HAJDÚ Farkas Zoltán Etnikai sztereotípiák avagy miért tűntek el Németországból a jugoszláv munkások A kilencvenes évek dél-kelet-európai változásai felkészületlenül érték a nyugati világot. Itt most elsősorban nem azokra a politikusokra, társadalomtudósokra gondolok, akik a különböző jövőkutató intézetek elemzéseire támaszkodva bizonyára elképzelhetőnek tartottak egy, a megtörténthez hasonló forgatókönyvet, hanem a médiákat fogyasztó, mindennapi életét a médiák "világértelmezéséhez" igazító nyugat-európai közemberekre. Hogy milyen mélyreható volt ez a felkészületlenségből adódó elbizonytalanodás, azt személyesen is lemérhettem egy nagy Rajna-menti kémiai konszernben, ahová már a hatvanas években tömegesen áramlottak Törökországból és a néhai Jugoszláviából a vendégmunkások (a vegyszerekkel dolgozó, veszélyes munkahelyekre már akkoriban sem igen akadt német munkaerő). A "jugoszlávok" harminc év alatt mondhatni példásan beilleszkedtek a német társadalomba, jobban mint a nem-keresztény törökök; "elfogadottságukat" valószínűleg az Adriai-tengerpart nyugat-európai szintű turizmusa is növelte. A nagyüzem "jugoszláv" munkásairól kialakult pozitív kép a kilencvenes évek elején gyökeresen megváltozott. A hosszúra nyúló balkáni válság kezdetén ugyanis - szinte az "éjszaka leple alatt" - a gyárból eltűntek a "jugoszlávok". Helyükbe egy, családi kapcsolatai révén szülőföldjével szoros kapcsolatot tartó, a németek számára addig ismeretlen, nemzeti érzésektől fűtött hangulatú színes embertömeg lépett: szlovének, horvátok, szerbek, bosnyákok, és koszovói albánok. A német munkások szemében a húsz éven keresztül "békés idegenekként" elfogadott munkatársak mintha elvesztették volna józan eszüket, ugyanis rövid idő alatt felrúgták az évek hosszú során kimunkálódott, a békés, prosperáló együttélést biztosító konszenzust, gyűlölködésre, sőt néha tettlegességre is sor került az egyes népcsoportok között. Az őslakók tanácstalanságát tovább mélyítették a médiákban elhangzó elemzések is, amelyek tetemes része azt a következtetést vonta le, hogy a felbomló Dél-Kelet-Európa politikailag kezelhetetlenné, a Nyugat számára veszélyessé vált. Ezek után a közvélemény a civilizált Európa harmóniája ellen elkövetett bűncselekményként értelmezte minden "újabb" dél-kelet-európai kisebbség politikai színrelépését. A keleti blokk feldarabolódása a politikai mellett bizonyos fokú kulturális elbizonytalanodást is eredményezett - noha ez már távolról sem tömegjelenség -, hisz a különböző etnikumok közötti konfliktushelyzetek által "vált láthatóvá", hogy Európának eme ismeretlen része - amelyet a nyugati közvélemény kulturális szempontból jó néhány évtizede "vasfüggöny mögötti, vörös keletként" mellőzött - valójában nem egységesen elmaradott, műveletlen, de politikailag biztonságosan bemérhető nemzetállamokból áll, hanem több, nyelvében, kultúrájában, hagyományaiban különböző, egymástól elhatárolódó kisebb-nagyobb etnikum színes egyvelegéből. "A környező világot úgyszólván minden nemzet az önimádat szemüvegén keresztül szemléli - írja 1786-ban Johann Georg Zimmermann, felvilágosult medikus, a Nemzeti büszkeség című könyvében. - Önmagával kivételesen meg van elégedve, és minden más emberi társadalmat többé-kevésbé szándékosan gyengébb minőségűnek tekint". Amit Zimmermann a felvilágosult univerzalizmus jegyében még az emberi együttélés gyógyítható gyengeségeként értelmezett, azt egy fél évszázad múlva az európai nemzeti mozgalmak már erénynek tekintettek. Ernst Moritz Arndt például a nemzeti büszkeséget és a más nemzetek iránt táplált gyűlöletet az emberek isten által rendelt különbözőségéből vezette le, és a saját nép iránti szeretet legfontosabb elemeinek tekintette. A "nemzeti büszkeség", "nemzeti érzés" a társadalmi élet olyan tág fogalmai, amelyek bizonyos leegyszerűsítésekből táplálkoznak. A környező világnak ez a görbe tükre, amely az ismertet, a hazait igaznak és jónak, az idegent, a mást hamisnak és gyengébb minőségűnek állítja be, az etnikai sztereotípiákban és előítéletekben tárgyiasul. Ezeknek a környező világról való "levalást" szolgáló toposzoknak a jelenléte már a késő középkorban kimutatható. Kezdetben arra szolgáltak, hogy az egyes - főként felekezeti, rendi, etnikai, vagy ugyanazon foglalkozást űző - csoportok, közösségek elhatárolhassák magukat a tágabb társadalmi dimenziótól. Az etnikai sztereotípiák a közösség önmagáról alkotott képét és legfontosabbnak tekintett tulajdonságait (auto-sztereotípiák), valamint az idegenekről alkotott, közösségileg elfogadott véleményt (hetero-sztereotípiák) foglalják magukba. Az etnikai sztereotípiák és előítéletek szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Azt is mondhatnánk, hogy a tágabb társadalmi környezetéhez való viszonyulásukban a sztereotípiák a csoport stratégiájának, az előítéletek a csoport taktikájának a meghatározói; míg a sztereotípiák a torzításon, túlzáson és leegyszerűsítésen alapuló negatív elképzelések együttesét alkotják valamely csoporttal szemben, addig az előítéletek valamely csoport tagjaival szembeni negatív érzelmi viszonyulást jelentik, amely azon alapul, hogy ezek az emberek azon bizonyos csoport tagjai. Szemantikai struktúrájukat elsősorban a nagyfokú rugalmasság jellemzi, amely lehetővé teszi széleskörű alkalmazhatóságukat tér- és időbeli adottságoktól függetlenül. Emellett gyakran nagyon esetlegesek, mert nem mindig követik a logika törvényeit, szemantikailag ellentmondásosak. A hazai és az idegen megítélését illetően a legtöbb hetero- és auto-sztereotípia végletesen bipoláris: a saját közösség esetében pozitív töltetű cselekvések vagy tulajdonságok az idegenekre alkalmazva negatív előjelet kapnak (az erőszakot és öldöklést például hol hősies ellenállásként, felszabadító harcként, hol rettenetes pusztításként értékelik). Tükörkép-jellegükből adódik, hogy a saját közösség pozitívnak vélt tulajdonságai az idegenek negatívnak ítélt jegyei ellentéteiként jelentkeznek (szorgalmas, komoly, művelődni vágyó - lusta, megalkuvó, beletörődő, igénytelen). Az etnikai sztereotípiák átszövik egész történelmünket, sokfajta kifejeződési formájukban mindennapi életünk úgyszólván állandó kísérői. Nincs hozzájuk hasonló, időtálló társadalmi jelenség, amely oly szívósan húzódna végig a különböző korokon. Az idegenek, a mások sztereotípiáktól és előítéletektől terhes szemlélete térben és időben annyira elterjedt, hogy egyes elemzőik már-már az ember "antropológiai állandójaként" kezelik őket. A polgári nacionalizmusok kialakulásával párhuzamosan az etnikai sztereotípiák fontossága megnövekedett. Csoportintegrációs, közösségteremtő kódolási funkciójuk dominánssá vált, majd átminősültek az egyes etnikumok modern nemzetté válásának jelképes feltételeivé. A "nemzeti karakter" hordozóivá, majd a nemzetek közötti különbségek leírásává minősülve háttérbe szorítottak minden más természetű különbségekre utaló metaforát, felekezeti, társadalmi, rendi, regionális különbségre utaló fogalmat. Olyan újfajta, a nemzeti egységet biztosító szemantika részévé váltak, amely azáltal, hogy a kizárólagosságot is magában hordozta levált a korábbi sztereotípiákról, amelyek előjelükben még megváltozhattak, ha a szomszéd történetesen felekezeti vagy politikai szövetségessé vált. A történelmileg kialakult etnikai sztereotípiák tárházából a megizmosodó nemzeti mozgalmak mindig szívesen emeltek egy-egy elemet a politika dimenziójába. (A két világháború között a "másság" korábbi sztereotípiái eltorzulnak, a szomszédról kialakított ellenség-kép fontos részeivé válnak.) A fentebb vázolt etnikai sztereotípiák és ellenségképek dél-kelet-európai reneszánszát Wolfgang Höpken a térségben végbemenő alapvető politikai, társadalmi és ideológiai változásoknak tulajdonítja. Szerinte a régi, biztonságos orientáció eltűnése és a hagyományos kötődések rohamos felbomlása miatt a megingott identitástudat tömeges elbizonytalanodást eredményezett. Ezt a folyamatot Karl W. Deutsch az "önbizalom elvesztése fázisának" nevezi, amelyen csak újabb csoportidentifikációk kialakulásával lehet túllépni. Deutsch szerint ezt az új azonosulási folyamatot leghatékonyabban az idegenek sztereotip szemlélete segíti elő, mert ez szavatolja a gyökeres változások korában oly szükséges konzisztens kognitív rendszer létrejöttét. Olyan sztereotípiákról van szó, amelyek "nemzeti kódoltságként" (Bernhard Giesen) nemcsak, hogy egyértelműen meghatározzák az egyedek hovatartozását, de a közösségen belől mozgósító, fegyelmező eszközként is bevethetőek. A gazdasági válságot előidéző modernizációs folyamatok során a megcsappanó erőforrások elosztását a szabad verseny szabályozza. Az elosztásért folytatott küzdelemben a csoport lehatárolódása is fontos harci eszközzé válhat, ugyanis a hazait az idegentől elválasztó sztereotípiák az elosztás és a társadalmi hierarchizálódás sablonjaivá válnak, amelyekre az elosztás során hivatkozni lehet. A modernizációs folyamatok során a gazdasági változások megszüntetik a közösség hagyományos rendjét, az egyes csoportok identitástudata is megrendül. Ennek következményeként kialakul egy különleges igény a társadalom bonyolult jelenségeinek a leegyszerűsítése iránt. A folyamat legjobb szolgálói az egyértelműsítő, leegyszerűsítő etnikai sztereotípiák, amelyek az identitás megrendülésének eme válságos pillanataiban hozzásegítik egy etnikum tagjait, hogy visszanyerhessék a viselkedés biztonságát, tájékozódást nyújtanak az elbizonytalanító, új környezetben. Irodalom: Arndt, Ernst Moritz: Über den Volkhaß und über den Gebrauch einer fremden Sparche. Leipzig, 1813. Deutsch, Karl W. : Nationenbildung - Nationalstaat - Integration. Düsseldorf, 1972. I<>Giesen, Bernhard: Die Intellek tuellen und die Nation. Frankfurt/M., 1993. Höpken, Wolfgang: Ethnische Stereotype in Südosteuropa. In: Das Bild des Anderen in Siebenbürgen. Köln, Weimar, Wien, 1998. Zimmermann, Johann Georg: Vom Nationalstolz. Zürich, 1980. 2000.09.27.