AZ EMBER MÉG NEM HALANDÓ*


RIGÁN LÓRÁND


Már eddig is nyugtalanító volt, mi több, egyenesen "szemet szúrt": Király V. István idáig megjelent önálló kötetei (Határ - Hallgatás - Titok. KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár 1996; Filozófia és Itt-Lét. Tanulmányok. Erdélyi Híradó, Kolozsvár 1999; valamint a román nyelven kiadott Fenomenologia existenţială a secretului. Încercare de filosofie aplicată. [A titok egzisztenciális fenomenológiája. Alkalmazott filozófiai kísérlet] Piteşti, Paralela ´45 Könyvkiadó, 2001), tanulmányai, és, nem utolsósorban, a szerző gondolkodói-oktatói tevékenységének egésze egy, a maga radikalitásában manapság egyre inkább elmagányosodó filozófia-fogalmat képviselnek. Egy olyan filozófiáét, amelynek feladata - hogy most csak egyik, heideggeri felhangú "megkülönböztető jegyét említsük - a szellemi munka összes többi területétől eltérően nem az emberi élet megkönnyítésében (a "vigasztalásban"), hanem éppenséggel annak megnehezítésében, a dolgok valódi súlyának (kérdésességének) növelésében állna.

Ez az állandó, ellentmondásos viaskodás - annak sajátos nyelvi és stiláris nehézségeivel együtt - a jelenlegi, felkiáltójelekkel teletűzdelt,ám hárompontos közbeszúrásai ellenére is sodró lendületű könyvben (Király V. István: A halál és a meghalás tapasztalata. Metafizikai és alkalmazott filozófiai odatekintés (kilenc szemszúrásban). Közdok, Budapest 2003) a halállal kapcsolatos filozófiai problematizálás mindenfajta, hagyományos consolatio-igényéről való lemondáshoz, a filozófiai Vigasztalások irodalmától való (néhol végletes) eltávolodáshoz, illetve végső soron e hagyomány konkrét destrukciós lépések során végrehajtott elutasításához vezet.

A szöveg - minden hiteles pátosza ellenére - számos ironikus kiszólás alkalmával talán a leginkább (az egyébként Platóntól Lévinas-ig számos gondolkodót felvonultató, és egyben az elutasítás - néhol talán túlságosan is - szuverén gesztusával félresöprő kötetben szintén célba vett) Nietzsche retorikai fegyvertárának nyilait idézi: "Voltaképpen a halhatatlanság gondolatának vagy hitének nincsen több köze a halál fenomenológiai magában-valóságához, mint mondjuk az éppen használatos halottaskocsi díszítésének a stílusbeli sajátosságainak..." (63.)

Keserű egyértelműséggel válik itt nyilvánvalóvá, hogy a filozófiai gon- dolkodás a halál tematikáját már eleve éppen a meghalás tapasztalata, vagyis az emberi egzisztencia alapvető végessége nélkül, annak szorongásait ily módon megkönnyítve, és egyben átugorva vállalta át. Azaz: halálhoz való viszonyunk átlagosságán átlagosságának legmélyén a hagyományos, könnyítésekre és vigasztalásra törekvő metafizikai és vallásos tradíció halálra való képtelenségének botránya húzódik meg. Épp ezért, bár minden egyes ember kivétel nélkül meghal, az ember még nem halandó - tulajdonképpeni értelemben képtelen a halálra.

Öntörvényű, néhol egyenesen provokatív eljárásmódjai és szerveződése ellenére a könyv szövege egyetlen pillanatra sem feledteti el, hogy valódi tétje nem a fogalmi általánosságok légüres terében történő, túlságosan is súlytalannak érzékelt lebegés, hanem - a szerző filozófia-felfogásával összhangban - a valódi, vagyis az alkalmazott filozófiai elemzés, amely mindig is a filozofálás (és egyben önmagunk) aktuális, vagyis éppen a jelenben megvalósuló próbatétele.

Az e próbatételnek való megfelelés egzisztenciális kényszere hasonlóan magasra emeli a mércét a metafizikával, mint alapvetően emberi kérdezési lehetőséggel szemben is - ami által annak hagyományos, az emberi végességet puszta hiányként, illetve fogyatékosságként rögzíteni és ezután megkerülni igyekvő mivolta (könnyítésekre és vigasztalásra törekvő alaptendenciája) kérdőjeleződik meg. A meghalás tapasztalatának metafizikai fakticitása - minden lehetséges tapasztalat megszűnésének tapasztalata - ezzel szemben olyan kitüntetett lét-lehetőségként jelenik meg, mely tulajdon végességünkkel szembesít, és ezáltal (mint jelenleg is) metafizikát hív elő - függetlenül attól, hogy a metafizika a maga történeti alapértelmét tekintve mindettől igencsak távol állt.

Márpedig ez csakis az emberi szabadság alapján lehetséges (hisz végső soron az élet megnehezítése, és nem ellehetetlenítése a cél), mely a halálról immár nem a meghalás tapasztalata nélkül, vigasztaló módon végrehajtott "fogalomrágásokhoz", hanem kínzóan aktuális, igen nehezen végrehajtható, és jelentős mértékben talán még mindig előttünk álló gondolkodói és egzisztenciális feladatokhoz vezet.

Úgy tűnik tehát, hogy a Király V. István legújabb kötetéből ilyen értelemben kiolvasható, határozott kihívás - mely egyesek (például a már említett vallásos hagyomány keretein belül gondolkodni próbálók) számára talán határozottan lesz, és még számos vitát ébreszthet - ezúttal sem kíván megkímélni minket, olvasókat.


* Király V. István: A halál és a meghalás tapasztalata. Metafizikai és alkalmazott filozófiai odatekintés (kilenc szemszúrásban). Közdok, Budapest 2003.


Cikk eleje Bezárás