EGYED Péter
Hogyan jelzősíthető az irodalom?
A Provincia körkérdése 
Az irodalom "erdélyiségének" a kérdését több oldaláról is meg lehet közelíteni. Az egyik út a transzszilvanizmusé . Amint ismeretes, ezt a dolgot Kós Károly találta ki, Erdély című munkájának utolsó lapjain manifesztumszerűen olvasható a "közös lelkiségről" szóló néhány emelkedett sor. Aztán a magyar írók egy része némiképpen komolyan is vette a dolgot, a román és a szász fél egyik-másik képviselője megértéssel, de erős fenntartással fogadta a transzszilván találmányt. Érthetően , mert kényszer-szülte ideológia volt. (De: amikor az év tavaszán Rómában bemutattuk az Erdély olasz fordítását, a felszólalók úgy vélték, ez az ideológia jobb, mint az amerikai importból származó multikulturalitás, mert legalább autochton termék.) Az irodalom erdélyiségének a kérdését viszont tudományosan is meg lehet közelíteni, a transzgresszivítás és irodalmi antropológia szempontjából: Dávid Gyula és Cinzia Franchi írtak erről kiváló és kellőképpen nem ismert tanulmányokat. Ezeknek a lényege a másik etnikum jelenléte - amely nyilván annak valamelyes ismeretén alapszik és természetesen tartalmazza az elfogultságokat és a nemzeti sztereotípiákat is.

A múlt idő benne van kérdésfeltevésünkben: ez pedig az erdélyi német irodalmat illeti. Adolf Meschendörfer (1877-1963) egyike volt azoknak, akik az erdélyi németség végóráit megjövendölték, regénye Corona címmel magyarul is olvasható. 1976-ban a kiváló kritikus, Peter Motzan ég "reménykedett": fiatal romániai német költőktől jelentett meg antológiát, Vorläufige Protokolle címmel, majd - immár irodalomtörténészként - monográfiát az 1944 utáni romániai német költészetről (1980). Richard Wagner hátborzongató erdélyi-romániai kisregénye már nem itt jelent meg. Anemone Latzina meghalt..., a menetzáró harsonás alighanem Franz Hodjak volt. Hát erről ennyit. Az utolsó nagy nemzedékkel a hetvenes években még együtt fociztunk az egyetemi sportparkban, a német filológia szakos egyetemi hallgatók kontra Kétvízköz válogatottja. Aki a kérdéskörrel behatóbban kíván foglalkozni, az ELTE-n tanító-kutató Balogh András szaktanulmányaihoz, monográfiájához fordulhat, de az "erdélyi jegyek" kérdéskörében az összehasonlító irodalomtörténetnek kell kimondani az utolsó szót.

Az Erdélyben művelt magyar irodalom ma kétségtelenül újradefiniálja önmagát, elsősorban az eddig használt nyelviséggel, stilisztikai és látásmódbeli alakzattal kapcsolatban. Ha valaki az életkorilag legfiatalabb írók munkásságára csak egy kicsit is odafigyelt, láthatta, hogy csupán az utolsó évtizedben legalább négy kísérlet-hullám próbált beindulni: egy a Jelenlét című lap körül, aztán az "éberek", a "transzközép", a "populáris irodalom". Ha pedig a hullámok alkotóinak számára gondolok, mégis azt látom, hogy alig vannak teljesítményüket pedig nem kísérte érdemben a kritika. (Én magam Balázs Imre József írásaiból tudok valamelyes összefoglaló képet alkotni.)
Szembe kell nézzünk ama ténnyel, hogy az erdélyi magyar irodalom (és ez alatt persze írókat értek) intézményszerűen ma a magyar irodalomba tagolódik be, ez rendkívüli nagyságrendű irodalomszociológiai folyamat, jogosságáról vagy legitimitásáról dőreség lenne értekezni - hiszen az újabbkori erdélyi magyar irodalom kényszerhelyzetben született. De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a tájainkon művelt irodalomnak van egy mélyárama, amely az erdélyi emlékirat-irodalomtól Bánffy Miklósig ível (persze főhajtással gondolok kiváló kortárs erdélyi magyar íróinkra, de hát életművük még korántsem zárult le).

Ilyen értelemben álkérdésnek tartom azt, hogy van-e irodalom Erdélyben. A kihívás máshonnan jön: az információs társadalom, a gazdasági feltételrendszer, az olvasókkal való kapcsolat "piacosítása" és az erdélyi irodalom saját intézményrendszereinek a létrehozása felől. Szerintem ezek az alapvető kérdések.

2000.09.27.