MEGJEGYZÉSEK AZ "INDIREKT" KÖZLÉSSEL KAPCSOLATOSAN SÖREN KIERKEGAARD ÍRÁSAIBAN




RICHARD PURKHARTHOFER


A dolgozatom témáját képező probléma fontos szerepet játszik Sören Kierkegaard írásaiban, ennek megfelelően a szakirodalom is gyakran foglalkozik vele. Ennek ellenére nem tartom feleslegesnek felhívni a figyelmet a témára, mert véleményem szerint az "indirekt közlés" fogalmát a szekunderirodalom nem határozza meg kielégítően, ami félreértésekhez vezethet. Bevezetésképpen az "indirekt közlésnek" a szakirodalomban elfogadott meghatározásait ismertetem, és ezen keresztül szeretném megmutatni, hogy ez a néhány definíció Kierkegaard írásaiban, ha nem is minden, de a legtöbb esetben alkalmazható. A szövegpéldákkal alátámasztott különböző definíciós kísérletek ütköztetése az értekezés második részében utat nyit az "indirekt közlés" fogalmának újszerű meghatározása felé. Az "indirekt közlés" bármilyen közelebbi meghatározása, amely a legtöbb esetet kellő pontossággal fedi, azért tűnik elegendőnek, mert olyan témáról van szó, amely - amint ezt Kierkegaard maga is joggal elismeri - eredeti gondolattal gazdagította a filozófiát. Az, ami a későbbiekben terminológiai vagy szakmai pontatlanságként jelentkezik, éppen arra a hosszadalmas küzdelemre utal, amelyet az új téma vált ki, hiszen ez gyakran teljesen eltérő hermeneutikai státusszal rendelkező és más szándékkal íródott írásokban fogalmazódik meg. Mindazonáltal egyes szöveghelyeken bizonyos kifejezések (toposzok) félreérthetetlenül jelzik az argumentatív összefüggések kidomborítását vagy akár azt, hogy definitorikus megfogalmazásról van szó. A fentiekben vázolt körülményeket figyelembe véve igyekszem rámutatni, hogy Kierkegaard írásaiban egyrészt egy szorosabb, másrészt egy tágabb értelemben vett "indirekt közlésről" beszélhetünk. Az utolsó részben az ily módon pontosított megfogalmazást az ún. "épületes beszédekből" vett néhány példára fogom alkalmazni. Ezáltal célom egyrészt a tematika további megvilágítása, másrészt pedig arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az az állítás, mely szerint Kierkegaard az "épületes beszédekben" a "direkt közlést" alkalmazza, csak akkor helytálló, ha ezzel a legtágabb értelemben vett "indirekt közlést" állítjuk szembe.



a) Az indirekt közlés mint a stílus problémája


Louis Mackey fontos és nagy hatást kiváltó munkájában az indirekt kommunikációt a képek és metaforák használatával, röviden a költőiséggel hozza szoros kapcsolatba: "Poetry implies indirection, and indirection implies Poetry."1 Egy későbbi munkájában ezt az összefüggést az irónia mint stílusalakzat használatára szűkíti le. Ez esetben az indirekt közlést az ironikus közléssel azonosítja, amit a direkt, azaz nem ironikus közléssel állít szembe.2



b) Az indirekt közlés funkcionális meghatározása


Paul Müller az indirekt közlés meghatározására funkcionális definíciót ad, mely szerint az indirekt közlésnek segítenie kell az egyént abban, hogy önmagát megismerje és megértse. Eszerint az indirekt közlés célja "... hogy a figyelmet felkeltse, és ezáltal a közlésben résztvevő befogadót öntevékenységre késztesse".3



c) Tartalmi definíció


Ezen speciális közlésforma más meghatározásai a közlés tartalmát veszik figyelembe. Gyakran elhangzik, hogy az indirekt közlés etikai vagy vallási tartalommal jellemezhető.



d) Befogadóorientált meghatározás


A szekunderirodalomban gyakran találkozhatunk azzal a felfogással, hogy Kierkegaard-t "saját kora" kényszerítette az indirekt közlés alkalmazására. George Pattison pl. érdekes cikkében az indirekt közléssel kapcsolatosan annak a kierkegaard-i kijelentésnek a jelentőségét hangsúlyozza, amelyben a gondolkodó saját korát a reflexió és az esztétika foglyának tekinti. "The Christian communicator must be indirect insofar as he must meet his » Saudience« where they are, in the realm of the aesthetic and the babel of hermeneutic ambiguity."4 Kiemeli az indirekt közlés szükségességét azért, hogy aztán valami kontingenst, nevezetesen egy adott korszak viszonyait tárgyalja. Ekkor azonban már nem beszélhetünk szükségszerű indirekt közlésről. Szorosabb értelemben vett indirekt közlésről tehát csak akkor lehet szó, ha logikai meghatározást kívánunk adni, amely mint olyan nem abban az értelemben kontingens, mint a korai 19. századnak a - Pattison szerint az indirekt közlést Kierkegaard esetében szükségszerűvé tevő - reflexió koraként történő ábrázolása.5



e) Feladóorientált meghatározás


Az "indirekt közlés" feladóorientált meghatározásáról akkor beszélhetünk, amikor az "indirekt közlés" okának a feladó személyes vagy antropológiai adottságait vesszük figyelembe. Az emberi kommunikáció szempontjából a d) és az e) pontban megfogalmazott gondolatok nagyon hasonlítanak egymásra.

A felsorolt szempontok kétségkívül fontos elemei az indirekt közlés meghatározásának a kierkegaard-i műben. Mégis úgy vélem, hogy a következő gondolatok egy olyan közelebbi meghatározás létrehozását sugallják, amely alá besorolhatók. A következő részlet a Lezáró tudománytalan utóiratból azt sejteti, hogy formális meghatározásról van szó:


T1: Az a körülmény, hogy az egzisztenciát valóban hangsúlyos lényegi formában kell kifejezésre juttatni, és ez a forma az egzisztencia csalóka mivoltát tekintetbe véve indirekt.6


A szöveghely kínálta sok érdekes szempont közül itt csak arra a meghatározott formára való utalást említjük, amelyben egy adott tény indirekt módon kifejezésre kell jusson. Ez természetesen esztétikai - esetünkben stilisztikai - kérdésfeltevést is jelez: Hogyan talál rá egy bizonyos tartalom a neki megfelelő egyetlen kifejezési módra? De ennél fontosabb az a logikai kérdésfeltevés, amelyre ezen a helyen utalás történik, és amelyet az említett szöveghely genezisének vizsgálata is megerősít, hiszen ez a szöveghely a Lezáró tudománytalan utóirat azon korai vázlatai közé tartozik, amelyeket a szerző még a "Logikai problémák" címmel látott el, és a lapszélen a következő megjegyzést tette:


T2: "direkt formában az ellentét nem közölhető".7


Az, hogy az egzisztencia esetében milyen ellentétről (Modsætning) van szó, az Utóiratban valamivel korábban, az indirekt közléssel foglalkozó részben fogalmazódik meg.


T3: "A komikus és a patetikus alapját az ellentét képezi, a végtelen és a véges, az örök és a változó közötti ellentmondás."8


Az a probléma, amit a T1-ben az egzisztencia szó rejt, tehát nem más, mint az ellentét adekvát kifejezési - azaz közlési - lehetőségének kérdése. Az ellentét ebben az esetben a végtelen és a véges között húzódik. Ebből kifolyólag "abszolút ellentétről", azaz ellentmondásról (Modsigelse)9 van szó, ahogy ezt a T3: sugallja. Az Utóiratnak abban a részében, amely az indirekt közlést a legmélyrehatóbban tárgyalja, Climacus megadja azoknak a különbségeknek az egyikét, amelyek a szokványos közlést az indirekt közléstől megkülönböztetik. Vizsgálódásaim szempontjából érdekes, hogy ez a megkülönböztetés a titok definíciójához kapcsolódik.


T4: "A szokásos közlésnek, az objektív gondolkodásnak nincsenek titkai, csak a kétszeresen reflektált szubjektív gondolkodásnak vannak titkai, azaz az egész lényegi tartalma lényegében titok, mert direkt módon nem közölhető."10

Ezek után közelebbről is rávilágít, hogy mi a különbség a lényegi és az esetleges titok között. A lényegi-esetleges megkülönböztetés ismételten logikai problémafelvetésre utal, mint ahogy egy olyan szövegtől, amely a "Logikai problémák" címet viselte volna, várható is. A "lényegi" - amelynek kiélezett fogalmi összefüggésben történő használatát az ismétlés emeli ki - mint annyi más helyen, Kierkegaard-nál is logikai tényt jelöl. Ez a helynek definitorikus jelleget kölcsönöz. A lényegi titkot tehát mint valami kizárólag indirekt módon közölhetőt definiálhatjuk. Az ilyen közlés Climacus szerint szükségszerűen művészi kell hogy legyen:


T5: "Művészi, hangsúlyozzuk, mert a titok nem abban rejlik, hogy [a szubjektív gondolkodó] ... direkt módon kimondja: egy ilyen kijelentés éppen ellentmondás.11


És ha erről a lényegi, művészi kifejezési módhoz kötődő titokról azt is állítjuk, hogy


T6: "... a titok éppen abban rejlik, hogy mindig mindenhol jelen kell lennie..."12,


egyben az idő problémája is felvetődik. Erre mint esztétikai problémára a Vagy-Vagy "bal kézzel írt" első része tér ki részletesebben, míg mint antropológiai problémával az ezt az írást kísérő "jobbal írt" Két építő jellegű beszéd (1843) foglalkozik.


* * *


Értekezésem eddigi részében megkíséreltem különböző szövegek segítségével azt megmutatni, hogy az indirekt közlés definiálására tett kísérletek elsősorban formális meghatározást kell hogy jelentsenek, illetve hogy olyan logikai problémafelvetésről van szó, amelynek alapja ellentmondás. Továbbá megemlítettem azt is, hogy a fogalom a lényegi titok fogalmához kapcsolódik, amelynek közlését a művészet megköveteli. Ezen szempontok figyelembevételével a következő részben olyan esetekre fogok példákat hozni, amelyek a közlés problematikusságát illusztrálják.

Johannes Climacus az Utóirat második részében az 1. bekezdés 2. fejezetének 1-es alfejezetében a direkt közlés példájaként egy olyan függetlenséget említ, amelynek


T7: "... a világtól függetlenül, szüksége van a világra mint tanúra ahhoz, hogy biztos lehessen függetlenségében".13


A direkt közlés ebben az esetben önmagának ellentmondó megfogalmazáshoz vezet. A függetlenség külső megerősítésének igénye fogalmi ellentmondást implikál.

A Szeretet cselekedeteiben a negyedik beszéd témája az, hogyan fejezhető ki a hatalom és az előkelőség (az előkelő fölényesség), mégpedig annak a kérdésnek kapcsán, hogyan önthető szavakba az, hogy a többiek az ember számára nem léteznek.


T8: "Amennyiben ez történik, akkor rejtettebb és titokzatosabb módon kell végbemennie, de alapjában véve ugyanaz marad. Függetlenül attól, hogy az ember nyíltan, hiúságában és büszkeségében tetszelegve, mások tudomására hozza, hogy számára nem léteznek, és mindezt, hiúsága táplálására, azzal a szándékkal teszi, hogy a többiek érezzék is ezt, amennyiben megkívánja, hogy szolgai alázattal tekintsenek rá - vagy pedig titokban, lopakodva, éppen azáltal, hogy mindennemű érintkezést kerül velük ... fejezi ki azt, hogy számára nem léteznek: alapjában véve ugyanarról van szó... De vigyázat, ez azt jelenti, hogy olyan könnyednek és ügyesnek kell lennie, hogy az embereket fel ne bőszítse, azaz a titok és a művészet éppen abban rejlik, hogy az ember a titkot magának megtartja..."14

A Szeretet cselekedetei szoros időbeli és tematikai kapcsolatban áll annak a tervezett előadássorozatnak a vázlataival, amely az "Etikai és etikai-vallási közlés dialektikája" címet viselte. De ezenkívül más jelek is utalnak arra, hogy ezen a helyen is indirekt közlésről van szó. A fentiekben a T4-gyel jelölt Utóiratból származó szöveghely példáján láttuk, hogy hogyan kapcsolódik az indirekt közlés a titok fogalmához, a T5-ös hely pedig az indirekt közlés és a művészet összekapcsolódását mutatta meg. Ezek a fogalmak itt újra felbukkannak, mégpedig ismét ellentmondást tartalmazó megfogalmazásokban. Az indirekt közlésre ezen a helyen is azért van szükség - és itt most a formális meghatározás mellé egy funkcionálist állítok -, hogy azt a problémát, amelyet az ellentmondás a közléssel szemben támaszt, megkerüljük. Azt is mondhatnánk, hogy az indirekt közlés lehetővé teszi az önellentmondás ellentmondássá transzformálását.

Mind a genetikus, mind a szisztematikus ábrázolás azt sugallja, hogy a formális meghatározás az indirekt közlésnek az a legszorosabb értelemben vett definíciója, amelyből a stilisztikai, a funkcionális, a feladó- és befogadóorientált, a tartalmi és a szituatív meghatározás levezethető.

Az 1849-ben íródott A mezők lilioma és az ég madara. Három jámbor beszéd címet viselő írás három fejezete a hallgatásról, az engedelmességről és az örömről szól. Eltérően Johannes de Silentiotól, aki különböző helyeken foglalkozik a "hallgatással" mint témával, ez a beszéd a hallgatást akarja "közölni". Ez a közlés szempontjából bizonyos problémákhoz vezet. Azt mondhatnánk, hogy "amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell" és a problémát máris félretehetnénk, ha a három beszédben a hallgatás nem kapcsolódna olyan szorosan ahhoz, hogy "mit jelent embernek lenni". Kierkegaard a hallgatásról, pontosabban a hallgatagságról15, illetve a hallgatni tudásról szóló beszédben felfigyel a tartalom és a forma közötti ellentmondásra. Ezt a "hallgatag tanítómester: a liliom és a madár"16 képén keresztül mutatja meg. Ebben a közlésben a befogadó számára egy készséget, egy "képességet" kell közvetíteni. És mivel "a hallgatás művészet"17, az "Etikai és etikai-vallási közlés dialektikája"18 szerint egy olyan "képesség-közlésről" beszélhetünk, amelynek indirekt módon kell történnie. De megint az indirekt közlés konstitutív elemével, az ellentmondással van dolgunk. És ismételten elkerülhetetlenül szükség van a művészetre ahhoz, hogy a közlés tartalma és formája között feszülő ellentétet legyőzhessük. Ugyanis a hallgatás közlése a három beszédben akkor nem sikerül, ha a befogadó állandóan ellenvetéseket vagy megjegyzéseket tesz. De a közlés akkor is zátonyra fut, ha a közlő személy önmagának ellentmond. A beszéd mindkét esetben megpróbálja ezt megelőzni:


T9: "Ne mondd, hogy a madarak és a liliomok könnyen hallgatnak, hiszen nem tudnak beszélni"; ezt ne mondd, egyáltalán semmit se mondj, sőt az arra irányuló legcsekélyebb kísérletet is kerüld, hogy a hallgatás tanítását megakadályozd azáltal, hogy - ahelyett, hogy komolyan vennéd - a hallgatást bolond módon és értelmetlenül, talán mint a beszéd tárgya abba beleszövöd, úgy, hogy ily módon a hallgatásból semmi sem lesz, sőt ehelyett beszéd születik arról, hogy mit tesz hallgatagnak lenni."19A "hallgatag tanítómesterek" nem mondanak ellent önmaguknak, és a befogadó - ahogy az említett hely is mutatja - legalábbis elnémul. Miért is van szükség a művészetre, amely ebben az esetben rhétoriké technének bizonyul? Feladata nem más, mint elfeledtetni, hogy S. Kierkegaard a "hallgatást beleszövi a beszédbe" és ráadásul úgy, hogy ily módon a "hallgatásból semmi sem lesz, sőt ehelyett beszédet hoz létre arról, hogy mit tesz hallgatagnak lenni". Csak a "hallgatag tanítómesterekről"20, a "hallgatag madárról"21 és a "hallgatag liliomról"22 szóló fikció képes arra, hogy az önellentmondást feloldja és azt az illúziót keltse, hogy az olvasó önmagával beszél. Ebben az esetben tehát a fikció művészete teszi lehetővé, hogy ez a titokzatos közlés ne végződjön önellentmondással.

Ezek a példák mutatják, hogy az "épületes beszéd" sem képes az ellentmondás feloldására és a direkt kommunikációra - esetünkben a hallgatás direkt módon való közlésére. Ha az "indirekt közlést" szorosabb, formális értelemben vesszük, sem az épületes, sem semmilyen más beszéd - a teljhatalommal felruházott apostoli beszéd kivételével - nem képes a direkt közlésre - hiszen itt lényegi titokról, azaz logikai lehetetlenségről van szó.

Abból a formális meghatározásból, amelyben az indirekt közlést olyan kísérletként definiáljuk, amelynek célja megakadályozni, hogy a közlés tartalma és formája közötti ellentmondás kétértelmű beszédben végződjön, világossá válnak azok a fogalom meghatározására tett kísérletek, amelyeket a bevezetőben említettünk. Ha a közlésnek ezt a formáját a) a stílus problémájának tekintjük, továbbá az irónia fogalmához kapcsoljuk, utalnunk kell arra, hogy Kierkegaard az irónia legszorosabb értelemben vett meghatározásakor éppen a jelenség és a lényeg, a külső és a belső közötti ellentmondást emeli ki. Ez tehát azt jelenti, hogy az ellentmondás az irónia számára is konstitutív.

b) Ha a közlés lényegi jegyeként annak figyelemfelkeltő és öntevékenységre (Selvvirksomhed) ösztönző funkcióját emeljük ki, utalnunk kell arra, hogy A keresztény hit iskolája című írás abban a szakaszában, amely az indirekt közlés elméleti kifejtésével foglalkozik, éppen ezeket a hatásokat vezeti vissza az ellentmondásra.

A pusztán tartalmi meghatározás c) ellen szól már az indirekt közlésre hozott különböző témakörökből származó példák sokszínűsége. Ezt az Utóiratból vett T7-es példa világítja meg. Ugyanígy a T8 - amely arról szól, hogy a másikkal éreztessem, hogy számomra nem létezik - sem etikai, sem vallási. De mivel ez A szeretet cselekedeteiből származó hely is formálisan, terminológiájában és genetikusan szorosan kapcsolódik az indirekt közléshez, és csak jelentős interpretációs tevékenység eredményeként sorolható az etikai és a vallási körébe, kézenfekvő, hogy az indirekt közlés nem kongruens vele. Kétségtelen, hogy az etikai és a vallási területen előforduló sok közlés ellentmondásos, és ezért az indirekt közlés eszközéhez kell folyamodni. De sok erről a területről is kiszorul, így a csupán tartalmi definíció nem lehet megfelelő.

d) és e) két témára osztható mindaddig, amíg a befogadó és a feladó esetében az emberről van szó: α) Egyrészt ami az embernek mint időben létező összetett lénynek a struktúráját illeti. Ez esetben ismételten az egzisztenciában, a szintézisben (l. T3) magában rejlő ellentmondásra kell utalnunk, amely megkövetel bizonyos közlési stratégiát. ß) Másrészt ami - mint a d) pontban említettük - "az adott ember korát" illeti. Ez a "kor" olyan értelemben, hogy mi kortárs, de lett, ezért kontingens, és ezért nem szükségszerű. Ezért egy meghatározott "kor" nem követeli meg szükségszerűen az indirekt közlést. Az, hogy Kierkegaard kora milyen volt, kontingens. Ezáltal elképzelhető egy olyan világ, amely az indirekt közlésről lemondhat. Mivel a szűkebb értelemben vett indirekt közlés logikai tényre vonatkozik, nem használható vagy hagyható el - pl. etikai meggondolásból - tetszés szerint.

Remélem, hogy ezek a rövid gondolatok megmutatják, hogy a c) pontban kifejtett tartalmi definíció nem elegendő, és hogy a stilisztikai (a), a funkcionális (b), a befogadóorientált α és ß (d) és a feladóorientált α és ß (e) definíció alapja az ellentmondást felhasználva a formális meghatározás, azaz ezek abból levezethetők. Ezért azt ajánlom, hogy különböztessünk meg egy szorosabb értelemben vett indirekt közlést - amelyet a közlés tartalma és formája közötti ellentmondás hoz létre - és egy tágabb értelemben vett indirekt közlést, amely periferikusan a), b), c), d) és e)-vel kapcsolatos vagy ezen területek közötti ellentétre utal. Ha a releváns szövegeket genetikus vizsgálatnak vetjük alá, felmerül a gyanú, hogy az indirekt közlés esetében olyan problémáról van szó, amely az ellentéttel kapcsolatos. Ezt mindenekelőtt a T4:; de a T1:, T2:, T5:, T6: helyek is megerősítik, hiszen ezek gyanúnkat definitorikusan alátámasztják. Ha az "indirekt közlést" ebben a szűkebb értelemben vesszük, akkor Kierkegaard írásaiban egyetlen olyan álnév vagy saját név, egyetlen "épületes beszéd" vagy a közölt műveken kívüli feljegyzés sincs, amely az apostoli beszéd vagy a rejtvény számára fenntartott tény "direkt közlését" tartalmazná.


(Fordította Soós Anita)




Cikk eleje Cikk vége Bezárás



JEGYZETEK


1 Louis Mackey: Kierkegaard: A Kind of Poet, University of Pennsylvania Press, 1971, 295. o.

2 Louis Mackey: Points of View. Readings of Kierkegaard, University Press of Florida, 1986, 134. o.

3 Paul Müller: Søren Kierkegaards kommunikationsteori. En studie, Reitzels Forlag, København 1984. "... at gøre opmærksom og dermed incitere meddelelsens modtager til selvvirksomhed". (12. o., vö. 31. és 41. o.)

4 George Pattison: The Theory and Practice of Language and Communication in Kierkegaard's Upbuilding Discourses, in: Kierkegaardiana XIX, København 1998, 86. o.

5 Vö. uo. 85. o.

6 "Det at Existents virkelig urgeres, maa udtrykkes i en væsentlig Form, og denne er i Forhold til Existentsens Svigefuldhed en indirecte Form..." Kierkegaard: Samlede Værker I-XIV, red. A. B. Drachmann, J. L. Heiberg, H. O. Lange, Gyldendalske Boghandel, København 1901-6, 101. o. (a továbbiakban SV1). Ez az adat megkönnyíti a megfelelő helyek német (Hirsch) és angol (Hong és Hong) fordításának megtalálását. A Pap. rövidítés a P. A. Heiberg, V. Kuhr és E. Torsting-féle Søren Kierkegaards Papirer I-XI, 3, Gyldendalske Boghandel, Nordisk Forlag, København 1909-1948; második bővített kiadás, N. Thulstrup: I-XI,3, N. Thulstrup: Kiegészítések XII-XIII, N. J. Cappelørn: Index XIV-XVI, Gyldendal, København 1968-1978 kiadást jelöli. A ktl. rövidítés a H. P. Rohde által kiadott Auktionsprotokol over Søren Kierkegaards Bogsamling, København, 1967 című kötetre utal.

7 T2: "... i en ligefrem Form lader Modsætningen sig ikke sige". (Pap, VI B 39,9) Egyébként több körülmény is arra utal, hogy a tervezett "Logikai problémák" cím Adolf Friedrich Trendelenburg Logikai vizsgálódások, Berlin 1840 tanulmányozása nyomán keletkezett. Kierkegaard a művet 1844. január 15-én vásárolta meg (ktl.843).

8 T3: "Det til Grund for det Comiske og det Pathetiske Liggende er Misforholdet, Modsigelsen mellem det Uendelige og det Endelige, det Evige og det Vordende." SV1 VII 70. o.)

9 Vö. Pap.II A 454. Ezen a helyen a kiadók által írt lábjegyzet arra a pár évvel korábbi dán vitára utal, amely az ellentét és az ellentmondás közötti viszonyról folyt.

10 T4: "Den almindelige Meddelelse, den objektive Tænkning har ingen Hemme- ligheder, først den dobbelt/reflekterede subjektive Tænkning har Hemmeligheder, dvs.: al dens væsentlige Indhold er væsentlig Hemmelighed, fordi det ikke ligefrem lader sig meddele." (SV1 VII 60. o.)

11 T5: "Kunstnerisk vel at mærke, thi Hemmeligheden bestaar ikke i, at han ligefrem udsiger Dobbelt/Reflexionen, da et saadant Udsagn netop er en Modsigelse." (SV1 VII 56. o.)

12 T6: "... da Hemmeligheden netop er, at det altid maa være overalt tilstede i Tnken og i dennes Gjengivelse, ligesom det overalt er tilstede i Tilværelsen." (SV 1 VII 65. o.)

13 T7: "...den Uafhængighed, der uafhængig af Verden, behøver Verden som Vidne til sin Uafhængighed, for at være vis paa, at man er uafhængig." (SV 1 VII 58. o.)

14 T8: "Skal det nu skee, maa det vistnok skee paa en mere skjult og hemmelighedsfuld Maade, men i Grunden bliver det det Samme. Hvad enten En aabenlyst, nydende sit Hovmod og sin Stolthed, betyder andre Mennesker, at de ere ikke til for ham, vil, til Næring for sit Hovmod, at de skal fornemme det, idet han fordrer den slaviske Underkastelses Udtryk af dem - eller han listende og skjult, netop ved at undgaa enhver Berøring med dem ... udtrykker, at de ikke ere til for ham" dette er i Grunden Eet og det Samme. ... Men Forsigtighed, hedder det, han maa vide at gjøre det saa let og saa behændigt, som muligt, at det ikke ophidser Menneskene, det vil sige, Hemmeligheden og Kunsten er netop at have denne Hemmelighed for sig..." (SV 1 VII 75. o.)

15 (SV1 XI 20. o.)

16 (SV1 XI 14. o.)

17 (SV1 XI 14. o.)

18 (Pap. VIII,2 B 89 190. o.).

19 T9: "Du skal ikke sige »Guglen og Lilien kunne sagtens tie, de kunne jo ikke tale«; det skal Du ikke sige, Du skal overhovedet Intet sige, ikke gjøre end det mindste Forsøg paa at umuliggjøre Underviisning i Tausheden, ved, istedetfor at gjøre Alvor af at tie, daarligen og meningsløst at kluddre Taushed ind i Tale, maaskee som Talens Gjenstand, saa der ikke bliver Noget af Tausheden men derimod en Tale bliver til> om det at være taus." (SV1 XI 20. o.)

20 (SV1 XI 14. o.).

21 (SV1 XI 17, 18. o.).

22 (SV1 XI 17. o., vö. 14, 16, 20, 23. o.)




Cikk eleje Jegyzetek Bezárás