KUNCZ Aladár
Erdély az én hazám
 
Nem kell megijedni ettől a kissé demagogikus formában felvetett címtől. Nem akar ez sem túlságosan kiáltani, sem kiélezetten szembefordulni az Európa az én hazám-nak egyetemes hangsúlyú programjával. Mindenekelőtt és mindennel szemben ez a jelszó valami valóságosra akar utalni, ami körülöttünk van, amibe mindennapi életünk gyökérszálai futnak s ami nélkül el nem lehetünk még akkor sem, ha hitben, meggyőződésben, világszemléletben vagy művészi álmainkban életünknek európaibb és egyetemesebb visszhangot is keresünk.

Ez a valóság pedig Erdély. A mi létünk Erdélyben. Kisebbségi sorsunk a maga szociális, szelleméleti, irodalmi s minden egyéb vonatkozásában. Erdély, mint probléma úgy, ahogy magyar írótársaink éppen az Erdélyi Helikonban több alkalommal a gondolatnak széles skáláján megszólaltatták. Úgy, ahogy védik vagy támadják ezt a probléma-sorozatot, amikor hittel vagy gúnnyal "erdélyi gondolat"-nak hívják. Úgy, ahogy a magasba zászlóvá tudta emelni Zillich Heinrich szász írótársunk s úgy, ahogy latolgatják, mérlegelik és át-átérzik olyan román írók, mint Nichifor Crainic, Rebreanu vagy Chinezu, aki éppen most közli folytatásokban a Societate de Mâine-ban az erdélyi irodalomról írt alapos és kitűnő tanulmányát, amelyben a transsylvánizmusra is kitér.

Erdély kézzelfogható valóságot s a megoldásra váró sürgős feladatok százait kínálja minden téren a magyar kisebbségi érdeklődésnek. De kiinduló pontja, elsősorban s egész természetesen, irodalmi felfogásunknak és törekvéseinknek is. Az erdélyi magyar író, mint a magyar kisebbségi szemléletnek legelőretoltabb őrszeme és harcosa, ha csak számot vet írói feladataival, ha csak hangot üt, amelyre visszhangot vár, ha csak tollat fog kezébe - már önmagától értetődően programot vállalt, amelyet az erdélyi sorsban való elhelyezkedése, ennek a sorsnak művészi vagy gondolati átélése parancsoló kényszerűséggel rajzol elébe.

Az erdélyi magyar íróknak vállalnia kell elsősorban az egész régi magyar irodalom átértékelését. Hogy is tudna egyáltalában megszólalni, hogy is tudna új sorsrendeltetésében irányt keresni, példa nélküli új életszemléletet alkotni, ha nem nézne újra - most már tanulságoktól terhelten és egy szörnyű lelki válság után - mindannak a megállapításnak, ítéletnek és dogmának a szemébe, amelyet egy másik életből útravalóul hozott magával. Új lett a világ képe, s vajon ebben az új tükörben a régi, iskolás megállapítások vakfoltjai szabadon ússzanak, mint olajfoltok a víz felszínén? Nekünk, a magunk gondolkodási módján, élményeinknek sajátságos fényszűrőin át kell bocsátanunk újra a magyar érzés és gondolat művészi kifejezőit és ezt annál inkább tehetjük, mert kénytelen-kelletlen elszakadtunk attól az irodalomszemléleti folyamtól, amelyben sokszor csupán megszokásból is értelmüket vesztett ítéletek és értékelések tovább élnek anélkül, hogy az eleven élettel bármilyen kapcsolataik is volnának. Mint ahogy az amerikai költők tovább énekeltek pacsirtáról és fülemüléről, noha tudósaik kimutatták, hogy ezek a madarak Amerikában sohasem léteztek.

De az újra való átértékelés csak alap, amelynél sokkal elevenebb és nyilvánvalóbb kötelessége az erdélyi magyar íróknak, hogy a mai erdélyi magyar sors művészi megszólaltatására törekedjék. Más nép vagy más nemzet írója könnyen csatlakozhat divatos irodalmi iskolákhoz. Egy gazdag irodalmi élet megengedheti ezt a fényűzést, ha éppen erről van szó. És ha nem is csatlakozik irodalmi jelszókért és irodalmi játékokért egyes csoportokhoz, hozzájuk szegődik a megélhetés, az érvényesülés kicsinyes gondjai miatt. Nálunk az egyikre nincs mód, s a másikra nincs szükség. Kisebbségi helyzetünknél fogva az irodalom nem lehet számunkra puszta dekoráció, de nem lehet hatalmi érdekeknek sem a szócsöve. Rendeltetésünk az, hogy csak a legtisztább irodalmi célokat szolgáljuk s azt a szellemet tükrözzük, amely a műveltségi érintkezésekben egymáshoz simult népek védelme alatt a művészi és erkölcsi értékek világrendjét akarja megalkotni. Erdélyből kell kiindulnunk s egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk, amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz. Erdély a mi hazánk. Külsőleg bizonyára szűk keretnek látszik ez, de egyszerre kitágul, ha ebből a keretből a kisebbségi szemlélet egész Európára kiömlő sugarai hatolnak elő.

De az erdélyi magyar író ezzel az európaisággal nem csak az erdélyi témában, hanem a legbelső irodalmi életben is, ha akarja, ha nem szembetalálkozik. Erdélyi problémákat talál a szász írók műveiben, az erdélyi élet visszhangjaira ismer a román irodalomban. Nem lehet erdélyi magyar író az, aki ezekről a párhuzamos irodalmi mozgalmakról nem tud. Akinek halvány fogalma sincs arról, hogy miként tükröződünk mi, a sorsunk, kívánságaink a román írók műveiben s a magunkéval azonos kisebbségi rendeltetés művészi szempontból miként manifesztálódik a szász irodalomban. Életünknek egymásra utaltsága hozza egymás közelébe ezt a három irodalmat és lehetetlen kikerülni, hogy ezeknek egymásra hatása, egymással való bensőséges érintkezése ne legyen.

Elodázhatatlan feladata az erdélyi magyar irodalomnak, hogy ezeket a szellemi érintkezéseket kimélyítse. Nem opportunista célokból, hanem tisztán irodalmi hivatásának magasabbrendű értelmezése miatt. És mi más ezeknek az irodalmi érintkezéseknek a gyakorlati keresztülvitele, ha nem a legszorosabb értelemben vett európaiság? Mi más az Erdély az én hazám programszerűleg kimondott szólama, mint törekvés a páneurópai gondolatnak Erdélyben való, kézzelfogható, pontosan megfigyelhető megvalósítására?

Mert ha itt, a magunk körében, ahol a tényezőket és feltételeket, a lehetőségeket és akadályokat pontosan ismerjük, nem tudjuk a három műveltségi és irodalmi életnek párhuzamos együttműködését keresztülvinni, akkor mit álmodozunk páneurópai egységről, amelynek széles határvonalai mindaddig a kaotikus semmit zárják körül, amíg az európai eszme részleteiben és egyes tagozataiban, szóval regionális alapon testet nem ölt.

Bármennyire is képtelenségnek látszik, mégis tény az, hogy Európa a termékeny, haladó szellemű, nagy műveltségi és politikai együttműködéshez csupán magukat szabadon kifejező regionalizmusok útján juthat el. Előbb össze kell törniük a műegységeknek a lehető legkisebb darabokra, hogy egy új és összegező szellemi áramlat megcsinálja belőlük a valódi egységet. (...)

Erdélyi Helikon, 1929. július, Kolozsvár.

2000.10.07.