ÖNTUDAT ÉS KOZMOLÓGIA:

TERJESZTEM A HIPERDUALIZMUST



COLIN McGINN




Előhang

Nemrég történt velem valami érdekes (pedig ez elég szokatlan nálam). Volna kedvük meghallgatni? Bóbiskoltam az ágyban, az influenzától kissé lázasan, s makacsul rágódtam az agy és az öntudat kérdésén - hogyan fakad az utóbbi az előbbiből, meg efféle talányokon -, mikor megéreztem valami idegenszerű jelenlétét a szobában, mintha egy denevér szállt volna be az ablakon. A tudatom olyan állapotban volt, mint amikor valami szembekerül egy olyan tudattal, ami mintha valami másféle volna.1 A szememet kinyitva meg is pillantottam - no nem egy denevért, hanem egy szellemi erővel sugárzó, anyagtalannak látszó fénytömeget, nagyságra úgy kisebbfajta embernyi lehetett. Odalibbent fölém, egy percig lebegett, azután teljesen beburkolt. Ideges alkat vagyok, így egy kissé aggódni kezdtem - de semmi kínos nem történt: tulajdonképpen inkább úgy éreztem, mintha valahogy feljavítottak volna értelmileg. Azután felemelkedtem az ágyamról, kilebegtem az ablakon és áthussantottak (vagy átsugároztak?) a kozmosz egyik sötét zugában lapuló borzasztó távoli galaxisba. Isten bizony.

Másodpercekbe tellett, és szemtől szemben álltam elrablóimmal, akik majdnem pontosan úgy néztek ki, mint a közönséges emberi lények, csak éppen nagyobb derű sugárzott az arcukról - meg persze a homlokuk volt magasabb. Az egyikük, láthatólag tekintélyes figura, elmagyarázta, miért hoztak ide: azért, hogy filozófiáról beszéljünk egy kicsit. (De miért engem?, töprengtem.) Pontosabban, azt akarta, hogy magyarázzam el, és ha lehet, támasszam is alá azt a világnézetet, amit mi, késő huszadik századi földlakók vallunk; ő pedig elém akarta tárni annak a világnézetnek az erényeit, amiben a világegyetem eme szektorában magától értődően hisznek. Egy keveset tud már a mi kozmológiai elméleteinkről, mondotta, de a hírszerzői jelentések alapján olyan hihetetlennek tűntek a nézeteink, hogy ellenőrizni szeretné, valóban komolyan gondoljuk-e ezeket, és ha szükséges, fel is világosítana bennünket a helyes kozmológiai álláspont felől. Megtenném-e neki azt a szívességet, hogy őszintén és teljes mélységében megtárgyalom vele mindezt, ami után majd biztonságban hazajuttatnak? Úgy értesült, hogy én a bevett földi álláspont jellegzetes képviselője vagyok.2 Azt válaszoltam, hogy készséggel vitatkozom vele (az influenzát mintha elfújták volna), s biztos voltam benne, hogy ő fog tanulni tőlünk. Az alábbiakban papírra vetettem társalgásunkat, amely még frissen él az emlékezetemben, avégett, hogy Te, hűséges embertársam, magad ítélhesd meg, hogy melyikünk maradt alul a filozófiai tusában. Ne feledd, a Te kozmológiádról is van szó. A CM betűpár engem jelöl, míg idegen kérdezőm MC lesz (olv.: 'Marsbeli Csodalény').3



Kozmológia

MC: Kezdjük az univerzum jellegére és eredetére vonatkozó elméletetek tömör kifejtésével, különös tekintettel az öntudat létezésével való kapcsolatára - mert az öntudat valóságosságát illetően, úgy tudom, teljes egyetértésben vagyunk.

CM: Feltétlenül. Az öntudatot éppolyan valóságosnak tekintem, mint bármi mást a világegyetemben - nem vagyok eliminativista [kiküszöbölés-párti]. Örülök tehát, hogy egy dologban egyetértünk. Csalódás lett volna számomra, ha egyszerűen megkerülitek a test-tudat problémát, tagadván forrásának a létét.

MC: Biztosíthatlak róla, hogy e tekintetben nem ér csalódás. Gyanítom, éppen fordítva áll a dolog. Mi nem vagyunk éppen szégyenlősek az ontológia dolgában.

CM: Nos, a mi verziónk szerint valahogy így történt a dolog. Az univerzumot réges-régen a Nagy Bummnak nevezett esemény hozta létre; ekkor keletkeztek a részecskék, a gravitáció, az elektromos energia és meglehet, a tér is. Hamarosan jókora anyagtömbök alakultak ki és egymás körüli mozgásba fogtak, a fizika törvényeivel összhangban. Természetesen e korai időkben még nem volt a világon semmiféle értelem: semmi sem észlelt semmi mást, nem pislákolt a tudat fénye. Egy idő múlva az anyagi világ néhány kivételezett zugában megindult az élet evolúciója: az anyag elkezdte önmagát másolni, néha kicsit meg is változva a másolási folyamatban; néhány darabja sikeresebben másolgatta önmagát, mint mások, s versenyben álltak a másoláshoz szükséges anyagokért; míg végre az egész környék teli lett szórva néhány egészen jópofa anyagkupaccal. De azért még mindig sehol semmi tudati jellegű. Újabb idő elteltével a legjópofább kupacok némelyike elkezdett tudati állapotokat mutatni; ezek kezdetben elég primitívek voltak, de rövidesen elég figyelemre méltóak lettek, ugyanis ettől a kupacok ügyesebben készítettek életképes másolatokat magukról. Tehát éppen úgy, ahogy az élet természetes kiválasztódás révén jött létre az anyagból - némelyek szerint a kristályokon keresztül4 -, ugyanígy az öntudat is a maga idejében az életből jött létre; eszerint, a létrejövés-reláció tranzitivitása alapján megkapjuk, hogy a tudat az anyagból jött létre. Az anyag ugyebár a természetes kiválasztódás hatására szerveződött meg bizonyos módokon, és végeredményként, hogy úgy mondjam, kibújt belőle az öntudat. Az anyag hozta létre a tudatot, belőle származik. Ez a része a dolognak, készséggel elismerem, mindmáig rejtély számunkra: ezt nevezzük test-tudat problémának - honnan szerezte az anyag az erőforrásait, hogy tudatállapotokat hozzon létre. Egyelőre sem filozófiailag, sem tudományosan nem igazán értjük, hogy bizonyos részecskecsomók milyen úton-módon hoztak össze valami tőlük ennyire nyilvánvalóan különböző dolgot; de nincs komoly kétségünk afelől, hogy megtették - és az optimistábbak arra számítanak, hogy egyszer meg is fogjuk érteni, miben áll ez a folyamat.5 Ontológiailag tehát a tudat leszármaztatott, másodlagos létező, és meglehetősen későn jelenik meg a világegyetem történelmében.

MC: Az elméletetek tényleg nagyjából megfelel annak, amiről tájékoztattak. Figyelemre méltó! Tényleg rettenthetetlen gondolkodók vagytok, azt meg kell adni: a paradoxon a legkevésbé sem tart vissza titeket. Remélem, megbocsátod, hogy kuncogtam annál a briliáns résznél, ahol a tudat elővarázsolódik a részecskehalmazokból. Muszáj volt nevetnem. Most pedig hadd tárjam eléd kivonatosan, hogyan látjuk mi itt a dolgokat, hogy azután tisztességesen összevethessük tanainkat. Kérlek, próbáld meg elfogulatlanul befogadni; mert kozmológiánk alapjai radikálisan eltérnek, s tudom, hogy az ember nagyon hűséges a kozmológiájához - némelyek számára majdhogynem vallásszámba megy! Hogy segítsem a megértést, először bizonyos természetes gyengeségekre tekintettel, rendszerünk teista változatát adom elő; azután törölhetjük Istent a képből, és megkapjuk a higiénikus, tudományos változatot. Készen állsz?

Kezdetben Isten nem tudta eldönteni, hogy milyen világot is akar teremteni: anyagit avagy szellemit. Aközött ingadozott tehát, hogy olyan univerzumot teremtsen, ahol a tudattalan anyag mozog a térben, avagy inkább tiszta öntudatból álló anyagtalan világot. Mindegyik megoldásnak volt vonzó oldala. Valójában persze nem is kellett választania, hiszen mindenható volt, s végül is úgy döntött, hogy mind a kettőt megteremti: így aztán naponta felváltva gyönyörködhetik majd két keze munkájának igencsak különböző gyümölcsében, mindörökkön örökké. Tervét meg is valósította, két univerzumát teljesen különválasztva és gondosan elszigetelve egymástól; zárt rendszerekként hozta létre őket - nem volt közöttük oksági kapcsolat. Az anyagi világegyetemben, U1-ben az anyag a maga öntudatlan útját rótta, míg az anyagtalan univerzumban, U2-ben tudatos események és folyamatok a rájuk jellemző szubjektivitást és intencionalitást mutatták.6

Néhány milliárd évnyi elkülönített párhuzamosság után Isten egy kissé ráunt e két termékére, és valami kozmikus újdonságra szomjazott. Elgondolkozott, mit is tegyen inkább: mustrálja ki a két világot, amit megteremtett, és alkosson teljesen új világrendet, vagy azt bütykölgesse, ami már megvan, és abból gyúrjon valami üdítően izgalmasat? Nem szívesen ismerte volna el, hogy eredeti művei immár nem sok érdeklődést keltenek - büszke egy Isten volt -, s ráhibázott egy merész tervre, ami igencsak tetszett neki. Ki fogja találni, hogyan köthetné össze U1-et és U2-t! Persze tudta, hogy az egész lehetetlenségnek hangzik, hiszen U1-ben és U2-ben annyira másféle dolgok szerepeltek, és annyira eltérő törvények és alapelvek vonatkoztak rájuk; de hát végül is ő volt az Isten, és a lehetetlen sosem volt akadály számára (most ne emlegessük azt a szerencsétlen ügyletet a kör négyszögesítésével-). Kihívásnak vette, ami próbára teszi teremtő eredetiségét. Egyébként, ha a dolog túlságosan gubancosnak bizonyul, még mindig bevetheti ósdi pótszerét, a teremtő igét: Legyen! De esztétikailag vonzóbbnak tűnt, ha úgy hozza létre az összeköttetést, hogy hízelgéssel ráveszi meglévő teremtményeit: ők maguk lépjenek kapcsolatba egymással; így megúszhatná a természettörvények átfogó revízióját. Ehhez persze körültekintésre volt szükség, elővette hát az eredeti kozmikus tervrajzokat és azt kutatta, nincs-e meg bennük valahogy elrejtve az összeköttetés-probléma megfejtése. Csak összekötjük szépen, biztatgatta magát.

Képzelheted, hogy örült, és milyen büszke volt magára, amikor rájött, hogy U1 és U2 régóta porosodó terveit egy kicsit pofozgatva, meg tudja csinálni az összekötést. Nyilván mindig is tudta (merthogy a mindentudás már csak ilyen), hogy egyszer majd össze akarja házasítani a létezők e két szféráját egymással. Nem kellett mást tennie, mint egy speciális alakzatba gyúrni egy-két kiló közönséges anyagot; az eredmény, amit kétségkívül nehéz lett volna megjósolni az anyag eredeti spontán csomósodásaiból, úgy működik majd, mint egyfajta interuniverzális rádióvevő, ami az U2-t betöltő tudatos eseményekre és folyamatokra van hangolva. A kívánt alakzat összerakása elég szöszmötölős dolognak tűnt, és kellett hozzá vagy tucatnyi vitathatatlanul zseniális húzás, de Isten biztosra vette, hogy a mérnöki rész megoldható; legalábbis, ha nem téved kolosszálisan - ami, ugyebár, nemigen szokott előfordulni vele. Türelmetlenül várta, hogy új alkotását működésben láthassa.

Így másnap jókor felébredt, kifente isteni szikéjét, és ebédidőre létre is hozta - az agyat. Nem látszott valami nagy számnak, de ő tudta, hogy érkezése a kozmikus történelem új korszakának hírnöke. A szerkezetet beépítette egy testbe (pucéron ez sem volt éppen tetszetős), felkattintott egy kapcsolót, és várta, hogy két univerzuma végre, először az idő kezdete óta, átfolyjon egymásba. És működött is, semmi hiba! Az agy, ami ideát, U1-ben helyezkedett el, fogta bizonyos U2-ben lejátszódó tudati események jeleit, amitől a rácsatolt test különféle érdekes módokon vonaglani kezdett. Ráadásul - és ez is része volt Isten ravasz tervének - úgy formálta meg az agyat, specifikusan és kifinomultan, vadonatúj felfogásban szervezve meg az anyagot, hogy az az U2-beli tudati folyamatokat is átalakította, olyan bonyolultságot és struktúrát kölcsönözve nekik, amilyennel azok eddigelé nem rendelkeztek. Az agy tehát U2 tartalmára vonatkozólag vevőkészülékként és kombinálóeszközként is működött. Az agyi forma két irányba hatott, újjáalakítva mindkétféle létezőt, az anyagot és az öntudatot is, s így létrehozott egy vadonatúj, hibrid entitást: a tudatos organizmust, a test-lélek kombinációját. Minden egyéb alakzat Isten két univerzumában csakis az egyik fajta "dolgot" rendezgethette, az agy megformáltsága viszont abban különbözött minden mástól, hogy képes volt egyidejűleg mindkét területet strukturálni. Zseniális! Eme világokat áthidaló alakzatnak köszönhetően immár kétirányú okozati kölcsönhatás létesült U1 és U2 között, az agy lukasztotta kukucskálónyíláson keresztül. (Átmenetileg úgy látszott, hogy még az entrópia is méltó ellenfélre akadt, bár, ha közelebbről szemügyre vesszük a dolgot, ez a látszat szétfoszlik.) Isten beleremegett az eredmény keltette izgalomba. Honnan is tudhatná, mire jutnak majd e tudatos lények, amint a történelem kibontakozik? Sokkal óvatosabban kellett volna bánnia a terv szabad akaratra vonatkozó részével.

CM: Mulatságos egy mese volt, de mielőtt rámutatnék a cselekményszövés nyilvánvaló gyengéire, szeretném, ha elszórakoztatnál a beígért józan, tudományos változattal: amelyik nem folyamodik Isten kifürkészhetetlen erőihez minden recsegő-ropogó eresztéknél. Hiszen azt állítottad, hogy a teremtéstörténetet a szó szoros értelmében igaznak tartjátok.

MC: Éppen erre készültem. Tulajdonképpen csak arra van szükség, hogy képzeld el alapjában ugyanezt a történetet az isteni tervezés kikapcsolásával. Tehát eredetileg volt két, okozatilag egymástól teljesen elszigetelt világ, amelyet vagy valami kezdőesemény hozott létre (mint az ősrobbanás), vagy öröktől fogva léteznek valamilyen stabil állapotban. A függetlenség e fázisa csak akkor ért véget, amikor a természetes kiválasztódás eredményeképpen létrejött az agy. Egy szép napon bekövetkezett egy genetikai mutáció, és a vakszerencse (már ha szerencsének nevezhetjük) úgy hozta, hogy létrejött egy olyan fizikai tárgy, amely képes volt a másik univerzumra rácsatlakozni - erre azelőtt egyetlen fizikai tárgy sem volt alkalmas. Mintha az egyik bolygón az evolúció kifejlesztene egy természetes rádióvevőt, ami fogni tudja az atmoszférában mindig is jelenlévő, ám azelőtt soha nem észlelt frekvenciákat; éspedig e frekvenciák biológiailag hasznos információt szállítanának, például a földről sugárzott időjárás-előrejelzést, tehát egy ilyen vevőkészülék magunknál tartása javítaná a szaporodási képességet. Az agy történetesen azzal az egyedi képességgel rendelkezik, hogy vezetőként vagy kapcsolófelületként működjék a két univerzum között, a választóvonal két oldalán levő dolgokat szervezve és formálva; és e képesség révén az élő szervezet kihasználhatja a tudati okság erőforrásait is. Ha úgy tetszik, a gének ekkortól U1 mellett U2 tartalmából is hasznot húztak, az agyat használva átjárónak: az univerzumátlépés génjéről kiderült, hogy hasznos a túlélés szempontjából, mint ahogy a kontinensátlépés génje is az a madaraknál.7

CM: Na de mindenekelőtt hogyan jött létre az öntudat univerzuma? Erről egy szót sem szóltál.MC: Igazából fogalmunk sincs róla, de hát arról sincs - se nekünk, se nektek -, hogy hogyan jött létre az anyagi világegyetem: mármint, ha komolyan vesszük a kérdést. Persze tudunk az ősrobbanásról, és elég sokat arról is, hogyan történt; de mi hozta létre a lét e kezdeti kirobbanását? Mi előzte meg? Miért történt? Nem tudja senki. Végül is valamit adottnak kell tekinteni; az eredet magyarázatának is valahol vége kell, hogy legyen. De azt tudjuk, hogy az anyagi világ valahogy létrejött, mert itt van; és épp ugyanígy az öntudat is létrejött valahogy, mert az is itt van. Azt nem tudjuk, hogyan vagy miért jött létre a tudatos univerzum: mi okozta, mi lehet az értelme, és hogy egyszer majd megszű-

nik-e.8 De, mint már mondottam, az effajta rejtéllyel az anyagi univerzum tekintetében is együtt kell élnünk.

CM: De hát éppen itt gyengébb a ti elképzelésetek a miénknél - már persze eltekintve attól, hogy süket duma az egész. Mi meg tudjuk mondani, honnan származik a tudat: az anyagból ered, éppúgy, mint az élő organizmusok. Nekünk nem kell a kezünket széttárva dagonyázni a rejtelmekben.



Az anyagi eredet

MC: Hát éppen itt van a döntő nézetkülönbség közöttünk, ha nem tévedek. Korábban tiszteletre méltó szerénységgel elismerted, hogy ti földiek nem értitek, hogyan jött létre a tudat az anyagból, ámbár szerinted abban biztosak vagytok, hogy ez megtörtént.9 Szóval, ha a rejtélyeket számlálgatjuk, akkor eddig mindkét félnél egyet-egyet találtunk; és az enyém ugyanolyan fajtájú, mint amilyen rejtéllyel az anyag viszonylatában már amúgy is meg kellett békülnünk. De ha közelebbről is szemügyre vesszük a dolgot, a ti helyzetetek sokkal rosszabb, mint a miénk, mert ti olyasminek a valóságosságát bizonygatjátok, amiről tudjuk, hogy lehetetlenség. Arról van szó, hogy semmi okunk sincs azt hinni, hogy a tudati folyamatok primitív, nem leszármaztatott létezése lehetetlenség volna, míg minden okunk megvan azt hinni, hogy az anyagból öntudatot kicsikarni telivér lehetetlenség. Egy kissé, már bocsánat, túl könnyedén beszéltek arról, hogy a tudat az anyagból "ered" - az érzetek az agy sejtjeiből, a gondolatok az ingerületátvivő vegyületekből -, de valójában ez a bravúr teljességgel elképzelhetetlen. Ez az egész az ősnemzés legendáját juttatja eszembe, noha ott legalább két fizikai dologról van szó. Ezzel az erővel azt is állíthatnátok, minden további magyarázat nélkül, hogy a tér az időből ered, vagy a számok kavicsokból, az etika rebarbarából - vagy az anyag a tudatból. Hát nem ugyanolyan tökéletesen világos számotokra, mint számunkra, hogy a tudat egyszerűen nem jöhet létre csupán a részecskék kombinációjából, akármilyen magas szintű is az? Az anyag éppen nem az a fajta dolog, amiből megszülethetne az öntudat. Az agy fizikai tulajdonságai hogyan hozhatnának létre fenomenális tulajdonságokat? Az agykéreg melyik varázslatos barázdájából származik a piros érzetének jellegzetes szubjektív homogenitása? Hogyan teremtheti meg az idegi struktúrák unalmas egyhangúsága az érzetek végtelen változatosságát? Hol van nyoma a tudatban az agyi struktúrák térbeliségének, és miért nem őrződik meg a tériség a tudat létrejövésének folyamatában? Hát nem éppoly egyértelmű, mint a szag az orrodban (az arcod közepén), hogy a létező két radikálisan különböző fajáról beszélünk? A fizikai agynak egyszerűen nincsenek meg az eszközei arra a teremtő munkára, amit vársz tőle: nem varázsdoboz, ugyebár- A mi kozmológiánk alapvető erénye a tietekével szemben, hogy nem kényszerülünk hittitokként elfogadni a nyilvánvaló abszurditást. Megadjuk az öntudatnak azt az ontológiai autonómiát, amit oly határozottan megkövetel.

CM: Várj csak egy percet! Nem vitás, nem tudjuk, hogyan bukkan fel a tudat az anyagból, de ti sem magyarázzátok meg - tudomásom szerint - azt, hogy hogyan működik ez az "agy-vevő", hogy mi közvetíti ezt a világok közötti kapcsolatot. Nem marad-e a test-lélek kapcsolat mindenképpen rejtelmes, akármilyen kozmológiára alapozzuk is? Ez nem elégséges ürügy tehát az univerzumok szaporítására.

MC: Korrekt megjegyzés, de azt hiszem, még nem teljesen fogtad fel, milyen alapvetően tér el a felfogásunk az agy-tudat viszony tekintetében. Nem arról van szó, hogy szerintünk az öntudat anyagból való eredete bénítóan nehéz probléma, és még csak nem is arról, hogy megoldhatatlan olyan gondolkodók számára, akiknek a fogalmi/megismerő eszköztára a miénkhez vagy a tiétekhez hasonló; a kölcsönhatás problémája, meglehet, éppen ilyen. Nem, hanem úgy tartjuk - és meg vagyunk rökönyödve, hogy ti ezt nem értitek -, hogy nyilvánvalóan és cáfolhatatlanul bizonyos, hogy az öntudat léte nem származhatik az anyag tulajdonságaiból. Nem lehet az anyag valamiféle mellékterméke, amelynek lényege és létezése is a fizikai világ működéseiből származik. Kimondottan úgy alkottuk meg a kozmológiánkat, hogy elkerülhessük az e lehetetlenség melletti elköteleződést. Miért kellene makacsul ragaszkodni az egyetlen, anyagi világ dogmájához, ha ehhez varázslatos erőket kellene neki tulajdonítanunk? Nem jobb elvetni a vudu mágiát, és elfogadni a kettős univerzum hipotézisét? A tudat anyagi eredetének tétele számunkra éppolyan képtelenségnek tűnik, mint ha valaki azt állítja, hogy csak a tudatosság univerzuma létezik, és valami varázslatos úton-módon ez hozta létre az anyagi világot - mintha az anyag eredhetne a tudatból.10 Mindkét álláspont téves, éspedig ugyanazon dualista okból.


Dualizmus

CM: A hitetlenkedésed avítt, de ismerős hangon szól. Talán tudod, hogy néhány földi filozófus, többnyire a régi szép időkben, osztozott az anyagi eredettel szembeni aggályaidban, nem foghatván fel, hogyan is állhatna két ilyen látványosan különböző természetű vagy lényegű dolog ilyen bensőséges viszonyban egymással - hiszen az "eredet" gyanúsan közel áll a redukcióhoz [visszavezethetőséghez]; őket hívják dualistáknak. Mostanság nem sokan osztják e nézetet, legalábbis tudományos körökben, de még ők is visszahőkölnének az általad képviselt szélsőséges formájától.11 Szerintük a lélek "nyersanyaga" itt lakik, ebben a világban; nem barkácsoltak egy másik univerzumot csak azért, hogy elszállásolják. Ha már szükségét érzed, hogy dualista legyél, miért nem nyesegeted meg egy kissé? Tudod, Occam borotvája meg effélék. Maga Descartes is belesápadt volna a gondolatba: egy egész, független világ az öntudat számára, ami csak a splendid isolation [fenséges elzárkózás] hosszú korszaka után kapcsolódna össze az anyagi világgal! Miért ne maradhatnánk meg a személyenként külön egyedi tudat-szubsztancia mellett, ami ugyanakkor jön létre, mint a személy agya, vagy legalábbis akkortájt?

MC: Én nem vagyok annyira biztos benne, hogy a földi dualisták tényleg annyira józanok volnának (a ti mércétekkel mérve), mint gondolod, vagy akár ők maguk gondolják; különösen, ha közelebbről szemügyre vesszük a tanaikat. De persze tudok erről a tradícióról, amit szigorúbb és realisztikusabb gondolkodóitok követtek, és nem értem, hogy miért nevetség tárgya manapság. Véleményem szerint, bár nem igazán szakterületem a dualista emberi gondolkodás története, a ti dualistáitok nem mertek kiállni a meggyőződésük mellett, s éppen azzal ásták alá a saját pozíciójukat, hogy túl gyengén fogalmazták meg: nem volt merszük megtenni az utolsó lépést a teljes kozmológiai dualizmusig. No és persze hajlamosak voltak teista környezetbe helyezni a dualizmusukat, ami nem teszi azt vonzóvá egy világiasabb korban. Hiányzott a naturalista kozmológia, amire támaszkodhatott volna a test-tudat viszony elemzése, s így védtelenek voltak olyan ellenvetésekkel szemben, amelyeket megválaszolhattak volna, ha az ösztöneiket követve végigmentek volna az úton.

Világos, hogy a hagyományos földi dualizmus legzavaróbb mozzanata, már legalábbis ha elég nyitottan közelítünk hozzá, az, hogy képtelen megválaszolni az eredet kérdését. Honnan származnak az egyes egyéni tudatok? Ha nem az agykéreg anyaga teremti őket, akkor micsoda? Mégsem lehet, hogy csak úgy előpattannak a semmiből, amint egy alkalmas test feldereng a láthatáron, majd történetesen pont együtt fejlődnek a szervezettel. Úgy tűnik hát, hogy a szokásos dualista felfogásban igen nehezen kerülhető el Isten posztulálása, aki itt a kozmológia központi fontosságú emeltyűje lesz: neki kell megteremtenie minden egyes tudatot, és gondoskodnia kell a test és lélek folytonos kapcsolatáról. A közönséges biológiai reprodukció hozza létre a testet, de csakis Istennek adatik meg, hogy a lélek alkotója legyen.

Persze meg lehet próbálkozni azzal, hogy az egyedi tudatok mindig is léteztek, és pályafutásuk során csak később kapcsolódnak a testükhöz; tehát teremtetlen szubsztanciák. De, először is, ezzel az elmélet egész közel kerül a kozmológiai dualizmus általunk vallott változatához, hiszen álláspontunk sarkköve éppen a tudat örökkévalósága. Másodszor pedig a jó ügy szolgálatában elkövetett nyilvánvaló túlkapás azt állítani, hogy az én tudatom, minden specifikusságával együtt mindöröktől fogva létezett, készen arra, hogy a testemhez csatlakozzék - ami viszont akár soha létre sem jött volna. Miért nincsenek emlékeim e korábbi, testetlen létezésről? Miért kezdem az életet egy csecsemő tudatával? Nem jobb-e, ha hozzánk hasonlóan azt teszitek föl, hogy az agy kulcsszerepet játszik az egyes szervezetekhez társuló tudatok megformálásában? A testemet megelőzőleg nem az én teljesen kibontakozott tudatom létezett, csupán a nyersanyag, amit az agyam alakít az én tudatommá. Ne feledd, az agy működhet kombinatorikus eszköz-ként anélkül, hogy teremtő lenne. Meglehetősen hasonlít a dolog ahhoz, ahogy az eleven szervezet biológiai formája a fizikai anyagot azzá a szervezetté formálja. Ami tehát megelőz engem, mint testi-szellemi egységet, a fizikai anyagon kívül a tudati anyag, egyelőre még nem azzá a tudattá formálva, amivel majd rendelkezni fogok - nem az az én, amivé majd leszek. A ti dualistáitoknak egyszerűen ugyanazokkal a kozmológiai feltevésekkel kellett volna élniük a tudat birodalmában, mint amelyek elfogadására az anyagi világban (történelmi léptékben) készültek. Ők még a teremtéselmélet szellemi sötétjében éltek az élet és a tudat vonatkozásában is; a dualizmus egy tarthatóbb formája, az evolucionista naturalizmus ma magától értetődő gondolatát ki kell hogy terjessze az utóbbi területre is.

Végül, a dualistáknak nem szabadna az öntudatot - jóformán testként - beilleszteni az asztalok és székek világába. A fizikai világban nincs helye (vagy éppenséggel túlságosan is sok helye volna) az anyagtalan szubsztanciáknak; aligha meggyőző úgy gondolni a tudatomra, mint valami kiterjedés nélküli pontra, amely ott lebeg a testem közelében. Az anyag a térhez tartozik, de ott nincs helye az anyagtalannak. Semmiképpen nem szabad valami páraszerű lénynek képzelni, ami nem mutat ellenállást más, a teret kitöltő dolgokkal szemben. Saját dimenzióra van szüksége. A dualizmus logikája gyakorlatilag elkerülhetetlenül a hiperdualizmushoz vezet, csakhogy a ti dualistáitok képtelenek voltak teljesen megszabadulni attól az előítélettől, hogy a térbeli anyag kozmológiailag valahogy alapvető.

CM: De hát nem így van? Arra gondolok, hogy mit kezdesz U2 lakóinak individuációjával [egyénekre különítésével]?12 Felvázolok a számodra egy dilemmát amaz állítólagos másik hely tartalmával kapcsolatosan. Vagy csak tudati univerzálékat (típusokat) tartalmaz, vagy pedig egyaránt tartalmaz tudati univerzálékat és partikulárékat (példányokat). Az első esetben a hiperdualizmus egyszerűen megfelel a tulajdonság-dualizmusnak, ha elfogadjuk a tudati tulajdonságok valóságosságát és redukálhatatlanságát. Ez viszont elég triviális egy ontológia, és nem igazán indokolná azt a dagályos szóhasználatot, amivel U2-t oly szívesen jellemzed. Másrészt viszont, ha megengeded a típus-példány megkülönböztetést az U2-beli dolgokra, úgyhogy egyazon tudati típusba számos példány tartozna, akkor ki kellene fejtened, miben is állna ez: mi alapján különbözik az egyik tudati példány a másiktól, ha nem a térbeli helyzete, illetve anyagi megtestesülése szerint? Röviden - hogyan lehetséges a tudati partikularizáció egy tér és anyag nélküli világban?

MC: Mindenekelőtt hadd szögezzem le, hogy U2-t nemcsak típusokkal kívánjuk benépesíteni, hanem példányokkal is. Álláspontunk így nem csupán a (redukálhatatlan) tudati univerzálék avagy tulajdonságok platonikus elképzelésének egy újabb írásmódja. El is fogadjuk tehát, hogy a tudati példányok egyedítésének a kérdése felvethető; és analitikusabb hajlamú filozófusaink találtak már választ a kérdésre. Először is, U2-nek van idő-dimenziója, tehát egyazon típus példái előfordulhatnak elkülönülő időszakokban; és talán az én-fogalom egy analogonja is megvan, így a példányokat az is megkülönböztetheti, hogy más-más énben (vagy éncsírában) fordulnak elő.13 Másodszor pedig, és ez sokkal fontosabb: maga a kérdés, amit felvetsz, éppen azt az előítéletet előfeltételezi, amit említettem; ez, remélem, számodra is kiderül majd az alábbi kérdéssorozatból.

Ti hogyan különböztetitek meg az azonos típusba tartozó termé-szeti példányokat - mondjuk, egyedi eseményeket vagy folyamatokat? Mondhatnád, az okaik és okozataik alapján; de ezt mi is mondhatjuk a tudati eseményekről: és mindkét esetben az individuálás (igencsak szűk) körben forog.14 Hogy ezt elkerüld, mondhatod, hogy az események külön folytonos szubsztanciákban játszódnak le. De erre mi megkérdezhetjük, hogy mi különíti el az anyagi szubsztanciákat? Mondhatod, hogy különböző anyagi alkotóelemekből épülnek fel, ami csak ezen elemek elkülönítésének kérdéséhez vezet. A természetes válasz tehát, hogy különböző helyeken vannak, vagyis a térbeli elkülönülés alapozza meg az anyagi különbözést. Ez már eleve gyanús, hiszen az anyagi dolgok nem a tér darabkái. De most már nem térhetünk ki a végső kérdés elől: mi különbözteti meg az egyik térrészt a másiktól? Vagy visszatérünk az anyagi tárgyakhoz, vagy a téri individuációt elemezhetetlennek kell vennünk.

Azért adtam elő ezt a jól ismert gondolatsort, hogy rámutassak: végső soron vagy elfogadod a cirkularitást, vagy pedig valamiről, általában a térről, elfogadod, hogy alapvető az individuációban. De ha ez így van, mi akadályoz meg bennünket abban, hogy a tudati partikulárék elkülönültségét fogadjuk el alapvetőnek? Úgy látszik, csak az az előítélet, miszerint a téri individuáció valahogyan kitüntetett: nem szorul magyarázatra, és ezért alkalmas individuáló tényező. Mi viszont nem értjük, miért lenne a tér egyetlen e tekintetben: miért ne lehetne alapvetőnek tekinteni az egyik tudati példány elkülönültségét a másiktól, amit nem lehet visszavezetni semmilyen másfajta dologra. Nem látunk tehát túl nagy problémát abban, hogy kitartunk az U2-beli típusok és példányok erőteljes elkülönítése mellett, még mielőtt megtörténne a térbeli világra való rácsatlakozás.

CM: Rendben, elfogadom, hogy tudtok valamit kezdeni az individuációval. Megpróbálkoznék egy nyersebb ellenvetéssel, bár azt hiszem, azok alapján, amit eddig elmondtál, már sejtem a választ. Arról van szó, hogy az anyagtalan dolog gondolata eléggé felfoghatatlannak tűnik: képtelenek vagyunk világos fogalmat alkotni róla, eltekintve attól, hogy az anyagi dolog tagadása. Nem bizarr ez az U2 ontológiailag?15

MC: Már vártam, mikor hozakodsz elő ezzel a szakállas mesével. Attól tartok, mifelénk nem veszik elég komolyan az efféle aggályokat, amint persze nálatok sem zavarta ilyesmi a legtöbb premodern gondolkodót. Szerintünk egy ontológiai előítélet foglyai vagytok, ami onnan származik, hogy túl sok figyelmet fordítotok az érzékek dolgaira (na meg, mondanom sem kell, sújt titeket a fizika bálványának imádása is). Azt hiszitek, hogy ha valamit nem észleltek, az már elég ok arra, hogy tagadjátok a létét, még ha ez képtelenségre vezet is. Az érzékek valóban kimutatják (közvetlenül vagy közvetve) az anyag számos sajátságát, de még rengeteg dolog létezik, amiről hallgatnak. Konkrétabban - és erre a témára még vissza kell majd térnünk -, hasonló előítélettel éltek az absztrakt világgal szemben. Az az ontológiai ellenszenv, amit az előbb U2 tartalmával kapcsolatban kinyilvánítottál, minden további nélkül vonatkoztatható a számokra és más effélékre is, hiszen ezek léte is anyagtalan és nem térbeli. És a számok (bizonyos nominalisták véleményével szemben) nem is erednek az anyagból, pedig éppolyan valóságosak, mint az anyagi dolgok: mi itt is elkerülhetetlennek tartjuk az ontológiai kettősséget. Egész egyszerűen nem osztozunk az absztrakt entitásokkal kapcsolatos neurózisotokban, mint ahogy a test nélküli öntudatot illető aggályaitokban sem. Nemcsak rettenthetetlen dualisták, hanem büszke platonisták is vagyunk. És éppúgy szembeszállunk a hiperdualizmus elleni ontológiai gáncsoskodásaitokkal, amint szembeszállunk a nominalizmussal is. Rámutatunk, hogy a csupáncsak anyagival szemben a tágabb ontológia milyen magyarázó- és leíró-erővel bír; felhívunk titeket, mutassatok részrehajlásmentes érvet e tágabb ontológia ellen; és hangsúlyozzuk, hogy ez a józan észben gyökerezik, szemben a túlságosan nagyravágyó materializmus ficamaival.16 Van erről egy mondásunk: sose vess el egy hasznos entitást csak azért, mert nem a megszokott entitásaidat majmolja.

CM: Azt meg kell adni, a dualizmus és a platonizmus kérdésköre meglehetősen hasonló, és gondolom, utolsó kártyaként a számokat mindig ki lehet játszani. Most nem igazán érzem késznek magamat arra, hogy belevágjunk a platonizmus kérdéseibe, de ha már felvetetted, megkérdezem: a ti sémátokban hova kerülnek a számok és egyéb elvont dolgok?



Az absztrakt eredet tana

MC: Örülök, hogy ezt megkérdezted, mert álláspontunknak - vagy legalábbis egynémely merészebb gondolkodónk álláspontjának - van egy további összetevője, ami központi szerepet szán a számoknak és egyéb absztrakt entitásoknak. De még mielőtt ebbe belemerülnénk, hadd adjak egy egyszerű választ a kérdésedre: az elvont dolgok U2-ben, vagy nagyjából a környékén helyezkednek el, a tudati történések társaságában. Isten nem nagyon tehette volna őket U1-be, az anyag mellé, hiszen, anyagtalanok révén, nem térbeliek; lerakta hát őket a tudatállapotok számára már kifundált világba. A számok természetesen nem rendelkeznek az öntudat változékonyságával, de abban hasonlítanak egymásra, hogy nincs szükségük térbeli befogadóra. Így hát nem szaporítjuk háromra az univerzumok számát: a kettő éppen elég, nem?

Zárójelben megjegyzem, hogy onnantól kezdve, hogy U1 és U2 az agytevékenység révén összekapcsolódott, már erőltetett dolog továbbra is két univerzumról beszélni, hiszen az univerzumok azonosságának kritériuma feltehetőleg az oksági kapcsolatokra alapul. A kettejük közötti oksági szivárgás egyetlen zárt rendszert hoz létre a két, korábban elszigetelt zárt rendszerből. De ne gabalyodjunk bele az efféle szőrszálhasogatásba, hogy pontosan hány univerzum is van a hiperdualista tanítás alapján: az elmélet magáért beszél. Az a lényeg, hogy a számok és a tudatállapotok egyformán anyagtalanok, annak ellenére, hogy különféle izgalmas viszonyokban állnak az anyag térbeli sűrűsödéseivel.

CM: Mindenképpen kerüljük az efféle kérdéseket, noha ezek oly kedvesek a jól képzett analitikus filozófus szívének. Magam inkább arra volnék kíváncsi, hogyan képzelitek el az absztrakt és a tudati kapcsolatát U2-ben. Csak úgy elüldögélnek egymás mellett, ki-ki törődik a maga dolgával? Vagy bensőségesebb viszonyban állnak? Mennyire fonódik össze tanításotok szerint az elvont és az öntudatos esszencia?17

MC: Látom, kezdesz már ráérezni a kozmológiánk ízére: éppen ilyen kérdéseket várok tőled. A rövid válasz az, hogy e két esszencia sokkal közelebbi kapcsolatban áll egymással, mint az anyagi és a tudati esszencia. Itt legalábbis ontikus összhangról van szó, ha nem egyenesen ontikus áthatásról. Gondolkodóink e tekintetben két elkülönült iskolára oszlanak. A primitivistának nevezett konzervatív iskola úgy tartja, hogy az elvont és a tudatos csupán egymás mellett létezik, teljesen elkülönült és független életet élnek - legalábbis eltekintve az absztrakt intencionalitás különcségétől. A primitivisták tehát azon az állásponton vannak, hogy az öntudat nem leszármaztatott létező, s nincs más lényegi természete, mint az, ami a sajátságát adja - éppúgy alapvető ontológiailag, mint az anyag vagy a szám. Ezzel szemben a haladóbb iskola - őket absztrakt emergentistáknak nevezik - úgy tartja, hogy a tudati és az elvont ontológiailag függő viszonyban állnak: az egyik természete magában foglalja a másikét.

CM: Akkor igazából nem is vagytok platonisták! Hanem koncepcionalisták vagy intuicionisták, vagy valami ilyesmi, hiszen úgy vélitek, a számok meg effélék a tudat teremtményei. Lényegében azt mondjátok, hogy az absztrakt a tudatiból ered, ezért aztán a valóság azonos sávjába helyezitek mindkettőt.

MC: A rossz végén fogod meg a dolgot. Az ontológiai függés nem ebbe az irányba halad, hanem pont fordítva. A szellemi függ az elvonttól, míg az absztrakt önmagán kívül semmitől sem függ. Az öntudat, állítják egyesek, az absztrakt entitásokból, valamint azok sajátosságaiból és viszonyaiból ered, tehát a tudati legmélyén az elvont rejtőzik. Ahogyan te arról vagy meggyőződve, hogy a tudat az anyagból ered, és így az esszenciája fizikai, ugyanígy hiszik közülünk néhányan, hogy az elvont birodalmából ered, és esszenciáját is onnan meríti. Azaz platonisták vagyunk a legteljesebb értelemben. Ha az absztrakt emergentizmust platóni nyelvezeten kellene megfogalmaznom, úgy mondanám, hogy ez az a tézis, hogy a tudat a Formák Világának mellékterméke. Jelszószerűen: az öntudat a folyamatba lendült absztrakt.

CM: Már a hiperdualista kozmológiátok is eléggé elrugaszkodottnak tűnt, de ez az absztrakt emergencia-dolog olyasféleképpen hangzik, mint amilyeneket az LSD hatása alatt szoktak kigondolni. Ezt tisztáznunk kell, mert nyilván valamit félreértettem. Platónnal és Fregével együtt úgy gondoljátok, hogy az absztrakt nem a tudat teremtménye, s ehelyett azt állítjátok, hogy a tudat az absztrakt teremtménye. A számok mintegy összejönnek a plátói mennyországban, és valahogyan tudatállapotokat bocsátanak ki magukból. Megszorzom 13-at 27-tel, és az eredmény fájdalom. Erről van szó?

MC: Durván valóban ezt az elméletet tartják a progresszívek a leginkább valószínűnek - ez ad magyarázatot a legtöbb dologra, és belsőleg ez a legkoherensebb. Szatirikus megfogalmazásodon lényegében csak annyit igazítanék, hogy az elvont entitásokat a tudat diszpozicionális [hajlam szerinti] alapjának tartjuk: a tudati rejtve van meg az absztraktban. Szükség van valami külső kiváltóra vagy alkalomra ahhoz, hogy ez a hajlam vagy képesség megnyilvánuljon: valaminek be kell vonnia az absztrakt entitásokat a megfelelő típusú időbeli és oksági folyamatokba. Mi úgy mondjuk, hogy az absztrakt valóságnak "meg kell valósulnia", mielőtt tudatállapotokat kaphatnánk. Az elvont világ szállítja, hogy úgy mondjam, a nyersanyagot, amiből a tudatok felépülnek. Isten a tudat építőkockáiként hasznosította újra korábbi elvont teremtményeit, így bevonva őket az időbeli folyamatba. Egy tudati esemény lényegében egy elvont tény időbeli példánya.

CM: A megfogalmazásodban úgy hangzik az egész, mint valami bizarr tudati püthagoreanizmus - mintha a gondolatok és érzetek a szó szoros értelmében elvont entitásokból állnának össze. A fájdalom nem az idegek izgalmi állapota, hanem szorzás!

MC: Meg vagyok lepve, hogy ennyi gondot okoz neked, hogy megbirkózz az absztrakt emergentizmussal. Hát lényegében nem ugyanez az eszme az, ami a földön "a tudat komputációs elmélete" címke alatt ismeretes - már ha jól értelmezik?18 Nem azt állítják némelyek köztetek, hogy valami akkor és csak akkor rendelkezik tudatfolyamatokkal, ha egy számítógépprogram megvalósulása? Hogy a tudati típusok program-típusok, a tudati példányok pedig e típusok megtestesülései? És mi más lenne egy ilyen program, mint absztrakt tárgyakon (számok, függvények, kijelentések stb.) definiált algoritmus? A kiszámítás a szó szoros értelmében egyfajta számolás, a számolás pedig éppen olyan művelet, amelynek tárgyai (közvetlenül vagy közvetve)19 absztrakt entitások. A számítógépprogram tipikusan egy sorozat utasításból áll, amelyek absztrakt entitásokon (mint számok) elvégzendő absztrakt műveleteket (pl. összeadás) írnak elő. Vagy pedig a szabályok (figyelem!) értelmezési tartományába kijelentések tartoznak, és a program mondjuk annak számszerű valószínűségét adja meg, hogy egy bizonyos kijelentés szerepel itt, feltéve hogy bizonyos egyéb kijelentések szintén. Ezzel összhangban a platonista úgy fogja fel, hogy egy program megvalósítása az absztrakt világ lakóival fennálló viszonyok rendszerében áll; és ha a tudatfolyamat komputáció, akkor a tudati maga sem más, mint 'ilyen viszonyokban álló'. Természetesen az absztrakt rendszert valamilyen konkrét módon implementálni kell [meg kell valósítani] ahhoz, hogy a tényleges számítás beinduljon, hiszen az már cselekvés- vagy eseményfajta, nem pedig tisztán matematikai tény; mégis, a komputációs elmélet szerint a tudatfolyamat esszenciája (legalább részben) absztrakt tényekben áll. Az implementáció, meglehet, fizikai jellegű, de, mint az elmélet néhány tisztábban látó híve rámutatott, ez a központi gondolat szempontjából mellékes: bármilyen implementáló folyamat, akár a sejtplazmában vagy az isteni szellemben is, alkalmas lehet arra, hogy tudati életre keltse az elvont tényeket.20 A hardver vagy az élőlény típusa a szellemi állapot szempontjából esetleges: a lényeg az absztrakt szoftver. Mi más ez, mint absztrakt emergentizmus?

Vegyük észre, hogy nem megengedhető, hogy magukat az absztrakt tényeket a tudat termékeiként értelmezzük, különben a tudatosnak az absztrakt alapján történő magyarázata körben forgó lenne: nem lehetsz például az absztrakt dolgok tekintetében intuicionista, a tudatiak tekintetében pedig komputacionalista. Azt is vegyük észre, hogy feltétlenül meg kell különböztetnünk azt, amikor egy tárgy végrehajt egy számítást, attól, amikor rajta hajtanak végre egy számítást; máskülönben mindenütt tudattevékenységre bukkannánk, ahol a matematikát tárgyakra alkalmazzák, mint például a szokásos fizikai mérésnél: pedig itt nem a tárgy végzi a számtani műveletet, hanem mi.

Tehát, mint láthatod, a ti komputációs elméletetek a mi progresszív iskolánk tanításának egy speciális esete: a tudati latens formában már megvan az absztraktban, és csupán egy implementáló folyamatra van szüksége ahhoz, hogy időbeli példánya is megjelenjék. U2-ben jelen vannak ezek a folyamatok, bár persze nem fizikai jellegűek; e folyamatok hívják elő a tudati eseményeket az elvont entitásokban meglévő diszpozicionális alapjukból, és ezek kölcsönöznek nekik oksági hatóerőt.

Némelyik elméletalkotónk szerint U1 és U2 között éppen az a körülmény közvetít, hogy az agy matematikai műveleteket végez: fizikai folyamatai így leképeződnek az absztrakt világban, és ennek révén (közvetve) tudati állapotokat hangolnak össze az aggyal, hiszen e tudati állapotok eredetileg az elvont birodalmából erednek, de már tudativá váltak az U2-beli előhívó folyamatok révén. Az agy mintegy kitérőt tesz az elvont felé, s az öntudatot e tartománybeli alapján keresztül éri el. A pszichofizikai kapcsolatokat tehát az absztrakt közvetíti. De persze ez az egész meglehetősen elvont spekuláció, és nem része a józan, ortodox hiperdualizmusnak.

CM: Azt hiszem, látom már a hasonlóságot a ti absztrakt emergentizmusotok és a mi komputációs elméletünk között, bár afelől vannak kétségeim, a mieink szívesen felfednék-e az állítólag oly gyakorlatias teóriájuk mélyén megbúvó metafizikai felfogást.

MC: Az ember hajlamos elhallgatni a metafizikai előfeltevéseit, nemde?

CM: Mint a titkos bűnt. Nekem az látszik a fő gondnak az absztrakt emergentizmussal, akár a tietekével, akár a miénkkel, hogy világosan meg kellene magyarázni: pontosan hogyan is lehet az absztrakt elégséges ahhoz, hogy - a megfelelő megvalósító folyamattal együtt - tudatállapotokat hozzon létre. Nincs valami irritáló nyerseség a feltételezett függésben? Nem éppen attól a fajta mágiától bűzlik, amit úgy ledorongoltál a mi anyagi emergencia-tanunkban?

MC: Nem vitatom. De célom e vitával csak az volt, hogy rávegyelek a két emergencia-elmélet összehasonlítására, s végül az alternatívák tárgyilagosabb szemléletére. Azt pedig el kell fogadnod, hogy a tudati és az elvont közelebbi ontológiai szomszédok, mint a tudati és az anyagi; így hát az előbbinél kisebb szakadékot kell áthidalni az emergencia-viszonnyal. Csak arra kérlek, hogy legalább próbáld ezt az álláspontot is mérlegelni: a filozófiai haladás néha a legvalószínűtlenebb irányból indul el.

CM: Meg fogom próbálni, ígérem. Látom már, egész rendszer működik itt, s mindegyik része összefügg a többivel. Gondolom, szép is volna, ha igaz volna. De nem maradt túl sok megválaszolatlan kérdés?



Módszertani kételyek

MC: Ezen a területen számítani kell a megválaszolatlan kérdésekre. Hát nem az volna különös, ha az összes végső kozmológiai kérdést megválaszolhatnák a hozzánk hasonló, parányi és korlátos halandók? Inkább azon kell csodálkoznunk, ha egyáltalán bármilyen tudást megszerezhetünk. A kozmikus színtérrel együtt jár a tudatlanság. A kvantumelmélet például sohasem válhatott volna általánosan elfogadottá, ha a megválaszolatlan kérdések megtorpedózhatnának egy elméletet. Arra kell rákérdeznetek, hogy az univerzum melyik átfogó képe ad legjobban számot a számunkra hozzáférhető jelenségekről, ha mégoly korlátozottak is ezek. Melyikben illeszkednek legkoherensebben a valóság alapkategóriái? Melyik elmélet foglalja a leginkább érthető rendszerbe a világegyetem egészét? Nekem úgy tűnik, a mi hiperdualista kozmológiánk - az absztrakt emergentizmussal együtt, vagy nélküle - e szemszögből tekintve sikeresebb, mint a ti anyagmániás monista misztériumjátékotok. Valld be, nem csak az ontikus előítélet és a (nem is túl régi) tradíció tehetetlensége miatt választod inkább a saját elméleteteket? Mutass csak egyetlen, a kérdést nem már eleve megválaszoltnak tekintő szempontot, amely szerint a ti nézetetek elméletileg megalapozottabb, mint a miénk. Nem elég csak rámondani, hogy bizarr!

CM: Végig kell gondolnom - mi is a baj az elméletetekkel? Hát először is, nem nagyon gazdaságtalan? Mármint két világegyetem egy helyett - nem túl takarékos dolog, ugye? A mi elméletünk ontológiailag egyszerűbb, mint a tiétek.

MC: Nagyon is igaz, már ha számodra az alapkategóriák puszta száma az elméleti egyszerűség mércéje. De milyen áron korlátozzátok az univerzumok számát egyre? Az effajta egyszerűség nem erény, ha az egyszerűbb teória képtelen mindazt megmagyarázni, amit az összetettebb igen; és ez még inkább így van, ha az egyszerűbb elmélet olyan kiáltó abszurditást tartalmaz, mint az anyagi emergencia elképzelése. Egyébként vannak a ti szellemi közösségeteknek is olyan tagjai, éspedig meglehetősen tekintélyesek is, akik pártfogolják a világsokszorozást, és erre a magyarázóerő és az elméleti kielégítőség szempontjai késztetik őket. Például a lehetséges világok teoretikusai, akik az érzékeink tanúsította világon felül végtelen sok létező (bár nem tényleges) világot is elfogadnak. Sőt, még a földlakók által a jelenlegi világkorszakban leginkább tisztelt gondolkodók, a fizikusok között is akad olyan, aki a "több világ hipotézis" néven ismeretes teóriával áll elő, ahol e világokat nem csupán létezőnek, de ténylegesnek is tekintik.21 A világok sokasága gyakorlatilag előírás bizonyos földi körökben. Továbbá az ontológiai takarékosság könnyedén átcsúszik közönséges szűkkeblűségbe - mint hogyha a világokat csak jegyre adnák! Ezenfelül, mint már korábban megjegyeztem, ha egyszer az agy átfúrta magát U1-ből U2-be, már mondhatjuk akár azt is, hogy csupán egy univerzumunk maradt, hiszen az azonosság kritériuma ez esetben a kauzális zártság.

CM: Rendben, de a hiperdualizmus meglehetősen tapasztalatidegen is: még soha senki sem tapasztalt, és nem is tapasztalhatott volna semmit U2-ből, csakis amennyiben kihatása van a saját tudatára és más itt, U2-ben elhelyezkedő tudatos szervezetek tudatára. Az elmélet szerint, ha jól értem, kis öntudat-darabkák vagy csomagocskák vagyunk csupán egy sokkal kiterjedtebb tudatos valóságból, de e nagyobb valósághoz nincs hozzáférésünk. Eltekintve a hozzánk mintegy utat lelt kis öntudat-szemcséktől, U2 tartalma teljességgel igazolhatatlan.

MC: Meglep, hogy még mindig ennyire az empirista megközelítésmód foglya vagy. Gondolj csak egy pillanatig a saját elméleteitekre: az épp most említett világsokszorozókra, továbbá a kvantumelméletre, relativitáselméletre, húrelméletre, az evolúció elméletére és így tovább. Nem lehet mindig tapasztalatilag közvetlenül hozzáférni azokhoz a valóságokhoz, amikre szükségünk van a szemünk elé táruló világ legjobb értelmezéséhez. A magyarázóerő a lényeg, nem a tapasztalati kényelmesség. Az antirealizmus és az idealizmus különösen nem helyénvalók a kozmológiai megfontolásokban. És már érveltem mellette, hogy az egyedi darabkák magukban is felvetik az eredet megoldhatatlan kérdését. A jó elmélet megalkotása itt is, mint másutt, megköveteli a megfigyelhetetlen tényezők felvételét.

Gyanítom, annak a kínos helyzetnek az egyik vonása vezet félre, hogy értelmes organizmusok vagytok: ezt vagytok képtelenek helyesen értelmezni. Mivel részben U1-ben létező fizikai entitások vagytok, az U2-beli történésekhez való hozzáférésetek arra korlátozódik, amire az agyatok, ez a szelektív vevőkészülék, rezonálni tud: U2 többi része jelátalakító képességének hatókörén kívül esik. A ti agyatok nem tud U2 ugyanazon alkotóelemeire ráhangolódni, mint, mondjuk, egy denevér agya - nem is szólva U2 azon elemeiről, amelyekre egyetlen létező agy sem tud. És ebből következtettek, tévesen, arra, hogy az öntudat csak ennyi és nem több. De ezzel egy csupán episztemológiai tényt metafizikaivá vagy kozmológiaivá fújtok fel. Olyasmi ez, mintha azt hinnétek, hogy az elektromágneses színkép nem szélesebb a földi szem (a tietek vagy más fajé) számára látható sávnál. Ugyanakkor az elmélet határozottan megköveteli, hogy elismerjük: az agy a történet elég késői szakaszában csobbant bele az öntudatba, éspedig meglehetősen váratlanul, nyilván van belőle még jó sok, ami semmilyen fizikai szervezethez sem kapcsolódik. Magasabbról véve szemügyre a dolgot, a megfelelő kozmológiai felfogással felfegyverkezve, éppen az a figyelemre méltó, hogy egyáltalán van kapcsolódó része. Az agyunk mintegy ablak U2 tartalmára, de olyan ablak, amiből csak részleges kilátás nyílik a tájra. És éppen e részlegességből táplálkozik az anyagi világtól való függés illúziója, és talán (részben) ez magyarázza, miért vagytok hajlandók ti emberek együtt élni az anyagi emergencia paradoxonával. Ha a saját agyatokon és más agyakon kívüli látószögből vehetnétek szemügyre U2-t, semmi hajlandóságot nem éreznétek az anyagi eredet mítoszának elfogadására. Akkor belátnátok, hogy az agyak kicsiny pocsolyák csupán, amelyekbe a tudatosság véghetetlen óceánja csak részlegesen szivárog át.



Pánpszichizmus

CM: Annyira kerülöd a mágiát, hogy kezd egyre misztikusabban hangzani, amit beszélsz. A teóriátokról egy olyan elmélet jut az eszembe, amelyet nálunk bizonyos extravagáns és misztikus hajlamú gondolkodók vallottak: és ez a pánpszichizmus. A pánpszichizmus szintén sokkal kiterjedtebbnek tartja az öntudatot, mint általában gondoljuk, s a pszichikus nyersanyagot, amelyből az egyéni tudatok felépülnek, már azokat megelőzőleg is létezőnek tekinti. Eszerint a primitív tudatiság áthatja a fizikai világegyetemet: a sziklák is tudati sajátságokat képviselnek. De ez a tanítás legalább, szemben a tiétekkel, emez elő-tudatos alapot a mi univerzumunkra korlátozza, és a tudatosságot a szokásos anyagdarabokhoz köti. Miért nem veszitek kölcsön a pánpszichizmus gondolatát, a ti tágabb tudati valóságotokat kényelmesen az anyagi világba illesztve? Miért van arra szükségetek, hogy a redukálhatatlan tudati sajátságokat U2-beli anyagtalan partikulárék képviseljék U1-beli anyagi dolgok helyett?

MC: Végre egy teljesen jogos kérdést teszel fel, amely a megfelelő alapelvekből indul ki. A pánpszichistáknak természetesen teljesen igazuk van, hogy lemondanak az anyagi eredet eszméjéről, és az öntudat alapját valami olyasmiben keresik, ami képes lehet azt létrehozni - azaz önnönmagában. Az pedig, hogy az agyat lényegében az elemi tudatos alkotók rendszerbe szervezőjének tartják, nem pedig az öntudat varázslatos megteremtőjének, jó összhangban van a mi felfogásunkkal: nincs tudatos eredmény tudatos forrás nélkül (ha egy percre félretesszük az absztrakt emergentizmust). És elég messzire tekintők a pánpszichisták ahhoz is, hogy felismerjék: ehhez az egész valóság újfajta felfogására van szükség, s nem csupán ama kicsi darabkájáéra, amelyikben az agyak lakoznak, s e felfogás szerint az

öntudat egyáltalán nem az a kései és élősdi vendég, aminek eladdig tűnt. Az öntudatot valóban a világegyetem alapvetőbb és ősibb vonásának kell tartanunk, mint azt materialista gondolkodóitok vélelmezték. (Egyébként éppen ez utóbbi filozófusok az igazi misztikusok: ellenállhatatlanul a fakírok jutnak róluk az eszembe, akiknek sípszavára a szőnyegük állítólag a levegőbe emelkedik - ahol a síp hangja az idegi ingerületsorozat, a repülő szőnyeg pedig a hozzá tartozó tudatos állapot.)

A pánpszichisták alapvetően azért tévednek el, mert nincs elég képzelőerejük vagy bátorságuk ahhoz, hogy tudatos anyagukat a részecskecsomók térbeli világán kívülre helyezzék, hogy majd csak később kapcsolódjék hozzá. Sejthetőleg azt tételezik fel, hogy a tudati sajátságokat nem képviselheti más, csakis kiterjedt fizikai dolgok; pedig a valóság az, hogy fizikai dolgok a szó szoros értelmében véve sohasem képviselnek tudati sajátságokat - csupán hozzákötődhetnek olyasmikhez, amik igen. E fundamentális hiba következtében a pánpszichizmus olyan nehézségekbe botlik, amiket saját kozmológiájának keretei között lehetetlen leküzdeni. Konkrétan, képtelen megmagyarázni, hogy az agykérgen kívüli anyag állítólagos tulajdonságai miért nincsenek hatással az anyag viselkedésére; hogy például a részecskefizika miért boldogul anélkül, hogy az atomoknak lelki sajátosságokat tulajdonítana a fizikai sajátságaikon fölül. A hidrogénatom viselkedésének egyszerűen nincs olyan leírása, amely szerint nyomvonalát belső tudati állapotok feltételezésével kell megmagyarázni - szemben a hozzánk hasonló, agykéreg-irányította rendszerekkel. A pánpszichista által feltételezett proto-tudatos állapotoknak az atomokban, asztalokban és fekete lyukakban nincs semmiféle oksági erejük az őket állítólag hordozó fizikai tárgyak vonatkozásában. És éppen ezért nincs is semmi tanújele annak, hogy e tárgyaknak tudati állapotaik vannak - pontosan úgy viselkednek, mintha nem volnának. Ráadásul persze ez az erőtlenségük kevéssé teszi alkalmassá e sajátságokat arra, hogy kiadják a számunkra ismerős tudatállapotokat, hiszen azoknak viszont van hatóképességük. A probléma nyilvánvalóan abból ered, hogy a pánpszichista ragaszkodik hozzá, hogy a tágabb tudati valóságot a fizikai világegyetembe helyezze: a gondok azonnal megszűnnek, amint az öntudatnak saját univerzumot adunk, amiben jelenségei függetlenül léteznek. Nincs tehát szükség arra, hogy a tudati sajátságokat szétterítsük az egész fizikai világra, ahol pedig kézzelfoghatóan nem játszanak szerepet; inkább terítsük szét őket a saját univerzumukban, s csak ott építsünk oksági kapcsolatot, ahol az láthatólag megvan. Hát bizony, ha a pánpszichisták (tágabb tudatos valóságfogalmukkal és az agy kombinatorikus felfogásával) összedugták volna a fejüket a karteziánus dualistákkal (akik felismerték a nem-fizikai hordozó szükségességét), és egy kicsit elgondolkoztak volna a kozmológián, el is juthattak volna a helyes hiperdualista elmélethez. A hiperdualizmus végül is valójában csak a megszokott földi dualizmus bizonyos pánpszichista elemekkel kombinálva, majd kozmikus síkra emelve - már ha ettől egy kicsit is elfogadhatóbbnak tűnik számodra. Az igazság tehát elérhető lett volna nektek, földieknek is, ha meg lett volna bennetek a bátorság, hogy igazán nagyban gondolkodjatok. Amikor az öntudat problémájáról van szó, a kishitűség a haladás legfőbb ellensége.



Az agy képességei

CM: Az biztos, hogy akármerre vezet is a vizsgálódás fonala, te rettenthetetlenül követed: ami nehézséget csak felvetek, azt mind erénynek állítod be! Megpróbálkozom még egy végső ellenvetéssel, ami ugyan sokkal engedékenyebb az alapfelfogásotok iránt, de úgy látom, hogy még nem adtál rá választ. Egyszerűen arról van szó, hogy a hiperdualizmus - amikor meghagyja az agy jelentős strukturális szerepét a számára hozzáférhető U2-beli tudatos nyersanyag formálásában vagy szervezésében - azt kockáztatja, hogy a lényegi nehézség pontosan ugyanaz marad, mint ahonnan kiindult. Hát az öntudat-anyag sajátos (akár egyéni, akár egy fajra jellemző) tudattá alakítása vajon nem ugyanaz a régi mese a problémás emergenciáról, amit olyan eltökélten elutasítotok? Az agy, ez az anyagi dolog, még mindig lényeges alkotómunkát végez, amikor az öntudatot arra a formára hozza, amelyben megtapasztaljuk; tanításotok szerint nem passzív szemlélő csupán. Tehát ez a teremtőerő nem kényelmetlenül hasonlatos a számunkra kedvesebb anyagi teremtéshez?

MC: Már megint jó kérdést tettél fel: ez tényleg olyasmi, amin spekulálva sok éjszakát átvirrasztottunk. Természetesen jól mondod, hogy a mi álláspontunk szerint az agy szerkezete képes arra, hogy tudati újdonságot hozzon létre - nagyjából úgy, ahogyan a természetes kiválasztódás fizikai újdonságot hozhat létre. Tehát kombinációs képessége az öntudat új formáihoz vezethet. Viszont az itt feltételezett teremtőerő teljesen más nagyságrendű, mint amit a földi típusú anyagi emergenciánál elképzeltek. Szerintetek az agy fizikai formája képes úgy működni, mint egy (kiszámítható?) függvény, amely fizikai sajátságok egyedi eseteihez tudatos sajátságok egyedi eseteit kapcsolja - tehát áthidalja e hatalmas ontológiai szakadékot. Mi viszont csupán azt állítjuk, hogy olyan függvény, amelyik egyfajta tudati sajátossághoz kapcsol egy másfajtát; nem győzöm ismételgetni, hogy a szerepe csupán kombinációs, nem megalapozó vagy abszolút teremtő. Valóban komoly tudományos kérdés, hogy részleteiben hogyan is valósítja meg e kombinatív átalakítást, de ez a kérdés stabil kozmológiai előfeltevésekből indul ki: az agynak nagyon ügyesnek kell lennie, de nem kell bűvésztrükköket bemutatnia. Az agy fogadja és szervezi a már meglévő tudati alkotóelemeket, de ez egyáltalán nem ugyanaz, mint hogyha önnönmagából vonná ki ezeket: mintha a tudatos állapotokat ki lehetne bányászni az idegi alapjukból, mint a drágakövet a sziklából! Az agyban valami tudati kémiaféle folyik, ami a nyersanyagokat U2-ből válogatja; de az alkímiára nem képes - nem tud a semmiből valamit csinálni.

A tudat kutatóit nálunk leginkább az a kérdés foglalkoztatja, hogy vajon a tudati folyamatokat, amint találkozunk velük, valamiképp fel lehet-e bontani analízis révén egyszerűbb összetevőkre, ugyanúgy, mint az anyagot. Milyen a tudati állapotaink mélyebb természete? Létezik-e esetleg egy olyasféle táblázat az öntudat területén is, mint a kémiában? Vajon megtapasztalt tudatállapotaink végső soron ezen alapelemek komplexumaiból állnak? Vannak-e U2-ben érvényesülő természettörvények, amik meghatároznák, hogy a tudatos primitívumok hogyan kapcsolódhatnak és társulhatnak egymással, létrehozva így az öntudat flóráját és faunáját, amelyet agyunk elébünk tár? Egyszóval, milyen U2 természettudománya? Megvan-e benne ugyanaz a mélység és nehézség, ami U1 természettudományaira jellemző? Van-e például a kvarkoknak tudati megfelelője? Lehetségesek-e alapvető meghatározatlanságok U2-ben? Ilyesfajta kérdésekre keressük a választ.

E kérdések megválaszolásánál természetesen az a gond, hogy az öntudatra vonatkozó fogalmaink közvetlenül függenek a tudat introspektív észlelésétől, illetve viselkedésbeli kifejeződésétől; ami viszont, meglehet, csak a természeti konstrukció bonyolult folyamatának végeredménye. E fogalmak nem hatolnak, az agy komplex hatásait mintegy megkerülve, közvetlenül kozmikus forrásukig; majdhogynem arról van szó, hogy az agy elrejti előlünk, milyenek is U2 összetevői elemi formájukban. Fogalmaink sokféle tudati állapotot ábrázolnak - például a fájdalmat - úgy, mintha azok elemezhetetlen, egyszerű, mintegy egydimenziós dolgok volnának; de meglehet, e fogalmak egyáltalán nem bánnak méltányosan a jelenségek természetes mélyszerkezetével. A tudatra vonatkozó fogalmaink, meglehet, mélységesen felszínesek: maga az a mód korlátozza őket, ahogyan agyunk a tudati állapotokat feltálalja nekünk. Általános elméleti megfontolásokból vonzónak tűnik, ha úgy fogjuk fel U2-t, mint amely maga is rendelkezik azzal a nomológiai mélységgel, amelyet U1 lakosai mutatnak; de páratlanul nehéz olyan tudati fogalomkészletet kialakítani, amely képes lenne e mélység megjelenítésére. A sors fintora tehát, hogy esetleg éppen az agyunk akadályozza meg, hogy tudományosan hatékony elméletbe foglaljuk U2 rejtett működését, illetve magát az U1-gyel fennálló kapcsolatát. Az U2-ből átküldött üzenetek minden valószínűség szerint kódolva vannak, és talán meg sem fejthetők a mi behatárolt helyzetünkből. Nem tudjuk kikövetkeztetni az alapot a következményéből.

Ez meglehetősen frusztráló, bár nem vagyunk annyira idealisták, hogy U2 hozzáférhetetlenségéből arra következtetnénk, hogy U2 nem is rendelkezhetik olyasféle természetes mélységgel, mint amiről éppen most spekuláltam. Nagyon is lehetséges, hogy természete meglepő és gazdag, s igen távol esik attól, ahogyan kicsiny öntudat-sávjainkat szokásosan konceptualizáljuk. És ez a természet, akármilyen valóságos, mégis teljesen megismerhetetlen lehet éppen azon lények számára, amelyek megnyilvánulásaiból hasznot húznak (ha ez az ideillő kifejezés).22 Ki tudhatja, a lehetőségek közül melyek válhattak valósággá odakint, az objektív világban? Arra gondolok, hogy a világot nem izgatja, ki tudjuk-e bogozni a rejtélyeit, ugye?

CM: Látom már, hogy nem csupán nem piruló dualisták és szemérmetlen platonisták vagytok, hanem szégyentelen realisták is. Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, az egész álláspontotok a realista alapelvek elfogadásától függ, nem így van? Előtérbe toljátok a metafizikát, az ismeretelmélet meg gondoskodjék magáról, ahogyan tud.

MC: Tökéletesen igazad van; viszont talán éppen a realizmustól való ódzkodás megrögzött hajlama váltja ki az emberi lényekből szívós kozmológiai baklövéseiket, ha szabad őszintén szólnom. A fajod láthatólag eltökélten hisz benne, hogy az objektív valóság történetesen pont arra a kis részletre korlátozódik, amelyre gyengécske megismerőerőit rászegezheti. Ez nem csupán metafizikailag képtelenség, hanem egyúttal az egocentrizmus olyan fokáról árulkodik, amely nagyon is összhangban van az erények ama szűkösségével, amely oly feltűnő a Föld bolygón. Egy kicsit szerényebben! Próbáljátok meg, hogy ne mindent a saját korlátos szempontotokból nézzetek. Becsüljétek meg a nem emberi világot is!

CM: E nemes eszményekkel semmiképpen sem kívánnék vitába szállni, de az általad oly nagyra becsült realizmussal sem. Magam mindig is törekedtem a denevér szempontját is tekintetbe venni, több mint egy értelemben is. De nem támogathatom a ti kozmológiátokat csupán azért, mert etikailag magasabb rendű a miénknél. Az talán nem az idealizmus egy formája, ha azt képzelitek, hogy a természetit az erkölcsi alakítja? De azt megígérem, hogy alaposan végig fogom gondolni a dolgot. Bármi, ami segít helyére tenni az emberiséget, érdemes arra, hogy komolyan megfontoljuk. Van mit megemésztenem, annyi szellemi táplálékkal láttál el: már érzem is, hogy közeleg a szellemi gyomorgörcs. Időbe telik, amíg a hiperdualizmust feldolgozza a szervezetem. Akkor most hazamehetek?

MC: Feltétlenül; nem áll szándékunkban, hogy akaratod ellenére itt tartsunk. Egyszerűen csak arra gondoltunk, hogy az őszinte filozófiai véleménycsere minden érintett félnek javára válnék. De, a nyíltság szellemében, meg kell mondanom, hogy semmit sem változtattál eredeti benyomásomon, miszerint az emberi gondolkodás e téren szánalmasan tévelyeg. Félig-meddig azt reméltem, hogy talán mondasz valamit, hogy eloszlasd a paradoxon látszatát, ami oly szembeszökően sújtja a földi ortodoxiát, és lesz valami nyomós érved a mi hiperdualizmusunk ellen. Ámde - semmi ilyesmi nem történt.

CM: Be kell vallanom, hogy nálam viszont elérted azt, hogy rákérdezzek: mi is igazolja szilárd elkötelezettségemet ama monisztikus kozmológia mellett, amit eddig magától értetődőnek tekintettem - szemben az általad rám tukmált alternatívával. El kell majd döntenem, hogy alaposan végiggondolva a dolgot, van-e bármiféle racionális alapja e régi meggyőződésemnek. Ki tudja, talán vagy húsz év múlva tisztán látni fogom az utat, amelyen csatlakozhatom hozzátok a hiperdualista mennyben! (Azért valahogy nem hiszem igazán-)

MC: Akkor hát elértük célunkat azzal, hogy idehoztunk. Komoly megpróbáltatás volt számunkra megfigyelni egy egyébként viszonylag intelligens fajt, mely megátalkodik e perverz eltévelyedésben. Remélem, hogy a földre való visszatérésed után megkísérled majd felhívni társaid figyelmét a hiperdualista tanításra, hogy azután ki-ki maga értékelhesse. Meglehet, ők emészthetőbbnek találják majd, mint te- Most pedig beszállhatsz a neutron-transzporterbe, és hazatérhetsz a Földre. Jó utazást!



Utóhatások

És valóban, biztonságban hazajuttattak szülőbolygómra, testileg egy darabban, de szellemileg jól felkavarva (U1-ben rend, U2-ben káosz). Továbbra is álmatlanságban szenvedek a test-tudat kérdése feletti aggályoskodás miatt, de legalább van már egy másik teória is, hogy lekösse a gondolataimat. Azért elég különös érzés, ahogy itt fekszem a sötétben és az öntudatomra koncentrálok, és közben úgy gondolok rá, mint egy másik dimenzióból eredő, véletlen átszivárgásra, amit túlságosan is tevékeny agyam szippantott be: hibrid lény vagyok, aki természete szerint két olyan univerzumot lovagol meg egyszerre, amelyeknek sohasem kellett volna találkozniuk. Mindeközben a többi anyagi tárgy körülöttem az egyetlen univerzumra korlátozódik. Hol is vagyok igazában? Ez új értelemmel tölti meg a kifejezést: "a felhők között jár a gondolataival". Az agyam a kulcs, amely nyitja a másik világba vezető kombinációs zárat. Örüljek, hogy a természet feltalálta e kulcsot? Mi lenne, ha nem találta volna fel? És mi történik majd velem, ha meghalok? De legalább nem vagyok egyedül e meghasadt állapotban: ha a hiperdualizmus igaz, akkor mindannyian egy csónakban evezünk - a két világ határán élünk. Amennyiben öntudatos organizmusok vagyunk, a természetünk lényege az, hogy e két önálló szférát - meghökkentő módon - rokonságba hozzuk. És ez sok mindent megmagyarázna, a filozófiában meg egyébként is.


(Fordította: Ruzsa Ferenc)



Cikk eleje Cikk vége Bezárás



JEGYZETEK


1 E magasabb rendű szubjektív állapotok viszonylag kevés figyelmet kaptak, szemben az elsőrendű szubjektív állapotokkal, amiket (például) 'Milyen denevérnek lenni?' ('What Is It Like to Be a Bat?', 1974) c. cikkében Thomas Nagel tárgyal. Vannak-e olyan specifikus minőségek, amelyek intencionális tárgyai más minőségek? Hogyan függ össze e kérdéssel a tartalomra vonatkozó externalizmus? Valóban van olyan külön szubjektív állapot, ami a számunkra felfoghatatlan szubjektív állapot észleletét tükrözi - az "idegen szubjektivitás minősége"? És így tovább. E kérdések abba a körbe tartoznak, amit talán más tudatok fenomenológiájának nevezhetnénk.

2 Az olvasók felmérhetik, mennyire jellegzetes, ha belelapoznak Az öntudat problémája című könyvembe (The Problem of Consciousness, 1991). Az ottani érvelésben az anyagi eredet (emergencia) előfeltevése döntő fontosságú; e fejezetben éppen ez kérdőjeleződik meg (bár nem általam). Pillanatnyilag úgy vélem, hogy bizarr vendéglátóm álláspontja a legerősebb vetélytársa a fent említett könyvben védelmezett nézetnek. Persze arról szó sincs, hogy én azt szeretném, hogy ez az alternatíva járható legyen. De az ellenfél is hadd jusson szóhoz.

3 E fejezet legközvetlenebb kiváltó oka Peter Unger egy megjegyzése volt (ha jól értettem, Michael Lockwoodot idézte): szerinte az a baj a test-tudat probléma szokásos elméleteivel, hogy nem elég elképesztőek. E megjegyzéssel rokonszenvezve tűztem magam elé a célt, hogy olyan elméletet alkossak, ahol pozitívum, ha valami elképesztő: egy "teljesen szabadfogású" elméletet. A (földi mérték szerinti) belső valószerűséget könyörtelenül fel kívántam áldozni a bizarr, önmagán belüli koherenciának. Az elképesztőség e kívánalmát nevezzük 'E-szabálynak': egy anyagában kielégítő és formájában korrekt öntudat-elmélet legyen a lehető legszertelenebb, betartva a magyarázóerő minimális kritériumát. Mint ki fog derülni, a Marsbeli Csodalény elmélete nagyon is megfelel az E-szabálynak. Egy korábbi szövegváltozathoz fűzött megjegyzéseikért köszönet illeti rutgers-i kollégáimat: Jerry Fodort, Barry Loewert, Brian McLaughlint és Tim Maudlint, továbbá Peter Ungert, Consuelo Pretit és Galen Strawsont.

[MC az eredetiben My Captor, azaz Foglyul Ejtőm; a magyarítás mentsége, hogy esetleg a szerzőt is inspirálta a Marsbeli krónikák, azaz a Martian Chronicles sci-filozofikus világa - a ford.]

4 Lásd Richard Dawkins elemzését a DNS előtti replikátorok Graham Cairn-Smith-féle kristály-elméletéről: A vak órásmester (1986), 6. fej.: Először sár; azután kristályok; és végül mi. (Azután valószínűleg vissza a sárba.)

5 Én nem tartozom e derűs utópisták közé, akik a priori meg vannak győződve róla, hogy az emberi tudomány elkerülhetetlenül elvezet mindennek a teljes ismeretéhez. Az öntudat problémájának (McGinn, 1991) uralkodó hangulata a megismerési pesszimizmus.

6 Összevethető ezzel a Nagel-féle 'mindent átható világlélek, a téridő szellemi megfelelője, amit bizonyos fizikai tevékenységek aktiválnak' (1986, 30. o.).

7 Természetesen az analógiát nem szabad betű szerint venni, hiszen a madarak ténylegesen vándorolnak az egyik helyről a másikra, az agyak viszont nem utaznak el U1-ből U2-be: U1-ből ki sem mozdulva aknázzák ki U2 tartalmát. De azért mindkétféle kapcsolat egy távoli területtel (vigyázat!) biológiailag hasznosnak bizonyult.

8 Tehát az öntudat nem ugyanolyan okból létezik, mint a szív és az agy, tehát nem a biológiai hasznosság miatt. Az öntudat nem lényegileg biológiai a hiperdualizmus szerint: a gének csupán kiaknázták előzetes meglétét, ahogyan ezt sok más lényegében élettelen anyaggal is megteszik. Ebből a szempontból az öntudat jobban hasonlít a vízhez, mint a vérhez; nem annyira szerv, mint valamely szerv egyik alkotója.

9 Ezt az álláspontot képviselem Az öntudat problémájában: az anyagi eredet tényének bizonyosságához párosul a mechanizmus beismert nem-értése.

10 Ez nem ugyanaz, mint Berkeley (jóval védhetőbb) álláspontja, miszerint mindaz, amit mi "anyagi tárgynak" nevezünk, valójában tudatunk vagy Isten tudatának ideája csupán. Hanem az a tézis, hogy az anyag, a Berkeley által elvetett értelemben, a tudat következménye: tehát olyan szubsztancia volna, amelynek természete alapvetően különbözik a tudat természetétől. MC azt nem tudja felfogni, hogyan kapcsolhatja valaki össze az irreducibilitást [redukál- hatatlanságot, visszavezethetetlenséget] (ami egyfajta dualizmus) az egyiknek a másikból eredeztetésével, akármelyik irányban is. Ha egyszer a redukció lehetőségét elvetettük, szerinte már végig kell menni a dualista úton, s nem ámíthatjuk magunkat a másikból való eredetről szóló fecsegéssel. Más szóval a tisztességes materialistáknak és idealistáknak joguk van az emergencia fogalmára, másoknak nem.

11 Ilyen szakmán belüli dualista például Karl Popper és John Eccles; lásd Az Én és az ő agya c. könyvüket (Popper és Eccles: The Self and its Brain, 1977).

12 Fodor unszolt, hogy vegyem tekintetbe ezt a fajta ellenvetést is, amit örömmel megteszek. Ez a problémakör Peter Strawson Egyének (Individuals, 1959) c. könyvéből ismerős, ami a tér elsődlegességét hangsúlyozza az individuációban.

13 Gyakorlatilag így különbözteti meg Berkeley az azonos tudati típusok példányait: különböző énekben fordulnak elő. A gondolatmenet persze körben forgó lesz, ha a továbbiakban az éneket a tudati eseményekkel individuáljuk. Hogy ez baj-e, attól függ, mennyire ambicionáljuk az egyedítést.

14 Donald Davidson 'Az események individuációja' ("The Individuation of Events', 1980) c. cikkében javasolt egy kauzális kritériumot az események azonosítására. A körben forgás itt abból a nyilvánvaló tényből ered, hogy az esemény-példányok okai és okozatai szintén esemény-példányok.

15 A dualista immaterializmussal szembeni ortodox ellenállás, nagyjából ebben a gondolatkörben, olvasható A tudat jellege (The Character of Mind, 1982) c. könyvem második fejezetében.

16 Nem tudom, MC kezében volt-e Harry Field műve: Tudomány számok nélkül (Science Without Numbers, 1980), ez a nominalizmus erényeiről írott himnusz; ha igen, akkor láthatólag nem győzte meg (talán, mert ő más életformához tartozik).

17 E kérdés megfontolására Roger Penrose egy a Rutgersen 1990-ben tartott előadása késztetett. Penrose arra kérdezett rá, hogyan integrálhatnánk egyetlen egységes világszemléletbe az anyagot, a matematikát és a tudatot.

18 A funkcionalizmusnak az a fajtája, amelyik a számítógép-modellre épül: Hilary Putnam és követőinek népes tábora.

19 Úgy értem, hogy még ha a számítást bizonyos feliratokba foglalt számjegyeken végzett tapasztalati műveletként fogjuk is fel, még mindig igaz marad, hogy közvetve a számokról van szó, hiszen a számjegyek számokat jelölnek. Persze valójában sokkal természetesebb úgy fogni fel pl. az összeadást, mint magukon a számokon végzett műveletet (kétségkívül olyan nem elvont entitások közvetítésével, mint a papírra írt jelek).

20 Putnam szerint "a funkcionális állapot hipotézise nem összeegyeztethetetlen a dualizmussal!"

21 Másképpen a kvantummechanika Everett-Wheeler-Graham-féle értel- mezése. Népszerű ismertetését lásd Gary Zukav könyvében: A táncoló wu li mesterek. Az új fizika áttekintése (The Dancing Wu Li Masters: an Overview of the New Physics, 1979).

22 Azt az elgondolást, hogy az öntudat természetének létezhet egy mélyebb, megismerhetetlen rétege, védelmembe vettem 'Az öntudat rejtett struktúrája' című cikkemben ('The Hidden Structure of Consciousness', in McGinn 1991). Az öntudat ilyen felfogása tehát nem az anyagi emergentisták kizárólagos tulajdona: a dualisták is lehetnek noumenalisták. Tulajdonképpen talán rá is kényszerülnek ahhoz, hogy az interakció problémáját - amiről MC is elismeri, hogy félelmetes - kezelni tudják.


Cikk eleje Jegyzetek Bezárás