EGY RENDHAGYÓ HUME-ÉRTELMEZÉS

BUSKÓ TIBOR LÁSZLÓ

[ Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás ]

 

Galen Strawson 1989-ben megjelent műve alighanem a közelmúlt legnagyobb igényű Hume-értelmezése. Ritka jelenségnek számít ugyanis, hogy egy szerző valamely széles körben elfogadott, szinte már filozófiatörténeti közhelynek számító nézet teljes cáfolatának igényével lépjen fel. Márpedig Strawson a The Secret Connexion lapjain épp ezt kívánja megtenni azzal a kijelentéssel, amely szerint David Hume a kauzalitás (vagyis az ok-okozat kapcsolat) reguláris értelmezését vallotta. Magát a célba vett értelmezést Strawson a következőképp világítja meg: [...]"az elfogadott »humeiánus« nézet a kauzalitásról durván a következő. A kauzalitás ha úgy tekintjük, mint valamit, ami a »tárgyakban«, a »természetben« vagy a »világban« létezik semmi más, csupán szabályszerű egymásutániság." [...the standard »Humean« view of causation is roughly as follows. Causation, considered as something existing in »the objects«, or in »nature«, or in the »world«, is nothing but regularity of succession.]1 Strawson azonban ezzel az "elfogadott" interpretációval egy másik, ettől gyökeresen eltérő értelmezést javasol: egy olyan Hume-ot, aki kauzális realista. Ez a kifejezés Strawson szavaival a következőt jelenti: "Hume magától értetődőnek tartja nem csupán a mindennapi életben, hanem mint filozófus is , hogy létezzék valamilyen természetes szükségszerűség vagy kauzális erő." [... Hume takes the existence of something like natural necessity or causal power for granted not only in common life but also as a philosopher.]2 A könyv tehát Hume okságelméletének rekonstrukciója, de valójában több annál: Strawson – mintegy Hume apropóján – saját okságelméletét is kifejti. Saját okságelméletét, amely elöljáróban a következőképp summázható: támadás a kauzalitás reguláris értelmezése ellen, illetve a kauzális realizmus megalapozására tett igény. A mű imént vázolt kettős célja, merész hangvétele és egyszerű, világos stílusa egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a The Secret Connexion a közelmúlt egyik szívesen idézett könyvévé váljon. Csupán két példát említek meg: (1) a kilencvenes évek alighanem legjobb Hume-monográfiája, David Pears Hume's System című könyve kauzalitással foglalkozó fejezete részletesen (bár nem egyetértően) utal Strawson eredményeire.3 (2) J. J. C. Smart Laws of Nature as a Species of Regularities4 című cikke pedig arra példa, hogy Strawson kauzális realizmusa nemcsak a Hume-kutatók körében, hanem a kortárs metafizikában is visszhangra talált. A regularista Smart ugyanis részben magának Strawsonnak címezte válaszát, tudniillik azt, hogy a kauzális regularizmus elleni harc még korántsem tekinthető befejezettnek. A könyv hatása tehát önmagában is indokolná, hogy egy részletesebb recenzió keretében foglalkozzunk vele. Most már csak az a kérdés, mit mondhatunk a könyv tartalmáról? Ebben a tekintetben – mint rövidesen látni fogjuk – már kevésbé egyértelmű a kép. Már itt, elöljáróban le kell szögeznem, hogy némileg polemikus hangot szeretnék megütni, mégpedig két okból: (1) Először is rámutatnék, hogy Strawson okságelmélete kissé leegyszerűsített, amely azzal a sajnálatos következménnyel jár, hogy talán túlságosan is könnyen söpri félre a kauzális regularizmust. (2) Ezzel párhuzamosan megpróbálom bebizonyítani, hogy ha még igaza is lenne a The Secret Connexion szerzőjének, akkor sem lehetnénk egészen biztosak abban, hogy David Hume osztotta volna álláspontját. Mindezek ellenére a könyvről nem szabad negatív képet festeni: amellett, hogy fontos részigazságokat mond mind a történeti Hume-mal, mind pedig a kauzalitással kapcsolatban, leginkább ahhoz segíthet hozzá bennünket, hogy a kettő közötti kapcsolatot újragondolhassuk most, több mint két évszázaddal a kiváló skót filozófus halála után.

A recenzió további részében a következőképp járok el: először röviden ismertetem Strawson könyvének tartalmát, főbb problémáit és eredményeit (I. fejezet). Ezt követően pedig rátérek a The Secret Connexion kritikai elemzésére (II. fejezet). Remélem, hogy ez utóbbi fejezetben – Strawson hiányosságait korrigálva – szerény mértékben, de magam is hozzájárulhatok a történeti Hume okságelméletének jobb megértéséhez.

 

I. A könyv gondolatmenetének rövid vázlata

A mű kiindulópontja tehát az az állítás, amely a következőképp foglalható össze: David Hume a kauzalitás reguláris értelmezését vallotta. Strawson célja ennek "megfelelően kettős: egyrészről azt kívánja bebizonyítani, hogy a regularista Hume képe nem több, mint egy dogma, amely minden történeti alapot nélkülöz. Másrészről ennél többről is szó van: a könyv írója szerint Hume "túlságosan is jó filozófus" ahhoz, hogy a kauzalitás reguláris értelmezését vallja – a Hume tisztázása tehát végeredményben összekapcsolódik a regularitás kritikájával. Mielőtt azonban mindebbe fejest ugranánk, ismerkedjünk meg magával a dogmával.

1. A "humeiánus" Hume

Strawson "humeiánusoknak" nevezi azokat a filozófusokat, akik a kauzalitás reguláris értelmezését vallják, illetve akik Hume-ot is mint "humeiánust" interpretálják. A bevezetésben már láttuk, hogyan interpretálja saját szavaival Strawson a "humeianizmust". Mivel azonban arról is beszél, hogy a regularista Hume képe egy filozófiatörténeti dogma, röviden meg kell vizsgálnunk magukat a "humeiánusokat" is.

Válasszuk ki tehát azt a – Strawson által is idézett – szerzőt, akinél talán a legnyilvánvalóbb módon érhető tetten Hume "humeiánus" értelmezése. Legyen ez J. L. Mackie, aki a The Cement of the Universe című művében a következőket mondja Hume okságelméletéről: "A tárgyakban valóságosan jelen lévő kauzalitásról Hume általában azt állította, hogy szabályszerű egymásutániság és semmi több. " [About causation as it really is in the objects Hume usually says that it is regular succession and nothing more].5 Ha ez igaz, akkor ennek elsősorban a természettörvények létezését illetően lesznek kellemetlen következményei: amikor a természettörvényeket a puszta "egyedi tényekre" redukáljuk, akkor eleve kizárunk a kauzalitás definíciójából minden ezen túlmutatót, így például a természeti törvényeket is. Vagyis: a kauzalitás a "humeiánusok", illetve a "humeiánus" Hume szerint nem lehet több, mint szabályszerű egymásutániság (regular succession), amely mögött nem állhatnak mélyebb törvények. Strawson értelmezése szerint tehát a "humeiánus" – ezen Strawson természetesen nemcsak Hume "humeiánus" értelmezőit, hanem a kortárs regularista metafizikusokat is érti – eltünteti a természettörvényeket: feloldja őket a reguláris ismétlődésekben.

A továbbiakban – mielőtt a "valódi" Hume nézetei szóba kerülnének – a The Secret Connexion szerzője igyekszik kimutatni az ilyen módon felfogott kauzális regularizmus tarthatatlanságát.

2. Támadás a kauzális regularizmus ellen: a random-generátor

A regularizmus elleni érv lefegyverzően egyszerű: csupán azt kell elfogadni hozzá, hogy a kauzalitás a "humeiánusok" serint nem több, mint szabályszerű egymásutániság, amely mögött nem húzódnak meg mélyebb törvények. Ekkor viszont felmerül a kérdés: mi magyarázza azt, hogy a körülöttünk lévő Természet (a Világegyetem) mégis ilyen meglepő rendet mutat? Hiszen a meglepő rend aligha vitatható: a múltbeli tapasztalataink igen nagy mértékű szabályosságról tesznek tanúbizonyságot, s ezeknek a tapasztalatoknak a felhasználásával akár a jövőre vonatkozó (általában sikeres) előrejelzéseket is tehetünk. Strawson válasza a következő: ha ezeket az állandó ismétlődéseket nem a mélyben meghúzódó természettörvények szabályozzák, akkor egyetlen alternatíva marad: a teljes vakszerencse (complete fluke). Strawson mindezt egy random(véletlenszám)-generátor példájával illusztrálja6 a regularista világa úgy néz ki, mint egy random-generátor által előállított szabályos számsor (mondjuk a természetes számok sorozata). Ahogy roppant valószínűtlen, hogy egy ilyen – időtlen idők óta jelen lévő – sorozatot ne egy program (ti. az Xn+1 = Xn+1 utasítás), hanem a vakszerencse állítsa elő, ugyanúgy azt sem állíthatjuk komolyan7, hogy a világ látható regularitása mögött nincsenek ilyen "utasítások", vagyis természettörvények. A regularizmus tehát – úgy tűnik – megsemmisült: aki ezek után is beszélni akar a kauzalitásról, annak el kell fogadnia valamiféle "realizmust", vagyis egy olyan koncepciót, amely a megfigyelhető regularitások mögött legalábbis feltételezi a természettörvények létét. Már csak az a kérdés, hogy David Hume-ra jellemző-e – legalábbis Strawson szerint – ez a realizmus?

3. David Hume kauzális realizmusa

A könyv legterjedelmesebb hányada David Hume kauzális realizmusát igyekszik bebizonyítani. Ehhez a következő úton jut el Strawson: (a) először meg kell vizsgálni, hogy Hume szkepticizmusa összeegyeztethető-e a (megfigyelhetetlen) természettörvények létezésébe vetett hittel, majd (b) idézni kell Hume idevágó műveinek (természetesen itt elsősorban a Treatise-ről8 és az Enquiry-ről9 van szó) azon helyeit, ahol a filozófus explicit módon beszél a külvilágban található természeti törvények létéről. Végül (c) azokat a szöveghelyeket kell szemügyre venni, amelyek első látásra a "humeiánus" értelmezést sugallják. Strawson itt amellett érvel, hogy a látszat csal, az ellentmondás nem létezik: az illető részek igenis összeegyeztethetők koncepciójával. Az első két problémát aránylag könnyen megoldhatjuk. Az utolsóhoz azonban csak Hume ismeretelméletének részletes – egyelőre még Strawsont követő – elemzésén át vezethet az út.

(a) A (2) pont tanulságai alapján Strawson aránylag könnyen bebizonyítja, hogy Hume szkepticizmusa nemhogy kizárná a kauzális realizmust, de egyenesen megköveteli azt. Komoly szkeptikus ugyanis bajosan kételkedhet a realizmusban, ha az egyetlen alternatíva vele szemben a folyamatos, roppant valószínűtlen vakszerencse. Strawson szavaival: "Hume nem mondja vagy képzeli azt, hogy a világ aktuális vagy lehetséges szabályszerűsége valamiképpen véletlenszerű egy vakszerencse minden pillanatban. " [Hume is not saying or imaging that the regularity of the world actually is or could be somehow fortuitous a fluke from moment to moment".]10 Az elméleti akadály tehát elhárult. Nézzük, hogyan érvényesül azonban mindez a gyakorlatban.

(b) Strawson bőségesen idézi azokat a helyeket, ahol Hume egyértelműen beszél a természeti törvények létéről. A "humeiánusok" – ha egyáltalán tudomást vesznek ezekről a helyekről – jobbára az iróniával" magyarázzák, hogy egyáltalán szóba kerülnek azok az "erők", "titkos mozgatórugók", amelyek nagy biztonsággal megfeleltethetők a számunkra megfigyelhetetlen, de a szabályszerűségek alapjául szolgáló természeti törvényeknek. Strawson idézeteinek hosszú listája azonban eleve kétségessé teszi, hogy a világos utalások "ironikusak" lennének: inkább Hume azon ismeretelméleti koncepcióját jelzik, amellyel a (c) pontban fogunk megismerkedni. Előtte azonban – mintegy ízelítőként – idézzünk egy minden "iróniát" nélkülöző mondatot:

(E 30-31. o.) "Az emberi elme többre nem törekedhet, mint hogy a természeti jelenségek létrejöttének törvényszerűségeit egyszerűbbekre vezesse vissza [...] az általános okoknak okait már hiába próbálnánk megállapítani [...] ezek a végső rugók és törvényszerűségek mindörökre homályban fognak maradni. "11

Vagyis: Hume Strawson értelmezése szerint nem tagadja a "végső rugók és törvényszerűségek" létét, csupán megismerhetőségük lehetőségére terjed ki a szkepszise. S ez az a pont, ahonnan olyan szöveghelyek is beilleszthetők Strawson elméletébe, amelyek első látásra éppenséggel mintha ellentmondásban lennének vele.

(c) Az imént beharangozott szöveghelyek egy jellegzetes példája:

(T 222¦223. o.) " [...] ezek az állítólagos magyarázó elvek, a szubsztanciális formák, az akcidenciák, a képességek, valójában nem tartoznak az anyag általunk ismert tulajdonságai közé, hanem teljességgel felfoghatatlanok és érthetetlenek".12

Figyeljünk csak oda arra, hogy az idézet a magyarázó elveket nemcsak ismeretlennek, hanem egyenesen felfoghatatlannak és érthetetlennek nyilvánítja. Ez mintha ellentmondásban lenne Strawson kijelentésével, mely szerint Hume elfogadta a természettörvények, illetve a külvilág tárgyaiban lévő "titkos mozgatórugók" létét. Hiszen nyilvánvalóan nem fogadhatjuk el felfoghatatlan, mi több, érthetetlen dolgokról, hogy vannak. A kétségtelen nehézség ellenére Strawson kész a válasszal, mégpedig a következőképp: világos, hogy "nem vagyunk képesek semmilyen pozitív tartalommal jellemezhető gondolatot formálni [a külvilág tárgyainak] természetéről" [We cannot form any positively contentful conception of their nature]: vegyük észre, hogy még a kauzális realistának sem kell tagadnia, a megfigyelhető világban csupán a szabályszerű egymásutániságokat figyelhetjük meg, azok oka elrejtőzik előlünk. Ez azonban még nem gátol meg minket abban, hogy – indirekt módon – felfogjuk ezeknek a "titkos mozgatórugóknak" a létezését [We can conceive it only indirectly]: a random-generátor remekül illusztrálta, hogy el kell ismernünk létezésüket. Vagyis – ha a természetükről nincs is ismeretünk – referálhatunk rájuk.13 Ezt Strawson a következőképp foglalja össze: "Mindenekelőtt semmiféle inkonzisztencia vagy feszültség nincs abban a gondolatban, hogy referálhatunk egy olyan dologra, amelyről semmilyen deskriptív tartalommal jellemezhető gondolatunk nincsen. " [There is after all no inconsistency or tension at all in the thought that we may refer to a thing of which we have no descriptively contentful conception...]14 Mindebből megállapítható, hogy kétfajta, egymástól független "értelmetlenséget" különböztet meg a szerző: (1) ha képtelenek vagyunk deskriptív fogalmat alkotni valamiről, de referálni referálhatunk rá, akkor episztemikus értelmetlenségről (E-unintelligibility) beszélünk. (2) Ha a referálással is kudarcot vallunk, akkor már referenciális értelmetlenségről (R-unintelligibility) van szó. Strawson értelmezésében Hume csak (E) értelemben beszél értelmetlenségről a külső tárgyak természetével, illetve a közöttük zajló oksági mechanizmusokkal kapcsolatban: ezt a filozófiai álláspontot az író "Alapvető Realizmusnak" (Basic Realism) nevezi, szembeállítván az (E) típusú értelmetlenséget meg nem engedő "Szigorú (Strict) Realizmussal", illetve az (R) típusú értelmetlenséget is lehetővé tévő "Szigorú Idealizmussal".

Mindezek ismeretében (c) pont nehézségei megszűnnek, konzisztenssé válnak Strawson elméletével: Hume a "titkos mozgatórugókkal" kapcsolatban csupán az értelmetlenség (E) formáját használja, az (R) formát sohasem. A problémás szakaszok könnyűszerrel elemezhetők úgy, hogy a kérdéses kifejezések elé az (E) vagy az (R) betűt tesszük, mint például:

(T 297. o.) "... mert általánosságban kimondhatjuk ugyan, hogy (R) vannak tárgyak, melyek észleleteinkkel nem teljesen azonos természetűek, de (E) határozott elképzelést nem tudunk alkotni ilyesmiről".

Dióhéjban ennyi David Hume kauzális realizmusa Galen Strawson értelmezésében. Azt azonban már a cikk elején is megemlítettem, a könyv nemcsak Hume-ról, de a kauzális realizmusról is szól. Éppen ezért az író a könyv utolsó oldalain arra is kísérletet tesz, hogy kicsit finomítson – gyakorlatilag egy saját kauzális realizmust vázolva – Hume okságelméletén.

4. Galen Strawson kauzális realizmusa

Strawson tehát úgy értelmezi Hume-ot, mint aki megengedte, hogy referálhassunk a szabályszerű egymásutániságokra (a regularitásra) és a kauzalitásra, deskriptív tartalommal bíró descriptively contentful) ideát alakíthassunk ki a regularitásról, de azt már tagadta, hogy ez a deskriptív idea a kauzalitás természetével kapcsolatban is kialakítható. Egy ábrán szemléltetve mindezt:


regularitás

kauzális erő

referálás

+

+

deskriptív idea

+

-

Úgy látszik, hogy – az ábra alapján – Hume számára a kauzalitásról alkotott deskriptív fogalmunk nem mehet túl a szabályszerű egymásutániságon (referálni persze referálhatunk rá). Emlékezzünk például a Treatise első okság-definíciójára:

(T 238. o.) "Olyan tárgy, mely megelőz egy másikat és érintkezik vele, feltéve, hogy az előbbihez hasonló tárgyak is mindig a megelőzés és az érintkezés ugyanilyen relációjában állnak az utóbbihoz hasonlókkal. "

Strawson azonban ennyivel nem érheti be, már csak azért sem, mert az imént idézett okság-definíciót már maga Hume is kiegészíti egy következővel:

(T 239. o.) "Az ok olyan tárgy, mely megelőz egy másikat és érintkezik vele, miközben a kettő úgy kapcsolódik egymáshoz, hogy az egyiknek az ideája szellemünket a másik ideájának kialakítására készteti, az egyiknek a benyomása pedig arra, hogy eleven ideát alkosson a másikról. "

A két definíció közötti finom inkonzisztenciát (David Pears szavaival: The Gap between evidence and belief15) persze már sokan és sokféleképp leírták. Strawson főleg az emeli ki, hogy a második definícióban tetten érhető mindennapi kauzalitás-hitben kell keresni azt az összetevőt, amely – túlemelkedve a szabályszerűségeken alapuló, merőben referenciális kauzalitás-tudásunkon – a világ egyfajta reprezentációját is tartalmazhatja. Ezt azonban (legalábbis Strawson szerint) Hume nem igazán vette figyelembe, a mindennapi hitben, ill. a képzeletben – egy szkeptikusra jellemző módon – nem bízott igazán. Pedig "közönséges, mindennapi, intuitív, a szabályszerű egymásutániságnál lényegesen többet tartalmazó okságideánk alapjában véve helyes ... A képzelet nem a hiba, illetve a pejoratív értelemben vett fikció forrása. " [... our ordinary, everyday intuitive idea of causation as something essentially more than regular succession is essencially correct ... The Imagination is then not a source of error, or of fiction in some pejorative sense.]16 Strawsonnak persze meg kell magyarázni, miért is találja korrektnek, megfelelő reprezentációnak az okságra vonatkozó mindennapi hitünket, s miért túlságosan is "szkeptikusnak" Hume-ot. Válasza – amely nem más, mint a kortárs angolszász filozófiában igen népszerű evolúciós ismeretelméletek egy változata – egyszerűen összefoglalható: a kauzalitásra vonatkozó hitünk a faj sajátossága, amely az evolúció hosszú folyamata alatt alakult ki bennünk. Mivel pedig az evolúció során azok a fajok maradtak fenn, amelyek megfelelően adaptálódtak valóságos környezetükhöz, minden bizonnyal kauzális hitünknek is megvan a maga szerepe a világ – akár deskriptív tartalommal is rendelkező – reprezentációjában. Vagyis Hume – bár Strawson felmentette a "humeiánus" címke alól – a könyv végén mégis kap egy halvány bírálatot: "Ellentétben Hume-mal, nem mondhatjuk, hogy képtelenek vagyunk bármilyen eredeti fogalmat alkotni [a kauzalitásról], amennyiben az több mint szabályszerű egymásutániság. Itt Hume tévedett. " [Contrary to Hume to say this is not to say that we cannot have any genuine conception of it at all so far as it is more than regular succession. Here Hume was wrong.]17

Strawson művének rövid ismertetését ezzel befejeztem. Most pedig következzenek a kritikai megjegyzések azzal kapcsolatban, hogy – véleményem szerint – hol tévedett a szerző, illetve mennyiben érthetünk egyet vele.

 

II. A strawsoni koncepció kritikája

Strawson tehát – mellőzve saját, a természetes kiválasztódáson alapuló "finomított" okságelméletét – egyfajta "Alapvető Realizmust" tulajdonított David Hume-nak. A koncepció kétségtelen előnye az a negatív kritika, amellyel az eddig megismert "humeiánus" nézet tarthatatlanságára hívja fel a figyelmet. A magam részéről teljesen egyetértek azzal, hogy ennek a fantomnak nincs sok köze a történeti Hume-hoz. Azonban az elkövetkezőkben nyilvánvalóvá fog válni, hogy a The Secret Connexion koncepciója – bár kétségkívül közelebb áll a valósághoz, mint a Strawson által kritizált "humeiánusoké" – szintén tartalmaz néhány történetietlen leegyszerűsítést.

Kiindulópontunk legyen az a tény, amire Strawson talán a legkevesebb figyelmet fordított, pedig Hume okságelméletének megértéséhez nélkülözhetetlen: nevezzük ezt – David Pears nyomán – a bizonyíték és a hit közötti szakadéknak (the Gap between evidence and belief). Láttuk már, hogy a Treatise 238¦239. oldalán – s ugyanígy az Enquiry 74. oldalán is – két párhuzamos kauzalitás-definíció található: az első az okot a tér- és időbeli érintkezés, illetve a szabályszerű egymásutániság segítségével azonosítja. Maga Hume is látta azonban, hogy mindez nem elég, így hát mindkét művében kiegészíti az előbbi kauzalitás-definíciót egy másodikkal, amely már valamiféle hithez kapcsolja az ok fogalmát: ti. az ok itt már nem pusztán az a tárgy lesz, amelyik térben érintkezik, időben megelőzi okozatát, illetve állandóan együtt jár vele, inkább az a tárgy, amelynek megjelenése szellemünket egy másik (az okozat) ideájának kialakítására készteti.

Strawson kritikájának célpontjai azok a "humeiánusok", akik Hume kauzalitás-fogalmát a szabályszerű egymásutániság segítségével azonosítják. Ez durván megfelel az első definíciónak. A második, ezzel párhuzamos definíciót (és a benne felbukkanó hitet) azonban Strawson elhanyagolja,18 s különös módon szinte egészen elfeledkezik róla mindaddig, amíg saját "evolúciós" okságelméletét nem kezdi fejtegetni. De még ekkor is elég mostohán bánik a hit fogalmával Hume rendszerén belül. Mivel szerinte a skót filozófus csupán referálni tud az okság létezésére, de magáról az okság természetéről képtelen világos, deskriptív tartalommal bíró ideát kialakítani, a hitnek leginkább a szkeptikus oldalát domborítja ki: hiszen Hume-nál a külvilág világosabb (contentful) reprezentációjához maga a hit nem járulhat hozzá...

Ez az a pont, ahol vitába kívánok szállni Strawsonnal. Véleményem szerint ugyanis Hume egyszerűen nem értelmezhető úgy, mint egy metafizikus, mint egy "Alapvető Realista", akinél az elme "szellemi földrajza" akár egyetlen pillanatra is zárójelbe tehető. Ehhez csaknem minden feltétel hiányzik: Strawson kauzális realizmusa ebben a formában nem állja meg a helyét. Mi több, ezt maga Hume is tudta. S ha már tudta, törvényszerűen hívta segítségül a hitet, mint az emberi természet egy olyan összetevőjét, amely nélkül minden vizsgálódás lehetetlenné válna. A következőkben ezeket a kijelentéseket próbálom meg bizonyítani.

1. Néhány előzetes megjegyzés:

Az "externalista" Hume és az "internalista" Hume

Ahhoz, hogy Strawson koncepciójának kritikai elemzéséhez egyáltalán hozzákezdhessünk, elkerülhetetlen David Hume álláspontjának kissé árnyaltabb alapvetése. Már többször említettem, hogy Strawson a skót filozófust mint "Alapvető Realistát" kezeli. Ez az "Alapvető Realizmus" beilleszthető azon filozófiák közé, amelyek Hilary Putnamnál mint externalista filozófiák jelennek meg19. Az externalizmus rövid jellemzése Putnam szavaival a következő: "Az igazság a szavak vagy a gondolatok jelei, illetve a külső dolgok és a dolgok osztályai között egy bizonyosfajta korrespondencia-relációt foglal magában. Ezt a perspektívát externalista perspektívának fogom hívni, mivel kedvenc nézőpontja »isten szemének« nézőpontja. " [Truth involves some sort of correspondence relation words or thought-signs and external things and sets of things. I shall call this perspective the externalist perspective, because its favorite point of view is a God's Eye point of view.]20 Evidens, hogy Strawson "Alapvető Realizmusa" biztosítja ezt a megfelelést szavak, gondolatok, illetve a külső tárgyak között: ha világos, deskriptív ideát nem is tudunk alkotni a külvilág tárgyairól, de tőlünk független létezésüket el kell ismerni. Az "Alapvető Realista" tehát metafizikai realista is egyben: a Strawson által kritizált "humeiánusokat" pedig externális kauzális regularistáknak nevezhetjük.

Az externalizmus alternatívája Putnamnál az internalizmus. Ennek jellemzése a következő: "Az »igazság« egy internalista vélemény szerint valaminek bizonyosfajta (idealizált) ésszerű elfogadása hittartalmaink egymással és tapasztalatainkkal való ideális koherenciája: oly módon, ahogy ezek a tapasztalatok maguk megjelennek hitünk rendszerében, és nem pedig az elmétől független ... »tényállapotokkal« való megfelelésben. Nem létezik Isten szemének nézőpontja, amely támogathatná a tényleges személyek leírásait és elméleteit. (Az »igazság koherencia-elmélete«; az »Antirealizmus«; a »Verifikacionizmus«; a »Pluralizmus«; a »Pragmatizmus« mind olyan terminusok, amelyek az internalista perspektívára vonatkoznak.) " ["Truth", in an internalist view, is some sort of (idealized) rational acceptability some sort of ideal coherence of our beliefs with each other and with our experiences as those experiences are themselves represented in our belief system and not correspondence with mind-independent ... "states of affairs". There is no God's Eye point of view of actual persons ... that their descriptions and theories subserve. ("Coherence theory of truth"; "Non-Realism"; "Verificationism"; "Pluralism"; "Pragmatism"; are all terms that have been applied to the internalist perspective.)]21 Különös figyelmet igényel az "as those experiences are themselves represented in our belief system" fordulat, amely rámutat arra, hogy az internalista számára észleletei csak mint saját hite rendszerének (belief system) tárgyai fontosak, a független, külső nézőponttal (God's Eye point of view) egyszerűen nem foglalkozik. Nem egyszerűen arról van szó, hogy tagadná a külső realitás létét: ezt szolipszizmusnak nevezik, s legalább annyira metafizika, mint a realizmus22 – inkább (módszertani vagy egyéb okból) figyelmen kívül hagyja azt. Az "internalizmus" kifejezés tehát nem szükségképp – sőt, általában nem is – foglal magában metafizikai elkötelezettséget.

Az iménti előzetes megjegyzések fényében már megfelelő biztonsággal vázolható, miben áll Strawson könyvének legfontosabb hiányossága. Nyilvánvaló, hogy a The Secret Connexion Hume-képe csakis akkor lehet korrekt, ha a skót filozófus mindvégig externalistaként viselkedett volna. A következőkben megkísérlem bemutatni, hogy ez egyáltalán nincs így. Ha figyelmesen átolvassuk Hume műveit, könnyen beláthatjuk, hogy az externalista és internalista elemek igencsak vegyesen vannak bennük jelen: egységes hume-i rendszerről tehát semmi esetre sem beszélhetünk. A filozófus rendszerében rejlő inkonzisztencia persze nem egy gigantikus következetlenség: inkább annak az eredménye, hogy Hume nagyon is tudta, a "bizonyíték és a hit közötti szakadék" áthidalása majdnem lehetetlen egy tisztán externalista, illetve egy tisztán internalista rendszer keretein belül. Vagyis: jó oka volt arra, hogy beengedje filozófiájába az internalizmust. És ez a "jó ok" arra is rá fog mutatni, a Strawson által vázolt "Alapvető Realizmus" nem elég arra, hogy végérvényesen leszámoljon a kauzalitás reguláris – és az internalizmussal bensőséges kapcsolatban lévő – értelmezésével.

Végül egy figyelmeztetés: a most következőkben megkísérlem elkülöníteni egymástól az "externalista", illetve az "internalista" Hume-ot. Természetesen mindkét személy absztrakció, akik egymással szorosan összefüggve – talán elválaszthatatlanul – alkotják a "valódi" Hume-ot. Ennek ellenére az elkülönítést mégis szükségesnek érzem: hiszen leginkább így látható be, miért is szorulnak egymás segítségére.

2. Az "externalista"

(*1) A "Szigorú Relista". Kezdjük talán a legjelentéktelenebb figurával, akire valószínűleg legkevésbé lennének büszkék "testvérei". Legfontosabb jellemzője, hogy bizonyos esetekben nem tartja kizártnak, hogy – Strawson terminológiájával – (E) típusú értelmes állításokat tegyünk valamikor a külső tárgyak, illetve a kauzalitás természetéről, vagyis világos, deskriptív tartalommal rendelkező leírásokat alkothassunk róluk. És nemcsak mint a mindennapi élet szereplője – a hit alapján –, hanem mint egy filozófus – a racionalitás segítségével – is. Ugyan a "Szigorú Realista" (*1) Hume eléggé ritkán látott vendég a "valódi" Hume munkáinak lapjain, de azért itt-ott felbukkanhat. Így például az Enquiry bevezetésében, ahol Newton jelentőségét méltatva23 Hume kissé túllő a célon, s olyan szavakra ragadtatja el magát, amelyek – finoman szólva – nem illeszkednek szervesen a megszokott Hume képével:

(E 14-15. o.) "De nem remélhetjük-e, hogy a filozófia, ha gondosan ápoljuk, s ha a nagyközönség érdeklődése sarkallja, kutatásaiban még messzebbre juthat el, s legalább bizonyos mértékig feltárhatja azokat a titkos rugókat és elveket, amelyek az emberi elmét tevékenységre indítják? A csillagászok sokáig beérték azzal, hogy a jelenségek alapján az égitestek tényleges mozgását, rendjét és nagyságát felfedjék, míg végül akadt egy filozófus, akinek felettébb szerencsés okfejtéssel, úgy látszik, sikerült meghatároznia azokat a törvényeket és erőket is, amelyek a bolygók keringését megszabják és irányítják. "

A "legalább" kifejezés megengedi azt a lehetőséget, mely szerint Hume itt nemcsak arról beszélt, hogy a tudomány fejlődése során egyre inkább megközelíthetjük a "titkos rugókat", hanem lényegesen többről: arról, hogy esetleg meg is találhatjuk azokat, sőt, mintha Newton már meg is valósította volna ezt. Ebben az esetben akár (E)-értelmes kijelentéseket is tehetünk róluk. Talán nem véletlen, hogy (*1) Hume éppen egy mechanikus rendszerrel kapcsolatban került elő. A fizikai törvények és a valóság végső szerkezete közötti párhuzam egyértelműen Locke filozófiájának maradványa. Érdemes megemlékezni arról, mit is mondott John Locke a newtoni mechanikában kulcsszerepet játszó "elsődleges tulajdonságok" valóságosságáról:

"A tűz vagy a hó részeinek sajátos térfogata, száma, alakja és mozgása valóban a tűzben és a hóban van, akár észreveszi azokat valaki érzékeivel, akár nem; tehát valóságos tulajdonságoknak nevezhetők, mert azokban a testekben valósággal megvannak. "24

Persze locke-i maradványokkal vádolni a történeti Hume-ot még akkor is sportszerűtlen, ha néha el is követett egy-két ehhez hasonló szerencsétlen elszólást. Már csak azért is, mivel a Treatise lapjain Hume szinte ízekre szedi Locke elméletét az elsődleges és másodlagos minőségekről25. Hume (*1) jelzéssel illetett "Szigorú Realista" altípusával tehát nem is érdemes bővebben foglalkozni.

(*2) Az "Alapvető Realista". A második altípus már jóval jelentősebb és kifinomultabb. Legfontosabb jellemzője az "Alapvető Realizmus": a külső tárgyak végső természetét, titkos mozgatórugóit ugyan nem ismerhetjük meg [(E)-értelmetlenség], de mégis léteznek, tehát referálhatunk rájuk [(R)-értelmesség]. Lássunk néhány jellegzetes példát az Enquiryből:

(E 33.o.) "... annak ellenére, hogy e természeti erőket és törvényszerűségeket nem ismerjük, hasonló tulajdonságok láttán feltételezzük, hogy hasonló titkos erőkkel rendelkeznek, s azt várjuk, hogy a tapasztaltakhoz hasonló hatást fognak kiváltani. "

(E 77. o.) "Általánosan elfogadott nézet, hogy az anyag mindenfajta működését valamilyen szükségszerű erő váltja ki, s hogy minden természetbeni okozatot az okának energiája olyan pontosan meghatároz, hogy adott körülmények közt semmiféle más okozat nem is jöhet létre. ... Nyilvánvaló, hogy ha a természet rendje állandóan úgy változnék, hogy sosem akadna két egyforma történés ... a szükségszerűségnek, vagyis e dolgok közti kapcsolatnak leghalványabb eszméje [helyesebben: ideája – B. T.] se merülhetne fel bennünk ... A szükségszerűség és az okság eszméje [helyesebben: ideája – B. T.] tehát kizárólag a természet folyamataiban megfigyelhető egyöntetűségből származik. " (E 83. o.) "... az ok és okozat közti kapcsolat mindig egyaránt szükségszerű ... az egyes esetekben megnyilvánuló látszólagos bizonytalanság az ellentétes okok rejtett ellentétes hatásából ered. "

A három idézet egyre erősebb módon foglalt állást a külső tárgyakban meglévő "titkos mozgatórugók" létezésével kapcsolatban. Az (E 33. o.) ugyan előfeltételezi a természeti erők valóságos létét, de a "feltételezzük", "azt várjuk" kifejezések – kissé erőltetett, vagyis a "... természeti erőket és törvényszerűségeket nem ismerjük... " fordulatot figyelmen kívül hagyó értelmezéssel – mintha egy internalista projektivizmus lehetőségét is megengednék: tudniillik azt, hogy a természettörvények létét csupán rávetítjük a világra saját észleleteink alapján.

Ha (E 33. o.) esetleg kétséges lenne, akkor (E 77. o.) segítségével már bárkit meggyőzhetnénk (*2) Hume létezéséről. Ez az idézet ugyanis nyíltan kimondja, hogy a természet rendje okozza azt, hogy a szükségszerűség ideája egyáltalán felmerülhet bennünk. A projektivista és internalista értelmezés tehát ebben az esetben kizárt. Bár némileg homályban marad annak az oka, hogy miért csak a rend lehet az oka a megtapasztalt szabályszerűségeknek, bízvást feltételezhetjük, (E 77. o.) alatt érvelő (*2) Hume elfogadta volna Strawson illusztrációját a random-generátorról: ha nem lennének természeti törvények, csupán a roppant valószínűtlen, folyamatos vakszerencse okozhatna szabályszerű ismétlődéseket, ezt pedig komolyan nem állíthatjuk.26

Végül jegyezzük meg, hogy (E 83. o.) idézetében (*2) Hume talán még Strawsonnál is "strawsoniánusabb". Emlékezzünk csak arra, hogy Strawson szerint nem lehetetlen, inkább "roppant valószínűtlen", hogy a világ folyamatos és kiszámítható fennmaradását csupán a folyamatos vakszerencse okozza. (E 83. o.) azonban egyenesen arról ír, hogy az ok és az okozat közötti kapcsolat valamiképpen – minden valószínűség szerint metafizikailag, nem pedig logikailag27szükségszerű. Hogy pontosan miért, itt most ne firtassuk. Azt mindenesetre már a legutóbbi három idézet segítségével is megállapíthatjuk, hogy még Strawson "Alapvető Realista" (*2) Hume-ja is egy fikció. Míg (E 33. o.) az internalizmus és a projektivizmus, addig (E 83. o.) egy – az oksági törvények szükségszerűségét hirdető – jóval erősebb metafizikai realizmus irányába mozdul el. Ez azonban még nem lényegbevágó ellenvetés. Azonnal látni fogjuk azonban azt is, ahogy a szkeptikus (*3) Hume megjelenésével Strawsonnak minden – az "Alapvető Realista" (*2) Hume egyetemességére vonatkozó – igénye romba dől.

(*3) Az "Alapvető Realista" szkeptikus kritikája. Az előbbi szakaszban színre lépett (*2) Hume hiányosságait (*3) Hume fogja kiaknázni. Mivel (*2) Hume-ot kritizálva – mint előbb láttuk – Galen Strawsont – is kritizálnunk kell, a következőkben kísérletet teszek arra, hogy (*3) Hume segítségével kissé részletesebben cáfoljam azt az érvet, amely Strawsont arra készteti, hogy Hume-ot az (I) fejezetben megismert módon interpretálja. Világosabban: először átalakítom Strawson random-generátor érvét oly módon, hogy az beengedje a véletlent, mégpedig anélkül, hogy a világ egy "folyamatos vakszerencsévé" váljék, majd pedig megmutatom, hogy ezzel a "finomított" random-generátor érvvel maga (*3) Hume is alighanem egyetértett volna.

A "finomított" random-generátor

Először is szögezzük le, miben is áll Strawson random-generátorról szóló példázatának alapvető hibája. A probléma az, hogy Strawson programvezérelt generátorának – vagyis egy, a természettörvények által tökéletesen meghatározott világnak – a szerző szerint egyetlen alternatívája egy random-generátor, vagyis a folyamatos vakszerencse. A tertium non datur elvének ilyesfajta alkalmazása legalábbis megkérdőjelezhető, mint ahogy azt a következő példában ki fogjuk mutatni.

Legyen adott egy számgenerátor, amelynek működését a következőképp írhatjuk le: a számgenerátor outputját látszólag a már jól ismert Xn+1 = Xn+1 utasítás szabályozza, a megjelenő számok tehát az indítás után a következőképp követik egymást (ha X1=1): 1, 2, 3, 4, 5 stb. Képzeljük el azonban, hogy a generátor belsejében egy másik, számunkra láthatatlan utasítás is jelen van, amely kimondja, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott tn időpillanatban az Xn+1 = Xn+1 utasítást az Xn+1 = Xn+2 utasítás fogja felváltani. Az, hogy mikor következik be ez a tn időpillanat, az illusztráció szempontjából teljesen közömbös, de a szkeptikus konklúzió kedvéért feltehetjük, hogy akár a jelenlegi időpillanat is lehet. A tn időpillanat környékén tehát a következőképp fog viselkedni számsorozatunk:

tn-2 [Xn-2]

tn-1 [Xn-1]

tn [Xn]

tn+1 [Xn+2]

tn+2 [Xn+4]

tn+3 [Xn+6]

Két megjegyzés mindehhez: (1) A Strawson által leírt számgenerátor (amelyet csak és kizárólag az Xn+1 = Xn+1 utasítás szabályoz) mindaddig empirikusan ekvivalens az általunk vázolt – s a láthatatlan belső utasítást is tartalmazó – generátorral, amíg be nem következik a tn+1-edik időpillanat. Eddigi megfigyeléseink alapján tehát semmiképp sem dönthetünk a két számgenerátor között. (2) Sőt, ezt a gondolatmenetet követve eljuthatunk addig a felismerésig, hogy még csak nem is valószínűbb, hogy világunk a strawsoni, nem pedig az általunk vázolt számgenerátor működését követi. Hiszen a két modell valószínűsége ugyanakkora; semmiféle – múltbeli megfigyeléseinkből származó – induktív-logikai eszközünk nincs arra, hogy (múltbeli megfigyeléseink alapján) választhassunk a két modell közül. Nelson Goodman terminológiáját felhasználva: "még az indukció elemi szabályai sem fejezhetők ki ... tisztán szintaktikai terminusokban".28

A legfontosabb tanulság mindebből az, hogy nem kell a "folyamatos" vakszerencsében való hittel azonosítani a regularizmust, hiszen az a fentiek alapján "összeházasítható" a realizmussal, vagyis a természettörvények létével. Elég egyetlenegy véletlen mozzanat – mint példánkban a láthatatlan belső utasítás – ahhoz, hogy a jövő összes eddig megszokott törvénye megváltozzék, feltéve hogy a véletlen épp a legátfogóbb törvények szintjén jelenik meg. A regularizmus – persze így, finomított formában, a természettörvények létezését is megengedve – korántsem olyan abszurd elmélet, mint ahogy azt Strawson gondolná. Racionális érvelést követve legalábbis semmilyen indokunk nincs, hogy ne fogadjuk el – s így Strawson racionális random-érve összeomlik, illetve csakis azok ellen a regularisták ellen lesz alkalmazható, akik képtelenek a "finomított" random-generátorhoz hasonló kompromisszumokra.29

(Megjegyzés: a fenti "finomított" random-generátor hiányossága, hogy képtelen megmagyarázni, miért is bukkan fel a világon belül tn időpillanatban a véletlen, illetve miért nem bukkan fel máskor. Noha a "véletlen" per definitionem megmagyarázhatatlan, talán mégiscsak közelebb lehet hozni, ha a modern fizikai világképtől sem idegen statisztikus törvények keretébe illesztjük be. Erre tesz kísérletet a következő "statisztikus generátor": mivel azonban (*3) Hume gondolatmenete leginkább a "finomított" generátoron alapul, a "statisztikus generátor" működésének ismerete nem feltétele a további gondolatok megértésének.)

A "statisztikus" random-generátor

Legyen adott egy számgenerátor, amelynek működését a következőképp írhatjuk le: a számgenerátor outputját látszólag a már jól ismert Xn+1 = Xn+1 utasítás szabályozza, a megjelenő számok tehát az indítás után a következőképp követik egymást (ha X1=1): 1, 2, 3, 4, 5 stb. Képzeljük el azonban, hogy a generátor belsejében (tehát láthatatlanul) egy másik, teljesen randomizált számsorozat is fut (jelöljük a randomizált sorozat egyes tagjait Rn-nel, s legyenek tagjai – bizonyos nehézségek elkerülése végett – csakis egyjegyű pozitív természetes számok), mégpedig az Xn+1 = Xn+1 utasítás által szabályozott számsorozattal teljesen azonos sebességgel. Minden időpillanathoz hozzárendelhetünk tehát egy rendezett számpárt, amelynek első tagját az Xn+1 =Xn+1 utasítás, második tagját pedig a randomizált (R) számsorozat hozza létre. Mindezek figyelembevételével a gépben futó adatok a következő képet öltik (ahol tx jelöli az egyes egymást követő időpillanatokat):

t1 [X1; R1]

t2 [X2; R2]

t3 [X3; R3]

t4 [X4: R4]

t5 [X5; R5]

stb.

Most pedig adjunk hozzá a számgenerátorunkhoz egy extra utasítást, amely a következőt mondja ki: ha elegendően sok (mondjuk 1010 / nevezzük ezt a számot az extra utasítás értékének) – egymást követő időpillanatban az egyes rendezett párok második tagjában kivétel nélkül a 9-es számjegy fog szerepelni, akkor az ezt követő időpillanatban a rendezett párok első tagjait már nem az Xn+1 = Xn+1 utasítás, hanem az Yn+1 = Yn+2 utasítás fogja szabályozni (ahol Y1 legyen egyenlő az Xn+1 = Xn+1 utasítássorozat által meghatározott utolsó számmal). Ha a legegyszerűbb esetet nézzük, amikor is az első 1010 randomizált számjegy "véletlenül" épp 9, akkor a következőképp néznek ki a gép belsejében futó adatok a t10000000000 időpillanat környékén (a t10000000001 időpillanattól kezdve persze az illusztráció szempontjából teljesen közömbös, mi kerül a 9-esek helyére, ezért R betűvel töltöm ki ezeket a helyeket):

t9999999999 [9999999999; 9]

t10000000000 [10000000000; 9]

t10000000001 [10000000002; R]

t10000000002 [10000000004; R]

t10000000003 [10000000006; R]

stb.

Megjegyzések: (1) A Strawson által leírt számgenerátor (amelyet csak és kizárólag az Xn+1 = Xn+1 utasítás szabályoz) mindaddig empirikusan ekvivalens az általunk vázolt generátorral, amíg annak randomizált sorozatában elő nem fordul 1010 egymást követő 9-es számjegy. (2) Bár igen valószínűtlen, hogy egy randomizált számsorozatban 1010 egymást követő 9-es számjegy forduljon elő, minél hosszabb időt biztosítunk a generátorunknak, annál valószínűbb lesz, hogy egy ilyen eset mégis előfordul. Végtelen idő alatt pedig egészen biztosan elő fog állni egy ilyen eset. (3) Nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy nem értettem meg Strawsont, esetleg tisztességtelenül érveltem ellene. A The Secret Connexion ugyanis megemlíti az indeterminista fizikában szereplő statisztikai törvények létét, amely bizonyos szempontból emlékeztet a "statisztikus" random-generátorunkra. Azt sem veti el, hogy a fizikai indeterminizmusból – esetleg – arra következtethetünk, hogy a Természet mégsem írható le teljesen a "kemény" törvények segítségével: "Két lehetséges nézet létezik a statisztikai törvényekkel kapcsolatban ... Az első [ez most az érv szempontjából közömbös – B. T.] ... A másik szerint a természet nem működik összhangban a teljesen kivétel nélküli törvényekkel... " [... there are two possible views about statistical laws ... The first [...] ... The other is that nature does not work according to completely excepcionless laws...] Azonban amikor ezek után azt a következtetést vonja le, hogy "még ha a második gondolat igaz is, akkor sem fenyegeti azt a követelést, hogy ésszerű posztulálni a kauzalitást, mivel a világ mint egész sajátos és nagyon szabályos módon viselkedik" [... even if the second suggestion is true it does not threaten the claim that it is reasonable to postulate Causation..., because ... the world as a whole behaves in a certain characteristic and highly regular way]30, akkor kétségtelenül téved – a fönti egyszerű trükkel még az eddig kivétel nélkül működő átfogó törvények is megkérdőjelezhetők: csak az extra utasításban szereplő értéket kell megfelelően naggyá tennünk (ti. minél nagyobb az extra utasításban szereplő szám, annál valószínűtlenebbé válik, hogy a "váltásnak" már meg kellett történnie, illetve hogy emlékeznünk kellene legalább egy ilyen alkalomra).

De ideje visszatérni (*3) Hume-hoz. A kérdés az előbbiek alapján a következőképp tehető fel: kimutatható-e egy olyan Hume-nak egy olyan altípusa, aki elfogadná a "finomított" (vagy a "statisztikus") random-generátort, illetve egy olyan világot, amely ehhez hasonlóan működik? A válasz egyértelmű igen, s ennek bizonyítására a következő két helyet használjuk fel:

(E 35. o.) "... nincs semmi ellentmondás abban, hogy a természet eddigi rendje megváltozzák... "

(E 38. o.) "Ha felmerül a gyanú, hogy a természet rendje megváltozik, s hogy a múlt esetleg nem lesz többé a jövőre nézve mértékadó, akkor minden tapasztalat értéktelenné válik, s következtetést sem vonhatunk le belőle. Ezért aztán a múlt hasonlóságát a jövőhöz semmiféle tapasztalatból származó érvvel nem lehet bizonyítani. "

A két idézet erőssége természetesen különböző: (E 35. o.) számú idézet ellen Strawson még kétféleképp is érvelhetne: egyrészről mondhatná azt, hogy a természet rendjének megváltozása csak jelentéktelen lehet (mint pl. a kvantummechanika véletlenszerű eseményeinél), makroszinten azonban feltétlenül biztosított a törvényszerűség. Másrészről az is felmerülhetne lehetséges ellenvetésként, hogy a "nincs ellentmondás" kifejezésnek pusztán teoretikus jelentősége van; mint ahogy maga Strawson sem tagadta, hogy egy random-generátorához hasonló világmodell (a folyamatos vakszerencsével együtt) logikailag nem ellentmondásos, csupán roppant valószínűtlen. Az (E 38. o.) számú idézet azonban rámutat, hogy mindkét igény jogosulatlan lenne. Egyrészről itt Hume arról beszél, hogy a természet rendjének megváltozása esetén minden tapasztalat értéktelenné válna: tehát a változás alapjaiban fordítaná ki a világot, ahogy a "finomított" random-generátorunk esetében történt. Másrészről pedig Hume kizárja, hogy a jövő múlthoz való hasonlóságát valamiképpen bizonyítani lehetne. Ezek után eléggé erőltetett dolog lenne amellett érvelni, hogy Hume csak a legszigorúbb, logikai jellegű bizonyítások lehetőségét zárta ki, de Strawson random-érvét (ti. hogy az egyetlen alternatíva a folyamatos vakszerencse) továbbra is fenntartja. Már csak azért sem, mert a "finomított" random-generátorunk világa – mint láttuk – semmivel sem valószínűtlenebb, mint a strawsoni, ez pedig – összhangban (E 38. o.) szöveghelyével – minden "tapasztalatból származó" (vagyis induktív-logikai) bizonyítást kizár.

Helyesebb lenne azonban, ha magának Strawsonnak adnánk meg a védekezés lehetőségét. Ez azonban nem lehetséges, mert Strawson meg sem kísérli a védekezést, és Hume induktív szkepticizmusának elemzésekor – az eddigiek alapján igencsak meglepő módon – teljes egészében elfogadja a "finomított" random-generátor konklúzióját: "A testeknek titokzatos természetük van, amely meghatározza hatásukat és befolyásukat. A múltbeli tapasztalathoz azért problematikus folyamodni, mert a múltbeli tapasztalat sosem garantálja, hogy a titokzatos természet nem fog megváltozni, illetve nem fogja megváltoztatni a testekre gyakorolt hatást és befolyást. " [Bodies do have a secret nature which determines their effect and influence. The trouble with appeals to past experience is that past experience can never provide a guarantee that the secret nature will not change, bringing change in the effects and influence of bodies.]31 Amikor azonban ebből azt a tanulságot vonja le, mely szerint "még ha a második gondolat igaz is, akkor sem fenyegeti azt a követelést, hogy ésszerű posztulálni a kauzalitást, mivel a világ mint egész sajátos és nagyon szabályos módon viselkedik" [This argument for inductive scepticism appeals essentially to ... an essentially non-Regularity-theory notion of causation]32, alighanem elfeledkezik arról, hogy a testek "titokzatos természetének" megváltozása kívül áll a természet rendjén, következésképp beengedi az Univerzumba a véletlenszerűséget. Egy "lényegileg nem-reguláris kauzalitás fogalomról" már csak azért is súlyos tévedés beszélni, mert ha elfogadjuk a "testek titokzatos természetének", illetve a "természet rendjének" megváltozását, akkor innen már csak egy lépés a teljes regularitás, ahol a törvények – a tapasztalat mindenfajta állandósága ellenére – kiterjedés nélküli pontokká zsugorodnak33:

(E 39. o.) "Hiába hivatkoznánk arra, hogy a múltbeli tapasztalatokból megismertük a testek jellegét és természetét. Titkos vonásaik, s következésképpen minden hatásuk és megnyilvánulásuk állandósága ellenére is megváltozhat. Ez egyes dolgokkal néha megtörténik, hát miért ne történhetnék meg mindig és minden dologgal? "

(E 39. o.) egymagában elég lenne arra, hogy megcáfolja a realisták Hume-értelmezését, bár a folyamatos törvények hiányának ilyen mértékű vízióját – tulajdonképpen a Strawson által "roppant valószínűtlennek" minősített, utasítások nélküli random-generátor képét – még a szkeptikus (*3) Hume is csak teoretikus szinten vetette fel, s minden bizonnyal egy percig sem gondolt rá komolyan. A lényeg azonban nem az, mit gondolt komolyan, inkább az, hogy racionális gondolkodás segítségével akár eddig a végpontig is (de a "finomított" random-generátor konklúziójáig feltétlenül) el lehet jutni34: következésképp a kauzalitásra vonatkozó fogalmunk forrása valahol egészen máshol keresendő.

Ezzel a három externalista altípus áttekintését befejeztük. Azt kaptuk, hogy minél kifinomultabbá válik Hume szkepticizmusa, annál inkább belátja, hogy pusztán externalista alapon, racionális érvek segítségével nem lehet igazolni a kauzális törvények állandóságába vetett hitet. A "Szigorú Realista" (*1) Hume – egyébként is marginális – megjegyzését arról, hogy a newtoni rendszer módszertanát követve talán valamikor (E)-értelmesen is lehet beszélni a "titkos erőkről", maga Hume cáfolja a Treatise "szkeptikusabb" részein, komoly figyelmet ez az inkább következetlenségnek tekinthető megjegyzés tehát nem érdemel. Az "Alapvető Realista" (*2) Hume már ugyan nem hitt a külső tárgyakra, illetve a közöttük lévő erőkre vonatkozó (E)- értelmes kijelentések sikerességében, de azt fenntartotta, hogy létezésükre rámutathatunk, referálhatunk rájuk. Ezt szigorúan véve a szkeptikus (*3) Hume sem tagadta meg: mindössze azt állította, hogy a kauzális törvényekre való referálás nem garantálja, hogy ezek a kauzális törvények állandóak is maradnak. Másképpen: a világ természettörvények által való meghatározottsága nem abszolút, bizonyos véletlenszerűség bármilyen, akár egészen átfogó szinten is lehet világunkban anélkül, hogy ezzel a világ szabályszerűségeinek feltétlenül "roppant valószínűtlenekké" kellene válniuk: s ennyiben jogos – akár az átfogó törvények szintjén is – bizonyos mértékű "regularitásról" beszélni.35 Igen ám, de a kauzalitásra vonatkozó ideánk nem "szkeptikus" természetű, hanem abszolút. Nyilvánvaló, hogy valaminek az externalista Hume segítségére kell sietni. S ez a valami lesz a hit. A bizonyítékok és a hit között azonban széles szakadék tátong. És ez a szakadék már az internalizmus felé mutat...

3. Az "internalista"

Galen Strawson szerint David Hume externalista, mégpedig "Alapvető Realista", aki II. 2. (*2) pont tanulságai szerint hisz abban, hogy a világ működését – legalábbis átfogó szinten – alapjában véve a természettörvények szabják meg. Láttuk, hogy (*3) Hume leszámol ezzel az igénnyel: induktív szkepticizmusa eljut addig a konklúzióig, hogy abszolút semmi alapunk nincs megbízni a kijelentésben, mely szerint maguk a természettörvények változatlanok maradnak a jövőre nézve. Különös módon azonban ezeket a szkeptikus rémképeket – mint az már Hume-nak is feltűnt – a mindennapi életben senki sem veszi komolyan. Hogy mi ennek az oka? Strawson kudarcot vallott "Alapvető Realista" (*2) Hume-ja képtelen arra, hogy magyarázatot adjon rá, hiszen egyértelmű vereséget szenvedett a szkeptikus (*3) Hume "finomított" random-generátorával szemben. Maga (*3) Hume pedig még csak meg sem kísérel egy újabb magyarázatot: ő egy valódi szkeptikus, aki igen nagy tehetséggel rombol, de építő javaslata már nemigen van. Ehhez egy újabb Hume-nak kell fellépnie. Az ő legfontosabb jellemzője a hit. Mivel "hinni" a kauzalitásban valami belső sajátosság, amelynek nincs túl sok köze a tényeken alapuló bizonyítékokhoz – már a köznyelv is szembeállítja a "hitet" és az "értelmet" –, a most következő, immár negyedik Hume-altípust az "internalista" Hume-nak is nevezhetjük.

(*4) Az "internalista". Az ezt megelőzőkben már annyit beszéltünk a "bizonyíték és a hit közötti szakadékról", hogy nem árt pontosan – David Pears szavaival – összefoglalni, miről van szó: "... egyrészről ... [Hume] a hasonló, egymással minden alkalommal közvetlen érintkezésben lévő esetpárok ismétlődésére korlátozza a felhasználható bizonyítékokat. Másrészről azt mondja, hogy a természet úgy formálta értelmét, hogy szembe kerülve egy ilyen pár első tagjával, nem tudja elkerülni, hogy elhiggye, a második tag azonnal követni fogja. " [... one hand ... [Hume] restrict the available evidence to the repetition of similar pairs of events, on each occasion in immediate contiguity with one another. On the other hand, he says that nature has so formed his mind that, confronted by the first member of such a pair, he cannot avoid believing that the second member will follow immediately.]36 Láttuk, hogy eddigi megfigyeléseink önmagukban még nem kényszerítenek arra, hogy a megszokott pár első tagjával szembesülve számítsunk a másikra. Ehhez más is kell, tudniillik a hit kényszere. A szakadék tehát egy tisztán externális rendszer keretében áthidalhatatlan. Mindez világos, de azért nem árt – ha másért nem, a szövegszerűség kedvéért – megfigyelni, hogyan kénytelen átadni a helyét az externalista Hume az internalistának. A szakasz, amit a most következőkben elemezni fogunk, (E 72. o.) alatt található:

(1) "... ha egy esetben vagy kísérletnél azt tapasztaljuk, hogy egy bizonyos történés egy másikat követ, ez még nem jogosít fel minket valamilyen általános szabály felállítására, vagy hasonló esetek következményeinek megjósolására".

Ebben az első lépésben Hume elhatárolja magát attól a – Strawson szavaival "szigorú realistának", Pears szavaival pedig "naiv empiristának" nevezett – állásponttól, mely szerint egyedi megfigyelések alapján is felfedezhetjük az ok-okozati kapcsolatot. Érthető, hogy miért: ezt csak abban az esetben lehetne feltételezni, ha valamilyen határozott (úgy is mondhatnánk (E)-értelmes) ideánk lenne az okságról, de ez természetesen nem áll fönn.

(2) "De ha bizonyosfajta történések mindig, minden esetben egymáshoz kapcsolódtak, akkor az egyikből már tétovázás nélkül megjövendöljük a másikat... Ez esetben nevezzük az egyiket oknak, a másikat okozatnak. "

Strawson álláspontjához értünk: a szabályszerű ismétlődések mö-gött valamilyen törvényszerűségnek kell lennie, amelynek természetét ugyan nem ismerhetjük meg, de legalább a létezésére referálhatunk.

(3) "Feltételezzük, hogy a kettő közt valamilyen kapcsolat van... "

Azonban a standard, (III. 23) fejezetben vázolt strawsoni állásponthoz képest itt már egy árnyalatnyi elmozdulás tapasztalható. Strawson számára a "feltételezzük" szó felesleges. Felesleges már csak azért is, mert a "valamilyen kapcsolat" kifejezés nem egy meghatározott természetű ((E)-értelemben vett) kapcsolatra utal, hanem egy akármilyen kapcsolatra – egy kapcsolatra, amelyre csak határozatlanul referálunk. Az óvatosság tovább haladva egyre erősebbé válik:

(4) "... A hasonló esetek ismétlődése következtében a szokás arra készteti elménket, hogy az egyik történés láttán a megszokott kísérőjének bekövetkezését várja, s létrejövetelét feltételezze. "

Ha az idézetet a (II. 2. *3) fejezet fényében értelmezzük, rögtön egyértelművé válik a hangsúlyeltolódás oka. Azt az igényt, hogy az eddig megfigyelt szabályszerű ismétlődésekből "tétovázás nélkül" a jövőre következtessünk, szétzúzza Hume szkepticizmusa. Első látásra még csak nem is kell az erősebb – (*3) Hume nevével fémjelzett – szkepticizmushoz fordulni. Elég, ha elfogadunk egy gyengébb változatot, vagyis azt, hogy (mivel megismerő képességünk tökéletlen) képtelenek vagyunk múltbeli tapasztalataink alapján teljes biztonsággal megállapítani a mélyben rejlő – egyébként változatlan – rejtett okokat, illetve előrejelezni azok következményét. A következő (5) idézet helyes értelmezéséhez azonban mégis szükség lesz az erősebb verzióra. Ha megmaradunk a gyengébb szkepticizmus mellett, legalább levezethetjük azt, racionálisan érvelhetünk amellett, hogy – tökéletlen megismerésünk dacára – az állandó természettörvényeknek magában a természetben igenis létezniük kell, különben a világ nem lenne más, mint egy folyamatos, roppant valószínűtlen vakszerencse. Az externalizmusnak tehát az iménti gyengébb szkepszis esetében továbbra is megmaradna valamilyen szerepe. Azonban az erősebb szkepszis rámutat arra, hogy a változatlan természettörvények melletti mindenfajta érvelés puszta fikció (vö. az (E 38. o.)-ról mondottakkal II. 2. *3 alatt). Másra van szükség. Az okság fogalma a racionalitás és az ezzel összefüggő externális világ szférájából mindenestül átvándorol a hitbe és az internális világba (vagyis az emberi természetbe).

(5) "Ez tehát az az érzet, vagy benyomás, amelyből az erő vagy a szükségszerű kapcsolat eszméjét [helyesebben: ideáját – B. T.] kialakítjuk. Ennyi az egész. " [Kiemelés tőlem – B. T.]

Az érv befejezése már egyértelműen internalista jellegzetességeket mutat. Míg (1) és (2) pontban a megfigyelhető események, illetve azok szabályszerű ismétlődése játszotta a fő szerepet, addig (5) pontban már a szükségszerű kapcsolat ideájáról (s nem magáról a szükségszerű kapcsolatról), az illető idea kialakításáról (s nem annak felfedezéséről) van szó. S mint Putnamnál láttuk ("as those experiences are themselves represented in our belief system") az internalista meg is elégszik ezzel, nem törekszik arra, hogy ideáit – valamilyen elérhetetlen "isteni" nézőponton át – összehasonlítsa az externális világgal. (*4) Hume is világosan jelzi ezt az "Ennyi az egész" fordulattal: ha Strawson, illetve az "Alapvető Realista" (*2) Hume racionális érveinek bármilyen súlya lenne a szükségszerű kapcsolat ideájának kialakításában, ez a fordulat egész egyszerűen nem állhatna itt.

(*4) Hume létezéséhez még egy adalék. Ha az imént azt mondtuk, hogy az internalista leginkább a külső világra való érdektelenségéről ismerszik meg, akkor ennek az érdektelenségnek a bejelentését mint (*4) Hume létezésének fellebbezhetetlen bizonyítékát kell tekintenünk. Időnként persze a történeti Hume habozott, hogy átlépje ezt a bűvös határt, annak ellenére, hogy számításba vette ezt a lehetőséget:

(T 132. o.) "Talán a végén az fog kiderülni, hogy a szükségszerű kapcsolat múlik a következtetésen, nem pedig a következtetés a szükségszerű kapcsolaton. "

Máskor viszont már kétség sem férhet hozzá, miről is van szó:

(T 236. o.) "Nagyon is kész vagyok elfogadni, hogy lehetnek [saját kiemelés – B. T.] olyan minőségek mind a testi, mind a testetlen tárgyakban, melyekről egyáltalán nincs tudomásunk; és ha kedvünk tartja erőnek vagy hatékonyságnak nevezni őket, ez meglehetősen közömbös a világ sorára nézve. "

Vagyis ebben a második esetben – Strawson Hume-képét teljesen meghazudtolva – (*4) Hume még referenciális értelemben sem állítja a testekben lévő erő, hatékonyság létezését. Igaz, nem is tagadja őket, hiszen egy ilyen tagadás szintén csak valamilyen külső, "isteni" nézőpontból lenne lehetséges. Márpedig (*4) Hume semmilyen külső nézőpontra nem pályázik. Ő csupán egy internalista, aki a rejtett minőségek létezésének problémáját egyszerűen figyelmen kívül hagyja ("ez meglehetősen közömbös a világ sorára nézve"). Ebből pedig már egyenesen következik az a konklúzió, amely talán a legfájdalmasabb Strawson számára: ha a kauzális regularizmust nem az externalista kauzális regularizmus, hanem az internalista Hume fényében értelmezzük, akkor joggal beszélhetünk arról, hogy a legkifinomultabb altípus, (*4) Hume akár el is fogadhatta a kauzalitás reguláris értelmezését: (T 236. o.) közömbös vállrándítása, az ismeretlen minőségek iránti internalista érdektelensége még ezt is megengedi.

Sőt, bízvást feltételezhetjük, hogy a Strawson által bírált "humeiánusok" bizonyos helyeken épp egy ilyen internális értelemben beszélnek arról, hogy Hume elfogadta a kauzalitás reguláris értelmezését. Az egyik jellemző példa maga J. L. Mackie. A recenzió elején ugyan a The Cement of the Universe című könyv mint az externalista kauzális regularizmus iskolapéldája szerepelt, a következő mondat azonban egyértelműen internalista keretben jelenik meg előttünk: "a tárgyakban lévő kauzalitás, amennyire ismerjük [kiemelés tőlem – B. T.], csupán szabályszerű egymásutániság". [Causation in the objects, so far as we know, is only regular succession.]37 Az idézett mondat alapján nyilvánvaló, hogy Mackie itt a hitünk rendszerében megjelenő (internális) okság-fogalomhoz rendelte a szabályszerű egymásutániságot, magáról az externális okságról pedig semmit sem mond.

De egy ilyen szűk recenzió keretében nem lehet feladatunk, hogy szétválogassuk és értelmezzük a Hume-ról szóló szakirodalom externalista és internalista jegyeit. Mackie példáját csak azért idéztem, hogy rámutassak, Strawsonnak a "humeiánusokkal" szemben csak részben van igaza: bár lényegében helyesen kritizálta externális kauzális regularizmusukat, teljesen elfeledkezett az érem másik oldaláról, vagyis az "Alapvető Realizmus" iránti szkepszisből építkező, s éppen ezért messzemenően védhető internalista változatról. Ez pedig mind a történeti Hume-mal, mind pedig kortárs értelmezőivel szemben könnyelműségnek tűnik...

4. Záró megjegyzések

Azt hiszem, sikerült bebizonyítani, hogy David Hume filozófiája eléggé összetett képződmény. Az egyértelmű kategóriák – még az igen általános "externalista" és "internalista" kifejezések is – szükségszerűen csődöt mondanak, ha rá akarjuk húzni Hume rendszerének egészére. Csődöt mondanak, hiszen – mint azt az előbbiekben bebizonyítottuk – Hume egyszerre volt externalista és internalista, egyszerre hitt a kauzális törvények objektív alapjában, s egyszerre hagyta figyelmen kívül azokat. Strawson főleg ott hibázott, hogy nem vette észre ezeket a feszültségeket: eltekintve egy, az induktív szkepticizmusról (182¦183. o.) szóló helyes, de ki nem aknázott meglátástól, makacsul ragaszkodott ahhoz a Hume-hoz, aki elemzésünk során csupán az externalista altípus egyik altípusának bizonyult. Azonban azzal, hogy mindezt felfedtük, még nem lettünk sokkal okosabbak: ahhoz, hogy a negatív kritikának valami pozitív haszna is legyen, legfőképp arra kell választ adnunk, mi is magyarázza ezeket a feszültségeket. Mert – Strawson szavait idézve – Hume "jobb filozófus" annál, hogy a műveiben előforduló feszültségeket puszta inkonzisztenciának minősítsük, s a filozófus leértékelésére használjuk fel. Fel kell tételeznünk tehát, hogy ezek az inkonzisztenciák valamiképpen szükségszerűek (mi több: feloldhatatlanok) voltak Hume számára, és ennek maga a filozófus is tudatában volt.

Legkönnyebb azt bebizonyítanunk, hogy a művében előforduló feszültségekről maga Hume is tudott. Ennek jellemző példája a következő megjegyzés a szükségszerű kapcsolat ideájával kapcsolatban:

(T 230. o.) "... e hatás nem eredhet egyedül az ismétlődésből, hanem az csak felfedi vagy megteremtheti [saját kiemelés – B. T.] azt az új valamit, ami forrása lesz a kérdéses ideának. "

A "felfedi" tipikusan externalista, a "megteremtheti" pedig tipikusan internalista kifejezés. Ha a kettő között a "vagy" kötőszó áll, az azt jelenti, hogy Hume nem tudott dönteni a két nézőpont között. Ennek pedig csak két oka lehet: vagy azért, mert mindkettőt elégséges magyarázatnak tartotta, vagy pedig azért, mert egyiket sem tartotta elégséges magyarázatnak. Az első magyarázat természetesen elfogadhatatlan. Sem a tiszta externalista, sem pedig a tiszta internalista magyarázat nem elég ahhoz, hogy létrejöjjön bennünk az okság ideája. Egy externalista nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy racionális érvelés segítségével nem bizonyíthatjuk be, világunkat állandó és változatlan törvények irányítják: a hit természetesen túlmutathat ezen. De az internalista is örökösen ki van téve a kérdésnek: ha figyelmen kívül hagyja a külvilágot, mivel magyarázza hite sikerességét. S Hume – mivel kétségkívül "jó" filozófus volt – egyik sarkított álláspont mellett nem kívánta végérvényesen elkötelezni magát, így hát a külvilágot és a hitet egyaránt beengedte filozófiájába.

Búcsúzóul azonban fel kell tennünk még egy kérdést: csakugyan feloldhatatlan ez az ellentét? Talán mégsem. Legalábbis Strawson saját okságelmélete – a hit evolúciós magyarázata – nyújthat némi reménysugarat. A The Secret Connexion legnagyobb érdeme alighanem az, hogy utolsó oldalain létrejött Hume és a kortárs evolúciós ismeretelmélet párbeszéde. A párhuzam korántsem erőltetett, talán még annyira sem, mint amennyire ezt a Hume szkeptikus vonásait túlhangsúlyozó Strawson gondolná. Hiszen Hume zsenije – közel 100 évvel Darwin főművének megjelenése előtt – maga is rájött valamire, ami kísértetiesen emlékeztet az evolúciós tanításra. Illusztrációul tekintsük az alábbi szöveghelyet:

(T 254. o.) "A természet abszolút és elháríthatatlan szükségszerűséggel kényszerít rá bennünket, hogy ítéletet alkossunk a dolgokról... "

Bár a "természet" szó itt az emberi természetet jelenti – nem pedig annak az evolúciónak a metaforáját, amelyet Hume még nem ismerhetett –, az idézet figyelemre méltó. Már csak azért is, mert a "kényszer" – ha megmagyarázni Hume még nem is volt képes – felment az alól, hogy a szkeptikus érvek súlya alatt kétségbe vonjuk a kauzalitást. A skót filozófus valószínűleg sejtette, hogy az erre vonatkozó hitünk sokkal mélyebbről fakad, mint a racionalitás. Wade L. Robinson szavaival: " [Az emberek] ... nem tudják abbahagyni a kauzális következtetéseket és a szükségszerű kapcsolat feltételezését, még annak felfedezése után sem, hogy sejtelmük sincs arról, mi is az, amit feltételeznek." •”People› ... cannot cease making causal inferences and supposing a necessary connection, even after discovering that they have no idea what they are supposing.œ "38

 



JEGYZETEK

[ Cikk vége | Cikk eleje | Jegyzetek ]

 

1 Galen Strawson: The Secret Connexion. Causation, Realism and David Hume (Clarendon Press, Oxford 1989), 8. o. Vissza

2 Galen Strawson (1989), 1. o. Vissza

3 David Pears: Hume's system an examination of the first book of his Treatise (Oxford 1991), 91-92. o. Vissza

4 J. J. C. Smart: "Laws of Nature as a Species of Regularities" (in: Ontology, Causality and Mind: Essays in honour of David M. Amstrong, John Bacon et al ed., Cambridge University Press 1993, 152-166. o.). Vissza

5 Idézi Galen Strawson (1989), 10. o. Eredetiben megtalálható J. L. Mackie: The Cement of the Universe: A Study on Causation (Oxford 1974), 20. o. Vissza

6 Galen Strawson (1989), 24. o. Vissza

7 Noha szigorúan véve (tehát logikailag) nem elképzelhetetlen egy ilyen lehetőség, mint ahogy Strawson is rámutat. Roppant valószínűtlensége miatt azonban egy ilyen típusú ellenvetés valóban nem vehető komolyan. Vissza

8 Magyarul: Értekezés az emberi természetről, Bp. 1976. (Fordította Bence György) Vissza

9 Magyarul: Tanulmány az emberi értelemről, Bp. 1995. (Fordította Vámosi Pál) Vissza

10 Galen Strawson (1989), 100. o. Vissza

11 Az idézet előtti kód az Enquiryre, illetve az idézett kiadás oldalszámára utal. Vissza

12 Az idézet előtti kód a Treatise-re, illetve az idézett kiadás oldalszámára utal. Vissza

13 Galen Strawson (1989), 50-51. o. Vissza

14 Galen Strawson (1989), 121. o. Vissza

15 Lásd David Pears (1991), kül. 75-93. o. Vissza

16 Galen Strawson (1989), 244. o. Vissza

17 Galen Strawson (1989), 256. o. Vissza

18 Látni fogjuk, hogy a történeti Hume megértéséhez éppen a hiten keresztül vezet az út. Strawson kétségtelenül hibázik, amikor egy olyan Hume-koncepciót nevez standard viewnak, amely teljes egészében elfeledkezik az ok második definíciójáról. Márpedig nem hiszem, hogy komoly Hume-kutató manapság elkövetné ezt a hibát. Vissza

19 Hilary Putnam: Reason, Truth and History (Cambridge University Press, 1981. kül. III. Ch. "Two philosophical perspectives"). Vissza

20 Hilary Putnam (1981), 49. o. Vissza

21 Hilary Putnam (1981), 49-50. o. Vissza

22 Már a Bécsi Kör egyes képviselői – pl. Carnap – is különbséget tettek a metafizikai elkötelezettségű szolipszizmus, ill. az internalista jellegzetességeket mutató "metodológiai szolipszizmus" között. Vissza

23 A magyar kiadás lábjegyzetében ugyan Kepler neve szerepel, nekem azonban legalább két okom van arra, hogy ezt korrigáljam. (1) A cikk írása közben felhasznált angol nyelvű, Eric Steinberg által szerkesztett Enquiry (David Hume: An Enquiry Concerning Human Understanding, Hackett Publishing Company, Indianapolis 1977. 8 Pl.) lábjegyzetében Sir Isaac Newton neve szerepel. (2) Másrészről logikusabbnak tűnik, ha nem a bolygók mozgását csupán leíró Keplerről, hanem a bolygómozgások "rejtett mozgatórugóját" (a gravitációs erőt) feltáró Newtonról beszél Hume. Vissza

24 Lásd John Locke: Értekezés az emberi értelemről (II. VIII. 17 §) Bp. 1964. (fordította Dienes Valéria), 127. o. Vissza

25 Lásd pl. Treatise I. könyv IV. rész 4. szakaszát "Az újabb filozófiáról". Vissza

26 A "random-generátorhoz" hasonló érv persze nemcsak itt, hanem máshol sem található meg explicit formában Hume-nál. Ennek ellenére nem szabad elfeledkeznünk róla: már csak azért sem, mert rövidesen éppen a random-generátor segítségével fogjuk szemléletessé tenni a (*2) Hume és (*3) Hume közötti különbséget. Vissza

27 A logikai szükségszerűség az (E 30. o.)-hoz hasonló szöveghelyek miatt szinte védhetetlen: "Egyszóval minden okozat okától teljesen eltérő történés. Ezért aztán az okban nem is lehet felfedezni, s előzetes kieszelése és elképzelése a priori szükségképpen teljesen önkényes. " Marad egy – pl. William Kneale neve által fémjelzett, egyébként eléggé homályos álláspont, mely szerint a kauzális törvények valahol félúton találhatók logikai törvények és a puszta regularitás között (Pl. W. Kneale: A reply to Mr. Bennett. The British Journal for the Philosophy of Science 8. 1957-58. 62. Pl.) Vissza

28 Az indukció Goodman-féle "rejtélyének" rövid ismertetése magyarul is megtalálható. Lásd Carl G. Hempel: "Az indukció újabb problémái" c. tanulmányában, in Laki János (szerk.): Tudományfilozófia, Bp. 1998, 98. o.). Hempel példája egyébként a "Minden holló fekete", illetve a "Minden holló fehér" (ahol fehér = az eddig megfigyelt hollók kivétel nélkül feketék voltak, de a jövőben megfigyelt hollók mind fehérek lesznek) mondatok közötti választás szintaktikai, illetve szemantikai eldönthetetlenségét állítja. Vissza

29 Fontos megjegyezni, hogy Strawson érve csak a kompromisszumra hajlandó regularisták ellen hatástalan, a többiekkel szemben a random-generátor érve – legalábbis véleményem szerint – korrekt. Korábban már láttuk, miért van ez így egy olyan regularizmus esetében, amely a természettörvényeket teljes egészében a megfigyelhető egymásutániságokra redukálja. Nem szabad azonban elhallgatni, hogy ennél jóval kifinomultabb regularizmusok is léteznek. A bevezetőben már említett J. J. C. Smart például egyáltalán nem zárkózik el az elől, hogy a megfigyelhető regularitásokat mélyebb, és sokkal egyszerűbb – vagyis valószínűbb – regularitásokra vezethessük vissza, amelyeket (ha kedvünk tartja) akár természettörvényeknek is nevezhetünk: "... Bár egy regularistának azt kell vallania, hogy a regularitások függhetnek mélyebb regularitásoktól, végül a legjobb, ha a regularitásokkal fejezi be... " (Smart, 159. o.) [... although a regularity theorist must hold that regularities may depend on deeper regularities, ultimately the best that could ever happen is to end up with regularities.] Mindez azonban nem változtat azon, hogy a mélyebb, egyszerűbb regularitások – noha tényleg hihetőbbek, mintha közvetlenül a partikuláris tényállapotokhoz rendelnénk őket – még mindig besorolhatók a folyamatos vakszerencse kategóriája alá, Strawson ellen tehát mit sem érnek. A regularista így bölcsebben teszi, ha a "finomított" random-generátor tanulságait felhasználva csak annyit mond: a természettörvények lényegükben nem regularitások, de jelen lehet bennük egy kevés "reguláris" összetevő: ti. az, hogy létrejöttüket – és nem pedig folytonos fennállásukat – akár a véletlennek is köszönhetik. Vissza

30 Galen Strawson (1989), 88. o. Vissza

31 Galen Strawson (1989), 182. o. Vissza

32 Galen Strawson (1989), 183. o. Vissza

33 A The Secret Connexion 182¦183. oldala, a "finomított" random-generátor lényegének felismerése majd figyelmen kívül hagyása alighanem iskolapéldája annak az esetnek, amikor egy szerző – elvakítva saját prekoncepciójától – még azt sem veszi észre, hogy könyve alapgondolatával ellentétes eredményre jutott. Vissza

34 Látható, hogy (E 39. o.) idézetében (*3) Hume veszélyesen közel került ahhoz, hogy elismerje a "folyamatos vakszerencse" lehetőségét. A magam részéről azonban – követve Strawsont – hiszem, hogy Hume "túl jó" filozófus ehhez: ezért az idézetet inkább egy ironikus megjegyzésnek fognám fel, amely rámutat arra, hová vezethet, ha csak és kizárólag racionális érvelés segítségével kívánjuk megmagyarázni a kauzalitást. Az kétségtelenül igaz, hogy a teljes regularitásban logikailag semmi ellentmondás nincs, de – ebben egyetérthetünk Strawsonnal – tényleg "roppant valószínűtlen". Márpedig Strawson valószínűségi érve is racionális érv, úgyhogy Hume szkepszise (irónia ide vagy oda) ezen a ponton már túlzásnak tűnik, tehát nem kifejezetten szerencsés. Talán jobban tette volna, ha mindvégig megmarad a "finomított" random-generátor gyengébb változatánál. Ennek ellenére tisztességtelen lenne Hume filozófiáját e miatt az egy szerencsétlen megjegyzés miatt elítélni, már csak azért is, mivel szkepszisének "finomított" változata kétségkívül működőképes. Vissza

35 Lásd a 30. lábjegyzetben írottakat. Vissza

36 David Pears (1991), 78. o. Vissza

37 J. L. Mackie (1974), 10. o. Vissza

38 Wade L. Robinson: "Hume's Causal Scepticism" (in: David Hume bicentenary papers, dited by G. P. Morice at the University Press, Edinburgh 1977), 163. o. Vissza

 

[ Cikk eleje | Jegyzetek ]