Bakk Miklós
Elodázott modell-viták
Kétségtelen, hogy a XX. század végén, az 1989-es történelmi fordulópontot követően a román államot (mint alkotmányos struktúrát) két nagy kihívás érte: a "decentralizációs próbatétel" és a "magyar kérdés". Mindkettőre született válasz. Az eddigi közigazgatási decentralizáció - minden kisléptékűsége és tétovasága ellenére - történelmi előzmények nélküli helyzetet teremtett, és jó okkal remélhető, hogy a helyi közösségek "felszabadítása" nem reked itt meg. A "magyar kérdésre", mely a nemzetállami berendezkedésre a közvetlen politikai céltételezés és retorika szintjén kérdezett rá, a válasz a nemzeti kisebbségi jogok emberi jogokként való megfogalmazása volt. E válasz a konkrét intézkedések szintjén a polgári nemzetállam egyfajta multikulturális kibővítését vetíti a jövőbe.

E kezdeti - sokak által sikeresnek tekintett - lépések ellenére úgy tűnik, a román állam reformjának politikai szintű megvitatása nem lesz sokáig odázható, jóllehet, sem a politikai gondolkodás hagyományai, sem a politikai rendszer maga - ezen belül a pártrendszer centralizmusa - nem kedvez a vita kibontakozásának.
A hagyományok egyik vázeleme az ortodox egyház és az állam történelmileg kialakult sajátos viszonyából adódik. Az ortodoxia ugyanis, miközben nemzeti vallássá vált, átalakította az államról való gondolkodást: "az Állam - írja Daniel Barbu az ortodoxia politikai szerepe kapcsán - nem a politikai közösségen belüli hatalom megszervezésének és működtetésének megnevezésére szolgál, hanem ideál, a nemzeti közösség egységének és oszthatatlanságának messianisztikus ideálja"

Másrészt a nyugatosító modernizáció (melyet befejezetlen és ellentmondásos, alternatív modernizáció vezetett be: a fanarióta rendszer és - 1821-et követően - a Regulament Organic ) brutális hatása a hazai elitek identitásválságához vezetett , s ez a válság az értelmiségi attitűdök megkettőződéséhez vezetett: a modernizációt elutasító autochtonisták mellett megjelentek a nyugatosok, akik a modern politikai racionalitást a francia - jakobinus gyökerű - politikai intézményreform téziseivel kapcsolták össze. A tézisek és attitűdök eme összekapcsolódásához a politika intellektualizálásának (eszmetörténetileg Platónig visszavezethető) európai hagyománya is jó kiindulópontokat nyújtott. Csakhogy a politika intellektualizálódása mögött hamar felsejlik, hogy a kívánatos politikai intézmények megteremtését a kívánatos, "normatív" emberek megteremtése követi. A klasszikus nemzetállam intézményei ezt a pedagógiai szerepet töltötték be, és bár Nyugaton ezzel szemben kialakult a "civil társadalom" ideológiája - megfogalmazva a társadalom állammal szembeni "védekezésének" igényét -, az identitásválsággal küszködő román eliteket ez az ideológia nem érintette meg. Igy vált az etatizmus politikai gondolkodást meghatározó hagyománnyá.

*

De van-e alternatív, az államról, valamint az állam és társadalom viszonyáról szóló hagyomány? Vannak-e a politikai filozófiának olyan forrásai, amelyek lehetővé tennék az előbbiekben vázolt, "társadalompedagógiai" hagyományból való kilépést, egyfajta reflexív viszony kialakítását vele szemben?
A klasszikus politikai racionalizmus mindenkori bírálói leginkább az intézmények intellektualista megalkotását - tervezését - veszik célba. Korábban Hume, századunkban pedig Hayek vagy Oakeshott fogalmazott meg bírálatot. Oakeshott arra alapozta kritikáját, hogy a tanulás nem valaminek megtanulása, hanem eltanulás: nem az értelemből, hanem a gyakorlatból származik. Ezért a társadalom működése nem a tervezett intézményeken alapszik, hanem azokon a civil társulásokon, amelyek rávezetik az egyént arra, hogy a szabályok betartásának kötelezettsége az egyik "legracionálisabb hagyomány": az egyetlen lehetőség, hogy az igen eltérő, sokféle ember között fennálló kapcsolat tartósan kielégítő és kölcsönösen előnyös maradjon .

Az oakeshotti civil társulás - eltérően a civil társadalom ma bevett fogalmától - valójában nem érdekközösség, amit a polgárok egy cél érdekében vagy azért hoznak létre, hogy adott esetben a már tőlük függetlenültnek érzett állammal szemben védekezzenek, hanem magának az államnak az előszobája. A szabályoknak, a civitas törvényeinek a betartása teszi lehetővé azt a tekintélyfelhalmozódást, amelyre a működő állam alapozhat, amely az állam jogrendjének hatékonyságot biztosít.

Oakeshott e különbségtételt követően két államtípus meghatározását vezeti be: az egyik a societas, a másik az universitas tipusú állam. A societas típusú állam olyan "társulás", amelyben nincs közös cél, a polgároknak külön érdekeik vannak, s csak a törvény tekintélye köti össze őket. E törvények nem írják elő, hogy milyen célokat válasszanak, a societasnak nincs szubszantív célja, nem szolgál önmagán kivüli célokat. Vele szemben találjuk a modern, universitas típusú államot, amelyben "a személyek valamilyen meghatározott közös eredmény, valamilyen ismert szubsztantív cél elérése, vagy valamilyen meghatározott tartós érdek képviselete alapján társulnak" . Ez az államtípus az újkorban született, amikor az államok szubsztantív célként tűzték polgáraik elé a közös hitet. Később, a felvilágosodást követően a homogén, közös hit a nemzetállami éthoszban szekularizálódott. De ugyanilyen állam a szocialista, sőt - Oakeshott szerint - a mai jóléti állam ("co-prosperity association") is.

*

A politikai racionalizmus Platóntól a jakobinizmusig húzódó hagyományának a homogén, egységes territoriális szerkezetű nemzetállam felel meg: egy kivételes történelmi pillanatban létrejött modell. A societas oakeshotti eszméjének megfeleltethető állammodell azonban inkább a szerves fejlődési folyamatokból ragadható ki.

A societas típusú, kis territoriális államok Nyugat-Európában jöttek létre a kora középkor folyamán. A felülről integráló közhatalom hiánya Nyugaton a sok, saját szokásjoggal élő tartományt tette meg a jogfejlődés legfontosabb keretévé. E kisebb területi egységek már csupán a kommunikáció szempontjából is alkalmasabbak voltak "a közvetlen jogszerűség kifejlődésére és a jog mint >>szokás<< (mos terrae) minuciózus érvényesülésére" (Szűcs Jenő ), mint a felülről nyersen uniformizált, nagy területi egységek. A helyi-regionális társadalmak (societasok) európai konstituálódásának kezdetén tehát a jog és kormányzat "alulról felfelé" épülő szokásrendjeit figyelhetjük meg, azt a rendet, amely megteremtette a későbbi, modern kormányzatok működéséhez szükséges morális és kulturális előfeltételeket, vagyis a szabályok tekintélyét.

Az felvilágosodás korának abszolutista államai valamint a népfelség elvének jakobinus értelmezése e szokásjogi szervességgel került szembe, amikor a territoriális szétaprózodottságot felszámolta, és a politikailag homogén állam eszméjére alapozva egységes intézményrendszert, modern államigazgatási - "normatív" polgárokat termelő - mechanizmust teremtett. A homogén állam modelljének azonban nem sikerült egyértelműen uralkodóvá válnia az európai államfejlődés folyamatában. Ha a societas és universitas elveinek keveredéséből típusokat kívánunk kihámozni, akkor alighanem Szabó Máté metaforikusan megfogalmazott modelljeit, az "alma" és a "szőlő" típusú államszerkezetet kell szem előtt tartanunk .

A "szőlő"-szerkezet olyan államtípust jelenít meg, mely különböző régiók, tartományok laza konglomerátumaként működik, s nem törekszik területének politikai homogenizálására. Modellé leginkább a német nyelvterületen vált, modern kori jellemzői: az individuális arculatú közösségek elismerése és integrációja, a decentralizált egységek koordinációja, a minimális, jobbára delegált hatalommal rendelkező centrum.

Lényeges és kevéssé ismert vonatkozása ennek a modellnek, hogy a politikai liberalizmus klasszikusai között is voltak támogatói; Tocqueville az elsők között ismerte fel, hogy az igazgatás egyneműsítése, a különféle, helyi sajátosságokat őrző autonómiákkal szembeni fellépés, még ha kimondottan az "egyenlőség" nevében történik is, valójában a tirannizmus kialakulásához vezet: "Minden központi hatalom - írja Az amerikai demokrácia című klasszikus művében -, amely követi e természetes ösztönöket, szereti és támogatja az egyenlőséget; mert az ilyen hatalmak működését rendkívüli módon megkönnyíti, kiterjeszti és megszilárdítja az egyenlőség". De konzervatív gondolkodók is jutottak hasonló kövekeztetésre. A Goethe által is nagyra becsült Justus Möser (1720-1794) így ír a Patrióta fantáziák című művében: "Nem kívánom kutatni, hogy vajon a tudományokban támadt-e hajlam az egyformaságra, vagy egész újabb gondolkodásunkban vált kedveltté és elterjedtté az a nyugodt élvezet, hogy általános igazságokat emeljen ki és törvényekké tegye őket az egész természet számára, avagy a hadsereg vált mindenek mércéjévé, amelyben gyakran százezer ember irányítja egyetlen pontra pillantását, és lép ugyanarra a taktusra. Bármelyiket feltételezhetjük, de az igazság az, hogy minél egyszerűbbekké válnak a törvények és minél általánosabbakká a szabályok, annál despotikusabbá, szárazabbá és szegényebbé lesz az állam" .

Az "alma"-modell, szemben a "szőlő" típusú szerkezetekkel, homogenizál: nincs tekintettel a régiók történetileg kialakult eltéréseire és különbségeire, centralizálja az erőforrásokat és az információt. S miközben a "szőlő"-modell nyitott a szupra- és szubnacionális regionalizmus Európában kibontakozó folyamatai előtt, az "alma"-típusú állam gátolja a nemzetállam "alatti" és "feletti" közösségek kialakulását.

Az Európai Unió regionális politikájának kibontakozása mögött a szőlő-modell előretörése tapintható ki, még akkor is, ha erről a tagállamok és az egyes politikai irányzatok eltérően gondolkodnak. S bár "almából szőlőt előállítani" a posztkommunista térség egyik legsúlyosabb feladatának tűnik, Európa - úgy tűnik - mégis ezt szorgalmazza az integráció egyik alapfeltételeként.

Kitérni tehát nem lehet e két modell vitája elől. A kérdés csupán az: az állam reformjáról vallott elképzelések, azok honi fogalomkészlete alkalmas-e az "alma"-modell kulturális hagyományának reflexív meghaladására. Úgy gondolom, a román értelmiségi gondolkodásban ma már vannak ehhez támpontok, orientációs magaslatok. Például az a program, melyet Sorin Antohi "a két világháború közötti korszak egyébként tiszteletreméltó teljesítményének" felülvizsgálatára javasol .

A kritikának azonban a politikai gondolkodás részévé kell válnia. "Mert ha nem így teszünk - írja szintén Antohi - egy letűnt európai korszellem (Zeitgeist) ideológiai foglyai maradunk, s elszalasztjuk felzárkózási esélyeinket, melyek most, az európai újjáépítési folyamatban adottak" . Az állammodell-vita ezért is halaszthatatlan és megkerülhetetlen.

1 Barbu, Daniel: Sapte teme de politica romaneasca. Ed. ANTET, Buc., 1997. 113-114.old.
2 ld Antohi, Sorin: A románok 1995-ben:szimbolikus földrajz és társadalmi identitás. In: MAGYAR KISEBBSÉG 1996/4.
3 Uo.
4 Oakeshott, Michael: On History and other Essays. Oxford, 1983., 149.old.
5 Ezt a közép-európai értelmiség (Vaclav Havel, Milan Kundera, Konrád György) "antipolitikus" felszabadítás-ideológiája uralja.
6 Oakeshott, Michael: On human conduct. Oxford, 1975. Idézi: Molnár Attila: Oakeshott konzervativizmusa, VALÓSÁG, 1994/12.
7 Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról, Magvető, 1983.8
8 Szabó Máté: Szőlő vagy alma? KORUNK 1994/10.
9 Justus Möser: Patrióta fantáziák. In: Paczolay P.- Szabó M.(szerk.): Az egyetemes politikai gondolkodás története. Tankönyvkiadó. Bp., 1990. 260-261.old.
10 Antohi, Sorin: Civitas imaginalis. Polirom, 1999.
11 Antohi, Sorin: A románok 1995-ben:szimbolikus földrajz és társadalmi identitás. In: MAGYAR KISEBBSÉG 1996/4


2000.06.05.