MOLNÁR Gusztáv
A románok ideje
 
Kolozsváron, a Mócok útján sétálva, a PUNR székháza előtt vettem észre a Măgureanu által vezetett fantompárt (PNR) különösen hangzó választási jelszavát: "Most jött el a mi időnk! A románok ideje!"

1989 novemberében, pontosan 11 évvel ezelőtt Az eltévedt Minotaurusz címmel írtam cikket a budapesti Magyar Naplóban, az Írószövetség pár hónappal azelőtt megalakult hetilapjában Ceauşescu várható bukásáról. A Román Kommunista Párt XIV. Kongresszusán a román diktátor - nyilván érezve a vesztét, és azt is, hogy a vég milyen irányból fenyegeti - bejelentette igényét Besszarábiára. Világos jelzés volt ez arra, hogy elvesztette józan eszét, eltévedt saját labirintusában. 1990 márciusában már a 22 c. lap anyagaiból összeállított különszámmal fogadtuk a Magyar Külügyminisztérium Béla király úti konferencia-központjában román barátainkat, és éppen azon voltunk, hogy közös nyilatkozatban rögzítsük az elért eredményeket és a további tennivalókat, amikor bevágodott közénk, mint valami sistergő, éppen robbanni készülő bomba, a marosvásárhelyi véres összecsapások híre.

A demokrácia aláaknázását, a Securitate és a kommunista nomenklatúra élelmesebb és értelmesebb részének átmentését célul kitűző "nemzeti szövetség" az elmúlt tíz év folyamán teljesítette hivatását: mindig sikeresen közbeavatkozott - néha a botokat, máskor a nagy médiákat, megint máskor a parlament mikrofonjait segítségül híva -, amikor a demokrácia "vészes kinövéseivel" találta szembe magát. Lett légyen szó az egykori kommunista funkcionáriusok közéletből való kiszorításáról, a következetes magánosításról és nyugatbarát külpolitikáról, a kisebbségi jogokról vagy a regionalizmusról, ők mindig tették, amit kell, és meg kell állapítanunk: hatékonyan tették. E díszes társaság most még is kesernyés szájízzel, és nem a jól végzett munka örömével vonulhat le a politika színpadáról. Az történt ugyanis, hogy beért munkájuk gyümölcse, ám ők maguk fölöslegessé váltak. Visszamehetnek Tusculanumukba, elmélkedni "a zordon mű fölött".

A "szerkezet" immár magától működik. A román demokrácia alakult át olyan illiberális struktúrává, amelyben bármi megtörténhet.

A PDSR megállíthatatlannak tűnő emelkedését látva, eleinte úgy gondoltam, hogy ennek az új, illiberális demokráciának a legfőbb és legérdekesebb jellemvonása az ellenzék eltűnése lesz. Nem így történt. A két legmegbízhatóbb közvéleménykutató-intézet (az IMAS és a CURS) adatait összevetve arra a meglepő következtetésre jutunk, hogy a PDSR és a PRM (tehát a posztkommunista pártok) által együttesen elért eredmény szeptember, de különösen október óta gyakorlatilag stagnál (szeptember: 59%, október: 63%, november 4-8: 63%, november 12-15: 64%, november 26: 62%). Ugyanakkor a két posztkommunista párt közötti erőviszonyok radikális változáson mentek át: a PDSR a szeptemberi 49%-ról november közepén 46%-ra, november 26-án pedig 40%-ra esett vissza, míg a PRM kevesebb, mint három hónap alatt 100%-osnál is nagyobb növekedést ért el: 10%-ról 22%-ra emelkedett.

Mindebből arra következtethetünk, hogy a posztkommunista blokk választói bázisa közös, és ami még fontosabb: a közlekedőedények elve alapján működik. Az egyik oldalon bekövetkező csökkenés a másik oldalon kötelező módon bekövetkező, ugyanolyan arányú növekedéssel párosul. Ezzel megvalósulni látszik a demokratikus politikai rendszerek egyik legfőbb kritériuma: a politikai homogenitás. Azok a pártok, amelyek kívül maradnak ezen a rendszeren (a Nemzeti Liberális Párt és az RMDSZ) marginális szerepre vannak kárhoztatva.
A román demokrácia csapdába került, és ebből a csapdából semerre sem vezet kiút: minél kétségbeesettebben próbálsz szabadulni tőle, annál halálosabb az ölelése. Magyarul: minél határozottabban igyekszik majd Adrian Năstase a nyugatbarát politika folytatása (és saját hatalmi pozíciójának megerősítése) érdekében valamilyen informális koalíciót kialakítani a liberálisokkal, a Petre Romantól megszabaduló Demokrata Párttal és az RMDSZ-szel, annál inkább kockáztatja, hogy szavazóbázisa cserbenhagyja és át áramlik a PRM-be.
Ugyanez a pokoli logika érvényesül Iliescu és Vadim Tudor viszonylatában is: minél inkább igyekszik az egyik európainak, a folytonosságot garantáló politikusnak látszani, annál inkább pártolnak át tőle a másikhoz mindazok, akik a jelenlegi politikával való radikális szakítást tartják a legfontosabbnak.
A hagyományos román politikai rendszer a felemás, félig-nyugati, félig-balkáni demokrácia megbukott. Úgy tűnik, hogy most már csak Vadim elvakult radikalizmusa és egy új, valóban demokratikus politikai szisztéma között lehet választani.

2000.11.05.