TUDOMÁNYOK, TÖRTÉNETEK -

GOETHE ÉS KUHN TUDOMÁNYFEJLŐDÉS-

ELMÉLETEI


ZEMPLÉN GÁBOR



I.


A (klasszikus) angolszász filozófiát a legutóbbi időkig bizonyos távolságtartás jellemezte az angol-amerikai irodalomtól, vagy akár a világirodalomtól. Nem csoda, hogy az elmúlt százötven évben főként íróként elkönyvelt J. W. von Goethe tudományos, tudományelméleti és tudománytörténeti írásai sem kerültek a (jórészt analitikus, angolszász filozófiához közel álló) tudományfilozófusok érdeklődésének homlokterébe. Jelen írás nem is próbál komoly kísérletet tenni arra, hogy mindezen változtasson. Figyelmet érdemlő azonban, hogy Goethe tudománytörténettel foglalkozó írásai az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb publicitást kaptak. Ennek egyik oka, hogy a tudománytörténet-írásban változás következett be, amelyet részben félrevezető, de érthető módon "kuhni fordulat"-ként emlegetnek, és Goethét egyre többen e fordulat egyik előfutáraként tartják számon. I. B. Cohen nyomán1 sokan keresnek (és találnak) olyan szöveghelyeket Goethénél, amelyek a paradigmaváltásokról, a természettudomány fejlődésének szociológiai faktorairól, a tudományos nyelvezetről, stb. szólnak. Színelméletének történeti részében Goethe megjegyzi: "Afelől, hogy a világtörténelmet időről időre át kell írni, napjainkban már semmi kétség sem maradt. Ez a szükségszerűség azonban nem abból fakad, hogy sok történést újólag fedezünk fel, hanem abból, hogy új szempontok adódnak, mivel a fejlődő kor embere olyan helyzetbe kerül, ahonnan a múltat újszerű módon lehet áttekinteni és megítélni. És ez a természettudományokkal is így van."2 Ez és az ehhez hasonló megjegyzések nagyon elütnek a felvilágosodás és a kora XIX. században bevettnek tekinthető tudományképtől és sokkal közelebb állnak a posztkuhniánus tudománytörténet-szemlélethez.

A dolgozat célja az, hogy Goethe és Thomas Kuhn munkáit egymás tükrében vizsgálva, néhány részletkérdésre választ találjon. Az összehasonlítás természetszerűleg aszimmetrikus, fragmentált. Célom "az alkalmazás és illusztrálás fogalmai által sugallt prioritásokat" megingatni3 Stanley Cavellt követve - akiről Kuhn a Tudományos forradalmak szerkezetében (TFSZ) úgy nyilatkozott, hogy ő "az egyetlen ember, akivel félmondatokban is tudtam beszélni a gondolataimról"4. A reciprok vizsgálat könnyen parttalanná válhat, ezért itt mindössze két kérdést vizsgálok. Egyrészről Goethe tudományos munkáit értékelem a kuhni modell fényében, másrészről a korai Kuhn tudományelméletének egyes fogalmait vetem össze Goethe tudománytörténeti írásaival. A kettő csak első ránézésre tűnik hasonlónak. Az első inkább tekinthető szigorúan véve tudománytörténetinek, itt a fő cél Goethe tudományos (fény- és színtani) munkájának kuhniánus értékelése. A második ezzel szemben historiográfiai jellegű és a tudománytörténet-íráshoz kapcsolódik: Goethe saját tudománytörténetírása felhasználható egyes problémák megvilágítására Kuhn írásaiban.


Goethe tudománya Kuhn szemével5


II.


Sokan ma is tudománytalannak, egy "zseniális dilettáns" munkájának tartják Goethe természettudományos műveit6, bár ez az álláspont egyre kevésbé tartható.7 Mindenképpen figyelemre méltó a jelenség: a természettudósok nagy része ma sem hajlandó elfogadni a goethei írásokat legitim tudományos művekként. Goethe Newton-ellenes polémiáját még akkor is hibásnak tartják, amikor a mai tudomány már jórészt leszámolt a XIX. század erősen torzított Newton-képével. Mi lehet ennek az oka?

Kuhn leírásából mindenképp az következik, hogy a tizennyolcadik század Nyugat-Európájában a látáselméletek szempontjából már kialakult a normál tudomány, a tizenhetedik századot jellemző konkurens - Descartes, Huygens, Hooke, Newton stb. nevéhez fűződő - elméletek közül8 a tudósközösségek Európa-szerte Newton elméletét fogadták el. Ez az elmélet "elég jól megmagyarázza az illető tudomány művelői számára könnyen hozzáférhető megfigyelések és kísérletek többségét"9, és meghatározza az "előnyben részesített vagy megengedhetőnek vélt analógiákat és metaforákat"10. Annál is inkább érdemes ezt elfogadnunk, mivel Kuhn maga is Newton Optikáját említi egyik példájában: az Optika feldolgozásmódja újszerű volt, és nagyszámú megoldandó problémát hagyott maga után.11 Goethe korára jellemző volt a "félreérthetetlen közmegegyezés"12 a newtoni munkával kapcsolatban, és így az optikai kutatásokban a Kuhn által leírt "érettség jele" felismerhető.13

Ezzel a normál tudománnyal szembeszállva írta meg Goethe fény- és színelméleti munkáit, amelyeket a tudósközösség nem fogadott osztatlan elismeréssel. Korai írásainak sikertelenségét könnyebb magyarázni: az 179091-ben írt Adalékok az Optikához III. esszé, cikk jellegű és terjedelmű írás volt. A kuhni modell értelmében az ilyen kevéssé alkalmas arra, hogy megingassa egy tudósközösség véleményét: rövid terjedelmű írások alapvetően a normál tudomány fegyvertárához tartoznak. Valóban, ha Goethe kevésbé szakadár nézeteket valló írásait, pl. biológiai esszéinek hatását vizsgáljuk, jól megfigyelhetjük a különbséget. Ifjúkori oszteológiai írásait idővel általánosan elfogadták, A növények metamorfózisáról írt munkája, valamint késői, A vegetáció spirális tendenciájáról írt esszéje beépült a tizenkilencedik századi biológus-köztudatba, még Darwin is idézte azokat.14

Az Adalékok az Optikához visszautasítása indította arra Goethét, hogy hosszú évek munkájával megírja Színelméletét, és ezzel megalapozza, alátámassza és bizonyítsa antinewtoniánus elméletét.15 Ez utóbbi munka már több hívet szerzett számára (kortársai közül pl. Seebeck, Schopenhauer, Coleridge, később Helmholtz, Tyndall stb.), azonban sosem vált általánosan elfogadottá.



III.


Próbáljuk meg értelmezni Goethe színelméletének recepcióját, amely mű úgy is tekinthető, mint egy, a newtoni elmélet tizenkilencedik század eleji válságát felismerő rivális elméletek közül. Goethe Színelmélete, szemben Young és Fresnel hullámelméletével, alapvetően sikertelenként könyvelhető el. Megválaszolásra vár, hogy milyen alapon döntött a tudósközösség az egyik elmélet elvetéséről és a másik elfogadásáról. Két lehetséges válasz tűnik a legkézenfekvőbbnek. Megmutatom, hogy egyik sem ad igazán jó magyarázatot.

a) Amennyiben Goethe nem tekinthető tudósnak, úgy nem is képzelhető el, hogy a tudósközösség16 elfogadja megoldási javaslatát. Bár a tudomány válságait megoldó újítás Kuhn szerint gyakran származik a közösség perifériáján található tudósoktól, vagy éppen kezdőktől, akiket az iskolázás nem tett elég konzekvens "normál tudósokká", a megoldás nem származhat nem-tudóstól, dilettánstól. Bár "megtörténhet, hogy valamelyik szakterület válságát egy másik szakterületen kifejlesztett új eszközök Y vagy új törvények Y átvétele váltja ki"17, az nem képzelhető el, hogy a válság megoldása a tudósok közösségén kívülről származzon.

A kuhni történész rekonstrukciója alapján az új paradigma létrehozója mindenképpen tudós, még akkor is, ha más a fő kutatási területe (a kémikus Dalton, elsősorban mint meteorológus tevékenykedett), vagy akár más a végzettsége. Avogadro a jogi doktorátus megszerzése és három év ügyvédeskedés után kezdett (magánúton) matematika- és fizikaleckéket venni - mégis az 1860-as vegyészkonferencia után lett világhírű. Ennél egyáltalán nem tűnik kisebb munkának a szintén jogi végzettségű Goethe húszévnyi bíbelődése prizmákkal, lencsékkel, színes kártyákkal. Őt azonban sokan csak laikusként, dilettánsként tartják számon.

Ez érdekes problémát vet fel. A tudománytörténész rekonstruk-ciója során a később elfogadott válságmegoldási javaslattal előállók tudósokként jelennek meg a tudománytörténetben, míg a sikertelen kísérletek szerzői korántsem biztos, hogy beemelődnek a tudósok közösségébe. A kívülálló, nem szakmabeli tudósként jelenik meg, ha később - akár generációnyi késéssel, mint Mendel vagy Avogadro esetén - elfogadják elméletét. Egy ugyanilyen kívülálló dilettánsnak minősül, ha elképzelései nem lesznek általánosan elfogadottak. Ha elfogadjuk Kuhn védekezését a paradigmák és tudósközösség körkörös definícióját illetően, vagyis hogy "a tudományos közösségek elkülöníthetők - és el is kell különíteni őket - anélkül is, hogy előzőleg igénybe vettük volna a paradigmák segítségét"18, az itt vázolt probléma nem oldódik meg. Ha Kuhn adott is volna számos jól kidolgozott példát arra, hogy kiket tartunk tudósnak, mit is tekintünk tudósközösségnek (nem adott), az bizonyosan nem eldönthető, hogy kik tartoznak ennek a perifériájához, vagyis kik azok, akik a többé- kevésbé elmosódott határú, nem egyértelműen elkülöníthető közösséghez "még épp hogy" tartoznak. Kuhn nem jelöli ki, kik hivatottak végső soron megoldásokat szolgáltatni a tudósközösség által felismert válságra, csak az állapítható meg, hogy mindazok, akik sikeres válaszokat adnak válságokra, azokat a történész (ha mégoly periferikusan is) a tudósközösséghez tartozóknak fogja tartani. Ez a post hoc besorolás könnyen vezethet "műtermékek" képződéséhez, és annak a látszatát keltheti, hogy a tudomány fejlődése alapvetően belső folyamatok fejleménye, hiszen a kívülről származó ötleteket is a perifériáról eredezteti Kuhn.

Az egyik lehetőség tehát, hogy Goethe dilettantizmusával indokoljuk színtani munkáinak sikertelenségét. A laikus költő nem-tudósként nem lehetett fontos résztvevője kora tudományos életének. Az ilyen rekonstrukció problémájára rámutattam: a válságot feloldó kísérletek mindig tudóstól származnak, a sikertelenek azonban vagy tudóstól, vagy dilettánstól. Ugyanolyan helyzetű, ugyanolyan kapcsolatokkal rendelkező emberek esetén a tudománytörténész elképzeléseik utótörténetét vizsgálva dönt tudós voltukról. Ez az utólagos döntés a későbbiekben okként szerepel, amikor pl. Goethe elméletének sikertelenségét firtatjuk. Igen problematikus tehát ez az eljárás. A kuhni modell (és - érdekes módon - a goethei gyakorlat) lehetőséget ad az ilyen perifériára szoruló elméletek történetének feltárására, Kuhn azonban nem követte ezt az utat tudománytörténeti munkáiban (erről bővebben lásd IV. pont). A különbség jobb megvilágítása érdekében vizsgáljuk meg Goethe és Kuhn tudománytörténet-írói gyakorlatát.

Bár számos az alapvető hasonlóság a kettő között, vannak kardinális eltérések is szemléletmódjukban. Ezek közül az egyik legfontosabb az, hogy alapvetően más a céljuk és más a szemléletmódjuk. Kuhn fő célja a TFSZ-ben, hogy - szemben a korábbi tudományfilozófia normatív előírásaival - a tudományos fejlődés leírását adja. Bár modelljében gyakran és sokan relativizmust és irracionalizmust látnak, maga mindvégig küzdött ez ellen és megpróbálta megmutatni: a paradigmaválasztás nem gátja a tudományos haladásnak, éppen ellenkezőleg, lehetővé teszi azt. Kuhn a tudomány fejlődését főként internalista faktorokkal magyarázza, történetírására pedig leginkább a "whig" jelző illik. Bár szakít a tudományos elméletek fejlődésének kumulatív modelljével, mégis megtalálhatóak benne a "visszaírás" motívumai.

Az előbb láthattuk, hogy a történész mindenképpen a tudósok közösségéhez tartozónak fogja tekinteni mindazokat, akiknek az anomáliára vagy válságra adott megoldási javaslatát a közösség elfogadja. Kuhn tudománytörténeteiben mindig a nyertesek történetét írja meg19: az első nyertessel kezdődik a normál tudomány, a válságok pedig mindig a soron következő nyertes megszületése előtti időszakok. A sokáig túlélő, de nem általánosan elismert nézetek mindaddig nem érdemesek az elemzésre, nem lesznek részei a leírásnak, amíg nem válnak győztes paradigmákká - és ekkor mindössze beigazolódik Kuhn kijelentése: "Gyakran már a válság kibontakozása, illetve tudatos felismerése előtt megjelenik, legalábbis embrionális formában, az új paradigma."20 A domináns paradigmák tehát, bár szakadásokkal, de elvezetnek a ma elfogadott nézethez. Kuhn ugyan lemond a kontinuitásról, a régi paradigmából nem következik az új, de a tudomány mégis (igenis?) fejlődik nála. Bár ez a fejlődés nem jelenti az igazság megközelítését, az új paradigma problémamegoldó-képessége nagyobb a réginél.

Goethe történetírása azonban - szemben Kuhnéval - kifejezetten "anti-whig" szemléletű: bár vannak szinte egyeduralkodó dogmái egy-egy kornak, mindig megtalálhatóak azok, akik - bár tudósok - nem fogadják el ezeket. Az éppen háttérbe szorult iskolákat, gondolkodási módokat néhányan mindig képviselik, és alapvető feladata a tudománytörténetet írónak, hogy ezeket a búvópatakokat, folyamatos tradíciókat felismerje. Ez a típusú történetírás megpróbál egyformán figyelmet fordítani mind a vesztesekre, mind a győztesekre, legalábbis akik egy adott kor számára annak tűnnek. Ez persze érthető is Goethénél, aki maga is egy, korában látványosan vesztésre álló program folytatójaként szállt síkra a bevett nézettel szemben.21

b) Lehet más magyarázatot is találni a goethei program elsorvadására. Elképzelhető, hogy Goethe egyszerűen túl korán kiáltott farkast: az 1790-es években még nem volt olyan nyilvánvaló a newtoni optika válsága, mint később. Mind Young 1800 utáni, mind Fresnel még későbbi kutatásait egy olyan közösség bírálhatta el, amely tudatában volt a paradigma válságának.22 Goethe Németországa az 1790-es években azonban még (joggal?) bízhatott abban, hogy a felmerülő anomáliákat a rejtvényfejtő normál tudomány mind meg tudja szüntetni.

Kuhn többször említi, hogy a paradigmaváltáshoz kell a válság, az anomáliatudat, a működési zavar tudatosodása.23 Sokszor még jó megoldásokat is elvetnek a tudósok, ha nincs megfelelő anomália-tudatuk: "Arisztarkhosz rendszerét pedig többek között azért nem fogadták el annak idején, mert akkor nem volt válság."24 Úgy tűnhet, a német tudósközösség sem volt nyitott Goethe elméletére, hiszen nem is érezte veszélyben az akkorra már 100 éve uralkodó paradigmát. De valóban nem volt válság? Newton egész fény- és színelméletének apropója a kromatikus aberráció kiküszöbölhetetlenségének felismerése volt. Emiatt hagyott fel a lencsés teleszkóp tökéletesítésével és fejlesztette ki a tükrös teleszkópot. Első fényelméleti levele az angol Királyi Társasághoz is csak "melléklete" volt az ajándékba küldött teleszkópnak. Azonban a tizennyolcadik század közepe után nem sokkal Dollond kidolgozta az akromatikus lencsék csiszolásának módját, vagyis olyan lencséket készített, amelyek a newtoni elmélet értelmében "lehetetlenek". Goethe, amikor az akromatikus lencsék felfedezését ismerteti25, ezek létét - saját szempontjából helyesen - úgy tünteti fel, mint amelyek nyilvánvalóan ütköznek a newtoni elmélettel (vagyis komoly anomáliáknak tekinthetők és így válságot okoznak a kuhni szóhasználat szerint). Valójában azonban, bár az akromatikus lencsék létét petitio principii magyarázták, a newtoni tanok elfogadóit ez nem késztette elképzeléseik feladására, válságtünetnek sem tartották.

Goethe (tudománytörténetében) válságnak értékeli azt, ami kora legtöbb tudósának fel sem tűnt, vagy ha anomáliaként kezelték is, nem tartották válságtünetnek. Honnan látszik tehát a válság és kinek? Mint már idéztük, a paradigma "elég jól megmagyarázza az illető tudomány művelői számára könnyen hozzáférhető megfigyelések és kísérletek többségét"26. Amikor tehát új jelenségek (pl. az interferenciajelenségek) tűnnek fel, és ezekkel a régi paradigma nem boldogul, az anomáliák számának növekedésével válságba jut az adott tudományterület. De mitévők legyünk, ha olyan "könnyen hozzáférhető" jelenséget, mint azt, hogy az ég kék, nem tud jól megmagyarázni a newtoni elmélet? Ez a végig fennálló anomália másokkal kiegészülve (mint a színes árnyékok "optikai illúziói") miért nem voltak anomáliák és okoztak válságot? Az új elméletnek az anomáliákra "bizonyos pontokon más előrejelzéseket kell adnia"27, és Goethe elmélete mindkét említett esetben ki tudta küszöbölni az anomáliákat. Kérdéses, hogy miért nem fogadta el elméletét a közösség. Mert nem volt válság? Más esetekben a megszüntetett anomáliákra válság nélkül is receptívek a tudósok28 - és hajlandók akár paradigmaváltásra is -, mint például Dalton már korábban említett atomelmélete esetében. Így tehát a válság sem nem szükséges, sem nem elégséges feltétele egy elmélet elfogadásának, illetve elvetésének, de még csak a válság hiányából sem lehet levonni semmilyen következtetést? Csak a tizenkilencedik század fordulójánál maradva: Daltont a válságban nem lévő vegyészközösség elfogadta, Goethét a fizikusok (már ha voltak ilyenek) nem. A válságban lévő közösség Fresnel elméletét elfogadta, sokakét nem (itt bármilyen példa megteszi, pl. Oken 1808-as Erste Ideen zur Theorie des Lichts című műve). Mivel pedig a válságok nem törvényszerűen okozzák a paradigmaválást, illetve az új paradigma gyakran már a válság előtt megjelenik29, a paradigmaváltások és a válságok között nincsen semmilyen szükségszerűnek tekinthető kapcsolat. Bár a "válság" állapota jó jellemzője lehet tudósközösségnek és általában jól előrejelzi a paradigmaváltás közeledtét, ez Goethe esetében nem történt meg.

Az imént leírt két esetleges "magyarázat" - egy rekonstruált tudománytörténeti szituáción keresztül - megmutatta, hogy a tudománytörténésznek nincs egyszerű dolga, amikor magyarázatot keres Goethe színelméleti írásainak viszonylagos sikertelenségére. Ha ezt a költő-miniszter dilettantizmusára vezeti vissza, akkor a tudománytörténeti rekonstrukció eredményét tekinti oknak. Szintén problematikus azt állítani, hogy a newtoni elmélet minden fontos kérdést megválaszolt a színekkel kapcsolatban, hogy nem voltak szembetűnő anomáliák, amelyeket Goethe meg tudott szüntetni.



Kuhn tudománya Goethe szemével


IV.


A tudománytörténész talán joggal bizonytalanodik el Kuhn elképzeléseinek felhasználhatóságát illetően. Nem csak az iménti példa tér el jelentősen a kuhni recepttől. Nem egyszerű feladat Kuhn tudományfejlődés-elméletéhez igazodó példákat találni a tudományok történetében. Még markánsabban fogalmazva, egyik tanulmányában Kenneth Caneva már-már inkommenzurábilisnak tartja Kuhnt, a történészt és Kuhnt, a filozófust. Elfogadva Caneva ismertetését (aki karrierjét Kuhn tanítványaként kezdte) Kuhn a filozófus és Kuhn a történész diszkontinuus.30 Úgy tűnik, Kuhn tudománytörténet-íróként sok szempontból saját elméleti munkáitól függetlenül fejlődött. Caneva szerint Kuhn tudománytörténészként nem tett erőfeszítéseket arra, hogy saját elméletét alátámassza. Munkáiban a felfedezés hosszú, elnyúló folyamat; a Gestalt-váltás strukturálatlan, pillanatszerű momentumai nem figyelhetők meg a tudósközösségeknél. Az általa tárgyalt forradalmárok, mint Kopernikusz vagy Planck nem tekinthetők a csoport reprezentatív alakjainak, egyikük sem esett át olyan Gestalt-élményen, amilyet Kuhn Arisztotelész olvasásakor megélt, és amelyet Kuhn a megtérés és paradigmaváltás fontos jellemzőjeként írt le. Caneva állítása szerint már a TFSZ Kuhnja sem illusztrálja megfelelően saját állításait. Szemben a korábbi (illetve későbbi) részletes tudománytörténészi munkákkal, elméleti tanulmányaiban soha nem adott jól kidolgozott, történeti példát az oly sokszor használt "tudósközösség"-re31.

A Caneva által jellemzett szakadás, a történész és filozófus Kuhn között a későbbiekben sem csökkent. Az évek múltával Kuhn történészi munkája egyre inkább háttérbe szorult, egyre inkább nem történetírással foglalkozott, hanem korábbi tudományfilozófiai nézeteinek átalakításán, finomításán dolgozott. A TFSZ így érdektelennek tűnik mind a tudománytörténész számára - hiszen Kuhn történészként maga sem követte az abban leírt gondolatokat -, mind pedig a filozófus számára, hiszen a késői Kuhn kifinomultabb, árnyaltabb érvelése és terminushasználata sokkal megfelelőbb a filozófiai diskurzusra, mint a korai (még) intuitívabb fogalmak. Filozófusként közelítve Kuhnhoz, annak folyamatos fejlődését és változását figyelembe véve, úgy tűnhet, nem érdemes a korai tudományfilozófiai jellegű írásokkal foglalkozni. Tudományfilozófia-történeti érdekessége természetesen van, hiszen valóban mérföldkő volt a TFSZ 1962-es megjelenése.

Mi a teendő, ha mégis célunk megmutatni, hogy a korai, nyelvi fordulat előtti Kuhn hasznos kiindulópontot jelenthet (legalább) a tudománytörténész számára? Magától Kuhntól a segítséget nemigen várhatjuk, hiszen maga Kuhn is veszélyként látta a filozófiától prekoncepciókat kölcsönző történészt, és kijelentette, saját munkájában "ellenállt azoknak a próbálkozásoknak", hogy a két diszciplínát összemossa, hiszen "a filozófia érdekében megírt történelem gyakran nem is nevezhető történelemnek"32. Ha Kuhn saját történészi munkái nem is támasztják alá elméletét, akadhatunk-e mégis olyan kidolgozott példákra, amelyek esetleg megerősíthetik, ha nem is állíthatják vissza Kuhn elméletének használhatóságába vetett megingott hitünket? Célszerű természetesen nem Kuhn utáni tudománytörténeteket vizsgálnunk, ha azonban korai tudománytörténeteket vizsgálunk, úgy találjuk, kevés a kuhnihoz hasonlóan egymással inkommenzurábilisnak feltételezett hagyományok történetét leíró vállalkozás. A felületes szemlélő leginkább kumulatív, "modern-minded" sikertörténetek leírását olvashatja a korábbi századokból. Ezért is különös Goethe már említett tudománytörténeti munkája, a Színelmélet több száz oldalas történeti része, amely a látáselméletek történetét kísérli meg feldolgozni. Meglepő módon, itt igen részletes leírását találjuk a Caneva által Kuhnnál hiányolt "jól körülhatárolt tudósközösség"-nek. A TFSZ XI. fejezete részletesen ír a kézikönyvek, a népszerűsítő munkák és a tudományfilozófiai írások hatásáról, részletesen kidolgozott példák nélkül. Goethe korában ez a három kategória még nem vált el élesen egymástól, de ő is felismerte jelentőségüket a dogmák továbbításában és esetenként torzításában. A Goethe által megvizsgált majd negyven tankönyv és kézikönyv elég hűen tükrözi a "Deutsche gelehrte Welt" gondolkodását.33 Igen részletes leírását adja annak a tudósközösségnek, amely hajthatatlanul kitart a newtoni tan igazsága mellett, bemutatja a newtoni fényelmélet tizennyolcadik századi diadalmenetét és nyomon követi egyes egyetemek (pl. Göttinga) tudósainak hozzáállását a rivális elméletekhez. Goethe megmutatja, hogy a dogma szintjére emelkedett igazság hogyan távolodik el egyre jobban mind a valóságtól, mind Newton eredeti elméletétől: Albrecht von Haller, Johann Christian Polycarp Erxleben (Göttingából, a newtoniánusok egyik fellegvárából), Friedrich Albert Gren (Halle) mind rosszul írják le, ábrázolják Newton experimentum crucisát.34 A szerzők csak ismétlik Newtont, gyakran a szóban forgó kísérletek elvégzése nélkül: "már kezdődik is az örökké szajkózott refrén: si per foramen rotundum etc."35

Mielőtt azonban úgy tűnne, hogy a korai Kuhn megmentésén fáradozunk, valamint egy korai, obskúrus tudománytörténeti munka boncolgatásába kezdenénk, fontos néhány észrevételt tenni.


V.


Goethe tudománytörténete olyan leírásokat tartalmaz, amelyek jogossá teszik a kuhni "paradigma" kifejezés használatát. Lichtenberg - Goethe szerint göttingai lévén - a "paradigma" kifejezést nyelvészeti alapjelentéséhez közelebb állóan, mint a tudományos kutatás példaértékű modelljét használja. Goethe ezzel szemben szociális faktorokról, dogmaképződésről és "irracionális" elméletválasztásról is ír saját tudománytörténetében. Mivel azonban a konferencia36 előadói részben pontosan azt tűzték ki céljukul, hogy eliminálják a paradigmafogalmat, meg kell indokolnom, milyen kuhni paradigmafogalom használatát kívánom megvédeni. Kuhn korai bírálói közül sokan és sok módon mutatták ki, hogy Kuhn paradigmafogalma nem egyértelmű, és ezt Kuhn hibájául róják fel. Még Kuhn legelszántabb védelmezői (és maga Kuhn) sem gondolták úgy, hogy a TFSZ-ben oly gyakran használt kulcsfogalom egyértelmű lenne. Azonban minél inkább szerteágazó és sokjelentésű a "paradigma" fogalom, annál nehezebb az olyan kijelentéseket megvédeni, mint: "a tudománytörténetben nem találhatunk olyasmit, ami a paradigma fogalmának világosan megfeleltethető lenne"37. Hiszen ha valóban olyan sokféleképpen, eltérő jelentéssel használta Kuhn ezt a fogalmat, nagyon nehéz megmutatni, hogy a sok paradigmafogalom egyikének sem feleltethető meg semmi a tudománytörténetben. Ehelyett célszerűbb, ha a különböző jelentések felhasználhatóságát egyenként vizsgáljuk, így minden bizonnyal fogunk találni olyanokat, amelyeket a tudománytörténetben jól használhatunk, másokat ellenben - immár jogos(abb)an elvethetünk.

A "paradigma" kifejezés szegmentálása természetesen többféleképpen történhet. Követhetjük ebben Kuhnt, pontosabban Kuhn valamelyik felosztását, illetve bármelyik elfogadottabb kritikusának javaslatát. A döntés mindegyik esetben részben szubjektív lesz, a végeredmény pedig akár igazolhat is egy ilyen szubjektív lépést. Kiderülhet: ha Kuhn "paradigma"-fogalmát és az abból következő állításokat nem is tartjuk meg mind, a kuhni modellből kiemelhetőek lesznek olyan - bizonyos megszorításokkal alkalmazott - paradigma-értelmezések, amelyek jól leírnak egyes tudománytörténeti instanciákat. Ez talán megnövel(het)i bizalmunkat Kuhn korai elképzeléseivel kapcsolatban a tudományok fejlődéséről. Mivel ezen osztályozások kimerítő elemzése nem lehet célja a jelen írásnak, a továbbiakban Toulmin felosztását szeretném feleleveníteni, amely egyszerű és jól használható keretet adhat a vizsgálatnak. Toulmin szerint Kuhn a normál és forradalmi tudomány közötti különbséget kétféleképp értelmezi: "egyrészt mint filozófiai analízist, másrészt mint szociológiai hipotézist"38. Az első esetben a normál tudományt meghatározó paradigmára példa Newton Principiája, amelynek intellektuális funkciója, hogy meghatározza, milyen kérdések értelmesek, milyen magyarázatok elfogadhatók, milyen elméleti keretek állnak a newtoni tradícióhoz tartozó fizikus rendelkezésére. Természetesen "...mindaddig amíg ez az elmélet megőrzi intellektuális autoritását, egy fizikus értelemszerűen kezelheti úgy alaptételeit, mint az elméletek megítélésének »legfelsőbb bíróságát« - vagyis mint valamit, ami paradigmatikus. Amikor az elmélet elveszti autoritását, a fizika egész építményét új alapokra helyezve kell újjáépíteni." Ez azonban csak az egyik jelentése a paradigmának Kuhnnnál.

"Más esetekben az érvelése a következő: a másodlagos »derivatív« tudósok kevesebbet látnak az egész képből, mint az eredeti, » +elsődleges« munkások, akik a mestereik. Így ők hajlamosak arra, hogy beszűkültebbek legyenek, értelmes kérdésként, legitimált értelmezésként vagy elfogadható mintájú magyarázatként csak azokat a kérdéseket, értelmezéseket, magyarázatokat fogadják el, amelyeket vélhetően engedélyezett az a mester, akinek iskolájában dolgoznak." Ez a szűklátókörűség hasznos, de fontos megfigyelni, hogy e második esetben szociológiai jellegű a magyarázat. Az első esetben az elmélet maga alkotja a paradigmát, az ebben megfogalmazott ideák természetükből fakadó autoritásként ("intrinsic authority") határozzák meg a későbbi kutatást. A második esetben az adott könyv a paradigma, amely hatását az azt megíró szerző személyes befolyásán keresztül fejti ki. Goethénél ez utóbbi, szociológiai jellegű paradigmafogalmat találhatjuk meg. Nem elhanyagolandó, hogy erre maga Toulmin is Newton Optikáját említi példaként.



VI.


Vizsgáljuk meg, hogyan ismertet Goethe egymással összemérhetetlen kutatási tradíciókat a látáselméletek történetében és ezek milyen szempontból összemérhetetlenek. Megpróbálok egy történeti példán keresztül amellett érvelni, hogy a tudománytörténet igenis gyümölcsözően használhatja Kuhn inkommenzurabilitás-fogalmát. Ezzel egyben a tudományfilozófia egy sokáig neuralgikus pontját érintjük. A kritikusok által talán legtöbbet támadott és egyben a Kuhnt leginkább érdeklő39 problémák az inkommenzurábilitással kapcsolatban felme-rülő kérdések voltak. A különböző paradigmák összemérhetetlensége több területen is fennáll. Fehér Márta három ilyet emel ki.40 Részben eltér a rivális paradigmák képviselőinek a véleménye abban, hogy "mely problémákat kell minden paradigmajelöltnek megoldania"41. Másrészről a különböző paradigmák terminológiailag összemérhetetlenek: "Az új paradigmán belül régi terminusok, fogalmak és kísérletek új viszonyba kerülnek egymással. Elkerülhetetlen következmény, hogy - bár a kifejezés nem egészen pontos - a két rivális iskola félreérti egymást." Végül pedig a rivális paradigmák képviselői más világban dolgoznak, "bizonyos területeken ... mást látnak, és a dolgokat más viszonyban látják egymással"42. Konceptuális, metodológiai, perceptuális inkommenzurabilitás minden bizonnyal felfedezhető Goethe Színelmélete és a korban domináns newtoni elméletet követők között.43 Azonban nem lenne ildomos egy egyéni felfogás és egy iskola felfogásának összemérhetetlenségével illusztrálnunk az inkommenzurabilitást. Még akkor sem, ha számos későbbi megtérést regisztrálhatunk: minden korban voltak elszánt (és nem elvakult) védelmezői Goethének.44

Goethe tudománytörténeti értékelése szerint a színelméletek történetében mindig voltak uralkodó, domináns nézetek. Mindegyik a jelenségek egyik csoportját állította előtérbe, és ezek segítségével próbálta magyarázni az összes színjelenséget. Goethe Színelméletének didaktikai részében három fejezetben, külön tárgyalta a fiziológiai, a fizikai és a kémiai színeket. Ezzel összhangban a történeti rész is hol a fiziológiai szemlélet dominanciáját említi (az ókori görögök nagy része, mint Theophrasztosz, később Funccius vagy Noguet), hol a kémiaiét (Paracelsus, della Porta), hol pedig a fizikaiét (de la Chambre, Snellius vagy Newton). Ami külön érdekes: egyik elmélet sem tudta jól megválaszolni az összes ismert színjelenséget. Kiindulópontjaik radikális különbözősége pedig lehetetlenné tette a közös front kialakítását.

A fiziológiai, szubjektumközpontú szemlélet dualistái a látást és a színeket a sötétség és a fény alapprincípiumaiból eredeztették.45 A színek így fényből és sötétből állnak, azok különböző arányú keverékei hozzák létre a színeket.46 A fiziológiai leírásokon kívül azonban nagyon nehéz a szivárványhoz hasonló jelenségek értelmezése az elmélet keretein belül. A jatrokémikusok, paracelsiánusok, kémikusok ezzel szemben három alapszín egymásra hatásával magyarázták a színeket. A festékek, pigmentek keverése, a sav-bázis reakciókhoz kapcsolódó színváltozások jól magyarázhatók ilyen módon, de a prizmaszínek keletkezése már nem. A három ősszín (általában a piros, a kék és a sárga) párhuzamba állítható a három kémiai princípiummal (higany-só-kén), azonban összeegyeztethetetlen a fizikai alapon nyugvó newtoniánus magyarázattal. Itt, szemben a korábbiakkal, a fényesség, a fény matériává válik, apró részecskék vagy hullámok formájában. Így a mindaddig homogénnek, oszthatatlannak (de esetleg keverhetőnek, átalakíthatónak) tartott fény összetetté válik, a színért felelős részecskék keveréke eredményezi a fehérséget. Ez az elmélet azonban nagyon kevés mindennapi megfigyeléssel áll közvetlen kapcsolatban, a tárgyak színei, a festékek keverése, a fiziológiai jelenségek mind nehezen magyarázhatókká válnak.

A három elmélet alapján más a fény, és más a színek státusa. A fizikai elméletben a színes fény az alapjelenség, az összetett fehér fény származtatott. A sötét csak a fény hiánya, míg a dualisták a fényt és a sötétet tekintik alapvetőnek stb. A más metafizikai alapokon álló elméletek között konceptuális inkommenzurabilitás áll fenn. Mind-egyik elmélet a riválisokat alapjaiban tartja elhibázottnak.

Goethe leírása szerint saját korában a newtoni elmélet közel egyeduralkodóvá vált anélkül, hogy meg tudta volna válaszolni a korábbi riválisai által megválaszolt kérdések nagy részét. Semmit sem tudott mondani olyan egyszerű jelenségekről, hogy a világos ég előtt miért vöröses a füst, míg a sötét háttér előtt kékes. Hogyha az ég kék, akkor miért látjuk a távoli hegyeket mégis egyre fehérebbnek a távolság növekedésével, és nem egyre kékebbnek? Hogyha a színek a fényből származtathatók, akkor miért látunk időnként színes utóképeket és a színes árnyékok vizsgálatakor felfedezhető komplementer színek rendszere mivel magyarázható?

A rivális (de visszaszorított) elméletek ezekre a jelenségekre magyarázatokat tudtak adni, és mind a három Goethe által leírt iskolára igaz, hogy "mindegyik megváltoztatta a tudományos vizsgálódás számára hozzáférhető kérdések körét"47, de összeegyeztethetetlenek voltak egymással.

Az előbbiekből látszik, hogy találhatóak olyan történeti esetek, amelyek jól példázzák az elméletek közötti összemérhetetlenséget. Kuhn többször felhívta a figyelmet, hogy árnyaltan értelmezzük az általa posztulált összemérhetetlenséget: "A filozófusok azonban súlyosan félreértelmeztékY Többen leírták, hogy szerintem: összemérhetetlen elméletek hívei egyáltalán nem képesek kommunikálni egymással..."48 Nem erről van szó. Azonban a kommunikáció lehetősége nem jelenti a racionális elméletválasztás lehetőségét. Ha csak azt vizsgáljuk meg, Newton (és követői) milyen módon utasították el számos tehetséges kortársuk kritikai észrevételét, Kuhnnak kell igazat adnunk: nem létezik minden esetben jó érv, semleges elméletválasztási algoritmus.

Newton számos ellenfele váltott leveleket Newtonnal, kérdéseikre válaszokat kaptak, de egyik fél sem volt képes meggyőzni a másikat. Ami ennél fontosabb: nem voltak képesek véleményüket a másik számára egyértelműen és teljesen érthetően kommunikálni. Newton ellenfeleinek ellenvetései Newton számára csak értetlenségük és gyengécske kísérletezési rutinjuk bizonyítéka volt. Nem látott elméletére nézvést veszélyes cáfoló instanciákat a kritikákban. Mivel Newton a természet "valódi", ideális leírására törekedett, a jelenségek némi rakoncátlankodása számára nem jelent cáfolatot. Ellenfelei azonban nem látták be, hogy a Newton által hirdetett induktív eljárás így is működhet.49 Jól mutatja az eltérést Newton experimentum cru-cis-a - amely szemben Bacon vagy Hooke hasonló terminusaival - egészen más episztemológiai státust ad a vizsgált elméleteknek.50

Pontosan azt látjuk, hogy a teljes kommunikáció lehetetlensége nemcsak logikailag következik Kuhn elméletéből, hanem történelmileg is rekonstruálható.51 Ebben az esetben a rivális elméletek közötti fordíthatatlanság egyáltalán nem irreleváns a tudománytörténet szempontjából, ahogy azt Caneva állítja (uo.).

Ezzel természetesen együtt járt egyfajta metodológiai inkommenzurabilitás is: a résztvevők mást értettek bizonyításon, elfogadható kísérleten, vagy akár "igaz" elméleten. Könnyen mondhatjuk: az, hogy mást értettek ezeken a terminusokon, még nem jelenti azt, hogy nem tudták volna megértetni egymással, pontosan mit is gondolnak. Így tehát az, hogy az érvelő felek számára a szavak nem ugyanazzal a jelentéssel bírnak és másra referálnak, nem jelenti a két oldal állításainak összehasonlíthatatlanságát, vagyis szemantikai összemérhetetlenségét.

Forrai Gábor előadás-kivonata szerint "Sajátunktól eltérő referenciát akkor vagyunk hajlamosak tulajdonítani, ha a normális (= a sajátunknak megfelelő) értelmezés szerint az idegen nézetek olyan hamisak, hogy nem vagyunk képesek megérteni, hogy miként származhatnak bármiféle racionális érvelésből." (kiem. Z. G.) Az ezt követő rekonstrukció lehetősége maga után vonja, hogy a két gondolkodásmód összehasonlítható Forrai szerint. Ezzel az alapvetően filozófiai érveléssel nem is kívánunk vitatkozni. Azonban a tudománytörténet előbb említett példájából látszik, hogy még ha lehetséges is a rekonstrukció, és így a tudományos nézetek összehasonlíthatókká válhatnak, amennyiben hajlandóak vagyunk sajátunktól eltérő referenciát tulajdonítani másoknak, ez gyakran nem következik be! Newton Optikájának esetében a vitázó felek nem voltak hajlandóak eltérő referenciát tulajdonítani a vitapartnereik által használt terminusoknak, hiszen az eltérő nézeteket vallókat és védőket alapvetően hibás alapon gondolkodónak hitték.

Ilyen módon az összemérhetetlenség fogalmának használata jogosnak tűnik elméletekkel vagy paradigmákkal kapcsolatban, még akkor is, ha elméletileg lett volna lehetőség ezek összemérésére. Mivel azonban ez nem történt meg, maga az elméletválasztás sem a rivális elméletek értékelése és elemzése után következett be (hiszen ilyen nem is volt). Úgy tűnik, egyes esetekben igenis alkalmazható a kuhni terminus a tudományok történetében.

Összefoglalóként megemlítendő, hogy a korábbiakban egy tudománytörténeti példán keresztül próbáltam a korai Kuhn tudományfejlődési modelljét vizsgálni. A jó illeszkedéseken kívül anomáliákat is találtam, amelyek azt jelzik, hogy célszerű elvetnünk a legtriviálisabbnak tűnő magyarázatainkat azzal kapcsolatban, hogy miért volt olyan sikertelen Goethe színelmélete. Ezt követően egy Kuhn előtti tudománytörténet segítségével próbáltam megmutatni, hogy a TFSZ sokjelentésű paradigma-fogalmának egyes jelentései jól használhatóak a tudománytörténet bizonyos jelenségeinek leírásához. Szándékosan egy Kuhn előtti tudománytörténet szolgált e vizsgálat alapjául. Így elkerülhető az a veszély, amely az utóbbi évtizedekre sajnálatosan jellemző: számos tudománytörténet titkolt vagy kevésbé titkolt célja egy adott tudományfejlődés-elmélet igazolása. (Természetesen én is "beleolvashatok" kuhni terminusokat Goethe színelmélet-történetébe, de itt a fő cél a goethei leírás felhasználása volt a kuhni fogalmak védelmében.) Célom volt megmutatni, hogy a tudománytörténetben értelmes lehet az inkommenzurabilitás valamint a paradigma kifejezések használata.



Cikk eleje Cikk vége Jegyzetek Bezárás


IRODALOM



Goethe: Die Schrifte zur Naturwissenschaft, herausgegeben im Auftrage der Deutschen Akademie der Naturforscher (Leopoldina), Weimar, 1947.

Goethes Werke in 14 Bänden, Hamburger Ausgabe, Hamburg 1953.


Bertoft, Henri: The Wholeness of Nature: Goethe's Way of Science, Floris Books, 1996.

Caneva, Kenneth L.: "Possible Kuhns in the History of Science - Anomalies of Incommensurable Paradigms", SHPS 31:1.

Cavell, Stanley: "A tudás megtagadása Shakespeare hat darabjában - Bevezetés", HELIKON Világirodalmi Figyelő XLIV/4, 462477. o. (Disowning Knowledge in Six Plays of Shakespeare, Cambridge UP, ford. Komáromy Zsolt 117. o.), 1998 (1987).

Cohen, I. B.: Revolution in Science, Harvard UP, 1985.

Darwin, Charles: A fajok eredete (ford. Kampis György), Typotex, 2000.

Freelance, Pandora: Fool's Paradise, or from Crooked Spectrum to Crooked Cross, A Short Study of Goethe's Theory of Colours and His Struggle against Unreason, The Shuttle Press, Girton, Cambridge 1938.

Grävell, F.: Göthe im recht gegen Newton, Herbig, Berlin 1857.

Kuhn, Thomas: "Notes on Lakatos", PSA 1970, BSPS 8, 137146. o., Riedel, 1971.

Kuhn, Thomas: "The Road Since Structure", PSA Vol. 2. 313 o. 1990.

Kuhn, Thomas: "Afterwords", in World Changes: Thomas Kuhn and the Nature of Science (ed. Horwich, P.), MIT Press, Cambridge 1993, 311341. o.

Kuhn, Thomas: A tudományos forradalmak szerkezete, (ford. Bíró Dániel), Osiris, Budapest 2000.

Laudan, Larry: "Az elméletektől a kutatási hagyományokig", in: Tudományfilozófia (szerk. Forrai G., Szegedi P.), Áron Kiadó (orig: Progress and its Problems, Ch 3. Uni. California P. ford. Forrai Gábor), 1999 (1977).

Lehrs, Ernst: Man or Matter, Rudolf Steiner Press, London 1985.

Lukács B.: "Goethe a zseniális dilettáns", Magyar Tudomány 1999/10.

Newton: A világ rendszeréről és egyéb írások, ford. Fehér Márta, Magyar Helikon, 1977.

Nisbet, H. B.: Goethe and the Scientific Tradition, Institute of Germanic Studies Vol. 14, University of London, 1972.

Sepper, Dennis L.: Goethe contra Newton (Polemics and the project for a new science of color), Cambridge University Press, 1988.

Toulmin, Stephen: "Conceptual revolutions in Science", BSPS 3 (Cohen-Wartofsky, eds.), Riedel, 1967.

Zemplén, G.: "A természettudós Goethe", Természet Világa 130:12, 552556 o., 1999.

Zemplén, G.: "Hogyan is lássuk a színeket - színvizsgálati paradigmák", Magyar Pszichológiai Szemle LV. 2, 147161, 2000.




Cikk eleje Cikk vége Irodalom Bezárás


JEGYZETEK



1  Cohen 1985, 259.

2  LA I, 6, 149.

3  Cavell 1998, 462.

4  Kuhn 2000, 13.

5   Ebben az összevetésben végig a korai Kuhn szempontjait használom (Kuhn 2000). A későbbi, nyelvi fordulat utáni Kuhnt az elemzés e részében nem veszem figyelembe. Ennek csak részben oka az, hogy, Laudannal szólva, "képtelen lévén követni e változások logikáját" (Laudan 1999, 253.), a TFSZ Kuhnjához kényszerülök fordulni. Másik oka a korai írások merészebb (később jórészt megváltoztatott, finomított) kijelentései, és többé-kevésbé homogén volta.

6   Lukács 1999.

7   Zemplén 2000.

8   "A távoli ókor és a XVII. század vége között sohasem uralkodott egyetlen általánosan elfogadott felfogás a fény természetéről. Yés paradigmatikus tapasztalatként mindegyik az optikai jelenségek azt a csoportját emelte ki, amelyet a saját elmélete tudott legjobban megmagyarázni" (Kuhn 2000, 2627

9   Kuhn 2000, 74.

10  Kuhn 2000, 189.

11  Kuhn 2000, 24.

12  Kuhn 2000, 25.

13  Kuhn maga is kissé pontatlanul használja példaként Newton Optikáját: "A XVIII. században Newton Optikáját használták paradigmaként, e szerint pedig a fény anyagi korpuszkulákból áll." (26. o.), holott Newton leszögezi: nem tudja milyen jellegű a fény, a számára fontos egyedül az, hogy rezgésbe hozza az étert. "Yha én elfogadnék valamilyen hipotézist, akkor ez lenne az, Y hogy ne tartalmazza annak meghatározását, mi is a fény, csupán annyit, hogy olyasmi, ami képes rezgésbe hozni az étertY" (Newton 1977, 37.)

14  Darwin 2000, 2, 387388.

15  Érdekes módon Newton sok vitát kiváltó 1672-es és 1675-ös levelei sem hozták meg az általa várt elismerést, csak a jóval később megírt Optika alapozta meg autoritását. A kezdeti próbálkozások ("cikkek") mindkét esetben sikertelenek voltak, és így követte őket egy-egy ("könyv"!). Szintén a kuhni receptet követi Goethe, amikor kezdetben a rivális elmélettel azonos terminusokat használ (bár más jelentéssel), későbbi könyvében már megváltoztatja szóhasználatát, sőt, korábbi lépését olyan hibának tartja, amely hozzájárult meg nem értettségéhez. Mindezek miatt a 20-as, 30-as években egy új, születőben lévő diszciplína (fiziológiai optika, korai pszichológia) be is fogadja!

16  Itt a tudósközösségen elsősorban a tudósok közösségét értem, nem egy tudósközösséget.

17  Kuhn 2000, 186.

18  Kuhn 2000, 180181

19  Ez nem lenne szükségszerű: pontosan a kuhni modell teszi lehetővé, hogy a tudománytörténész az elfeledett, alapvetően hibásnak tartott paradigmát saját jogán vizsgálja.

20  Kuhn 2000, 94.

21  Ilyen jellegű az erősen kuhniánus Békés Vera nemrégiben megjelent könyve, A hiányzó paradigma is (Latin Betűk, Debrecen 1997). Itt a kuhni modell változataként a szerző - Kuhntól eltérően - nagy figyelmet fordít egy olyan tudósközösségre, amelyet egy későbbi közösség elődjének lehet tekinteni. Az ilyen "genetikus" magyarázat azonban idegen Kuhntól, aki sohasem próbálta Daltont és a korai atomizmust, Einsteint és a prenewtoniánus fizikát stb. összekapcsolni. Bár kijelenti, "Einstein általános relativitáselmélete közelebb áll Arisztotelész elméletéhez, mint bármelyikük a newtoni rendszerhez" (Kuhn 2000, 210.), ez a hasonlóság nem jelenti, hogy Einstein és Arisztotelész nézetei között bármilyen genetikus kapcsolat lenne. Az e típusú rekonstrukció sokkal közelebb áll Goethe történetírásához, aki a vesztesek történetét és az elnyomott iskolák továbbélését is fontosnak tekintette a tudománytörténet számára. Kuhn esetében egy ilyen iskolából származhat ugyan általánosan elfogadott gondolat, elmélet stb., ezeket az iskolákat tudománytörténeti munkáiban nem követi nyomon.

22  Kuhn szerint Young első közleményei "az optika kezdődő válságának igen korai szakaszában láttak napvilágot" (Kuhn 2000, 95.).

23  Kuhn 2000, 20, 77, 8384, 100.

24  Kuhn 2000, 84.

25  LA I, 6, 361364.

26  Kuhn 2000, 74.

27  Kuhn 2000, 106.

28  Kuhn a TFSZ-ben azt írja, hogy "új elmélet ... (az említett példákban) ... csak a normál problémamegoldó tevékenység nyilvánvaló csődje után jelentkezett" (Kuhn 2000, 83.), vagyis a válság szükséges a pradigmaváltáshoz. Az Utószóban már így ír: "a válság csak a forradalom szokásos előjátéka... Másképp is előidézhetők forradalmak, de azt hiszem, ritkán." (Kuhn 2000, 185.)

29  Kuhn 2000, 94.

30  (Caneva 2000, 96.) Palló Gábor a közelmúltban egy konferencián Bence György kérdésére válaszolva hasonló gondolatot fogalmazott meg Duhemmel kapcsolatban: "Duhem a filozófus nem hatott Duhemre, a történészre."

31  Caneva 2000, 92.

32  Kuhn 1971.

33  HA 14, 206215.

34  Sepper 1988, 34.

35  HA 14, 208. Az utalás a newtoni experimentum crucisra vonatkozik, ahol Newton a latin leírásban a kör alakú nyíláson bejutó és a prizmán áteső fény változásait írja le.

36  Az utalás a 2000. május 4-én, az MTA Filozófiai Kutatóintézetében megrendezett "Paradigmák" konferenciára vonatkozik.

37  Ez Demeter Tamás előadás-kivonatában található, de az ehhez hasonló kijelentések igen gyakoriak.

38  Toulmin 1967, 337338.

39  Kuhn 1990, Kuhn 1993.

40  Kuhn 2000, 252253.

41  Kuhn 2000, 154.

42  Kuhn 2000, 155156.

43  Csak egy-egy példát: Newton elmélete az ég kékjét, Goethéé a prizma színeit nem tudja jól magyarázni. Newton a színeket a fényből eredezteti, míg ez Goethe számára megbonthatatlan, homogén, a színek csak a fény és a tárgyak, közegek interakciójából születnek. Egész más módon használják az alapszínek terminust, Newtonnál a sötét csak a fény hiánya, míg Goethénél a színek létrejöttében éppoly fontos, mint a fény stb. Az pedig, hogy mást látnak, nem is kérdéses: ahol Goethe Newton által megmagyarázhatatlan színeket lát, mint a Newton gyűrűk élénkpiros sávját, vagy a fordított prizmakép lilásvörös "Purpur"-ját, ott a newtoniánusok csak érdektelen és könnyen magyarázható színkeveredést látnak (Zemplén 1999).

44  Grävell 1857, Freelance 1938, Lehrs 1985, Bortoft 1996.

45  "... (Noguet) teljesen helyesen veszi észre, hogy a prizmatikus képben a sárga és a kék inkább a fényhez, míg a vörös és az ibolya inkább a sötéthez tartozik." (LA I, 6, 216.)

46  Funccius elképzeléseit taglalva írja Goethe: "a vörös ugyanannyi fényt és árnyékot tartalmaz, a sárga két rész fényt és egy rész árnyékot, a kék két rész árnyékot és egy rész fényt". (LA I, 6, 207.)

47  Kuhn 2000, 20.

48  Kuhn 2000, 203.

49  Ennek felismerése készteti később Goethét, hogy kezdeti baconiánus tudományfelfogását elvesse: lásd Nisbet 1972.

50  Ezekről a vitákról lásd például Sepper 1988.

51  Caneva 2000, 115.


Cikk eleje Jegyzetek Irodalom Bezárás