Tofik ISZLAMOV
Levél Petre Romanhoz*
Az erdélyi kérdés 
Úgy döntöttem, nyilvánosan válaszolok az Ön levelére, amihez egy olyan tudományos folyóirat hasábjait választottam, amelynek legnagyobb megtiszteltetésemre szerkesztőbizottsági tagja lehetek. Indokaim a következők:

Először, mivel Ön különös módon nem reagált mélyen tisztelt kollégám, Tatyjana Pokivajlova asszony Önnek írt válaszlevelére, helyénvalónak tartom, hogy a személyes, családi érintettséggel kapcsolatos kérdést lezártnak tekintsem. Ez pedig lehetővé teszi számomra, hogy az Ön által tett megjegyzések közül néhányra érdemben válaszoljak.


Másodszor: habár az Ön levele Románia Külügyminisztériumának hivatalos levélpapírján íródott - ami kissé különös, és némi fejtörést okozott nekem -, sőt Ön mint "Románia államminisztere és külügyminisztere" írta alá, nincs "titkos" vagy "szigorúan titkos" jelzéssel ellátva, ezért lehetségesnek találtam, hogy a szélesebb közvéleményt is megismertessem ezzel az országaink közelmúltjára vonatkozó, nem csupán az érintett szűk kör érdeklődésére számot tartó levélváltás tartalmával. Vagyis a szóban forgó levél, tárgyát és lényegi tartalmát tekintve alapvetően tudományos jellegű, leszámítva hangvételét és a benne fel-felbukkanó érzelmi motívumokat, amelyek különben a legteljesebb mértékben érthetőek. Véleményem szerint azért sem kell titkot csinálni a levelezésből, mivel Ön, tisztelt Petre Roman Úr, "mint Románia külügyminisztere", ahogy a levélben áll, nem csupán "apjának emlékét szeretné megvédeni", hanem "korrigálni szeretné azt a történelmi igazságtalanságot is, amelyet különös könnyelműséggel engedtünk meg magunknak a könyvben". Dicséretre méltó törekvés. Tökéletesen egybeesik a mi szándékainkkal is, hiszen a történész erkölcsi kötelessége és szakmai feladata nem más, mint "a történelmi igazságtalanság korrigálása".

Ami Önnek azon szándékát illeti, hogy "megvédje édesapja emlékét", úgy ebben a vonatkozásban álláspontjaink gyökeresen eltérnek egymástól. Valter Roman elvtárs emléke, tevékenysége és cselekedetei a jelen esetben, az 1940-es évek konkrét történelmi viszonyai között - erről mélyen meg vagyok győződve - nem szorulnak védelemre.

Amikor Valter Roman az önálló erdélyi állam megteremtésének javaslatával állt elő, az a törekvés mozgatta, hogy ezzel egyszer és mindenkorra vége szakadjon az Erdélyben és a két szomszédos országban - Magyarországon és Romániában - élő két testvéri nép közötti viszálykodásnak; eközben figyelembe vette azokat a katasztrofális következményeket, amelyekkel Erdély Hitler által 1940-ben, Magyarország és Románia között végrehajtott felosztása járt, és szem előtt tartotta azokat a pozitív tapasztalatokat is, amelyek Erdély sokévszázados önálló létezése során halmozódtak fel a Magyar Királyság 1526-1541-ben bekövetkezett szétesése utáni periódusban, majd a Habsburg-birodalom részeként.

A dualizmus korában az erdélyi románok nemzeti mozgalmának legfontosabb célja - ahogyan Ön nagyon jól tudja - a terület autonómiájának helyreállítása volt, és nem a szomszédos Romániához való csatolása, amiről meggyőzően ír maga Valter Roman is.
Végezetül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Valter Roman elvtárs, az Ön apja egyúttal kommunista is volt, aki a proletár internacionalizmus szellemében nevelkedett; igaz, ez utóbbit az én hazámban manapság nem tartják valami sokra, ahogy minden valószínűség szerint az Önében sem. Jó lenne, ha az Ön hazájának vonatkozásában nem lenne igazam. Véleményem szerint Valter Romannak az erdélyi kérdésben elfoglalt akkori álláspontja kapcsán nem szégyenkezni kell, hanem büszkének kell lenni rá. A világháború igen bonyolult körülményei között is képes volt a nemzeti érdek fölé emelkedni, amiért tiszteletet érdemel, és amire - ebben egyetérthetünk - kevesen képesek közülünk.

Abban a tényben pedig, hogy az önálló erdélyi állam gondolatát Valter Roman mellett a kiemelkedő történész, Jevgenyij Viktorovics Tarle akadémikus is megfogalmazta - ami az ön levelében különösen nagy hangsúlyt kap -, nincsen semmi különös. Először is, e két név egymás mellé helyezése nem degradáló sem rájuk, sem tisztelőikre nézve. Másodszor, az Ön megnyugtatására el kell mondanom, hogy az akadémikus és a román kommunista Erdély sorsára vonatkozó javaslatainak motívumai teljesen eltérőek, sőt homlokegyenest ellenkezőek voltak. Jevgenyij Viktorovics Tarle, volt tanárom, akinél még diákként diplomamunkámat írtam, az Ön apjától eltérően nem volt internacionalista, és végképp nem volt kommunista. Rossz ez vagy sem, de tény, történelmi tény. Kinek hogy tetszik. Erdélyt illetően kizárólagosan saját hazája nemzeti érdekeit tartotta szem előtt; hazáját egyszerűen Oroszországnak nevezte, különösen gyakran nevezte így előadásaiban és szóbeli megnyilvánulásaiban, nem pedig Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének. Ugyancsak meglehetősen jól ismerte Erdély történelmét is, és mint szakmáját elsőrangúan művelő történész az európai történelem kontextusában szemlélte azt. Ezen felül Jevgenyij Viktorovics Tarlének mégiscsak volt valami közvetlen köze Erdély történelméhez, amellyel ifjúsága hajnalán, még a forradalom előtt foglalkozott. Mint ismeretes, egyik korai munkája éppen Erdély történelmével foglalkozott. Lehet, hogy az erdélyi történelmet nem ismerte minden részletében és árnyalatában olyan alaposan, mint Valter Roman, Erdély szülötte, aki románul és magyarul egyaránt jól tudott. Ugyanakkor, ismétlem, Jevgenyij Viktorovics számára tudósként, állampolgárként és államférfiként - ez utóbbi minőségében a szovjet kormány tanácsadója volt - a legfontosabb, döntő és meghatározó tényező Oroszország nemzeti érdekeinek, vagy talán pontosabban, európai nagyhatalmi státusából fakadó geopolitikai érdekeinek szem előtt tartása volt.(1) Erről Ön is meggyőződhet, ha figyelmesen elolvassa a Litvinov-bizottság anyagait, és azok tartalmát összehasonlítja Valter Roman levelének szövegével.

Legelőször néhány előzetes megjegyzést szeretnék tenni a dolog lényegét illetően.

A szovjet kormányzat előtt a Nagy Honvédő háború győzedelmes befejezésének közeledtével a maga teljes súlyával jelent meg Európa háború utáni békés rendezésének, valamint a Német országgal és csatlósaival kötendő békeszerződések előkészítésének kérdése. A "szovjet vezetés tartott attól, hogy a háború utáni időszakban újra létrejön az országok olyan koalíciója vagy csoportja, amely ellenségesen viszonyul a Szovjetunióhoz, vagy a Szovjetuniónak az európai kérdések megoldásában játszott szerepének csökkentésére fog törekedni. Ezek az aggodalmak először a Szovjetunióban a békeszerződések és a háború utáni rendezés előkészítésére létrejött, Makszim Makszimovics Litvinov vezetésével működő speciális bizottság ülésein fogalmazódtak meg." (Lásd A. O. Csubarjan. Szovjetszkoje rukovodsztvo i nyekotorije voproszi jevropejszkoj intyegracii v nacsale 50-h godov. In: A. Sz. Namazova, B. Emerszon: Isztorija jevropejszkoj intyegracii /1945-1994/. Moszkva, 1995,113.)

A bizottság egyik ülésén (1944. március 25.) a bizottság elnöke, Makszim Makszimovics Litvinov külügyi népbiztoshelyettes a következőképpen konkretizálta a fentebb említett alapelveket: "(...) vigyáznunk kell, hogy Európában megőrizzük egyetlen szárazföldi nagyhatalomként betöltött pozíciónkat, amelyet önként megosztanunk senkivel sem szabad" (uo. 20.). Ugyanakkor ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy munkája során ez a bizottság kizárólag ezt az elvet tartotta volna szem előtt. Épp ellenkezőleg, ahogyan ez a Romániával és a Magyar országgal kötendő békeszerződés előkészítő anyagaiból kitűnik, amelyeket részletesen tanulmányoztunk, a bizottság, mindenfajta előzetes korlátozás nélkül az erdélyi kérdés minden lehetséges megoldási módját vizsgálta, köztük az alábbi alapvető változatokat is:

1. Észak-Erdély, amelyet az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés értelmében elszakítottak Romániától, visszakerül Romániához;

2. Észak-Erdély Magyarország része marad;

3. Erdély önálló országgá válik a Szovjetunió védnöksége alatt.

Az egyetlen variáns, amelyet a Szovjetunióban nem vizsgáltak, Erdély nek a Szovjetunióhoz való csatolása volt. Arról, hogy létezett ilyen alternatíva is, az észak-erdélyi Szalárd járás lakosainak kollektív levele tanúskodik, amelyben azt kérték, hogy "teremtsék meg Erdély függetlenségét" (ténylegesen a terület önrendelkezéséről és a Szovjetunió keretei közötti autonómiájáról volt szó), és "csatolják a Szovjetunióhoz", szó szerint "mint államot".(2) Amint látható, a békekonferenciához címzett levél írói nem voltak járatosak a nemzetközi jog finomságaiban. "Nem kívánunk sem a román, sem a magyar államhoz tartozni, mivel akármelyik államhoz is csatlakoznánk, az erdélyi népek nyugalma ezzel nem lenne biztosítva" - írták a járás lakói a békekonferenciának címzett levelükben. (A szöveg szerepel a mi kiadványunk-ban is.)(3)

Ugyanakkor határozottan állíthatom, hogy a Szovjetunió vezető köreiben ilyen vagy ehhez hasonló fantasztikus elképzelések soha nem merültek fel, ha nem számítjuk azt a rövid életű epizódot, amikor Máramaros körzetben (a korábbi magyar Máramaros megye, ahol a románok mellett jelentős létszámú ruszin és magyar kisebbség élt) megkísérelték kikiáltani a szovjethalmat, és a "néptömegek akaratából" megpróbálták a területet Ukrajnához csatolni. A Litvinov-bizottság anyagai között szintén olvashatunk erről az esetről, szerepel továbbá Zselicky Béla nemrégiben Budapesten megjelent könyvében is.(4) Ebben a meglehetősen homályos történetben aktív szerepük volt az ukrajnai vezetőknek, személyesen Nyikita Szergejevics Hruscsovnak, valamint katonai vezetők egy csoportjának. Ez az ügy minden bizonnyal Hruscsov és közeli munkatársai lelkiismeretén szárad. Moszkva azonban ebben a helyi vitában is határozottan a román kommunisták pártjára állt, gyors és hatékony segítséget nyújtva a román közigazgatás visszaállításához ezen a területen. Egyértelműen kijelenthetjük, hogy a Szovjetuniónak nem állt szándékában Erdély megszerzése, habár, ahogy azt a fentebb említett eset és az észak-erdélyi lakosok egy csoportja által írt levél is mutatja, ennek lehetősége fennállt, de amennyire a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján meg lehet ítélni, ezt a variánst a szovjet vezetés sohasem mérlegelte.

Általánosságban pedig elmondhatjuk, hogy a Szovjetunió, ahogyan szövetségesei is, a határviták háború utáni rendezését illetően a háború előtti állapot visszaállításának szükségességéből indult ki. Így például Ivan Mihailovics Majszkij 1944. január 10-i feljegyzése szerint a Magyarországot érintő kérdéseket "az Erdélyre vonatkozó döntőbírósági határozat felülvizsgálatával (az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntésről van szó - T. I.) és más módokon" kell rendezni. "Magyarországot - állt a feljegyzésben - a néprajzi elv szigorú érvényesítésének alapján (kiemelés tőlem - T. I.) kell megőrizni".(5)

Jevgenyij Viktorovics Tarlen kívül Erdély függetlensége mellett szállt síkra a bizottság egy másik tagja, Szolomon Abnamovics Lozovszkij is. "Nekem úgy tűnik - mondta a bizottság 1944. június 29-i ülésén -, hogy számunkra kedvezőbb, ha az önálló erdélyi állam létrehozásának útján indulunk el. Nekünk egyáltalán nem érdekünk, hogy erősítsük akár Magyarországot, akár Romániát. Miért kellene Romániát erősítenünk? Talán azért, mert Erdélyben hárommillió román él? Vagy erősítsük Magyarországot, mert Erdélyben másfél-kétmillió magyar van?" A Szovin formburo vezetőjének a fentebbi elvi megfontolások mellett voltak taktikai jellegű érvei is. "A konferencián (az eljövendő békekonferenciáról van szó - T. I.) való manőverezésünk szempontjából - folytatta Lozovszkij - számunkra hasznos, ha felvetjük Erdély önállóságának kérdését, a nemzeti önrendelkezés feltétele mellett, hogy a románok és a magyarok egymást ne sanyargassák."(6) Azonban vitába szállva Szuriccal az önálló erdélyi államiság állítólagos hiányáról, Lozovszkij egy sután naiv érvvel állt elő, bár el kell ismerni, némi logika volt benne: "Természetesen lehet találni érvet ez ellen, ahogyan ezt Szuric elvtárs tette. De ezen az alapon azt is lehetne mondani, hogy Csehszlovákia hosszú ideig nem volt független, Lengyelország szintén nem. Mit számít az, mi volt, és mi nem."

A vita folyamán egyúttal szóba került a történelmi jog (illetve a vele szembeállított etnikai szempont) alkalmazásának elvi jelentőségű kérdése az európai államok közötti területi viták megoldására. Összességében a vita résztvevői az etnikai szempontot részesítették előnyben a történelmivel szemben. Így például Szuric, amellett érvelve, hogy Romániának Észak-Erdélyt is meg kell kapnia, az etnikai szempont figyelembe vétele mellett felhozott elvi megfontolásait azzal egészítette ki, hogy eközben "a Lengyelországgal fennálló vitánkat" tartja szem előtt, amelyben, mint ismeretes, a lengyel fél hivatkozott történelmi érvekre. Azonban ugyanezt az etnikai érvet figyelmen kívül hagyták a már tisztán elméleti érdeklődésre számot tartó besszarábiai kérdésben. Az akkor a Szovjetunió és Románia között vitatott hovatartozású történelmi Besszarábia kérdése, amely 1940-ben eldőlt, a szovjet vezető körökben azt a be nem vallott törekvést hívta életre, hogy Romániát valahogyan kárpótolni kell az elvesztett területért. Ezért Szuric véleménye szerint "ha Erdélyt, amely a közép-európai országok közötti ellentétek örök forrása, Romániának adjuk, akkor megalapozzuk Románia tényleges és tartós függését az általunk követett politikától. Ez annál inkább reális lehetőség, mivel Erdély egyértelműen sokkal vonzóbb Románia számára, mint Besszarábia."(7)

Ezután a már mértéket vesztett Szuric őszintén hozzátette: "Arról, hogy nem szabad egyféle mércével mérni Romániát és Magyarországot, Magyarország egész múltjának története (sic!) tanúskodik. A magyarok, ugromongol eredetük ellenére (nyilván azt akarta mondani: finnugor! - T. I.), mindig is a germanizmus előőrsét képezték Délkelet-Európában, és eszközül szolgáltak az összes (?!) szláv nép elnyomásához. Románia vonatkozásában csaknem ennek ellenkezőjét figyelhetjük meg."(8) Ezek a passzusok csak még jobban megerősítik korábbi benyomásunkat, hogy a történelmi vonatkozású kérdésekben Szuric igencsak inkompetens volt. Nem ismerte vagy nem akarta emlékezetébe idézni sem azt, hogy a magyarok Duna menti megjelenésük óta Közép-Európa történetében nagyon sokszor keltek fel a germanizmus ellen, és sok háborút viseltek ellene, sem azt, hogy mi történt 1848-1849-ben. Szerencsére ezek az érvek nem találtak visszhangra a vita tájékozott résztvevőinél, akik többségben voltak. A történelmi kérdésekben járatosabb Litvinov, ezekkel a meggondolásokkal vitába szállva, a következőket mondta: "Szuric elvtárs téved, amikor azt gondolja, hogy az erdélyi románok másról sem álmodoztak, csakhogy Romániával egyesüljenek. Igaz, a Romániából érkezett agitátorok igyekeztek rájuk hatást gyakorolni ebben az irányban, de a történelem folyamán az erdélyi románok csupán autonómiát követeltek maguknak, miközben még Erdély önállóságáról sem álmodtak. Aligha fognak tiltakozni az ellen, hogy Erdély, amelyben az uralkodó nemzet szerepét fogják betölteni, teljes önállóságot kapjon."(9) Mindazáltal a szovjet diplomata meglehetősen óvatos volt a végső következtetések levonását és, ami a legfontosabb, a javaslatokat illetően. Ezek nem voltak kedvezőek Magyarország szempontjából: "Majd nem kizárom Erdély átadását Magyarországnak, de azért nem teljesen. El tudom képzelni az események olyan alakulását is, hogy lehetővé válik Erdély Magyarországnak juttatása, de ez a lehetőség távoli. Inkább lesz lehetséges megegyezni Romániával, ha cserébe teljesen lemond Besszarábiáról és Bukovináról, de mindez csak akkor, ha garanciákat kapunk, és Románia politikája felett a későbbiekben bizonyos fokú ellenőrzést tudunk gyakorolni. Nem tudom, kaphatunk-e ilyen garanciákat, abban az esetben is, ha a kormány (a román kormány - T. I.) más lesz, és más politikát folytat majd. Más dolog, ha sikerülne bázisokat és ellenőrzést szereznünk ott, de amíg ezt nem érjük el, megmarad annak a lehetősége, hogy Erdély önálló állammá alakuljon. Ez lehet ideiglenes állapot addig, amíg sikerül megegyezésre jutnunk Magyarországgal vagy Romániával, vagy hosszú ideig fennmaradhat, figyelembe véve, hogy ennek a kis országnak szüksége lesz egy pártfogóra, amely csak a Szovjetunió lehet mint a legközelebbi nagyhatalom, méghozzá a későbbiekben nem zárom ki annak lehetőségét, hogy Magyarországból, Romániából és Erdélyből föderáció jöjjön létre, amennyiben ténylegesen is hatást tudunk gyakorolni Magyarország és Románia politikájára."(10) (A Litvinov szavainak kurzívval jelölt része szinte szó szerint megegyezik Tarle azon javaslatának szóhasználatával, amelyet a bizottság ülése előtt készített kétoldalas feljegyzésében tett.)

Teljesen nyilvánvaló, hogy az erdélyi kérdés megvitatása során a szovjet államférfiak elsősorban a Szovjetunió érdekeit helyezték a középpontba. Az is vitathatatlan ugyanakkor, hogy eközben ezt az állami érdeket igyekeztek össze egyeztetni annak kívánalmával és perspektívájával, hogy a jövőben biztosítani lehessen ezen, közvetlenül a Szovjetunió határai mentén fekvő régiónak tartós nyugalmát és stabilitását. Pontosan ezt a perspektívát tartotta szem előtt Litvinov, amikor a Romániával és Magyar országgal kötendő békeszerződésekről szóló beszámolójában a román-magyar területi konfliktus egyik megoldási lehetőségeként a Romániából, Magyar országból és Erdélyből kialakítandó föderációt nevezte meg. E föderáció gondolata azonban még magában a bizottságban sem talált támogatásra, mivel elfogadása megkötötte volna az orosz diplomácia kezét a szövetségesekhez, különösképpen az angolokhoz fűződő viszonyt illetően; ez utóbbiaknak megvoltak a maguk tervei a háború után kialakítandó, Moszkva számára nem éppen előnyös föderációkra vonatkozóan. Majszkij, Stejn és Manuilszkij, miközben támogatták a független Erdély gondolatát, erre a körülményre hivatkozva utasították el egyértelműen a Romániát, Magyarországot és Erdélyt magában foglaló föderációra vonatkozó javaslatot.(11) Stejn véleménye szerint "a független Erdély létrehozása tűnik a legjobb variánsnak". A közös álláspontot fejezte ki, méghozzá meglehetősen kategorikus formában Lozovszkij: "Magától értetődik, hogy Erdély Magyarországhoz csatolásának lehetősége teljesen ki van zárva."(12)

A fentebb bemutatott dokumentumanyagból teljesen egyértelműen kiviláglik, hogy azokban a gondolatokban, amelyeket Valter Roman szükségesnek látott megosztani a Litvinov-bizottsággal, semmi különös vagy rendkívüli nem volt, szervesen illeszkedtek a háború végén a szovjet fővárosban uralkodó eszmei-politikai atmoszférába, és teljes összhangban voltak a Szovjetunió vezető államférfiainak politikai hangulatával és nézeteivel. Legnagyobb sajnálatunkra, arról semmi sem tudunk, vajon Valter Román álláspontja csupán írójának személyes meggyőződését fejezte-e ki, egyéni véleményének adott-e hangot, vagy pedig olyan - csoportos vagy különálló - emberek nézeteit tolmácsolta, akikkel akkor kapcsolatban állott. A kérdés ezen oldalára Valter Roman levelei, iratai, naplói vethetnének fényt, amennyiben fellelhetők valahol. Az ön segítsége, Petre Roman úr, igen hasznos lenne, hogy a teljes képet megrajzolhassuk.

A fentebbiekben arról beszéltem, hogy Valter Roman javaslatai egybecsengenek azokkal a véleményekkel és javaslatokkal, amelyek a Litvinov-bizottság ülésein hangzottak el. Azonban volt közöttük egy igencsak lényegi különbség, amelyről mindenképpen beszélnünk kell. Mégpedig az, hogy kiindulópontjaik eltértek egymástól: a román kommunista javaslataiban elsősorban Erdély és Erdély népeinek érdekeit, valamint a Magyarország és Románia közötti jószomszédi kapcsolatok feltételeinek megteremtését tartotta szem előtt. A szovjet államférfiak viszont legfőképpen saját, a háború során hihetetlen áldozatokat hozott hazájuk biztonságára voltak tekintettel. Itt senkinek sem tehetünk szemrehányást.

Annak érdekében, hogy Valter Roman álláspontjának általunk nyújtott interpretációját alátámasszuk, az alábbiakban bizonyos rövidítésekkel közöljük Valter Roman 1944. július 28-i keltezésű, a Litvinov-bizottsághoz 1944. augusztus 2-án beérkezett levelének szövegét, amely olyan heves reakciót váltott ki Önből, tisztelt Petre Roman Úr.
Valter Roman, miután levelének elején megjegyezte, hogy "az erdélyi kérdést illetően kíván egy álláspontot kifejteni és vitára bocsátani", a következőket írja:

"Figyelembe véve az erdélyi kérdés egész bonyolultságát, összetettségét és sajátos jellegét, az adott (háború utáni) időszaknak leginkább megfelelő megoldást a mind Romániától, mind Magyarországtól független Erdély létrehozásában látom, amely a Tiszától a Kárpátokig terjedne, és határait a Szovjetunió, Anglia és az Egyesült Államok garantálná. Indokaim a következők:

1. Mindkét, Erdélyt magának követelő ország csaknem egyforma mértékben vett részt Hitler rablóháborújában. Melyiket >>jutalmazzuk<< közülük Erdéllyel? (A brit imperializmus arra törekszik, hogy befolyása alatt tartsa az Erdélyt is magában foglaló Magyar országot, mivel nyilvánvaló, hogy Romániát a jövőben senki sem használhatja a szovjetellenes ármánykodás központjaként és a Szovjetunió elleni hídfőállásként.)

2. Az etnográfiai összetétel. A Tisza és a Kárpátok között egyetlen, szétválaszthatatlan tömegben élnek a románok és a magyarok. (Élnek szászok és svábok is, akik kérdése a >>Volga menti<< németekére emlékeztet, és szükség esetén hasonló szellemben oldható meg.)

3. Gazdasági önállóság. Erdély (amely alatt ma a tulajdonképpeni Erdélyt, a Bánságot, Körösvidéket és Máramarost értjük) gazdasági szempontból egyetlen egészet alkot. Abban az időszakban, amikor Erdélyt Romániához csatolták, ipara fejlettebb volt, mint Romániáé. (A Resica a legnagyobb kohászati üzem, az I.A.R. a legnagyobb repülőgépgyártó, az Asztra a legnagyobb vagongyár és a Dermata a legnagyobb bőrfeldolgozó üzem az egész Balkánon.)

Erdély egy egész sor természeti kinccsel rendelkezik: szénnel, vasérccel, rézzel, mangánnal, arannyal, ezüsttel stb. Ugyancsak gazdag mezőgazdasági vonatkozásban is. A Hitler által 1940 augusztusában végrehajtott felosztás - amely nem tartott szem előtt semmi mást, csupán a német imperializmus érdekeit - ellentmond minden gazdasági, történelmi, nemzeti és etnográfiai megfontolásnak: ez olyan, mintha erőszakkal választanák szét az egymás nélkül élni nem tudó sziámi ikerpárt.

4. A történelmi gyökerek. Hosszú évekig és nem is egyszer Erdély önálló ország volt, saját fejedelemmel, és a 16-17. században fontos szerepet játszott a nemzetközi ügyekben. Az erdélyi függetlenség gondolatának megvannak a hagyományai mind a román, mind a magyar dolgozók körében. A történelmi tények a magyarok és a románok évszázadokon át tartó békés egymás mellett éléséről tanúskodnak Erdélyben, valamint a közös elnyomó ellen folytatott együttes harcukról.

5. Erdély mindig is a legprogresszívabb országrész volt, akkor is, amikor Magyarországhoz, és akkor is, amikor Romániához tartozott. A magyarok és a románok nemzeti-felszabadító mozgalmának lángja nemegyszer Erdélyben lobbant fel. A munkásmozgalom erősebb volt itt, mint Magyarországon vagy Romániában.(13)
Mindeme megfontolások alapján az önálló Erdély felélesztését - mint ideiglenes és átmeneti döntést - reálisnak és időszerűnek tartom, mivel összhangban áll mind Románia, mind Magyarország progresszív fejlődésének érdekeivel. (Végleges megoldás csak a Duna-medencében létrejövő szovjetrendszerben képzelhető el.)

Tisztelettel: Valter Roman

Erdély szülötte, a Román Kommunista Párt tagja, elektromérnök, a 35. (nemzetközi) hadosztály tüzérségének parancsnoka Spanyolországban (1936- 1939), a kalinyini járműjavító üzem korábbi konstruktőre, a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottságának munkatársa (a feloszlatásig), az SZK(b)P KB mellett működő 205. számú intézet felelős szerkesztője (a román szerkesztőségben).

Moszkva, 1944. július 28., Lux Szálló, 265. szoba"(14).

Végezetül szeretném még egyszer felidézni azt a szubjektív benyomást, amit a levél olvasása keltett bennem: Valter Roman kommunista-internacionalista volt, de egyúttal erdélyi patrióta is. Csupán ebben a kontextusban érthetjük meg az erdélyi kérdéshez való hozzáállását. A hazafiúi érzelmek az ő esetében nyilvánvalóan háttérbe szorították a nemzetieket. Ezért érdekes számunkra mint személyiség.


Ui. Nagyon hálás vagyok Önnek a párizsi Ce soirban megjelent anyag másolatáért, és különösen Valter Roman Litvinovnak címzett, általunk eddig nem ismert talányos leveléért, amely július 24-i, vagyis négy nappal korábbi keltezésű, mint a mi kötetünkben publikált, ugyanahhoz a címzetthez íródott július 28-i levél. A levelet a legfigyelmesebben tanulmányozni fogjuk, és levonjuk a megfelelő következtetéseket, amennyiben a levél valódinak bizonyul. Jó lenne, ha megkaphatnánk foto- vagy fénymásolatát, ennek technikai kivitelezése nem nehéz. Az ezzel kapcsolatos előzetes megfontolásokat Tatyjana Pokivajlova asszony válasz nélkül maradt levele tartalmazza. Munkatársaimmal készek vagyunk visszatérni a kiadvány kiegészítésének kérdésére, amennyiben a bennünket érdeklő kérdésekre vonatkozóan új, hiteles dokumentumok kerülnének elő oroszországi és romániai levéltárakból, illetve valamilyen magánarchívumból. Mindemellett szükséges lenne, hogy több információt kapjunk az olyan levelezési anyagok eredetéről és felbukkanásának körülményeiről, mint amilyen az ön által hozzánk eljuttatott, állítólagosan Valter Roman tollából származó levélmásolat.

2000. augusztus 19., szombat

Tisztelettel: Tofik Iszlamov

* Tofik Iszlamov moszkvai történész levele egyidejűleg jelenik meg a Provinciában és a moszkvai Novaja i novejsaja isztorija c. folyóiratban.

(1) A Bizottság meglehetősen hozzáértő és jól képzett emberekből állt, de nem mindenki rendelkezett olyan mély ismeretekkel az európai történelem terén, mint a bizottság legkiemelkedőbb személyiségei, Tarle, Majszkij, vagy Litvinov. Az egyik ülésen az erdélyi kérdés dokumentumtervezetének megvitatása során Szuric, magas beosztású szovjet diplomata fehéren feketén, magabiztos meggyőződéssel kijelentette, hogy Erdély soha sem volt önálló. Ami Jevgenyij Viktorovics Tarle a háború utáni rendezésre vonatkozó felfogását illeti, azt jól jellemzi az a felvetése, amely szerint a háború után Ausztriát és "más kisebb országokat" protektorátus alá kell vonni. Lásd a bizottság 1944. április 28-i ülésének jegyzőkönyvét. AVP RF. Fond 06. (V. M. Molotov titkársága). Op. 6. Papka 14. Gy. 141,23.
(2) A levélen kétszáz aláírás szerepelt, de a levél megírásának kezdeményezői, félve a felelősségre vonástól, megsemmisítették a levél eredetijét és az aláírásokat. A levelet mind a három kormányon lévő párt - a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és az Ekés Front, vagyis a Román Parasztpárt - helyi képviselői is aláírták. Lásd a Nagyvárad megyei (sic!) Szalárd járás (Észak-Erdély) lakosainak levele Bukarest szovjet városparancsnokához a San Franciso-i nemzetközi konferenciára való továbbítás céljából. AVP RF. F.0125. Op. 33. D. 22, 47-51.
(3) Transzilvanszkij voprosz. Vengero-ruminszkij tyerritorialnij voprosz i SzSzSzR. 1940-1946. Dokumenti. (Az erdélyi kérdés. A magyar-román területi vita és a Szovjetunió, 1940-1946. Dokumentumgyűjtemény) Moszkva, Roszszpen 2000. 312-317,81. számú dokumentum.
(4) Zselicky Béla. Kárpátalja a cseh és szovjet politika érdekterében 1920-1945. Budapest, 1998.
(5) AVP RF. Fond 06. (V. M. Molotov titkársága) Op. 6. Papka 14. Gy. 145,11.
(6) Az 1944. június 29-i ülés jegyzőkönyve. Uo. Papka 14. Gy. 141, 49-50.
(7) Uo. 47.
(8) Uo. 48.
(9) Uo. 52.
(10) Uo. 51.
(11) Uo. 50.
(12) Uo. 51.
(13) A szerző, lokálpatrióta buzgalmában és elragadtatásában nyilvánvalóan eltúlozza az erdélyi szervezett proletariátus jelentőségét és szerepét. A magyarországi szocialista mozgalomban a vezető szerepet Budapest és más nagyobb ipari centrumok munkássága játszotta. Roman túlságosan is optimistán ítéli meg "a magyarok és a románok békés egymás mellett élését", hiszen az általa mondottakat semmiképpen sem vonatkoztathatjuk az 1848-49-es magyar forradalom idejére. Ugyanakkor az is igaz, hogy évszázadokon át a két nép meglehetősen békésen megfért egymással, néha pedig még együtt is harcolt - hogy a szerző szavaival éljünk - a "közös elnyomó" ellen. Példa erre a sok törökellenes háború, felkelés, hadjárat és később, a 18. században, az osztrák abszolutizmus elleni küzdelem időszaka.
(14) AVP RF. Fond 06. (V. M. Molotov titkársága) Op. 6. Papka 14.

Forditotta: SISÁK Gábor
2000.10.07.