AZ ÚJPLATONIZMUS RÖVID TÖRTÉNE1

SOMOS RÓBERT

[ Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás]

 

Az utóbbi évtizedekben az olasz platonizmus-kutatás látványos fejlődésen ment keresztül. Amíg századunk negyvenes-ötvenes éveiben az újplatonizmus vizsgálata jószerével az olasz nyelv ismerete nélkül is történhetett, hiszen csupán V. Cilento és R. Mondolfo örvendett jelentősebb nemzetközi elismertségnek, addig napjainkban a helyzet alapvetően megváltozott. Az évezred végén a középplatonizmus, azaz a Plótinosz előtti császárkori platonizmus kutatásából feltűnően jelentős hányadban veszik ki részüket az olasz nyelvű munkák. Hogy csupán a legjelentősebb tudósokat említsük — P. L. Donini, G. Martano, U. Bianchi, M. Giusta, C. Moreschini, S. Lilla, C. Mazzarelli, G. Invernizzi, G. Barra, A. R. Sodano, mindannyian egy-egy résztéma szakavatott ismerői. Természetesen a tudományos termékek robbanásszerű mennyiségi növekedése nemzetközi jelenség, mindazonáltal arról beszélhetünk, hogy egyes nemzetek relatíve előtérbe kerülnek vagy háttérbe szorulnak, s ha ezt vesszük figyelembe, akkor tagadhatatlan az olasz nyelvű publikációk jelentős növekedése a középplatonizmussal foglalkozó irodalmon belül. Ha nem is ilyen szembetűnő módon, de az olasz újplatonizmus-kutatásban is hasonlókat tapasztalunk. A legaktívabb szerzők (G. Grigenti, M. Isnardi Parente, G. Reale, M. Di Pasquale Barbanti, D. P. Taormina, V. Verra, R. L. Cardullo, A. Linguiti, G. Cambiano) között jelentékeny szerepet játszik Francesco Romano, aki nem kevés könyvet írt, fordítást készített és számos konferenciát szervezett. A cataniai egyetem professzoraként ő vezeti a "Centro di Ricerca sul Neoplatonismo" kutatócsoportot, és fontos kutatási eredményeket publikált a Symbolon, Studi e Testi di Filosofia Antica e Medievale című sorozatban.

Az egyes neoplatonikus gondolkodók tanulmányozásához jó olasz nyelvű bevezetések állnak rendelkezésre. G. Grigenti, (Introduzione a Porfirio 1997), M. Isnardi Parente, (Introduzione a Plotino 1998), G. Reale (Introduzione a Proclo 1989) vagy éppen F. Romano ilyen jellegű munkái jórészt az egyetemi oktatás szolgálatában állnak. Ami viszont az újplatonizmusba történő általánosabb bevezetést illeti, itt már némileg más a helyzet. Miként maga Romano mondja, az utolsó ilyen irányú kezdeményezés, R. T. Wallis: Neoplatonism című könyve még 1972-ben született.

Romano tehát bevezetést kíván nyújtani, s valószínűleg az utolsó pillanatig az Introduzione al neoplatonismo felirattal kívánta útjára bocsátani a kötetet, hisz a megjelent könyv 10. és 11. oldalán is ezzel a címmel referál saját munkájára, jóllehet a borítón ez áll: Il neoplatonismo. A tévesztés egyik pszichológiai okát talán abban lelhetjük fel, hogy ez a munka bevezetés is meg nem is. Bevezetés abban az értelemben, hogy röviden összefoglalja az irányzat főbb filozófiai eszméit és tömören bemutatja az egyes gondolkodók munkásságát is. Ugyanakkor rendelkezik néhány olyan karakterisztikummal a könyv, amely nehezen hozható összhangba a bevezetők műfajával. Ilyen először is Romano fő tézise, miszerint az újplatonizmus igazi törés, "rottura", radikális irányváltás a platonizmus történetében. Másodszor a bevezetőkre nem jellemző az, hogy kisebb jelentőségű szövegkritikai problémákat boncolgatnának, márpedig ezt Romano időnként megteszi, mint például a 113. oldalon az Enneasok V. 1 (10), 6,15-19 szöveghelyével kapcsolatban. Harmadszor, Romano láthatóan határozottan arra törekszik, hogy mondandóját újszerűen közelítse meg, sőt, új témákat vezessen be. E megközelítés azért a bevezető jellegtől nem távolodik el túlzottan, hiszen a szerző az olasz hagyományoknak megfelelően a történetiség síkján közelíti meg témáját, s így meglehetősen távol áll pl. A. C. Lloyd The anathomy of Neoplatonism című (Oxford 1990) munkájának vonalvezetésétől, amely az újplatonikus logikát, metafizikát és ismeretelméletet a modern szimbolikus logika előzetes ismeretét megkövetelő eszköztárral kísérli meg feltérképezni, s jószerével magukat a szövegeket is ismertnek tételezi fel. Romano nem vár el különösebb előismereteket az olvasótól, ugyanakkor tematikus szempontból azért eltávolodik a lexikonszerű bevezetők tárgyalásmódjától.

Mielőtt az újplatonizmusnak a platonista hagyományhoz való radikális különbözőségét, a "törést" vizsgálná, Romano a régi akadémia és a középső platonizmus főbb jellemzőit igyekszik összefoglalni. Mint "előkészület" (Vorbereitung) tartozik ide a platóni ideavilág-doktrína és az aristotelési nous-elmélet összekapcsolása, továbbá Askaloni Antiokhos jelentőségének Willy Theiler Die Vorbereitung des Platonismus (Berlin 1930) című könyve felfogásmódja szerinti értékelése. Szerző nem hagyja figyelmen kívül azt a másik hagyomány-láncot, amely az újabb interpretációkban hódított teret főleg John Dillon The Middle Platonists (London 1977) című átfogó munkája nyomán, s amely a középső platonista és újplatonista filozófia genezise szempontjából az újpüthagoreizmusnak tulajdonít meghatározó szerepet, konkrétabban pedig Eudórosnak. Mégis, úgy tűnik, Romano Theiler és Donini álláspontjához áll közelebb, mely Antiokhos személyét állítja előtérbe. Részletezően veszi sorra azokat a pontokat, amelyek problematikussá teszik az eudórosi filozófia későbbi platonizmusra gyakorolt feltételezett hatását, ugyanakkor ezt nem teszi meg Askaloni Antiokhos viszonylatában, akinek a középplatonizmust meghatározó működését J. Barnes már korábban megkérdőjelezte ("Antiochus of Ascalon", in Philosophia Togata, ed. by M. Griffin - J. Barnes, Oxford 1989, 51-96. o.).

Ezután Romano a középplatonista három princípium-tanát ismerteti, s kimutatja, hogy az apameai Numénios áll a legközelebb a neoplatonikus fordulathoz. Alighanem pontatlanul fejezi ki magát eközben a szerző (15. oldal), amikor az anyagi világot azonosítja a harmadik princípiummal, "il mondo materiale (terzo prinzipio)", hiszen nem az anyagi világ, hanem az anyag a szóban forgó harmadik princípium.

Természetesen az újplatonizmusnak a platóni hagyományon belüli radikális másságát bizonyítani nem egyszerű feladat, ugyanúgy, ahogy egy-egy filozófus vagy filozófiai irányzat, korszak az őt követőhöz képesti "előkészület"-volta is mindig problematikus marad. A válaszok különböző szempontok alapján születnek meg, melyek mindegyikének megvan a maga létjogosultsága. Luc Deitz ("Bibliographie du platonisme imperial anterieur ŕ Plotin: 1926¦1986", ANRW 36.1) és Michael Frede ("Numenius", ANRW 36.2) a középplatonizmus és újplatonizmus közti kontinuitás mozzanatát hangsúlyozzák. Ezzel szemben Donini Le scuole, l'anima, l'impero: la filosofia antica da Antioco a Plotino (Torino 1982) című könyve a tradicionális és neoplatonista bölcselet közti diszkontinuitás tényét emeli ki, s ezt fogadja el Romano is, aki Philip Merlan felfogásával szemben Doninin kívül Heinrich Dörrie és Ivánka Endre érveit is felhasználja. Melyek az újplatonizmus új tanai? Romano kihangsúlyozza a neoplatonista Legfőbb Jó=Egy különbözőségét a középplatonista legfőbb nous-princípiumával szemben. Előbbi egyértelműen létezés fölötti és ész fölötti, ezért nem ragadható meg. Így e tan folyományaként az újplatonizmusnak megvan a maga speciális doktrínája az isteni transzcendenciáról, kifejleszti a negatív teológiát és sajátos hypostasis-teóriáját. Szerző másodszor szembeállítja egymással a tradicionális platonista dualizmust a neoplatonikus monizmussal. E két jegynek tulajdonít lényegi fontosságot Romano. Az első egybecseng az általános felfogással; a filozófiatörténet-írás gyakran épp a plótinosi Legfőbb Jó=Egy középplatonista Észtől mint legfőbb princípiumtól való különbözősége révén definiálja az újplatonizmust. A második karakterisztikum már problematikusabb. Például az újpüthatóreus irodalomban ugyanazon hagyomány vonultat fel egy dualisztikus (Moderatos, Numénios) és egy monisztikus (Eudóros) princípiumtant. Hasonlóképpen a sztoikus filozófia, melyet a monisztikus ontológia klasszikus példájaként szoktak tekinteni, az aktív és a passzív ok dualisztikus princípium-teóriáját képviseli. A legtöbb gondot természetesen az anyag mint princípium okozza; egyszerűen az anyag egy egészen speciális értelemben princípium. Ebben az értelemben a hagyományos platonizmus isten-anyag oppozícióján nyugvó dualizmusának ellentéte az újplatonizmus vélelmezett monizmusával meglehetősen kérdéses.

Romano nem tárgyal két olyan kérdést, melyek relevanciája a kontinuitás—diszkontinuitás dilemmája szempontjából nyilván nem közömbös. Az egyik a forrásaink kérdése; egyszerűen a középplatonizmusra vonatkozóan kevés és töredékes forrásokkal rendelkezünk, míg az újplatonista hagyomány gazdagon reprezentált. Egy további különbözőség az új és egyben homogén hagyományképződés szemszögéből jelentős; az újplatonista filozófusok meghatározó sora mester—tanítvány viszonyban áll egymással, ami nem mondható el az általunk ismert középplatonikus filozófusokról.

Az Il neoplatonismo harmadik fejezetében Romano bemutatja az újplatonizmus főbb elméleteit. Ez a könyv legérdekesebb része, mert szerző láthatóan újszerű ábrázolásra törekszik. Az első alfejezet számba veszi az újplatonizmus különböző doktrinának történeti forrásait: 1. Platonista összetevő: a) idea és képmás viszonya, b) létezők különböző szintjei: intelligíbilis, érzékelhető és köztes entitások, c) az intelligíbilis transzcendenciája, d) Egy=Jó. 2. Aristotelési összetevő: a) a nous doktrínája, b) dialektika, c) aktuális/potenciális fogalmi megkülönböztetése. 3. Sztoikus összetevők: a) világlélek és logos spermatikos viszonya, b) pronoia és heimarmené viszonya. 4. Újpüthagóreus összetevő: a) egy és sok ellentéte, b) a matematikai entitások autonómiája, c) matematikai szimbolizmus, d) oppozíció és kontrárietás, e) harmóniaelmélet, f) hierarchia és sorozatszerűség. A szerző kiváló szintetizáló képességéről tanúbizonyságot nyújtó fejezet két szempontból szorul további kiegészítésre. Egyrészt ki kell hangsúlyozni, hogy ezeknek az elemeknek a jelentősége az újplatonikus filozófián belül igen különböző; például az idea—képmás reláció a rendszer alapstruktúráját jeleníti meg, míg mondjuk az aristotelési dialektika egy az aristotelési logika redukált értelmében játszik szerepet. Másrészt megjegyzendő az, hogy mindezen elemek összessége már megtalálható a jelentősebb középplatonikus filozófusoknál is, például Alkinoosnál vagy Numéniosnál.

A harmadik fejezet további pontjai alatt Romano az újplatonizmus főbb doktrínáit elemzi a következő sorrendben: 1. újplatonikus princípiumtan, 2. hypostasis-elmélet, 3. a transzcendencia fogalma, 4. az istenség kérdése, 5. a physis fogalma, 6. újplatonikus antropológia, 7. filozófia, teológia, teurgia egymáshoz való viszonya. E briliáns módon megírt rész egy csomó új megközelítést tartalmaz. Úgy tűnik, Romano kifejezetten olyan kérdésekre összpontosít, amelyek a korábbi újplatonizmus tárgyú bevezetők számára rejtve maradtak, s így speciális optikából nyer új rálátást az ismert és gyakorta statikus módon tárgyalt Egy—Ész—Lélek hármasságára és a tagokat összekapcsoló proodos és epistrophé fogalmaira vonatkozóan. Szerző finom elemzéseivel hol a közös újplatonikus eszmékre hívja fel a figyelmet, hol a tradíción belüli individuális különbségekre. Csupán az antropológiáról szóló alfejezet okoz némi nehézséget. Az újplatonizmusnak, de általában véve a görög filozófiának nincsen antropológiája. A platóni és a plótinosi filozófiában embernek lenni a lélek időleges állapota. Természetes az, hogy például Plótinos megközelíthető antropológiai dimenzióból is, mindazonáltal jelen esetben talán szerencsésebb lett volna Plótinos etikájáról beszélni, tekintve, hogy Romano könyvének ezen része szinte kizárólag az Enneasok I. 2 erénytanát elemzi.

A negyedik fejezet az egyes gondolkodók életébe és munkásságába nyújt rövid, informatív bevezetőt a következő sorrendben: Plótinos, Porphyrios, Hjamblichos, Syrianos, Proklos, Damaskios, Ammónios. A jellegénél fogva is a hagyományosabb ábrázolásmódot megkívánó fejezet tömören emeli ki az újplatonikus filozófusok egyéni karakterisztikumait.

A könyv rövid utószóval zárul, hasznos bibliográfiát ad különös tekintettel az olasz nyelvű anyagokra, s három indexet nyújt az olvasó számára.

Az olasz s egyben a nemzetközi újplatonizmus-irodalom egy jól strukturált, tömör, a releváns primer szövegek és szakirodalom ritkán föllelhető mély és széles körű ismeretén alapuló könyvvel lett gazdagabb.

 



JEGYZETEK

[ Cikk eleje | Cikk vége ]

 

1 Francesco Romano: Il neoplatonismo, Studi Superiori 370, Carocci Editore, Roma 1998.vissza

 

[ Cikk eleje ]