Magyar Filozófiai Szemle

Lakatos Imre, Thomas Kuhn tudományfejlődés-koncepciójának kérlelhetetlen kritikusa súlyos vádakkal illette A tudományos forradalmak szerkezetének szerzőjét. Többek között a szemére vetette, hogy visszatért az irracionalizmushoz: "Kuhn szerint a tudományos változás - egy »paradigma« felcserélése egy másikkal - egyfajta misztikus áttérés, amely mivel nem az értelem szabályai vezérlik, a felfedezés (szociál)pszichológiájához tartozik."¹- "Szerinte a tudományos felfedezésnek csak pszichológiája van, logikája nincs- A »válságoknak« nincs racionális oka, amely a »paradigmák« bukásához vezethetne. Nála a »válság« pszichológiai fogalom, s jelentése ragályos pánik. Aztán egy új paradigma bukkan fel, mely inkommenzurábilis az őt megelőzővel. A válság elsöpri nemcsak a régi elméleteket és szabályokat, de a standardokat is, melyek alapján elfogadtuk azokat. Az új paradigma egy totálisan új racionalitást hoz. Nincsenek paradigma fölötti mércék. A változás egyfajta lecsatlakozási effektus [bandwagon effect] lesz. Így a tudományos forradalom irracionális, és a tömegpszichológia [mob psychology] területére tartozik."²

Kuhn több alkalommal is válaszolt. Következetesen visszautasította az irracionalitás vádját, és egyúttal kitartott a szociálpszichológiai megközelítés jogos és szükséges volta mellett: "A tudomány tényleges fejlődésének megítéléséhez [ugyan valóban] nem kell kibogozni azokat az életrajzi részleteket és személyiségjegyeket, amelyek az egyes tudósokat valamilyen döntésre késztetik... Azt azonban meg kell érteni, hogy miként hat egymásra egy sajátos közös értékrendszer és a közösség kollektív tapasztalata, hiszen ez szavatolja, hogy végül a közösség tagjainak többsége az érvek egyik csoportját meggyőzőbbnek találja, mint egy másikat."³ Sőt egyenesen nekiszegezte a kérdést a tudományfilozófusoknak: "hogyan voltak képesek ily hosszan figyelmen kívül hagyni azokat a szubjektív elemeket, amelyek - s ezt készségesen elismerik - rendszeresen megjelennek az egyes tudósok elméletválasztásaiban? Miért tűnik számukra úgy, hogy ezek a tényezők pusztán az emberi gyöngeségnek, s legkevésbé sem a tudományos ismeretek természetének jelei?"⁴

A tudományos forradalmak szerkezete (TFSZ) fő szövegében mindazonáltal elég kevés konkrét szó esik a tudományos közösségekben folyó ismeret- és hagyományátadás jellemzőiről vagy egy felismerés megszületésének, elfogadásának és alkalmazásának valóságos körülményeiről. Ez a feladat - mint mondja - még sok további anyaggyűjtést és tanulmányozást igényel.⁵

Feltűnik az is, hogy Kuhn csak a viták és támadások nyomán kényszerült rá, hogy érveket keressen e szociológiai-szociálpszichológiai, mint jogos nézőpont elfogadtatásához.⁶ A "paradigmák" javasolt fogalma ("Ezeken olyan általánosan elismert tudományos eredményeket értek, melyek egy bizonyos időszakban a tudományos kutatók egy közössége számára problémáik és problémamegoldásaik modelljeként szolgálnak.")⁷ eredetileg még úgyszólván magától értetődő természetességgel épült két előfeltevésre. a) A tudományos közösség - mint a tudományos eredmények megszületésének mindenkori, elengedhetetlen feltétele - több mint tagjainak számszerű összessége: sui generis önálló minőséget jelent. b) A tudós közösségek sajátosságai, mint közösségi jellemzők, szociológiai illetve pszichológiai kutatások útján deríthetők fel. Ilyen csak a (természet)tudományt művelők közösségére jellemző vonások például: viszonylagos elszigeteltsége a társadalomtól, nagy védettsége a laikus és a mindennapi élet által támasztott követelményeivel szemben ("Az egyéni alkotómunka ... sehol máshol nem szól ennyire csak a közösség többi tagjának, és csak itt találkozunk azzal, hogy a közösségnek szinte kizárólagos joga az eredmények értékelése") ("A tudomány létfeltétele, hogy a paradigmák közötti választás egy sajátos jellegű közösség tagjainak kizárólagos joga legyen"), a szakmai képzés sajátos természete ("A tudósképzés legutolsó szakaszáig az eredeti tudományos közlemények helyét a rájuk épülő tankönyvek foglalják el" stb.).⁸

Ezekre az előfeltevésekre alapozta a fő mondanivalót hordozó tételt, mellyel azután magára zúdította a támadások össztüzét: A tudományos közösség eddig feltárt és még ezután felderítendő jellegzetességei mélységesen befolyásolják magát a kutatói megismerő tevékenységet is: "... a tudományos élet ezen tényeinek filozófiai jelentősége van".⁹

A Kuhn szemléletével rokonszenvező tudományfilozófusok és tudománytörténészek elsősorban a tudományos paradigmák összemérhetetlenségének kérdésével, vagyis különböző paradigmákhoz tartozó tudományos iskolák közötti kommunikáció lehetőségével vagy lehetetlenségével, illetve egyáltalán a relativitás-témával foglalkoztak, s ezen belül is főként a fordítás-problémára koncentráltak.

Lakatos - tudjuk - élesen kikelt a kuhni inkommenzurabilitás fogalomban megmutatkozó relativitás gondolata ellen. Ám ha lehet, még szenvedélyesebben harcolt a tudományos közösség olyan "elitista" "kafkai" avagy "orwelli" képével, amelyet Wittgenstein, Polányi, Toulmin és mindenekelőtt Kuhn leírásából vélt kiolvasni.¹⁰

Bírálatának erre az oldalára, mely elsősorban a közösségen belül zajló érintkezés, az igazodás problémájára vonatkozik, jóval kevesebben reflektáltak, mint az előzőre. S ez talán nem véletlen, hiszen valamely összetartozó, de nem explicit, sőt minden releváns vonatkozásában kimerítően nem is explikálható szabályrendszer alapján történő tájékozódás - márpedig az "igazodás" ilyen - az episztemológiában szokásos fogalomrendszer segítségével nagyon nehezen ragadható meg. Készültek ugyan a tudós közösségek belső szerkezetét vizsgáló kutatások,¹¹ de a tudományfilozófusok és történészek igazából csak a legutóbbi években kezdik hasznosítani azt a szemléletet, amellyel Kuhn - már a TFSZ-ben - a tudományos racionalitás működésének felderítéséhez közeledett.

Érdemes tehát először röviden összevetni Lakatos érveit és Kuhn válaszát, majd megmutatni egy társas szemléletű alternatívát, mely segítségével újra átgondolhatjuk a "paradigma" fogalom hasznos, fölösleges avagy kártékony voltát.

Lakatos észrevette Kuhn kutatási programjának új vonását, s rögtön el is torzította azt: "... nem az individuális tudós elméjét kell tanulmányoznunk - mondatja Kuhnnal -, hanem a Tudományos Közösségét. Az individuálpszichológiát a szociálpszichológiával kell helyettesítenünk..." - ám ez Lakatos értelmezésében annyit tesz, hogy -, "a nagy tudós utánzása helyett a közösség kollektív bölcsességét kell magunkévá tennünk."¹²

Mint állítja, nem a pszichológiai, szociológiai megközelítés létjogosultságát, hanem annak autonómiáját kérdőjelezi meg¹³: "Kuhn természetesen megmutatta, hogy a tudomány pszichológiája fontos - és tulajdonképpen szomorú igazságokat tárhat fel. A tudomány pszichológiája azonban nem önálló, mivel a tudomány - racionálisan rekonstruált - fejlődése alapvetően az eszmék világában, Platón és Popper »harmadik világában« játszódik. Ezzel szemben úgy tűnik, hogy Kuhn kutatási programja a (»normál«) tudományos elme változásának ábrázolását célozza."¹⁴ Ez pedig a popperi második és harmadik világ közötti határvidékhez tartozik (szemben az egyéni tudósok tényleges tudatállapotának leírásával, amely az individuálpszicchológia tárgya, és helye a második világban van). A "normál" avagy "normális" elme a pszichologisztikus tudományfilozófiák közül annak lesz a vizsgálódási tárgya - mondja Lakatos -, amely szerint "... lehetséges a »tudományos«, »ideális«, vagy »normális« elme pszichológiája -[és] a tudományfilozófiát az ideális elme pszichológiájává változtatja, s pszichoterápiás kezelést ajánl arra, hogyan alakítsuk át elménket ideálissá".¹⁵

További lépés az érvek sorában, hogy mivel ennek a "normális elmének" a normalitási kritériumait a tudós elit önmaga állapítja meg, ezért annak eldöntését, hogy ki tartozik a tudományos elithez és ki nem, az elitisták "... a pszichológiára, a szociálpszichológiára vagy a tudományszociológiára hagyják" - nem úgy, mint a demarkácionisták elméletében, ahol "a tudományfilozófiára bízzák a tudományos standardok éber őrzését".¹⁶

Az érveléséből úgy tűnik, hogy Lakatos a "normális elmét" azonosítja a tudós közösség tudatával, pontosabban az úgynevezett tudományos elit "kollektív elméjével", s ez rávilágíthat a Kuhnnal való vitájuk mögött lappangó kommunikációs csőd néhány összetevőjére. A legfontosabb az, ami ma már nyilvánvaló, hogy Kuhn és Lakatos nem azonos értelemben használták a "közösség", "közös tudás", "a kollektíva ítélete" stb. fogalmakat. Kuhnnál nincs "második és harmadik világ közötti szférában létező normális elme, Lakatosnál viszont nincs igazi belső struktúrával bíró közösség. Lakatos a közösséget valamiféle individuum (értsd: cartesiánus, atomizált ego) mintájára gondolta el, melyet vagy bármelyik tagja - tudományos eljárásaiban a racionalitás törvényeit szigorúan betartva - maradéktalanul helyettesíthet, s ezért nem szükséges külön kollektív tudatot tételezni, vagy ha mégis: e "kollektív elmét" csakis mint a kollektíva egyének feletti erőszakos elnyomó uralmát tudja elgondolni. Így lényegében - kortársainak többségéhez hasonlóan - osztozik a Wundt-féle néplélek, s mindenekelőtt Le Bon neve által fémjelzett "tömeglélek", "nyájösztön" stb. gondolatkör képviselőinek előfeltevéseivel.¹⁷

Ezzel szemben Kuhn egész elmélete intuitív alapjainál fogva a tömegpszichológia - végső soron privát - szemléletéhez képest alternatív szemléletre, a lélektan társas¹⁸ felfogására épül.

S noha szemléletének a vitapartnerekkel való küzdelmekben kevéssé tudott érvényt szerezni, meggyőződéséhez, hogy a tudomány belső lényegénél fogva közösségi aktivitás, mindvégig ragaszkodott. Ennek az alapelvnek a részletes kifejtését a kilencvenes évek elején is a még elvégzendő feladatai között tartotta számon, mélységes meggyőződéssel arról, hogy "A metodológiai szolipszizmus, a tudomány ama tradicionális felfogása, amely szerint a tudomány - legalábbis elvben - egyszemélyes játszma - különösen kártékony tévedésnek fog minősülni."¹⁹

Vitájuk azonban Lakatos halálakor a felek teljes egyet nem értésével félbeszakadt. S immár mindkettőjük lezárult munkásságán végigtekintve - úgy tűnik, hogy Kuhn válaszkísérleteiben nem sok újat, főleg nem igazán szerencsés finomításokat tudott csupán a korábbiakhoz hozzátenni. Nem sikerült elmélete számára igazán megfelelően megalapozott szociálpszichológiai koncepciót találnia, olyat, amely feltárná az elméletek közötti tényleges választás mechanizmusának szabályszerűségeit.

Kuhnnak - s ebben osztozik vele a tudományfilozófusok és tudománytörténészek jelentős része - szórványos és esetleges tudomása volt csupán a szociológián illetve főként a pszichológián belül megszületett társas szemléletű eredményekről. Munkásságának legutolsó szakaszáig nem is próbálkozott azzal, hogy a tudományos közösségek természetének leírásához Piaget nagy hatású, de szigorúan individuum-központú koncepciójánál alkalmasabb, rivális szociálpszichológiai megközelítéseket keressen. Pedig voltak ilyenek: pl. H. Mead, Wallon, Vigotszkij, Lewin vagy Lurija idevágó munkássága hozzáférhető lehetett volna számára is. Úgy gondolom, ez talán azzal magyarázható, hogy a pszichológiát és a szociológiát Kuhn nem tekintette "érett" tudománynak. Ez lehet az oka annak, hogy fel sem merült benne a lehetőség, hogy a tudományfilozófiai koncepciójába gyakran ad hoc módon beemelt egyes elgondolások, példák stb. maguk is paradigmafüggők. S tartozhatnak olyan paradigmához is, melyekkel érintkezve a kuhni elméletben összemérhetetlenségi problémák adódhatnak. S az sem, hogy e helyzetet felismerve viszont lehetőségünk nyílik alternatív elméletek felkutatására.²⁰

Elgondolható, hogyha - amint a TFSZ Bevezetésében olvashatjuk - Piaget-nak a gyermeki percepció és gondolkodás szakaszos voltával kapcsolatos kísérletei ilyen jelentős mértékben hozzájárultak az inkommenzurabilitás tudományfilozófiai fogalmának kimunkálásához, milyen konstruktív támaszt nyerhetett volna a paradigmaelmélet Piaget individuálpszichológiájának anticartesiánus (társas) szemléletű riválisaitól.

A következőkben tehát - legalább néhány fontos jellemzőjéről szót ejtve - vegyünk szemügyre egy ilyen alternatívát. Ezt a társas szemléletű koncepciót Mérei Ferenc, Lakatos Imre egykori harcostársa és idősebb, közeli jóbarátja, dolgozta ki, s mind a kísérleti eredmények, mind pedig a felismert társas mechanizmusok komoly hozzájárulást jelentettek volna a paradigma-követő társas tudás megértéséhez, hogyha a maga idején - vagyis jóval a kognitív pszichológia és a mesterséges intelligenciakutatás, valamint az etológia forradalma előtt - a világ tudományos közössége számára hozzáférhetővé válhattak volna.²¹

A XX. sz. közepén a rendelkezésre álló fogalmi rendszer keretei között valamely emberi jelenséget biológiai vagy társadalmi eredetűnek szokás tekinteni. Az individuum-központú elméletekben a közösség legfeljebb mint valamiféle háttér van jelen. Az ún. tömeglélektan avagy néplélektan biológiai és individuálpszichológiai fogalmakban írja le tárgyát. A tisztán szociológiai megközelítések regisztrálják a tagok közötti viszonylatokat, vizsgálják az általuk létrehozott objektumokat. A társaslélektan viszont olyan egyéni reakciókat vizsgál, amelyek csak közösségben jelentkeznek: a létrehozott társas alakzatokat tehát az őt alkotó és fenntartó egyének akcióiban és reakcióiban, interakcióiban ragadja meg.

Mérei a negyvenes évek második felében óvodások csoportjaiban végezte nevezetes társadalomlélektani kísérleteit. "Az együttes élmény kísérlet" kiinduló alapjául egyrészt Piaget-nak a gyermeki elméletképzést feltáró vizsgálatai, másrészt Durkheimnek a társadalmi és a társas hatás önálló létezésére vonatkozó felvetései, harmadrészt Hermann Imrének a kongruens modell-relációval kapcsolatos felismerései szolgáltak.²²

A kísérletsorozat igazolta feltételezését, hogy az együttesen átélt élményeknek sajátos többletintenzitása van, az egyedül átélthez képest. Az együttesség tehát olyan belső struktúrával és dinamikával bíró alakzat, amelynek megragadhatók a sajátos jegyei, "logikája" van, s e sajátosságok nem vezethetők vissza maradéktalanul a benne résztvevők egyéni vonásainak összességére: ezt a kimutatható többletet a kialakuló és megszilárduló tradíciók hordozzák. "A csoport-többlet tehát nem a csoport fölött lebegő subsztancia, hanem a csoporttagok közti viszonylatból fakadó mozzanatok, szokások rögződése; tradíció, melynek hordozói az egyének, akiknek hatóereje ennek révén növekszik. Ennek az erőnövekedésnek lehet élmény-aequivalense az, amit mi az együttes élmény fokozott erejének neveztünk."²³

Mérei "az együttes élmény" kísérlet eredményeinek elemezése során a társas alakzat "viszony-jelenségeinek" és mikromechanizmusainak korábban nem ismert egész sorát írta le.

Ebben a rövid írásban természetesen kísérletet sem érdemes tenni társas lélektanának (más néven genetikus szociálpszichológiájának) átfogó rekonstrukciójára. Csak egyetlen gondolatkört ismertetek nagy vonalakban, amelynek közvetlen relevanciája lehet a tudományos közösségek dinamikájának leírásában, és érvekkel szolgálhat egy kuhniánus megközelítés számára.

A társas viszonyok közös jellemzőjeként sikerült kimutatni azt a - régóta sejtett - kettősséget, hogy az egyének egyrészt akaratuktól független viszonylatokba lépnek, még akkor is, ha ezeket a viszonylatokat (szokásokat, hagyományokat, intézményeket) ők maguk hozták létre és tartják fenn, másrészt - s ezzel túllép a kortárs szociologizáló megközelítéseken - Mérei a társas alakzat résztvevőit olyan interaktív ágensekként fogja fel, akik megfelelő feltételek és körülmények között képesek ezeket a viszonylatokat maguk is alakítani.²⁴

Kísérleteivel éppen azokat a feltételeket és körülményeket járta körül, ahol ez az interaktivitás (a "társas hatékonyság", a "társadalmi penetrancia") érvényesül. Ez utóbbiban nem az a társaslélektani szempontú kérdés, hogy "kiben mennyire van meg a környezetalakító készség, hanem az, hogy mik a környezetalakítás feltételei és határai".²⁵

A lélektan és a szociológia területén is meglehetősen elterjedt volt a modellálódás-hipotézis: mely szerint valamely korábbi vagy távolabbi jelenség transzponálódva megismétlődik egy másik jelenségben. Elvétve találkozunk a "paradigma" terminussal is, ám gyakoribb a "modell".

Mérei az együttes élmény koncepciójának kifejtésekor a Hermann Imre által még a húszas években bevezetett "kongruens modell" fogalmából indul ki. A kongruens (leképező, mintázódási) összefüggés olyan reláció, amely sem nem ok-okozati viszony, sem nem analógia: előzménye, de nem kiváltója, nem létrehozója, mégis (tudattalan és spontán) mintaadóként formameghatározója a későbbi jelenségnek.

A tudománytörténet számtalan kongruens modell-átadást ismer: Mérei is több ilyen esetet említ börtönben írt Lélektani Naplójában. Ezek között a legszemléletesebb a Ranschburg Pál és tanítványa, Szondi Lipót közötti viszony egyik "epizódja", melyet így elevenít fel: Ranschburg laboratóriumában a nevezetességnek számító emlékezeti próbákhoz kartonlapra ragasztott fényképeket exponáltak, két sorban nyolc-nyolc képkockát. (Feltehetőleg fényképezéstechnikai okokból történt éppen így.): "Ugyanaz a helyzet, ugyanaz a méret, ugyanaz az összbenyomás, mint a későbbi Szondi-teszt. A nyolc fénykép expozíciója igazi modell volt. Pontosan fedi a modell kritériumát. Nem létrehozója, mégis egyik formameghatározója a jelenségnek. A Ranschburg-próba modelljéből még nem lesz Szondi-teszt, de talán a modell nélkül sem, vagy legalábbis egészen más formát kapott volna."²⁶

Mérei felfigyelt egy csoportjelenségre -, ami mai etológiai ismereteink fényében már talán közhelynek számít -, ám nem volt az a negyvenes évek végén: "A kiscsoportok életében a csoportszokások kialakulása legtöbbször modellreakcióval kezdődik, de nem minden modell-viszonylat rögződik csoportszokásként ... a modellkövetési epizódoknak több mint a fele következmény nélkül sikkad el. Nem rögződik, nem lesz belőle szokás."

A sikeres modellkövetésnek két változata lehet: a közvetlen, ahol a modellkövetés a konkrét mintához igazodó spontán aktus; és a közvetett, ahol az eredeti mintát valamely kompetens és presztízzsel bíró személy (akinek presztízse nem feltétlenül kompetenciájából fakad) megismétli, ezáltal közvetíti a többiek számára, szintén spontán aktus formájában.

A közvetett modellkövetés jelenség felismerése a tudományos közösségek dinamikájára nézve is nyilvánvaló tanulsággal szolgál: "A vizsgált csoportok elemzése azt a feltevést sugallja, hogy a társas kreativitás magas szintjén lévő, találékony szellemű gyerekek, éppen mindent módosító igényük, változtató kedvük miatt, társaik számára bizarrnak, labilisnak tűnnek. A közvetítő velük szemben a csoportszokások szempontjából stabil, magatartása jól követhető, s emellett [!] még helyzeti presztízzsel is rendelkezik [pl. ő a legerősebb, vagy ő az óvónő gyereke stb.]. A kiscsoport inkább fogad el változtatást szokásrendjében [ha az egyébként a változtatás másutt leírt szabályainak megfelel] a közvetítőtől, mint az újítótól. Az ötletes gyerekek háttérben maradnak, a közvetítők viszont szabályozó szerephez jutnak a csoportszokások alakulásában."²⁸ Lényeges e kétfajta modellkövetés, mert a közvetett modellkövetéssel átvett szokások és szabályok inkább rögződnek a csoportban, mint a közvetlen modellkövetés útján átvettek.²⁹

A mai természettudományok paradigmává szerveződésében óriási szerepe lehetett a közvetett modellkövetés jelenségének. Lényegében ezen a mechanizmuson alapul a felsőfokú oktatás, s az így előálló együttes élmény-ekvivalens intenzitása magyarázza a modell tartós kohéziós erejét.

Szergej Eisenstein - aki elméleti munkáiban maga is sokat tett az úgymond "kikovácsolódó társadalmi reflexek" feltárásáért, a tudományos képzést ilyen képsorokban szemléltetné : "Az előadó temperamentuma teljesen magával ragadja önöket. És körös-körül mindenkit. A hirtelen ritmikussá váló légzés vasszorításában villamossággal töltődik fel az előadóterem... A matematikai absztrakció hirtelen hús-vér valósággá válik. Önök emlékezetükbe vésik a legbonyolultabb képletet - lélegzetvételük ritmusát- A száraz integrált egy szempár lázas csillogásában őrzi meg az emlékezet. A kollektívan átélt befogadás mnemotechnikájában."³⁰

Kuhn egyik igen fontos meglátása, hogy az egyetemi képzés és a "textbook"-ok hatása mélyebben és tartósabban szabályozza a tudományos közösség gondolkodásmódját, mint az eredeti tudományos művek, valamint ebből levont következtetése, miszerint "A pedagógiai kontextus majdhogynem annyira különbözik az igazolás kontextusától, mint amennyire a felfedezésétől."³¹ - a közvetett modellkövetés felismerésével, mechanizmusának feltárásával igazolhatóvá válik.

Ha a tudományos közösség társas tudatát "Normális Elme"-ként fogjuk fel, ez valóban irracionális leírást eredményez. A Kuhn értelmében vett tudományos közösség sajátos tulajdonságai azonban nem reprezentálhatók maradéktalanul a bennük működő individuális elmék egyikével sem, s nem is állíthatók elő azok puszta összeadódásával. Ez azt is jelenti, hogy a tudományos közösségek életéről és változásairól a régi tömegpszichológia strukturálatlan (s joggal bírált) "nyájszellem" fogalma sem tud számot adni.

Ezzel szemben talán eljött az ideje, hogy a paradigma-elméletet újra szemügyre vegyük. A "paradigma" terminus, ahogy láthattuk, tipikus "társas" fogalmat takar. A társas alakzat egyik természetes mechanizmusát jelöli. Ez megmagyarázza a körülötte évtizedek óta dúló szenvedélyes vitákat, a vele kapcsolatos félreértéseket s azt is, hogy Kuhn - a kedvezőtlen kontextusban - miért mondott le alkalmazásáról, jóllehet kielégítően pótolni sohasem tudta.³²

Az, hogy Kuhn noha keresett, ám pályafutása során mégsem találkozott elméletét erősítő, konkrét hozzájárulásokkal, társas szemléletű szociológiai vagy pszichológiai munkákkal - felfogható a véletlenek szerencsétlen játékának. Mérei eredményei (az együttességből adódó élménytöbblet kísérleti kimutatása, a közvetett modellkövetés detektálása, az utalás-mechanizmus tudományos elemzése stb.) - elsősorban politikai okokból - nem kaptak jelentőségüket megillető nemzetközi nyilvánosságot.³³ S nem ő volt az egyetlen kelet-európai tudós, akinek alapvető munkáit csak a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdték Nyugaton megismerni.

Hosszabb elemzést igényelne viszont Lakatos tökéletes érzéketlensége a tudományfilozófia társas szemléletű megközelítésének kuhni kísérlete iránt - s csakis amnéziával magyarázható járatlansága, pl. a társas szemlélet és a néplélektani megközelítés fundamentális különbsége tekintetében.

Mint már szó esett róla, Lakatos magyarországi életében két fontos szerepet játszó személy is volt, akiknek társaslélektani szellemű munkáiról, s éppen a pszichologizáló illetve vulgárszociologizáló néplélektan szemléletét bíráló és sikeresen meghaladó eredményeiről lehetetlen feltételeznünk, hogy legalábbis ne tudott volna. Egyikük, az egykori harcostárs és jóbarát, Mérei Ferenc, akinek legalább a negyvenes években folytatott kísérleti eredményeit első kézből kellett ismernie.³⁴ Másikuk a debreceni professzor, aki Lakatos tanára, atyai jóakarója, s - egyebek között - 1947-es disszertációjának opponense, a magyar társas szemléletű nyelvészeti, logikai és lélektani kutatások iskolateremtő tudósa, Karácsony Sándor volt.³⁵

Hogy is írta Kuhn: "A tudomány tényleges fejlődésének megítéléséhez nem kell kibogozni azokat az életrajzi részleteket és személyiségjegyeket, amelyek az egyes tudósokat valamilyen döntésre késztetik, bár e témának roppant nagy a vonzereje. Azt azonban meg kell érteni, hogy miként hat egymásra egy sajátos közös értékrendszer és a közösség kollektív tapasztalata, hiszen ez szavatolja, hogy végül a közösség tagjainak többsége az érvek egyik csoportját meggyőzőbbnek találja, mint egy másikat."

Barkóczi Ilona [1999]: "Kell egy csapat? A problémamegoldás egyéni és társas tényezői", in Kónya-Király-Bodor-Pléh (szerk.): Kollektív, társas, társadalmi, Akadémiai, Budapest 1999. Pszichológiai Szemle Könyvtár 2.

Congdon, Lee [1998]: "Bűn és büntetlenség - Az ismeretlen Lakatos Imre", Replika, 29. sz. Bp. 1998.

Crane, Diana [1972]: Invisible Colleges - Diffusion of Knowledge in Scientific Communities, Univ. of Chicago Press, 1972.

Csepeli György [1998]: "Szabadság a börtönben - Utószó Mérei Ferenc 1958 és 63 között a börtönben írt Lélektani Naplójához", Osiris, Bp. 1998.

Eisenstein, Sz. M. [1998]: "Perspektívák" (1929), in: Eisenstein Válogatott tanulmányok (válogatta és szerkesztette Bárdos Judit), Áron Kiadó, Bp. 1998.

Erős Ferenc [1977]: "A »kollektív«, a » »"szociális«" és az individuális a szociálpszichológiában", in Kónya-Király-Bodor-Pléh (szerk.): Kollektív, társas, társadalmi, Akadémiai, Budapest 1999. Pszichológiai Szemle Könyvtár 2.

Fehér Márta [1997]: "A paradigmától a lexikonig - Thomas Kuhn harmincöt év után", Replika, 27. sz. 29─37.

Fehér Márta [2000]: "Az előszó paradoxona", in Hársing László 70 éves, Áron, Bp. 2000, 93─100.

Kántor Sándorné Varga Tünde [1998]: "Lakatos Imre, a szintetikus modernizmus megalapozója", Debreceni Szemle 1998/2.

Kuhn T. S. [1977]: "Logic of Discovery or Psychology of Research", in: The Essential Tension, Univ. Press Chicago, 1977.

Kuhn T. S. [1977]: "Second Thoughts on Paradigms", in: The Essential Tension, Univ. Press Chicago, 1977.

Kuhn T. S. [1977/1999]: "Objektivitás, értékítélet és elméletválasztás", in Szegedi Péter-Forrai Gábor: Tudományfilozófia Szöveggyűjtemény, Áron Kiadó, Budapest 1999.

Karácsony Sándor [1985]: A magyar észjárás, második, a szerző által javított és bővített kiadás (sajtó alá rendezte Lendvai L. Ferenc) Magvető, Budapest 1985. Magyar hírmondó

Kutrovátz Gábor [1999]: "A racionalitás rekonstrukciója - Lakatos Imre, avagy a racionalitás tudományfilozófiája" ://www.hps.elte. hu/^~Kutrovatz/

Lakatos Imre [1947]: "Modern fizika, modern társadalom" - in (Kemény Gábor szerk.): Továbbképzés és demokrácia, Egyetemi Nyomda, Budapest 1947, 324─347.

Lakatos Imre [1947]: "Természettudományos világnézet és demokratikus nevelés", Embernevelés, III. évf. 63─66.

Lakatos Imre [1977]: "A kritika és a tudományos kutatási programok metodológiája", in Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai, Atlantisz, Bp. 1997.

Lakatos Imre [1970/1997]: "Falszifikáció és a tudományos kutatási programok metodológiája", in Szegedi Péter-Forrai Gábor: Tudományfilozófia Szöveggyűjtemény, Áron Kiadó, Budapest 1999.

Lakatos Imre: "Toulmin megértése", in Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai, Atlantisz, Bp. 1997.

Long, Jancis [1999]: "Lakatos Imre Magyarországon", Magyar Filozófiai Szemle, 1999/1─3.

Long, Jancis [2000]: "A forradalom főpróbája"?, REPLIKA, 41─42, 265─283.

Palló Gábor [1996]: "Párhuzamok és metszéspontok: Lakatos Imre és Polányi Mihály", Replika, 23─24. 39─50.

Pléh Csaba [1999]: "Maurice Halbwachs kollektív memóriájára emlékezve", in Kónya-Király-Bodor-Pléh (szerk.): Kollektív, társas, társadalmi, Akadémiai, Budapest 1999. Pszichológiai Szemle Könyvtár 2.

Tiszteletkör [1999]: Mérei Ferencről - Lányi Gusztáv, Litván György, Virág Teréz, Gerő Zsuzsa, Csepeli György, László János és Pléh Csaba írásai; BUKSZ 1999. Tavasz 52─77.

* A tanulmány az OTKA T 030299 és T 030370 sz. kutatás keretében készült. E helyütt szeretnék köszönetet mondani Pléh Csabának az előadásomat követő vitában tett értékes észrevételeiért.

2 Lakatos: Falsification and the Methodology of Scientific Research Programmes [1970], 178. Lakatos hangvétele a tanulmány korábbi változatához képest még kritikusabbá vált. Új részleteket is betoldott, és a különösen fontosnak ítélt mondatait kurziválta. (Az első változat magyarul [1997]: 60.)

6 Vö. Kuhn: Utószó a második kiadáshoz, I. fej. [1984]; Kuhn: "Logic of Discovery or Psychology of Research";[1977], 19─22; Kuhn: "Second Thoughts on Paradigms" [1977]; Kuhn: "Objektivitás, értékítélet és elméletválasztás" [1999].

11 Már Kuhn is említ néhány, többnyire még kéziratban létező munkát. W. O. Hagstrom, D. J. Price és D. de Beaver, Diana Crane, N. C. Mullins stb.: lásd TFSZ Utószó, 5. lj. Diana Crane neves munkája: Invisible Colleges - Diffusion of Knowledge in Scientific Communities, csak később, 1972-ben jelent meg.

13 Talán nem egészen közismert, hogy Lakatos első, még Debrecenben megvédett egyetemi doktori értekezése a "A természettudományos fogalomalkotás szociológiájáról" címet viseli. (Kántor S. [1998]) - Kutrovátz Gábor tanulmánya, amely a fennmaradt opponensi vélemény, valamint Lakatos koraibeli írásai alapján rekonstruálja Lakatosnak a negyvenes években kialakult tudományfilozófiai szemléletét, s fontos hozzájárulást jelent a lakatosi életmű egészét feltáró kutatás számára, meggyőz bennünket arról, hogy ezek - az egyebek között lukácsi hatásokat is magukon viselő - nézetek már csírájukban tartalmazták a későbbi tudományfilozófus fő témáit és problémáinak megoldási irányát. (Kutrovátz Gábor [1999].)

18 A magyar szakirodalomban lassan megállapodás született a kollektív, a szociális, társadalmi és társas terminusok finomabb megkülönböztetésére. Lásd részletesebben: Kónya-Király-Bodor-Pléh [1999].

19 Fehér Márta idézi Kuhn 1990-es Zárszavát. Fehér M. [1997], 35. Eredeti helye: Kuhn [1993], 329. Fehér Márta egyik újabb tanulmányában azt is kimutatta, hogy ha az egyes kognitív ágensek személyes ítéleteit valóban megkülönböztetjük a kollektív megismerő ágenstől - azaz a mindenkori tu-dós közösség döntésétől -, akkor elkerülhetők azok a paradoxonok, melyek az episztemológiai és metodológiai individualizmus előfeltevései nyomán - de csakis ekkor - előállhatnak. Fehér [2000], 98─99.

20 A hiányzó paradigma c. könyvemben pl. a nyelvtudományban Sapir- Whorf hipotézis néven ismert tételről megmutattam, hogy paradigmafüggő tézis, mely összemérhető Kuhn radikális paradigmaelméletével, viszont nem része a nyelvtudomány ma uralkodó paradigmájának.

21 Lásd részletesebben: Csepeli György: "Szabadság a börtönben - Utószó Mérei Ferenc 1958 és 63 között a börtönben írt Lélektani Naplójához" [1998], 477. Továbbá lásd még ugyanő, valamint Gerő Zsuzsa, László János és Pléh Csaba írásait: Tiszteletkör, BUKSZ 1999. Tavasz

22 Ahogyan [Piaget eredményei] "figyelemreméltóan hozzájárultak a gondolkodás fejlődésének és struktúrájának megismeréséhez ... A gyermekcsoportok tanulmányozása is hasonló eredményt hozhat." (Mérei [1947], 8.) Erre - megfelelően kidolgozott feltételek között - az óvodás csoportok megfigyelése azért nyújt lehetőséget, mert "-ebben az életkorban az együttes cselekvési rítusok kialakulása, rögződése, hagyománnyá válása rendkívül gyors ütemű. Szinte véletlenszerűen előadódó cselekvésmódok, gesztusok, kifejezések egyszeri felidézéssel ismerőssé, kétszeri felidézéssel szokássá válnak, és további megismétléssel már hagyományai a csoportnak." (Mérei [1989], 66.) A kísérlet részleteiről lásd Mérei [1947], [1989], 29─44.

24 "A társadalomlélektan így a jelenségek vizsgálatának egyik aspektusát jelenti: egyéni és társadalmi kölcsönös visszahatását. Ahogyan a társadalom alakítja az embert, formálja tudatát, megszabja cselekedeteit; tehát az emberi magatartás társadalmi determinációját. Másrészről ugyanennek ellenfolyamatát: ahogyan az egyén alakítja a társadalmat, módosítja szokásait, véletlenszerű variációkon át hat vissza annak berendezésére." Mérei [1947], 14.

33 Tegyük hozzá, hogy Mérei itthon is elsősorban csupán informális nyilvánosságot kapott, s éppen a legizgalmasabb elméletei voltak a legkevésbé hozzáférhetők. Ez a tény arra utal, hogy akadémiai és egyetemi ignorálásának nem csak politikai okai lehettek. A bizonyítás hosszabb tanulmányt igényel, de megkockáztatható a feltevés: hiába volt "kultikus alak", "hálózati guru", "informális nagyhatalom" (lásd Tiszteletkör [1999], 56), Mérei mint a társas szemlélet teoretikusa - meglehetősen magányos gondolkodó volt.

34 Mérei és Lakatos kapcsolatának története önmagában is kész regény. Mint Jancis Long írja, a negyvenes évek második felében "Lakatos és Mérei egyaránt a párt ama szűk "belső köréhez" tartoztak, amely rendszeres összejöveteleken találkozott, s az ideológiai és nevelési kérdéseket illető stratégiát vitatták meg ... Lakatos 13 éven keresztül (eltekintve a börtönben töltött éveitől) rendszeres vendég volt Mérei otthonában. Mérei felesége, Vera ilyenkor mindig élvezte az izgalmas beszélgetéseket, s azt, ahogyan Imre a gyermekeivel játszott és tanította őket [az sem véletlen, hogy éppen Mérei egyik lánya, Anna készített dokumentumfilmet Lakatosról] ... Mérei fontos szervező funkciót töltött be az '56-os forradalom során az egyetemen, s 4 évre börtönbe került. Barátsága Lakatossal 1956-ban véget ért [amikor ti. a Magyarországot elhagyni készülő Lakatos búcsúzáskor bevallotta Méreinek, hogy Recskről kiszabadulva vállal-

ta, hogy jelentéseket készít beszélgetéseikről.]" Jancis Long [1999], [2000], 265─283., vö. még: Lee Congdon [1998], 17.

35 Kántorné [1998] (277─278) írásából ismeretes, hogy Karácsony elvállalta a református hitre áttérő Lakatos keresztapaságát is. Karácsony Lakatos disszertációját kitüntetéses doktori címre terjesztette fel. Az opponensi vélemény szövegét Kántorné közli (280─281).