KIERKEGAARD ÖNÉLETRAJZA


Az 'én' irodalmi reflexiójáról*


BEGONYA SAEZ TAJAFUERCE



"Egyébként nagyon jól tudom,

mi zavar így össze téged.

A szerzői hiúság, kedvesem!"

(SKS 1, 11)



Sören Kierkegaard On my Activity as an Author és a The Point of View on my Activity as an Author című művei alapján a következőkben azt szeretném fejtegetni, hogy az önéletrajzírói tevékenység milyen mértékben és minőségben engedhet a szubjektivitásnak teret, és ebből kifolyólag mennyiben foghatjuk fel az önéletrajzírást filozófiai tevékenységként.

Ennek megfelelően előadásom két fő pont köré szerveződik: szó lesz a 'szubjektivitásról' és a 'reflexióról', majd azok etikai illetve esztétikai felfogásáról. Végezetül a fejtegetés az identitás irodalmi konfigurációjának szükségessége felé fordul, mely egy narratív logoszra épül - ahogy Kierkegaard maga is javasolja, illetve gyakorolja, szemben szigorúan filozófiai, szisztematikus logoszra épülő konstrukcióval.


Önéletrajz, avagy valaki története


Mind az 1849-ben írt és 1851-ben kiadott On my Activity as an Author, mind pedig az 1848-ban írt, de csak Peter Christian Kierkegaard által 1859-ben publikált The Point of View on my Activity as an Author című művek a Soeren Kierkegaard által szerzői "fejlődésként" (18, 69) aposztrofált folyamatra világítanak rá. Kierkegaard saját szerzői mivoltáról ír retrospektív elbeszélést, s ezért mindkét mű az önéletrajz műfajába sorolható s önéletrajzként kezelendő.1

Mondhatnánk, Kierkegaard most saját irodalmi és intellektuális pályafutásának főszerkesztőjeként funkcionál, mintha követné a moralista B második levélbeli tanácsát, melyet az esztéta A-hoz címzett, s mely a Vagy-Vagy II-ben olvasható "Az esztéta és a moralista közötti arány a személyiség kompozíciójában" címmel.

Akár tanácsra cselekszik, akár időközben kötelességgé vált "feladatát" (18, 81) teljesíti, Kierkegaard saját elbeszélésének történetébe kezd; ezzel egyfelől saját történetét, másfelől pedig történelmét építgeti. Az első esetben Kierkegaard azokat a fehér foltokat tünteti el, melyeket hallgatása okozott előző írásaiban - ezzel helyreállítja a szignifikációt. A második esetben olyan ok-okozati összefüggést állít fel, mely egy elbeszélés, különösen egy önéletrajzi elbeszélés kohéziójának alapvető feltétele. Kierkegaard mindkét esetben önmagát mint szerzőt értelmezi mind narratív szemszögből - az értelem hiányára -, mind pedig történeti szempontból - az értelem felfüggesztésére reflektálva.

Az On my Activity as an Author és a The Point of View on my Activity as an Author tehát reflexió, jobban mondva önreflexió eredménye. Azzal, hogy írói tevékenységének direkt vagy indirekt feltételeinek megteremtésére koncentrál, Kierkegaard azon a szerzői feladaton elmélkedik, melyet "folyamatként", vagyis "reflexív-folyamatként" értelmez (vö. 18, 64-65). E "folyamat" kezdete és egyenletes lendülete annak az egzisztenciális akaratnak köszönhető, melynek Kierkegaard - nemcsak 'szerzőként' - mindig is nagy figyelmet szentelt: "a vallásos ember akarata teljes egészében reflexió alá kerül; ugyanakkor a reflexió alól kivonva magát visszatér az egyszerűséghez (i Eenfold)" (18, 64); "az egyszerűség elérésének, a leegyszerűsödésnek" akarata (18, 64).2

Ezért tehát mind írni, mind pedig valamiről írni "reflexív f olyamatként" értelmezhető, melyeket ugyanaz az akarat mozgat; ebben a tekintetben az On my Activity as an Author és a The Point of View on my Activity as an Author természetszerűleg a corpus része, mert itt is érvényesül az az alapelv, mely szerint a "kommunikáció ismérve a reflexió". (18, 65) Saját történetünk elbeszélését tehát reflexió övezi. Lássuk, hogyan.



Önéletrajz, avagy egy önreflexió története


Az önéletrajzi írások általában egy bizonyos személy azon szándékát tükrözik, mely szerint saját életére egy határozott céllal, nem-ritkán nyilvánvaló szándékkal reflektál. Ezt a bizonyos szándékot tükrözi a történet maga, továbbá az elbeszélés jellege és eszköztára.

Elvárhatnánk, hogy az On my Activity as an Author és a The Point of View on my Activity as an Author című művek - melyeket Kierkegaard saját 'életművének' és 'szerzői fejlődésének' reflexiója ihletett - stricto sensu vallásos élmények helyett irodalmi témákat öleljenek fel; ebben az esetben ott találhatnánk őket olyan egyéb romantikus önéletrajzok között, amilyen Goethe paradigmatikus Dichtung und Wahrheit. Über meines Lebense, vagy Barthes Roland Barthes par Roland Barthes című írása. Mint ahogy már említettük, az önéletrajzírás általában egy szándékot tükröz; egy szándékot, mely az író életét és értelmét boncolgatja, vagy mint Kierkegaard esetében is, saját 'tevékenységére', illetve 'írói fejlődésére' összpontosít. Az értelemkeresés szándéka viszont már nem biztos, hogy azonos formát ölt, vagyis az értelem gyakran eltérő konstellációkban körvonalazódik.3

Kierkegaard szerint az írói önértelmezés szándéka nem pusztán elhatározás kérdése. Mert ahhoz, hogy "egyszer és mindenkorra, minden kétséget kizáróan, pontosan és határozottan megmagyarázhassam a dolgok lényegét - ahogy azt én íróként látom" - (18,81), mondja Kierkegaard, azonosulnunk kell az egész életmű nyilvánvaló céljával, ami a "mások bírálatától" (18, 73) való elhatárolódást jelenti. Kierkegaard 'elvből' nem vádol, s nem bíráskodik; a priori "ő az egyetlen, aki felett bíráskodhatnak".(18, 73) Ám a bírói székben nem társai ülnek, hanem önmaga és Isten (vö. 18, 82). "Sem a vádlott, sem pedig a védőügyvéd » szerepét« nem vállalja - egyszerű résztvevő ő", aki most vallomásra készül. Kierkegaard önéletrajzírói elképzeléseinek jellege inkább hitvalló és számvető, mintsem magyarázkodó illetve apologetikus, hiszen a nagy per még hátravan. Ahogy Kierkegaard maga is vallja:

Amit itt leírok, az pusztán informatív illetve leíró jellegű; én nem védekezem, és nem magyarázkodom ... Az utolsó dolog, amit megtennék, amit megtehetnék önmagam és körülményeim dialektikájának veszélyeztetése nélkül - és ez az, amit sosem tehetek -, az önmagam mint/qua szerző mentegetése... És azt is jól tudom, hogy Isten, ki tevékenységem pártolja, s akin keresztül munkám értelmet nyert és nyer, nem tőlem várja, hogy írótársaim előtt magyarázkodjam (18, 82-83).

Ehelyett saját 'tevékenységének' és 'írói fejlődésének' első számú, privilegizált koronatanúja, Kierkegaard állásfoglalása szerint önmagát azzal a szándékkal vizsgálja, hogy jóvátegye azt az elementáris "félreértelmezést", mely miatt "igazán" szenvedett (vö. 18, 83). Az értelmet igenis vissza kell állítani. Ez a restauráció pedig csak két szélsőség közti ingázással tűnik lehetségesnek: az értelem halmozása illetve hiánya közti mozgással. Az értelem tehát vagy eltúlzott, vagy foghíjas.

Mindkét mű, az On my Activity as an Author és a The Point of View on my Activity as an Author egyaránt - az őket összekötő intermezzóval együtt - egyre nagyvonalúbban bővelkedik egy bizonyos motívum variációiban, melynek első jegyei már a korábbi szövegben fellelhetők:

A szerzőiség mint egész vallásos jellegű az elejétől a végéig; ezt bárki beláthatja, aki látni tud, és érteni akar... A szerzőiség velejárója egy bizonyos eredet, mely a szerzőn keresztül 'csak egy dologra törekszik'. És a jó író belátja, hogy ez a dolog vallásos jellegű (18, 64).

Ebből a szempontból Kierkegaard tanúbizonyságát, értelemkeresését az ismétlés motívuma határozza meg. Mindkét művében feltűnően ragaszkodik fő gondolatvonalához, azt nagyban részletezi sőt, mint később látni fogjuk, a teljesség kedvéért különböző "nézőpontokból" is vizsgálódik. Bizonyos értelemben tehát mindkét szöveg redundáns, egymást vagy önmagát ismétli. Kétségtelen tény, hogy a két szöveg egymás tükörképe; míg az egyikben a fő gondolatmenet, mondjuk az 'Arkhimédészi Törvény' bontakozik ki, addig a másik, ugyanettől a gondolattól vezérelve e fő irányvonal részleteit taglalja. Kierkegaard ragaszkodik a reflexióhoz, hisz ily módon hívja fel az olvasó figyelmét vezérgondolatára, legfőbb szándékára, arra a 'bizonyos dologra'; következésképp ez az állandó ismétlés, tükrözés önmaga 'tevékenységének' és 'fejlődésének' morális kvalitásaira derít fényt - mindennek az 'eredetét' tárja fel a szerzőn keresztül ("qua szerző").4

Ugyanakkor Kierkegaard egy párhuzamos motívumot is alkalmaz; egy alapdallamot játszik, amelyet az értelem hiánya okoz, és éppen ezért értelemfogyatékosságba torkollik. Ez a motívum itt-ott gyakran felbukkan - jegyzetekben, naplóban, cikkekben -, és egy jól ismert hermeneutikus, költői dal csendül fel.

És még valami. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy képtelen vagyok szerzői munkámnak azzal a magyarázatával szolgálni, mely kizárólag személyes szférámból táplálkozik. Egyfelől nem tehetem Istenhez való viszonyomat publikussá ... másfelől pedig nem tehetem meg - ezt senki sem kívánhatja tőlem -, hogy olvasóimat magánszemélyemmel (Personlighed) terheljem; még akkor sem, ha írói személyiségem (Forfatter-Personlighed) jelentős része így mindig rejtve marad (18, 85).

A jelentés eredete, melyet az előző idézetben szerzői "eredet"-ként, "eredet qua szerző"-ként olvashattunk, Kierkegaard szerint nem publikus, nem szabad nyilvánosságra hozni. Az önmérlegelésnek van egy alapvető és nyilvánvaló határa, melyet az "én" in nuce, a lekicsinyített "én" húz meg, hiszen igazából nem a személy reflexiója a célunk, hanem a 'szerzőé'. Ebből kifolyólag tehát nem az 'én'-t kell keresnünk, hanem egy bizonyos alakzatot, az 'én' egy konkrét konfigurációját, a 'szerzőt' - önmaga szerzőjét. Ezennel pedig nemcsak az önéletrajz, az önreflexió intézménye dől össze, hanem maga az önéletrajzírás mint tevékenység is megroggyan, maga a történet elbeszélésének ténye is összeomlik, maga alá temetve mind az értelmet magát, mind pedig az értelemkeresés folyamatát.

Ám e látványos zuhanás mégsem szül értelmetlenséget. Épp ellenkezőleg, így nyílik lehetőség arra, amit akár az értelem, illetve az értelemkeresés negatív módjaként is értelmezhetünk, s amely mód nagyban meghatározza Kierkegaard indirekt, csöndes, visszahúzódó kommunikációs stílusát.

Bizonyíthatónak tűnik, hogy leírás szempontjából az On my Activity as an Author és főleg a My Point of View on my Activity as an Author című művek esetében a tanúbizonyság, vagyis az értelem, elhagyás következtében születik. A koronatanú talán igazat mond, talán nem; lehet, hogy elhallgatja a teljes igazságot. Igazi elhagyásról azért van szó, mert az igazság, a jelentés, az értelem forrásáról a szerző mindenképpen hallgat; mindez titok marad, a szubjektivitás rejtett toposza; hozzáférhetetlen, hisz nem tudjuk a beszéd szintjére redukálni. A jelentés forrása kimondhatatlan, nyelvileg megformálhatatlan.5 Az értelem, legalábbis részben, implicit. És az író egymaga már nem elég ahhoz, hogy az értelem visszanyerje pozícióját, hogy a kommunikáció sikeres legyen, hogy az önelemzés folyamata végre beteljesüljön.

Olvasóra van szükség, és nem is akármilyenre, hisz nem minden olvasó felel meg a követelményeknek. Kierkegaard korabeli közönségre vágyik, arra az olvasóra, aki jól ismeri irodalmi pályafutását mind tartalmilag, mind pedig formailag; aki együtt él a kor szellemével és azokkal a körülményekkel, melyeknek az életmű tartalmát és formáját köszönheti. Ez az olvasó képes Kierkegaard önreflexióját megfelelően értelmezni, reflektál a reflexióra; ez az olvasó át- és újraéli Kierkegaard egész szerzőiségét, az író viszonyát saját corpusához; ez az olvasó végül képes ezt az önértelmezést a megfelelő kontextusba helyezve önmagára vonatkoztatni, és önmaga számára megfelelően bírálni. Az olvasó feladata tehát abban áll, hogy aktívan, teljes odaadással átélje a 'másik' nézőpontjának kinyilatkoztatását.

Ki más tudná betölteni e kompetens olvasó szerepét, mint a tanúként egyszer már bizonyított Kierkegaard maga? Miután Kierkegaard megírja a My Point of View on my Activity as an Authort az író leül, átolvassa azt, és papírra veti az On my Activity as an Authort.


Önéletrajz, avagy egy másik történet(ének) elbeszélése

Önértelmezésünk szándéka egy másik 'én'-t is feltételez. Az értelem burkoltsága nem más, mint az olvasó hasonlóképp implicit jelenléte; lehetséges, hogy az olvasói interpretáció, a jelentés megfelelő olvasói kezelése hozza felszínre magát az értelmet. Ezúton nyer az értelem pozitív meghatározást, így nyeri vissza önmagát. Pontosan ezért lehetséges, hogy Kierkegaard önmagáról csak magát olvasva írhat, csak önmagát újraolvasva írhatja magát újra.

Éppen ezért Kierkegaard álláspontja mélyen megfontolandó: "Én sokkal inkább művek olvasójának, mintsem szerzőjének vallom magam."6 (18, 69) Erre jó oka van: ha önnön szerzőiségét háttérbe szorítva olvasóként identifikálja magát - erre kiváló példa az On my Activity as an Author -, képes lesz az egyes szám harmadik személyű kívülálló szemével egy másik szerző kritikusaként olvasni, mint tette azt előzőleg a From the Papers of One still living (1842), vagy a Literary Review (1848) című művekben.

Kierkegaard tehát egy másik történetet boncolgat, másvalaki történetére reflektál. S mivel maga az elemző mindig más és más perspektívából mérlegel, az értelmezés tárgya képlékennyé válik. Ezt bizonyítja a két műben rejlő meglehetős különbség, hisz a reflexió folyamata másképp hat rájuk:

Keresztény nyelven szólva az ember nem az egyszerűségtől indul el, hogy onnan növünk fölfelé s válunk érdekessé, éretté, okossá, költőivé, filozofikussá stb. Nos, pont az ellenkezője történik. Minden "odafent" kezdődik, hisz csak így válhatunk egyre egyszerűbbé, csak így haladhatunk az eszményi egyszerűség felé (18, 65).

Kronológiai sorrendet követve az On my Activity as an Author képezi az "odafent" állapotát, itt kezdődik ugyanis a reflexív folyamat.7 "Odafent" ül maga Kierkegaard, teljes "költői" és "filozófiai" pompájában, s az értelmezés önnön írására vonatkozó szerepét tematikus, precíz pontokba szedi. Ilyen módon az értelmezés maga, és az értelmező alany is értelmezetté válik: ők most a "Tanúbizonyság"-nak alárendelt reflexió (18,63) abszolút tárgyai. A The Point of View on my Activity as an Author című írásban Kierkegaard-nak már eszébe sem jut önnön 'irodalmi tevékenységét' a reflexió nevében analizálni; itt már önnön 'szerzőiségére' reflektál, illetve azt vetíti vissza. Itt már nem válik a reflexió és a reflektáló alany mérlegelés tárgyává, mint azelőtt - ehelyett inkább egy "Történelmi Jelentés"-nek alárendelve aktualizálódnak.

Más szóval Kierkegaard reflexív folyamatbeli fejlődése a szerzői feladatok gondos analízisével kezdődik, majd fokozatosan a szerző, avagy az alkotás által meghatározott emberi lény definíciója felé fordul; e bizonyos személy "Isten színe előtti" létének feladatára koncentrál. És "mivel a folyamat az eszményi egyszerűség állapotára irányul, a kommunikációs csatornák idővel, előbb vagy utóbb (tidligere eller sidligere) közvetlen kapcsolattá válnak, illetve ebben végződnek".

A kommunikáció 'vezetett' a My point of View on my Activity as an Author című műhöz, mely számvető hangnemével a "közvetlen kommunikáció" példája,feltéve, hogy közvetlen kommunikáció alatt az "igazság direkt közlését" (18, 65) értjük. Feltételezzük továbbá, hogy a direkt kommunikáció kontextuális tényezők elbeszélését is tartalmazza, s ezáltal hű marad a "Történelmi Jelentés"-hez. Ami azt illeti, a kommunikációs csatorna nem 'szakadt meg' a My Point of View on my Activity as an Author-ral, mert Kierkegaard végre túljutott egy pillanatnyi ön-félreértésen (vö. Pap. X2 A 106); rájött, hogy amit addig igaznak hitt, az nem volt más, mint egy időközben "ideává" (uo.) vált hazugság. S amint ráeszmélt, hogy igazából nem "jelentést" írt, hanem csak egy történetet, egy évvel később megírta az On my Activity as an Authort, egy "számvetést".

Ismeretes egy írói módszer, mely során a szerző az értékelendő ítéleteket tényként kezeli abból a célból, hogy az olvasót önálló gondolkodásra késztesse, és kikerülje saját értékítéletének befolyásoló hatását; ez az ún. metalépszisz jól ismert klasszikus retorikai stratégia, 'változást', 'átvitelt', 'transzpozíciót' jelent, mely általában szövegkörnyezeti, stilisztikai problémákhoz vezet.8 Hiszen ki látott már olyat, hogy valaki harmadik személyben írja meg az önéletrajzát?9

Kierkegaard-nak viszont jó oka van a harmadik személy használatára, így ismeri el és fel azt az egyetlen nyelvi eszközt, mely képes egy bizonyos esztétikai távolság megteremtésére. Arról a distanciáról van szó, mely már Kant szerint is elengedhetetlenül szükséges az olvasó számára a helyes kritikai döntéshozatalban. Ugyanakkor a harmadik személy használata egyfajta etikai távolságot is teremt; egy nyitott térben találjuk magunkat, ahonnan "egyetlen" olvasó sem diszkriminálható, ahol "mindenkit" (vö. 18, 160), még Kierkegaard-ot is, arra kérnek, foglaljanak helyet, azaz állást.10 Mindkét távolság, az etikai és az esztétikai is egyaránt a reflexióban gyökerezik, s egy speciális névmás-használatban jelenik meg; mindez szükséges ahhoz, hogy a dialektika - pl. az esztétikai és az etikai, szövegbeli illetve egzisztenciális dialektika - végre rátaláljon és elfogadja azt az egyébként szintén dialektikus 'önálló egyént', akit Kierkegaard folyton keres. S mindkettő diszkréten megbújik "Egy Utóirat"-ban, mely magától értetődő kapocsként funkcionál a két mű között, s melyet Kierkegaard két részre oszt; így ad magának lehetőséget arra, hogy "állást foglaljon", hogy "saját stratégiáit" értékelje.

Olvasóként Kierkegaard tehát bíráskodik. Önmaga közönségeként, "mindent" úgy interpretálva, ahogy azt "most látja", Kierkegaard saját 'tevékenységét' és 'szerzői fejlődését' mérlegeli: az esztéta Kierkegaard kritizál, míg a moralista állást foglal. Saját bevallása szerint mindezt a legnagyobb óvatossággal teszi abból a megfontolásból, hogy "mások bírálatától elhatárolódva ő maradjon az egyetlen, akit bírálnak". (18, 73) Mert Kierkegaard igenis bírálja számvetését. Egyszerre alanya és tárgya az (ön)értékelésnek, melyek önéletrajzi kereteken belül szükségszerűen együtt járnak. Ebben a szimbiózisban rejlik


Önéletrajz, avagy az 'én' irodalmi reflexiója

Az önéletrajzok egy 'én'-ről szólnak. Ez az 'én' egyszerre mesél, s egyszerre mesélnek róla, mind alanya, mind pedig tárgya a(z) (ön)reflexiónak. A reflektáló és a reflektált egyén együtt él, az elbeszélő és az elbeszélt egy és ugyanazon személy, de a kérdés mégis felmerül: vajon ugyanazon (autos) 'én'-ekről (autos) beszélünk, vajon ezek azonos identitással bírnak?12 A kérdést másképp megfogalmazva, vajon a reflektáló 'én' teljes egészében tükröződik-e a reflektált 'én'-ben, mely ez által a reflektáló 'én'-t teljes egészében konstituálja?

Hogy a kérdésre igenlő választ adhassunk, be kellene látnunk, hogy az általunk és Kierkegaard által használt személyiség-definíció metafizikailag értendő, ennek reflexiója pedig a hiposztázis. Továbbá el kellene fogadnunk azt az identitás-koncepciót is, melyet még maga Kierkegaard kritizált doktori értekezésében; az On the Concept of Irony-ban Fichte "absztrakt" én-tudatát a következőképp kommentálja:


Az alkotó 'én' megegyezik a megalkotott 'én'-nel. Az 'én-én' (Jeg-Jeget) párosa alkotja az absztrakt identitást13 (1,285).

Ahogy az 'én' "Ding an sich" (uo.) lett, úgy vált meg minden tartalomtól; ahogy az elvonatkoztatás, a szellem birodalmába került, úgy csökkent "történelmi realitása", melyet gyakran összetévesztenek a "metafizikai realitással". (1, 288) Az identitás nem metafizikai meghatározása tehát "történelmi realitással" bír, mely az "egyén" számára egyfajta "ajándékot", a "múlthoz kötődést" jelenti, másfelől pedig egy "feladatot, mely beteljesülésre vár".14 (1,288) Így aztán az identitást a múlt és jövő elválaszthatatlan dialektikája jellemzi; valamivé válásként határozzuk meg.

Identitás tehát van, ugyanakkor még létre kell jönnie.15 Éppen ezért a reflektáló és a reflektált személy nem lehet ugyanaz; a reflektáló 'én'-t a reflexió, azaz a reflektált 'én' semmi esetre sem képes hűen tükrözni.

Egy alapvető dialektikába ágyazódva az identitás nem metafizikai meghatározása egy vágy, egy sürgető ösztönzés, egy "szükséglet", melyet Kierkegaard szerzői 'fejlődése' során egy "bizonyos ponton" már "kötelességként" emleget.16 (vö. 18 81) És ugyanez a helyzet az értelemmel is, melyet "most" kell helyreállítani. Az értelem fent ábrázolt, fundamentális dialektikába ágyazott restaurációjának mintája tehát segítségünkre lehet az identitás helyreállításának szándékában.

Összefoglalásképp: A My Point of View on my Activity as an Author című műben Kierkegaard belátja, hogy mind életműve, mind pedig önnön szerzői mivoltát egy mindenre kiterjedő félreértelmezés jellemzi, és az értelmet "most" kell helyreállítani. Ugyanakkor Kierkegaard egy másik aránytalanságnak is tanúja, mely téves arányosság a fenti téves értelmezést tükrözi, illetve annak folyománya; ez az eredendő torzulás pedig nem más, mint Kierkegaard "én"-jének lehetetlensége (vö. Pap. I A 75, 56. o.). Kierkegaard modern "én"-jét akkor látja igazán, amikor azért fordul vissza, hogy egyeztesse 'tevékenysége' és 'szerzői fejlődése' retrospektív elbeszélését; ez a modern "én" azonban még nem létezik. Kierkegaard identitása fragmentált; ez a darabosság az ő ontológiai alapállapota - az ő identitása ebben él. Következésképp az "én" még nem egy egyén; az identitásból hiányzik minden kohézió és kontinuitás, s ezt a hiányt most reflexió segítségével pótolni kell. A reflexió pedig egy történetté áll össze, egy elbeszéléssé, mely az "én" történelmi realitását tükrözi. Kierkegaard önéletrajzírói tevékenységében ott rejlik szerzői identitásának reflexiója.

Mint láttuk, az önreflexió, azaz az "én" irodalmi tükre alatt az értelem visszaállítását értjük, mely az ismétlés (iteráció) és a kihagyás dialektikáján alapszik. Az identitás már önmagában e dialektika hordozója, így aztán annak visszaállítása értelemszerűen szintén az ismétlés és az elhagyás motívumaira hagyatkozik. Ennek az eltökélt, céltudatos ismétlésnek illetve a csöndnek, a hallgatásnak tulajdonítható Kierkegaard szerzői identitásának alkotóereje, ezek adnak műveinek tartalmat és formát. Épp ezért az értelemhez hasonlóan az identitás soha nem adott teljes egészében. Az identitás szövegbeli reflexiója hiányos, és ez jellemző az On my Activity as an Author és a My Point of View on my Activity as an Author című művekre egyaránt.

Ebből kifolyólag tehát az önreflexió, vagyis az 'én' irodalmi tükre mint tanúbizonyság, mint 'tény' most az olvasó döntésére, illetve visszaigazolására támaszkodik; a szövegnek az olvasóra van szüksége ahhoz, hogy "igazzá" váljék. Ebben az értelemben az identitást az írás configurálja, ám az olvasás konstituálja.17 Egy tanúvallomás tehát csak egy helyeslő ítélet nyomán nyer létjogosultságot. Ebből kifolyólag az önmagát megíró Kierkegaard helyett az önmagát olvasó Kierkegaard az, aki a szövegben önmagát konstituálja. Ebből a szemszögből nézve az olvasói "én" az, aki egy önreflexió története során egy bizonyos ponton figyelőállásba helyezkedik, felvesz egy fix nézőpontot, s ezért ő lesz az, aki a történetnek hitelt s jelentőséget ad.

Az önéletrajzi műfaj hermeneutikus karakteréből adódóan az értelem, illetve a vele járó identitás helyreállítható, bár csak tűnő illúzióként. Ennek oka, hogy az 'én'-nek - Kierkegaard 'én'-jének, egyszerűen nincs más választása, mint hogy "tudatos erőfeszítések árán megpróbáljon egyéniség lenni".(Pap. X,5 B19, 226. o.) Az On my Activity as an Author és a My Point of View on my Activity as an Author ennek az erőfeszítésnek bizonyságául íródott, hisz a folyamat során egy drámai feltárásnak lehetünk tanúi. Mégis, mindkét szöveg fragmentált marad, paradigmatikus töredék.


(Fordította Váczi Mariann)



Cikk eleje Cikk vége Bezárás



JEGYZETEK


* Ez a tanulmány egy, a spanyolországi Ministerio de Educación y Cultura által felajánlott nagylelkű posztdoktori ösztöndíj (FPU) segítségével íródott a Dán Nemzeti Kutatási Alapítvány által támogatott Soeren Kierkegaard Kutatói Központban, a Koppenhágai Egyetemen.

1 Más szerzőkkel egyetemben nem egészen értek egyet Philippe Lejeune önéletrajz-definíciójával, mely a Le pacte autobiographique-ban olvasható: "Récit rétrospectif en prose qu'une personne réelle fait de sa propre existence, lorsqu'elle met l'accent sur sa vie individuelle, en particulier sur l'histoire de sa personnalité". (Philippe Lejeune: Le pacte bibliographique, Éditions du Seuil, Paris 1975, 14. o.)

2 Ebben a viszonylatban: "a kifejezetten (ligefremme) vallásos, »avagy a diafónikus, többszólamú akarat«", mely arra törekszik, hogy "leírja az utat [az egyszerűséghez vezető utat] és hogy elérje ezt az állapotot [egyszerűséget] [...], már az elejétől fogva utalásokkal telve jelen volt". (18, 65)

3 Mind stilisztikailag, mind pedig Lausberg általános, gondolati képekre vonatkozó osztályozása szempontjából nézve megállapítható, hogy az értelem konfigurációja vagy 'addíció' - azaz nagyítás vagy tisztázás -, vagy pedig 'szupresszió', vagyis elnyomás, elhagyás eredménye.

4 A mérvadó retorika szerint az értelem-túlsúly illetve halmozás szövegbeli, vagyis stilisztikai reflexiója - amelyre itt én is utalok - jól kifejezhető olyan fogalmakban, mint pl. commoratio (görögül epinomé), azaz 'időzés egy témánál', sőt 'ismétlés', amely egy gondolat vagy eszmefuttatás értelmező parafrázisa; itt említhető még az expolitio, azaz 'korrekció', aprólékos megjelölés. Az expolitio ugyanakkor a hipotiposis, vagyis a 'leírás' eszközeként is szolgál - ez esetben egy személy morális jellemvonásait, viselkedését, erényeit és bűneit hivatott megvilágítani, s mindez éthoporiát, azaz etikai portrét alkot.

5 Az önéletrajzírás feladatát nagyban meghatározó 'elhagyás' jelentőségét jól ismerő Philippe Lejeune a következőket írja: "Ce travail de stylisation par suppression fait du récit un art de la litote: il implique dans le texte tout ce qu'on en a őté [...] Et méditant le récit, le lecteur attentif ne peut y retrouver que ce qui en a été őté: rien d'autre. Au miex, la lecture refera á l'envers le travail de l'écriture." (Lejeune, i. m. 193. o.) Ehhez hozzáfűzhetjük, hogy a kommunikáció az 'elhallgatás' művészetévé is válik (görögül aposiopesis, a kifejezés egy másik eszköze), mely pontosan a reflexió során jön létre; ennek motorja az 'implikáció', vagyis az értelem hallgatólagos meghatározása.

6 "Le premier destinataire [du journal] est le rédacteur lui-même. L'initiative de prendre la plume, á la faveur de laquelle le sujet se prend lui-même pour objet, institue dialogue entre le Moi sujet et le Moi objet." (Georges Gusdorf: Lignes de vie 1, Paris, Editions Odile Jacob, 1991, 391. o.)

7 A reflexív folyamat kezdete itt ismételten fiktív abban az értelemben, hogy nem egyezik meg Kierkegaard saját elbeszélésének kezdetével, mely az On my Activity as an Author előtt egy évvel írt My Point of View on my Activity as an Authorban található.


8 Az írói nézőpont fent említett 'átvitele', 'transzpozíciója' fordítva is lehetséges, ami távolság helyett közelséget teremt. Perelman és Olbrechts-Tyteca megjegyzi, hogy "Fontanier szerint még olyankor is beszélhetünk metalepsis-ről, amikor az író megszűnik tőle »távol álló események narrátoraként« funkcionálni abból a megfontolásból, hogy művét számvetésként, önmagát pedig a történet szereplőjeként interpretálják [...] szerzői pozícióváltás, mely során a szerző a »nézőpont« összetett alanyiságától vezérelve megváltoztatja az elbeszélés távolságát, vagy a személyek, tények bemutatását. Fontanier egyéb példáiból arra merünk következtetni, hogy a metalepsisről alkotott képe tulajdonképpen könnyen összeegyeztethető ma »szövegbeli többszólamúságként« ismert fogalommal." (Perelman és Olbrechts-Tyteca: Tratado de la argumentación, Gredos, Madrid 1958, II, 43. o. Idézte Bice Mortara Garavelli: Manual de retórica, Cátedra, Madrid 1988, 162. o.)

9 Az önéletrajzok általában egyes szám első személyben íródnak, s csak kivételes esetben harmadikban. Georges May a rousseau-i Dialógusokkal kapcsolatban írja L'autobiographique című művében, hogy az ilyen "optikai szemszögváltozás" a szerző alábbi kívánságának megnyilvánulása: "au lieu de se raconter de l'intérieur [...] de le faire de l'extériuer [...] Du reste [...] l'usage de la troisieme personne n'est qu'un des procédés visinlement mis en oeuvre [...] afin de créer une distance entre l'objet et le sujet, entre le personnage raconté et celui qui raconte." Georges May: L'autobiographique, Paris, PUF, 1979, 64-65. o.

10 Amikor Kierkegaard olvasóját "önálló egyénnek" nevezi, azt is hozzáteszi, hogy ez a fogalom természetszerűleg magában hordoz egy belső "dialektikát", egy veleszületett "kétértelműséget". Az "önálló egyén" ugyanis vonatkozhat egyetlen személyre csakúgy, mint mindenkire. Ha valaki dialektikai zavart akar kelteni, akkor az illetőnek az "önálló egyén" kategóriáját kétélű fegyverként kell használnia (18, 60). Legfontosabb azt felidéznünk, hogy az »önálló egyén« kategóriája feltételek nélkül kapcsolódik potenciális etikai szignifikációmhoz". (18, 163)

11 Philippe Lejeune a Si le grain ne meurt című könyvében egy fejezetet szentel André Gide önéletrajzi kísérletezésének, melyben a kettős névszói használathoz éleslátó kommentárt fűz: "La double narration reflète le déchifrement d'un narrateur." (Philippe Lejeune:La pacte autobiographique, Paris, Seuil, 1975, 182. o.)

12 Itt most nem kívánom sem az identitás szövegre vonatkozó elvét irodalomkritikai szempontból elemezni, sem pedig az elbeszélés szerző-narrátor-szereplő háromszög identitását vizsgálni. Ehelyett a filozófus szemével ontológiai identitásra és annak szövegbeli konfigurációjára összpontosítok.

13 A Johannes Climacus avagy de omnibus dubitandum estben megerősíti ezt a kritikát a Karteziánus 'én' alábbi interpretációjával: "cogito, ergo sum, mi az egy »én«-nek!" (Pap. IV B 2, 10) Kierkegaard spekulatív identitás-kritikája a Vigilius Haufniensis neve alatt kiadott The Concept of Anxiety című replika szerint "az ismerő (erkjendende és az ismert (det erkjendte) alany identitásán" (6, 110) alapszik, és nem vesz tudomást a "valóságról". Konkrét tartalomra van szükség, és Haufniensis szerint "a legkonkrétabb tartalom, mellyel a tudat rendelkezhet, az önmaga tudata, az egyén tudata, nem puszta öntudat, hanem az, amely annyira konkrét, hogy még egyetlen szerzőnek sem sikerült definiálnia, ugyanakkor minden egyes személy magában hordozza. [...] Ez az öntudatosság nem a kontemplációban rejlik [...] hanem cselekedetben (Gjerning), s ez a tett bensőségesség, interioritás (Inderliegheden) (6, 224).

14 Ehhez kapcsolódóan Kierkegaard 1849-es naplójában megjegyzi, hogy a feladatot még senki sem teljesítette, hiszen "senki nem mer 'én'-t mondani". (Pap, X, 1 A 531) Mi több, teszi hozzá Kierkegaard, "a személy fogalma eltűnt; már senki sem mondja, hogy 'én', és senki sem beszél 'hozzád'" (Pap. X, 1 A 566, 359. o.)

15 Mondanunk sem kell, hogy Kierkegaard The Concept of Anxiety és a The Sickness unto Death című műveiben található antropológiája megerősítené az identitásnak, vagy inkább a szubjektivitásnak ezt a dialektikus meghatározását. Ugyanakkor ebben a kontextusban célszerű lenne felidézni az utóbbi írás első bekezdéseit, hiszen itt az identitást reflektáló identitásként definiálja, s ez a reflexív-folyamat alanyaként szolgál: "Az ember maga a szellem. De mi is az a szellem? A szellem vajon az »én«? És mi az »én«? Az »én« egy viszony, egy kapcsolat, mely viszonylagos [...] Az »én« nem maga a viszony, hanem a tény, hogy a viszony önmagához viszonyít." (15, 73)

16 Az identitás helyreállítása, helyesebben az identitás reflexió általi állandó újraképzése itt etikailag determinálódik. Az önéletrajz tehát etikai jelleggel is bír, mert a "l'écriture du moi n'est pas une écriture indifférente; c'est écriture différent, intervenant comme une réduplication de la personnalité". (Georges Gusdorf, i. m. 130. o.)

17 Az identitás aktív és passzív alakban ragozandó; erre Kierkegaard hívja fel a figyelmünket, amikor itt-ott elvétve, írásaiban és naplóiban arra az alapvető dialektikára utal, melyre az egész írói feladat épül: "önmagunkat megalkotni, s magunkat megalkotni hagyni".


Cikk eleje Jegyzetek Bezárás