ország szent teste" szintagmát gúnyosan idézőjelbe tevő valaki köré csoportosuljon. Egyébként azonban azt sem tudom elhinni, hogy sok magyar követne olyan román politikusokat, akik ugyanannak a valóságnak magyar értelmezésekor ugyanilyen nyelvet használnának. Bármennyire is tévesnek tűnik Szokoly Elek számára az a fél-vallásos lelkesedés, amellyel románok vagy magyarok hazájukra tekintenek, félek, el kell fogadnia, hogy sok kortársa ilyen ragaszkodással néz arra a helyre, ahol született, ahol él és ahol a jövőről álmodik.

Nem beszéltem és most sem beszélek mások nevében. Ebben a vitában csak magamat képviselem, olyanként amilyen vagyok. De biztosítom Szokoly Eleket és mindazokat, akik kíváncsiak rá, hogy a szóban forgó közösségek sajátosságait lenéző transzetnikus politika szerintem utópikus, és semmiképpen sem képvisel engem. Mint ahogy az sem, amely az állítólagos transzetnikus árnyékában abszolutizálja ezeket a sajátosságokat.

Sokkal hasznosabbnak tartom az elő ítéletek alól - amennyire lehetséges - felszabadult elmélkedést, amit a Provincia hasábjain is igyekszünk meghonosítani. Ha ez a foglalatosság önmagában, a maga módján nem politika, akkor hogyan tarthatja Szokoly Elek ironikusan szemléltető felhanggal Ágoston Hugó jegyzeteit egyenesen felforgatóknak? Az is politika, hogy a civil társadalom működtetésével határt szabj a politikusok önkényének. Az is, hogy fenntarts a parlamentben egy törvényjavaslatot, amelyet több százezer állampolgár aláírása támogat. Megpróbálom, amilyen világosan csak lehet megfogalmazni: az utolsó évek romániai politikájának hitelvesztése a lakosság bizalmatlanságának a következménye. Csak az érdemli majd meg a politikus- vagy a valóban reprezentatív szervezet nevet, aki vagy ami tevékenységével és az életünk minőségének konkrét javításában elért eredményekkel visszaszerzi ezt az értékes tőkét. Felhívásom, amely látszólag annyira különbözik a Molnár Gusztávétól, voltaképpen összhangban volt az övével. Mindketten a polgári cselekvésnek a nyilvánosságban való meghatározó szerepéért harcoltunk. Csak a játéktér volt más: a Molnáré a szó szerinti politikai élet, míg az enyém a civil szféra teljesebb és nagyvonalúbb tere. Éspedig azért ez, mert itt lehet felhalmozni a társadalmi tőkét, a valós hitelességet és a presztízst.

A közös tér és szabályai
Ezzel az utolsó pontosítással a Provincia céljaira kérdezek rá. Ha jól értettem a lap szellemét, akkor olyan laboratórium körvonalazásának kísérletéről van szó, amely egyeztetné a válaszokat (cselekvési stratégiákat vagy egyszerű fogalom-értelmezéseket) azokkal a kihívásokkal, amelyek egy olyan többnemzetiségű és multikulturális övezetben léteznek, mint Erdély. Egy, ismétlem, kísérleti térben történő ilyen jellegű behatárolásnak, azt hiszem, bizonyos játékszabályok felállítását kell maga után vonnia. Legelőször is azt kell tudnunk, miről vitatkozunk, és a vitának egy téma körül kell forognia (amennyiben létezik egy igény minimális koherenciára). Holott nekem az az érzésem, hogy nem határozzuk meg mindig elég pontosan, miről beszélünk, és hogy nem mindig konvergens lehetőségek felé tapogatózunk.

Hogy kétség se férjen álláspontomhoz, megjegyzem, hogy a Provincia által körvonalazott területen állok, annak érdekében, hogy kialakuljon a románok, magyarok és más, Erdély nemzetiségi összetételéhez tartozó kisebbségek szenvedélymentes együttélése, együttműködése, esetleg éppen barátsága. Remélem, hogy ebben a törekvésemben találkozom majd olyan állampolgárokkal, akiknek - függetlenül attól, hogy írnak-e lapunkba vagy csak olvassák és kommentálják azt - polgári opciója a demokrácián, a tolerancián és a hasonszőrűek iránti szereteten alapszik.

Ugyanakkor határt is szabok lépésemnek. Említett tevékenységemet, akárcsak a többi "provinciális", a Románia állami keretei között létező élet jobbítása érdekében akarom kifejteni. Az egyetlen alternatíva, amelyet ebből a szempontból megengedhetőnek tartok: az országnak az Európai Unióba való integrálódása, amely összetett folyamat feltételezi, mint tudjuk, az önállóság részleges feladását. De Románia akkor is az egyesült Európa egyik szereplője marad. Addig is, vagy ennek a fejlődésnek pillanatnyi hiánya miatt, el tudom képzelni vitatémaként azt a Romániát, amelyben a központ bizonyos önállóságot és hatáskört juttat a "perifériá"-nak és az eurórégiókat is, amelyekben román vidékek is részt vesznek. Ez viszont, megismétlem, személyes vélemény, amely csak ezeknek a soroknak aláíróját kötelezi.

Minimális vagy maximális program-e ez? Lényeges vagy marginális cél? Radikális vagy mérsékelt álláspont? Megvallom, egyáltalán nem érdekel az azokra a koordinátákra vonatkozó érték ítélet, amelyekre helyezkedem. Egy dolog azonban biztos: érdekel hogyan legyünk együtt az egyéni és közösségi önkifejezés minél átláthatóbb gazdasági, politikai, köz igazgatási, kulturális, nemzetiségi, vallási, mentalitásbeli keretei között.

Egy kollegiális polémia értelmeiről
Szokoly Elek a megfogalmazás nyomatékossá tételéért, de lehet, hogy a stílus eleganciájáért írásában minősítő fogalmakkal polemizált a Provincia 6-os számában megjelent cikkemmel. Másként fogalmazva, olyan döntőbírónak tette meg magát, aki egy bizonyos kódnak megfelelően osztályoz. Elégedetlensége abból fakad, amit ő a radikalizmus hiányának tart álláspontomban. Így munkájában, a velem kapcsolatos megállapítások közt a "gyávaság", a "nagy ijedelem", az "ultraszoft" diskurzus szerepel. Lévén, hogy a szerző érzékeny értelmiségi és az írótoll kifinomult kezelője, nem történhetett meg, hogy ne vett volna észre egy lényeges apróságot. Azt, hogy az ilyesfajta minősítések nem tartoznak az érveléshez. És ha az érveléssel járnak, akkor azt áthatja a szenvedély, amely árt a racionális ítéletnek.

Nem tartom érdemesnek a hirtelen támadt polemizálást folytatni, mert az szerintem a pamflet körébe tartozik. Felhívnám mégis a figyelmet arra, hogy az ilyen megközelítést, amely megsértheti a résztvevők érzékenységét, félre kell tenni akkor, amikor egy - akár ellentmondásos vita talaján álló - közös tér megalkotásáról van szó.

Forditotta: HADHÁZY Zsuzsa
2000.11.29.