A POSZTMODERN ELEMEI A MISSZIONÁLÁS

SZEMSZÖGÉBŐL

KISS ENDRE

[ Cikk vége | Resümee | Bezárás]

 

A hatvanas évek integráló filozófiájának a neomarxizmust tekintjük, mellette (hol azt erősítve, hol azzal polemizálva) igen erőteljesen emelkedik fel a strukturalizmus nagy ígérvénye. Ez olyan gyökeresen új tudománymodellt ígér, amelynek eminens filozófiai következményei is lennének. E két hatalmas és integráló áramlat természetesen már a kezdet kezdeteitől fogva új erőfeszítésekre sarkallja a többi irányzatot is. A hatvanas évek végén, végérvényesen a hetvenes évek közepén egy természeti katasztrófa erejével huny ki a filozófiai neomarxizmus, de korrekt és azóta is jórészt ismeretlen nyíltsággal jelenti be törekvéseinek folytathatatlanságát a strukturalizmus is. Filozófiai vákuum keletkezik, amelyben két tényező tűnik a kezdetektől meghatározónak. Az egyik alapvető tény, hogy van ugyan filozófiai vákuum, de nincs "filozófus-vákuum". Ez azt jelenti, hogy az új helyzetben a gondolattermelők összes csoportja kezdettől már egy meghatározott szerkezeti pozícióban helyezkedik el, és magának a vákuumnak a betöltése is nagymértékben már a filozófusok (sőt, a filozófiailag jelentős tudósok, sőt politikusok) összes releváns csoportjának e pozíciókból kiinduló, egymással vívott küzdelméből nő ki. Sok esetben tehát előbb kristályosodik ki a szellemi-politikai (vagy inkább a szellemi-hatalmi) pozíció, mint az új filozófiai állásfoglalás. Másrészt e filozófiai vákuum természetéből (részben a két legfontosabb lehanyatló irányzat, részben más környezeti feltételek meghatározottságaiból) következően ezt a vákuumot csak metafilozófiai elképzelésekkel lehet lesz majd betölteni, hiszen az adott körülmények között elképzelhetetlen, hogy adódjék olyan "normálparadigma", amely e kettős hanyatlás hirtelen vákuumát a maga természetes dinamikájával ki tudná tölteni.

Strukturalizmus és neomarxizmus (még nem sokkal később bekövetkező hanyatlásukban sem) töltik ki teljesen a posztmodernet megelőző filozófiai teret. Mindez nem jelenti azonban azt, hogy e helyütt újabb irányzatokat lenne szükséges felsorolnunk. A releváns többi irányzat (mindenekelőtt a fenomenológia és az egzisztencializmus, sőt bizonyos összefüggésekben még a sztálinista marxizmus is) ugyanis mélyen és sokszorosan épült már be a strukturalizmus és neomarxizmus megteremtette szellemi kérdésfeltevések egységébe, úgyhogy e kiinduló helyzetben már nem eredeti, "tiszta" formájukban, de a strukturalizmussal és a neomarxizmussal (esetleg mindkettővel) való szoros polemikus összefonódottságukban jelenhetnek csak meg.

A tudás és a tudás konstrukcióinak minden eddigi hagyományozott formája ellen indított megrendítő és ideológiakritikai rendszerbe illesztett támadás a posztmodern gondolkodás mindeddig legfontosabb megnyilvánulási terének bizonyult. E relativizálási tevékenység nagyságrendje és intenzitása pontosan meghatározható, ha mondjuk a Mannheim Károly-i ideológiakritika megközelítésével vetjük egybe. A tudásformák és tudásartikulációk viszonylagossá tételének útján az érett posztmodern erőteljesen túlment az "ideológia", a Mannheimnél elképzelt legszélsőségesebb "ideológia-gyanú" szféráján, az "ideológia" bírálatát a "logocentrizmus" bírálata váltotta fel. Mindez a posztmodern gondolkodást általánosan jellemző sajátosság a posztmodern tudományelmélet szempontjából azt is jelenti, hogy ezen a ponton is igazolódik az az alaptézis, hogy a posztmodern a haszonélvezője a strukturalizmus ama, nem egy esetben perspektivikusan végiggondolatlan destrukciójának, amelyket az úgynevezett normáltudományosság ellen folytat. A posztmodern ezenkívül itt is képes arra, hogy átfogó filozófiai álláspontként fogalmazódjék meg, szemben a széteső strukturalista ötletek, csapásirányok nyomán keletkező új helyzetek filozófiai általánosíthatóságának problémáival. A posztmodern metafilozófia sajátos tudásszociológiai stratégiájának elsődleges motiválói között természetesen a neomarxizmust is (sokadszor is) meg kell neveznünk, hiszen 1968 neomarxizmusa (részben korábbi marxista hagyományokra is támaszkodóan) mindenirányú tudásszociológiai kritikát gyakorolt a polgári jelen fölött, ideológiakritikai és tudásszociológiai argumentációja továbbá minden lehetséges új tárgyra és jelenségre alkalmazható, s végső soron a 68-as neomarxizmus valóságos vitalitásának leghatékonyabb összetevője is volt.

A jelen posztmodernként aposztrofált mindennapi tudatának meghatározó, s az utópikus potenciál szempontjából is releváns attitűdje egy metaforikusan "antitotalitarizmus"-nak nevezett beállítódás, ami a maga eredetében mind erkölcsi, mind intellektuális és pragmatikus szempontból világos elhatárolódást jelentett a század bármilyen színezetű, nyílt vagy leplezett totalitariánus attitűdjétől. A jelenben ez az attitűd azonban a hosszabb távú elkötelezettség elhárításához, az értékeken alapuló szövetkezések elkerüléséhez vezet, s eredeti tartalmaihoz képest jócskán átalakult. Az így értelmezett antitotalitarizmus voltaképpen a posztmodern individualizmus cselekvőképessége fenntartásának megalapozása és annak egyben explicit ideológiája is. Az így értelmezett antitotalitarizmus ugyancsak nyilvánvaló módon utópiaellenes, a posztmodern individuumot egyenesen és első szándékból tartja távol olyan alakuló társadalmi csoportoktól, amelyek nembeli vagy nem-nembeli érdekeiket utópikus víziók megvalósításához köthetnék. A posztmodern szívesen állítja be a maga kritikusainak (akár még százszázalékosan szcientista kritikusainak) magatartását (is) helytelen, "totalitariánus", autokrata, autoriter vagy legalábbis paternalista magatartásnak. Nos, ez a gesztus máris kiváló példája a posztmodern mindennapi tudat fentebb már teoretikusan is kifejtett "antitotalitariánus" attitűdjének. Ez az attitűd tudományos szempontból többszörösen is instrumentalizálva van.

Úgy tűnik, Michel Foucault-nak egy 1970-ben megtartott beszéde A diskurzus rendje ("L'ordre du discours"; székfoglaló a Collége de France-ban, 1970. december 2-án) tartalmazza ideáltipikus egyértelműséggel a szóban forgó posztmodern attitűd legfontosabb jelzett vonásainak genealogikus tisztaságú megfogalmazását. Természetesen 1970-ben még nem beszéltek posztmodernről, így erre való tekintettel meghatározásunkat is módosítanunk kell: stílszerűen szólva, Foucault szövege ideáltipikusan mutatja a posztmodern értelmiség megszületését a neomarxizmus és strukturalizmus bukásának szelleméből. S itt további, szociológiai természetű nehézségekkel találjuk magunkat szembe, hiszen a posztmodern értelmiség szociológiailag két nagy részre oszlik: a programadó-hatalomgyakorló (későbbi megfogalmazásainkkal élve: misszionáló) és a programkövető, a hatalmi instrukciókat követő (későbbi megfogalmazásainkkal élve: misszionált) értelmiségre. Nos, a posztmodern emberkép e strukturális és funkcionális kettőssége (amelynek történelmi megfelelőit az értelmiség és a társadalom, a politikai ideológiák és az azokat követő társadalom, a baloldali ideologizáló értelmiség és az őt követő munkásosztály viszonyainak mindegyikében fellelhetjük) a későbbi évtizedek számára is, reálszociológiailag is meghatározó lett, hiszen a misszionálás és a misszionálás követése megrendítő egyértelműséggel zúzta szét a korábbi értelmiségi magatartások intellektuális és morális meghatározottságait, amennyiben az intellektuális és morális elvek meghatározása innentől fogva a misszionáló központ kezébe kerül, a követők mindenfajta önálló intellektuális és morális döntés alól fel vannak mentve, s mindezt még annál is jobb lelkiismerettel tehetik, amennyiben saját irányzatuk abszolút intellektuális és morális kiválóságáról a misszionálók tökéletesen megnyugtatják őket.

Jeleznünk kell a posztmodern embernek a posztmodern misszionálás összefüggésében kialakuló három, egymásra épülő, egymástól azonban mindvégig megkülönböztetendő lényegi dimenzióját, olyan dimenziókat, amelyekre vonatkozik a posztmodern filozófiai térnek az a sajátossága, hogy benne az intellektuális hagyományok és mindeddig teljesen ismeretlen attitűdök és szerkezetek közvetítetlennek, sőt, közvetíthetetlennek tűnő elegye jelenik meg, valami teljesen új, ami egészen másképpen gyökeresen új, mint amit mindaddig a kulturális emlékezet gyökeresen újnak tarthatott.

Összpontosítanunk kell a posztmodern ember prototípusára, amely bizonyosan azonosítható a posztmodern véleményformálók filozófiai megfontolásokra épített alapattitűdjével. Másrészt érzékelnünk és érzékeltetnünk kell a posztmodern ember misszionálási folyamatát, azaz azt a célcsoportként felfogott ezredvégi embert, aki a posztmodernnek nevezett ideológusok és ideológiák rájuk szisztematikusan gyakorolt nevelői-misszionálói hatása alatt alakultak ki (és amelyek adott esetben, mint erre a fő tendenciák teljes egyértelműséggel mutatnak is, szinte a megközelíthetetlenségig hasonlítanak az alapattitűdhöz, azaz a misszionálás, más oldalról, az értelmiség és a nem értelmiségi rétegek alkalmazkodása a misszionálás eszményeihez kivételesen tökéletesnek mondható). S végül, harmadrészt, ügyelnünk kell a filozófiai-történelmi erőtérben létrejött prototípus(ok), illetve a misszionált változat(ok)nak a reál-, ha tetszik az empirikus szociológia tipológiájával való kimutathatóság szempontjára is. Ez az utóbbi szempont természetesen önmagában nem tartalmaz semmi sajátosan posztmodern dimenziót, hiszen a reneszánsztól kezdve napjainkig az ideáltipizált és filozófiai-történeti motívumok révén létrehozott prototípusok és a reálszociológiai dimenziók egysége és egyidejű különbözősége minősített szakmai probléma, amelynek kezelésére bonyolult intellektuális apparátusok alakultak ki.

A posztmodernnek tekintett ember felépítését Michel Foucault említett szövegére támaszkodva rekonstruáljuk. Foucault itt fogalmazza meg először a posztmodern ember lényeges alapmeghatározottságait, mégpedig úgy, hogy megadja annak az új koordináta-rendszernek a legfontosabb irányait is, amit az előzőekben a hatvanas-hetvenes évek nagy átalakulásaként leírtunk és amit, néven nevezve azt, a strukturalizmus és a neomarxizmus (érdemileg) egyidejű megsemmisüléseként és az ezekre az irányokra szellemi, társadalmi és anyagi egzisztenciát építő modern értelmiség (ha a jóléti állam összes erre vonatkozó esélyteremtő szociális vonatkozását is egyesítenénk, úgy is kifejezhetnénk: egy új osztály) kényszerű és megrendítő erejű orientációváltozását írhattuk le. Maga e Foucault-szöveg egy rendkívül fontos alkalommal megtartott "valóságos" beszéd szövege, s így annak közvetlenül felhívó, ebben a direkt formában akkoriban még bizonyosan szokatlan misszionáló jellege valóságos kommunikáció formájában realizálódhatott először.

Michel Foucault kiválasztott szövege hamisítatlan posztmodern tetszőlegességet is hordoz. Ha ugyanis az oly élességgel megfogalmazott posztmodern ember típusának misszionáló körvonalazását szemügyre vesszük, megállapíthatjuk: részben más, később posztmodernnek tekintett szerzők, részben pedig a posztmodernnek nevekhez és kiemelkedő képviselőkhöz különösen alig köthető intenzív vitái voltak elsősorban részesek a posztmodern emberkép olyan tartalmú kialakításában és elfogadtatásában, amit Foucault kivételes élességgel már igen korán a reprezentativitás igényével megfogalmazhatott. Más szóval: sem Foucault működésében nem kizárólagos jelentőségű ez a beszéd, illetve szöveg, amelyet mint legjobb, legteljesebb szöveget elemzésünk kiindulópontjául választottunk, sem pedig nem akarjuk figyelmen kívül hagyni, hogy ugyanennek az emberképnek a létrehozásában Foucault-n kívül más szerzők és vitaprocesszusok is részt vettek, mégpedig gondolkodónknál helyenként még nagyobb hatásfokkal is. Mindezek ellenére úgy gondoljuk, hogy ez a beszéd akár a reprezentativitás legszélsőségesebb igényeinek is megfelelve foglalja össze mindazt, ami az ezredvég valóságos embere számára valóságosan fontos. A posztmodern ember legfontosabb vonásainak kidolgozásában és azok egyértelmű misszionálásában például mások bizonyosan intenzívebb részt vállaltak, mint maga Foucault, miközben Foucault működésének jelentősége a maga teljességében egyáltalán nem merül ki a posztmodern ember létkoordinátáinak máig érvényes kidolgozásában.

Michel Foucault embere a világot a "vágy" és az "intézmény" szembenállásában fogalmazza meg. Ez az ő saját léthelyzete, de ez a minden ember számára adott "condition humaine" is.

A "vágy"-ban — Foucault fogalmi tömörítései, fogalomalkotásának tartalmi és terjedelmi problémái e kategóriák minden puhasága és életlensége mellett is jól felismerhető és jól azonosítható fogalmakat adnak ki — fellelhetjük a szabadság, az önmegvalósítás, az individualizáció, a libidó, a nonkonformizmus és az összes ehhez köthető alapfogalmak és irányultságok lenyomatait. Az "intézmény" pedig magában összpontosítja a társadalom, állam, hatalom, tekintély meghatározásait. A vágy és az intézmény szembenállásában tehát (közelebbről meg nem határozott) én és a (közelebbről ugyancsak nem meghatározott) hatalom szembenállása jelenik meg, miközben éppen a fogalmak sajátos kitágítása és egyben puhítása miatt mindkét egymással szembenálló sarokfogalom belső dimenziók szempontjából hatványozottan is kidolgozatlan és differenciálatlan. A jelenleg rendelkezésre állónál jóval bőségesebb terjedelem lenne szükséges ahhoz, hogy a fogalmi extenzió e deformatív-dekonstruktív módosításának teljes jelentőségéről beszélhessünk. Ez a "reform" a kor közvetlen szereplői számára gyakorlatilag nem jelent problémát, alkalmat ad azonban a misszionáló filozófus számára arra, hogy új módon alkothasson új nyelvet, azaz ezen a módon vonja ki magát a szövegére vonatkozó diszkurzív szabályok alól. E felpuhított fogalomalkotás tehát referálja mondjuk az állam, a hatalom, a tekintély jelenségeit, mint tárgyakat, anélkül azonban, hogy az azokra vonatkozó diszkurzív tudást, kutatási eredményeket, történeti tapasztalatokat, vagy — s ez talán a posztmodern misszionálás legfontosabbnak bizonyuló vonása — az e fogalmakban "tacit" módon szunnyadó számos "befagyott", ám ettől még igen jelentős jelentés-változatot, amelyeket annak egyértelműen hordoznia kellene. A fogalmi extenzió e "reformja" sajátos mozgásteret ad a posztmodern fogalmiságnak. Kidolgozatlansága és differenciálatlansága a maga módján jól tagolt és könnyen érthető, egy adott kor adott közönsége (és éppen e konkrét kor e konkrét közönsége) számára vonja össze a tartalmilag összevonható fogalmakat. Lehet, hogy napjainkban, vagy mondjuk a közeljövőben a hatvanas évek fogalmi kultúrájával már nem rendelkező közönség számára "az" ember helyzete "a vágy" és az "intézmény" kettős és egymással rivalizáló erőterében épeszű társadalmi fogalmakkal már követhetetlen víziókat fog eredményezni, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján azonban minden az értelmiségi diszkusszióban csak valamennyire is részt vevő olvasó könnyűszerrel tudta követni e két általános fogalom elemeit és azok összegeződését. Mindenesetre nehezen elképzelhető, hogy a foucault-i "intézmény" értelmezésével vagy annak esetleges gyakorlatával szemben mondjuk a demokratikus hatalommegosztás végrehajtóhatalom-fogalmával lehessen érvelni vagy mondjuk ezt az "intézmény"-t különböző "szerződés"-elméletek vagy akár más emancipációs folyamatok eredményeként beállítani. A "megreformált" fogalomalkotás első számú következménye nem az "intézmény"-ben beleértett tartalmi állásfoglalásnak a fennálló véleményekkel szembeni polemikus jellege, de a minősített vita lehetetlenné válása (hogyan lenne mondjuk a modern jóléti állam problémája egy fogalmi szinten vitatható az "intézmény" foucault-i fogalmával?). Ugyanennek egy másik vonatkozása ugyancsak nagy pályafutás előtt állt még 1970-ben, s ez a politika egy új fogalmának megjelenése. Hiszen nemcsak a fogalmak diszurzivitásának különbsége teszi akaratlagosan összemérhetetlenné az "intézmény" fogalmát e fogalom összetevőinek diszkurzív-tudományos megközelítéseivel, de "intézmény" és "vágy" antagonizmusa is releváns összemérhetetlenséget tartalmaz: ez az antagonizmus úgy politikai tartalmú, hogy ezt az antagonizmust nem lehet a politika bevett fogalmaival értelmezni.

A "vágy" és az "intézmény" két új pólusa, amelyben az egész addigi diszkusszió legfontosabb mozzanatai új fogalomalkotási móddal és egyben technikával jelennek meg, dolgozatunk két további alapvető szempontja felől érdemel még említést. Egyrészt felhívnánk a figyelmet arra, miként próbálja Foucault feldolgozni ezzel a sajátos fogalomalkotási móddal (amely egyes adott összefüggések felől szemlélve akár egyszerűen stratégiának, illetve azt realizáló technikának is nevezhető lenne) mind a neomarxizmus, mind a strukturalizmus természeti katasztrófaszerű kialvásának fogalmi következményeit (azaz miért szükségszerű bizonyos értelemben az új fogalomalkotási technika, és miben emlékeztet a már diszkvalifikáltnak tekinthető neomarxista, illetve strukturalista fogalomképzéshez). Másrészt ismét emlékeztetnénk az ilyen típusú, egy élesebb körvonalú korábbi filozófiai fogalmiság vagy éppen a tudományos fogalmiság élességét felpuhító eljárásnak arra az immanens problémájára, hogy annak dekonstruktív és kétségtelenül megújító hatása jószerével csak az őt közvetlenül megelőző fogalmisággal szembeállítva érvényesül, azaz csak egy olyan közönség tudatában érheti el az eredetileg elvárt legitim hatást, amely közönség tökéletesen birtokolta az előző fogalmiságot is, és amelynek konkrét tudatában a fogalmi reform, rekonstrukció vagy forradalom valójában végbemehet. A dekonstruktív fogalomalkotás az összes olyan tudatban, amelyeknek szimpla történeti okokból már nincs módjában realizálniuk az eredeti és az új fogalmiság szembesüléséből kialakuló új lehetőségeket, tökéletesen ki van téve a történeti mozgások motiválta hermeneutikai önkényességeknek, sőt, véletlenszerűségeknek. Ha például megpróbálnánk "vágy" és "intézmény" nagy kettősségét a maga teljes egyértelműségében és maradéktalanságában alkalmazni mondjuk napjaink monetarista vagy neoliberális világára (amit természetesen e szöveg megszületésének idején Foucault még nem láthatott előre), a posztmodern "vágy"-nak mondjuk a Világbankkal vagy az IMF-fel, mint intézményekkel való találkozása még azokat is nevetésre ingerelné, akik magát a jelen helyzetet korántsem tartják derűsnek.

Az akkori új emberkép, a későbbi posztmodern körvonalazása nemcsak a közvetlen kortársak számára volt sikeres és messzemenően egyértelmű, de az összes későbbi fejlődési fok számára is. Foucault egy olyan embert vázol fel (s egyben testesít is meg), aki voltaképpen nem szeretné artikulálni magát, önartikulációjának semmi önmagán túlmutató összetevője nincsen. Pozitív tartalma maga a vágy (mint érzékeltettük, sokszoros ideáltipikus általánosságban). Feltűnik, hogy milyen differenciálatlan, a későbbi fogalmi elemzések számára analitikusan megkülönböztethetetlen és felbontathatatlan komplexumként jeleníti meg önmagát ("vágy"-ként) az új ember. Az ember maga a vágy, azonos a vággyal, bízvást feltehetjük, hogy a vágy összes külső korlátozása elfogadhatatlan és totalitárius lépés lenne az új ember számára. Felismerhetők természetesen a vágynak ebben a fogalmában az emancipáció egykori elemeire tett utalások is (amikor a vágy egyre szélesebb körű kielégítése még része volt a felszabadulás folyamatainak), anélkül természetesen, hogy az emberrel azonos vágyat ebben a koncepcióban el lennénk még képesek helyezni az emancipáció/represszió-tengely mentén.

Nem kevésbé egyértelmű utalások sorát tartalmazza az új ember új léthelyzetének körvonalazása az intézmény(ek) vonatkozásában sem. Az új ember nemcsak alapvetően és gyökeresen áll szemben az "intézmény"-nyel, de abban (a már többször is felelevenített ideáltipizáló tartalmi sűrítések útján létrehozott) intézményben létének, saját identitásának, a vágynak kezdettől fogva a legradikálisabb tagadását, ennélfogva saját totalitariánus körvonalú ellenségét pillantja meg. A vágynak és az intézménynek egymást kizáró alapbeállítása olyan erős, hogy az új ember artikulációja, önmaga diskurzusának megtalálása csakis az intézménnyel való kizárólagos szembenállás viszonyát generálhatja. Az intézmény bátorítja őt önmaga artikulálására, Foucault azonban egyértelművé teszi, hogy az intézmény diskurzusának esetleges átvétele nyomban tökéletesen kioltaná a vágyat és az új embernek a vágyra alapítandó egész új identitását.

Az egyént, a "vágy"-at önartikulációra biztató-bátorító "intézmény", és az "intézmény" diskurzus-ajánlatát a megsemmisülés félelmével visszautasító "vágy" új fogalmiságnak, sőt, ezt felfejtvén talán új gondolatnak is tűnhetnek. A neomarxizmus felől nézve azonban mindez az új fogalmiság nem más, mint az ún. "represszív tolerancia" teoretikus elemének újrafogalmazása — ilyen közel állnak az új ember identitásának egyes elemei a neomarxizmushoz! Ennek legáltalánosabb és egyben legátfogóbb eleme (és egyben számunkra bizonyíték is) az intézmény ilyen, sokszorosan említett ideáltipizált fogalma, ahol egyfelől kitűnően fel lehet ismerni a specifikusan neomarxista establishment-ellenességet (ami már a neomarxista kontextuson belül is komplex ideáltipizálás eredménye volt), majd ennek az establishment-ellenességnek a tárgyi okokból lehetségessé váló, majdnem érintetlen átvezetését a poszt-neomarxista filozófiai térbe, ami immár lényeges eleme Foucault új emberének is.

A vágy és az intézmény sajátosan jellemzett közös erőterében definiált új ember mindezeken a legfontosabb tartalmi meghatározásokon túlmenően azonban még alapgesztusaiban nincs teljesen meghatározva. Hogy csak szembeszökő példákat említsünk, a "vágy" elviekben támadást is intézhet az "intézmény" ellen, de vissza is vonulhat a maga bensőségének köreibe, az intézmény pedig korántsem csak a "represszív tolerancia", az artikulációra való állandó és az "establishment" szája ízének megfelelő manipulatív csalogatás magatartását választhatja a "vágy"-gyal szemben. Az új ember első meghatározó alapgesztusa, a "vágy" és az "intézmény" antagonizmusából következő értelmiségi stratégia és döntés az, hogy misszionál és misszionálják. Az új ember meghirdetői (miközben konkrét értelmet adnak a számos lehetséges értelem közül választva "vágy" és "intézmény" alapviszonylatának) korántsem csak jámbor óhajként körvonalazzák eszményüket, de igen tevőlegesen is részt kívánnak venni annak misszionálás útján való állandó termelésében és újratermelésében, sőt, meghatározó artikulációikat is olyan programként fogalmazzák meg, amely nemcsak gondolatokat, de cselekvésorientáló elveket és a meghatározó alaphelyzetekben egyenesen már a helyes cselekvés irányát is magában foglaló útmutatásokat is tartalmaz, más szóval, lényeges artikulációik már önmagukban is misszionálnak. Az új ember ezen misszionáló és misszionált alapkaraktere természetesen ismét kapcsolatba hozható a neomarxizmussal (áttételesen pedig még a strukturalizmussal is, mint mozgalommal), jóllehet ez a kapcsolat érdekes különbségeket is tartalmaz. A teoretikus tartalom és a misszionálás a neomarxista univerzumon belül — leegyszerűsítve — jórészt megfelelt "elmélet" és "gyakorlat" világosan elkülönülő, sőt, még intézményekben is testet öltő kettősségének. A posztmodern ember esetében ez a világos elválasztás már nem működik: nincs (teoretikus) tartalom misszionáló elem nélkül, nincs misszionáló aktivitás teoretikus tartalom nélkül.

A foucault-i új ember e kétszeres misszionálással kapcsolatos beállítódását természetesen korántsem szeretnénk mindenestül a neomarxista eredetekre visszavezetni, hiszen az attitűd nyilvánvalóan számos más összetevőre is visszamegy. Mégis ezen a ponton is a geológiai rétegek feltárásában elérhető pontossággal mutatható ki magának a filozófiai folyamatnak az iránya és tartalma. A neomarxizmusban a misszionálás mozzanata azért játszhatott alárendelt szerepet, mert az irányzat integrációját a kifejtett formában artikulált teoretikus tartalom, "ideológia" végezte, miközben ebből a "gyakorlat" szinte automatikusan levezethető következmény volt. A neomarxizmus természeti katasztrófára emlékeztető szétesése ezt a munkamegosztást már lehetetlenné tette, így az egyes posztmodern komplexumokban elméletnek és gyakorlatnak szükségszerűen új viszonya alakult ki (amely tartalmilag éppen a misszionálás viszonyát jelentette).

"Vágy", "intézmény" és (a ki nem mondott) "misszionálás" hármasságában jelenik meg ezek után az új ember "világa", azaz, helyesbítve, az új ember pozitív világa helyett a leírás álcájába feltüntetve azok a magatartási szabályok, amelyeket — a misszionálás jegyében — az új embernek be kell tartania. Mivel ezek a magatartási szabályok a maguk irányultságában a fennálló viszonyok teljes elutasítását célozzák, azok betartása eleve rendkívüli dekonstruktív potenciált hoz létre az új ember eszményében. "Vágy" és "intézmény" minden közvetítést lehetetlenné tevő, belsővé váló kettőssége természetesen a neomarxizmusnak mind a vissza nem vont osztályharcra, mind az establishment kultúrájára vonatkozó megsemmisítő kritikáját örökli (ismét úgy tesszük ezt azonban szóvá, hogy ezen a ponton sem tekintjük a neomarxizmust egyedüli és monokauzális kiindulópontnak). A valóság neomarxista hátterű elutasítása mögül eltűnt a (kritikus csapást elszenvedett) neomarxizmus. A fogalmak ideáltipikus átalakításának, amelynek módszertani problémáiról az előzőekben szóltunk, ezzel meg is leltük az eredetét.

A helyes magatartás előírásai nyelvi játékként a valóság leírásaként jelennek meg, olyan leírásként, amely a maga megcáfolhatatlan evidenciájában már mintegy fel is szólít a helyes magatartás gyakorlására. Már mind a "vágy", mind az "intézmény" tartalmainak ismertetésekor fel kellett hívnunk a figyelmet arra, hogy mindkét új fogalom hihetetlenül egydimenziós, s ezt bevezetőnkben a fogalomalkotás oldaláról vettük szemügyre. Most lassan előtérbe kerülhetnek ezen egydimenziósság konkrét és nagy horderejű hiányosságai is. Így az egész posztmodernre is jellemző, hogy a "valóság"-gal, a "társadalom"-mal szemben megfogalmazott teljes elutasításából teljesen hiányzik az emancipatív mozzanat. Harmadik esete ez már annak, hogy a neomarxizmus eltűnését fedezhetjük fel az emögött álló egyik legfontosabb okként (anélkül természetesen, hogy azt kizárólagos oknak gondolnánk). A teljes elutasítás emancipatív (vagy utópikus elem) nélkül ugyanúgy rendkívül sajátos helyzet a gondolkodás történetében, mint a "vágy" artikulálása az emberi kultúra és társadalom hatalmas szublimációs eredményei nélkül, vagy az establishment végletesen elutasító egydimenziós szemlélete az abban történetileg kikristályosodott nembeli értékek (szerződéselmélet, hatalommegosztás, felvilágosodás stb.) figyelembevétele nélkül. Azt, hogy minden lényeges nembeli-emancipatív pozíció fenntartása a specifikus nembeli-emancipatív tartalmak látványos hiányával milyen mértékben kötődik a neomarxizmus (és a strukturalizmus) egyes, konkrét problémáihoz, e keretek között nem vizsgálhatjuk. Bizonyos, hogy kötődik hozzá, de ugyanolyan bizonyos az is, hogy ez a kötődés nem kizárólagos. A posztmodern ember születésének e pillanatában lehetséges számos neomarxista vonatkozás abba az irányba mutat, hogy a posztmodernnek sikerült valamilyen mértékben megörökítenie a neomarxizmus értelemadó monopóliumának, illetve ilyen tartalmú hegemóniájának szerepét.

Sok irányból készítettük elő a Foucault-nál igen korai korszakban klasszikusan megjelenő, majd a posztmodern későbbi korszakaiban lényegében megtapadó misszionálás alapstratégiáját. Ez egy kiszélesített és parttalanná tágított tudásszociológiai kritikán alapul, amely az "intézmény" egész tudáspolitikáját minden lehetséges oldalról (egészen pontosan meg is nevezhetjük: öt lényeges szempontból) olyan megsemmisítően vádolja, hogy a potenciális posztmodern ember ("a vágy") eleve a gyakorlati tagadás álláspontjára kell hogy helyezkedjék az "intézmény"-nyel szemben. Az öt szempontból gyakorolt megsemmisítő kritika egyes elemei a posztmodern filozófia később részleteiben is kidolgozott részleteivé, illetve emblematikus kérdésfeltevéseivé váltak.

A posztmodern ember számára nem maradt más hátra, mint teljesen misszionálódni. Ez a misszionálódás a hetvenes-kilencvenes évek értelmiségét és általában társadalmiságát tekintve empirikus, szociológiailag megragadható valósággá is vált, így kiinduló tézisünk nem tartalmaz kritikus nagyságrendű túlzást a posztmodern és az ezredvégi ember lényegi megfeleltethetőségéről. A parttalanná feszített tudásszociológiai kritika jegyében a helyesen misszionálódó posztmodern embernek fel kell ismernie, hogy a triviális értelemben vett cenzúra, az egészség és őrület kettőssége, valamint az igaz és hamis differenciája nem egyszerűen nem legitim megkülönböztetések, de azokat az "intézmény" erőltette, illetve kényszerítette rá a "vágy"-ra. A posztmodern ember az elképzelések szerint az öt nagy kritikai szempont ezen legfontosabb új területére át is lépett, legfeljebb azon nem gondolkodott el, vajon a szóban forgó alapvető dekonstrukció filozófiai, társadalmi vagy morális értelemben legitim-e vagy sem. A posztmodern misszionálás, ami az ezredvégi ember misszionálásával egyenlő, nem hirdet meg új, pozitív tartalmakat, lehetetlenné teszi azonban, hogy az "intézmény" által nyújtott, akár legáltalánosabb, akár legtriviálisabb, akár legtautologikusabb ajánlásokat elfogadja. Így az értelmiség és a belőle szociológiailag kifelé terjedő csoport hatalmas szektához lesz hasonló, amelyet a szabályozás összes szükségszerű kelléke tart egybe, miközben az "intézmény" egészében kontrollálja a társadalmi újratermelési folyamatot és, ma már kimondhatjuk, végül is a (későbbi) posztmodern nélkül alakította át definitíven világunkat.

Michel Foucault abból a szempontból is új minőségű misszionálást alapoz meg, hogy hiányzik az új igazodást meghatározó tartalmak és értékek pozitív kifejtése. Semmilyen kétségünk nem lehet afelől, hogy ennek alapvető oka az az akaratlagos döntés volt, amelyben Foucault teljes tudatossággal iktatta ki a neomarxista terminológiát az új programadásból, amelynek misszionáló karaktere félreismerhetetlen. Mindezen túlmenően az ezredfordulóról visszanézve nemcsak új szellemi és morális mintát, de új szociológiai és társadalmi magatartási módozatokat is felfedezhetünk ebben az alaphelyzetben, ráadásul olyan módozatokat, amelyeket már igen sok szellemi és társadalmi csoportosulás képvisel úgy, hogy nem sok fogalma lehet annak alapításáról és alapítójáról. Mindezt egy olyan szellemi vagy másfajta igazodási gyakorlatban tudjuk azonosítani, amelyik nem megfogalmazott pozitív értékek mentén indul el, de sejtetések, szimbolikus utalások, a diszkurzivitás extenzióitól eltérően megválasztott fogalmi stratégiák nyomait követi. "Szimbolikus igazodás"-nak neveznénk ezt a Foucault generálta és a misszionálás optimális hatásaként elgondolt és gondosan kalkulált új társadalmi magatartást, amelyben — paradox módon, és ez az új jelenség — nem maga az igazodás szimbolikus, hanem azok a célok, értékek és tartalmak, amelynek jegyében az igazodás megtörténik. Ez gyökeres különbséget jelent az addigi marxizmushoz, illetve neomarxizmushoz képest is, hiszen ezekben a meghirdetett ideológiák csoportképző hatását még nem lehet az új értelemben misszionálásnak tekinteni. A "szimbolikus" vagy egyre inkább szimulációvá váló igazodás mint vezető társadalmi viselkedési minta érdekes logikával következik az extenzióiban módosított, megreformált fogalomalkotásból is. "Intézmény" és "vágy" antagonizmusa azok számára ugyanis, mint erről már volt szó, még képes felidézni a politikai, társadalmi és más antagonizmusok körvonalait, már a közvetlenül erre következő nemzedékek számára azonban a szimuláció, a szimbolikus utalások gyakorlata kikerülhetetlen.

Michel Foucault teljes misszionálása öt "kizárási rendszer"-t különböztet meg, s maga a misszionálás sem áll másból, mint abból, hogy a megismerés, a társadalmi gyakorlat, a széles értelemben vett kulturális hagyományozódás, a szövegek értelmezése és más problémátlannak tekinthető jelenségeket és mechanizmusokat mint kizárási rendszereket ismertessen meg és ismertessen fel. Misszionálása tehát egyfajta átértékelés, amelynek "eredményei" a várt érzékelés kialakulása, azaz a "látszat" mögött a széles értelmű társadalmi praxis ötszörös kizárási rendszerként, azaz represszióként való felismerésének képessége (miközben az egymást a centrumtól kifelé táguló koncentrikus körökként követő kizárási rendszerek önmagukban is több ideáltipikus alesetet tartalmaznak).

Michel Foucault meghatározó eszköze társadalmi intézmények és a társadalmi gyakorlat "kirekesztés"-ként való értelmezésére (majd ennek az értelmezésnek a misszionálás eredményeként való általános elfogadtatására) a tudásszociológia, más aspektusból megnevezve pedig az ideológiakritika eszköze. Ebben az esetben sem csökkentheti a posztmodern gondolkodás eredetiségét, az eddigi filozófia sajátosságaival való összevethetetlenségének tézisét, ha nyomatékkal hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a posztmodern itt is a neomarxizmus egy meghatározó sajátosságát folytatja, illetve feszíti parttalanná. Történelmi és empirikus tényként elégséges kezelnünk, hogy a neomarxizmus (több, egyenként is nagy súlyú ok következményeként) szemléletének ugyancsak fő változataként kezelte a tudásszociológiát (illetve az ideológiakritikát). Mindenoldalú kritikai tevékenységének leginkább gyakorolt módozatát és területét látta benne. Nos, ez a neomarxista tudásszociológia, minden elmozdulása mellett is belül maradt e diszciplína Mannheim Károly-i alapvetésén, amelyet e helyütt mint "léthezkötöttségi" paradigmát jelölnénk. Michel Foucault pontosan a léthezkötöttségi paradigmán lép túl akkor, amikor a társadalmi gyakorlat és intézmények "kizárási" rendszerekként való értelmezését megalapozza. Egy iskolát (vagy egy iskolarendszert) lehet a represszió jelenségével és fogalmával kapcsolatba hozni. Ennek az eljárásnak lehetnek empirikus bizonyítékai, ezeket lehet érvényesíteni ideológiakritikailag (úgy is, hogy ezeket az empirikus elemeket szembesítjük a társadalomnak az iskoláról kialakított képével, de úgy is, hogy azokat annak a konkrét iskolának önmagáról kialakított képével szembesítjük), majd az ideológiakritikai eredményt az egyes szereplők léthezkötöttségi viszonyaival is összefüggésbe hozhatjuk. Michel Foucault azonban (ez ebben a formában nem a szerző eredeti gondolata, csupán az eljárást átvilágítani hivatott illusztratív példa) az iskolát is "intézmény"-nek tekinti és mint ilyet mindenestül a kizárás intézményének. A fentebb vázolt eljárás (ideológiakritikai szembesítés, a léthezkötöttségi elem vizsgálata) és Foucault eljárása közötti különbség éppen a tudásszociológiának, illetve ideológiakritikának az a túlfeszítése, amellyel Foucault elvégzi a társadalmi gyakorlat kizárási rendszerekbe való áttranszponálásának műveletét. Ez az eljárás szélsőséges, addig példátlan túlfeszítése a tudásszociológiának, illetve ideológiakritikának. Egyrészt elhagyja a léthezkötöttségi paradigma szolid kikötőit s ezzel eredendő önkényességet visz a tudásszociológiai (illetve ideológiakritikai) eljárásba. Másrészt akarva-akaratlan erről az oldalról is eliminálja a tárgyi szféra teoretikus jelentését és jelentőségét: a kizárólag és ablaktalanul kizárási rendszerként értelmezett társadalmi gyakorlat egyszerűen megsemmisíti az adott tárgyiasság összes olyan vetületét, amelyik nem oldható fel a kizárási rendszer kizárólagosságában. Harmadrészt — ezzel szoros összefüggésben — az ily módon túlfeszített tudásszociológia eliminálja a történetiséget is (alkalmi példánknál maradva: kinek jutna eszébe a kirekesztési rendszerként értelmezett iskolában megpillantani a reformációt, a felvilágosodást, a neohumanizmust vagy az emancipáció más válfajait — ezzel pedig "vége a történelemnek"). Negyedrészt a tudásszociológia (ideológiakritikai) ilyen típusú túlfeszítése visszaél az érvelésben résztvevők spontán nonkonformizmusával és ugyancsak spontán tekintélyellenességével. Éles és abszolutista támadása olyan helyzetet teremt a diszkusszióban, hogy a "vágy"-nak, elemi igazságérzetét követendő, valamely tárgyi vagy történeti okból épp az "intézmény"-t kellene védelmébe vennie. Ez pedig a nyilvánosság összes ismert formáját figyelembe véve is igen valószínűtlen.

Nem mond-e azonban a tudásszociológia, illetve ideológiakritika ilyetén kitágítása, parttalanná tevése ellent annak a tételünknek, miszerint Foucault misszionálási stratégiái nem épülnek pozitívan kifejtett tartalmakra és ezért sajátos új igazodási formákat, a szimbolikus alkalmazkodás változatait teremti meg? Nos, a kirekesztési körök annyiban pozitívan jelennek meg Foucault-nál, hogy — szigorúan a kezdeteknél említett extenziójukban kitágított fogalomalkotást igénybe véve — pozitívan felismerhetők, azonosíthatók azok a társadalmi eljárások, jelenségek, amelyekben a misszionáltnak fel kell ismernie a represszió előtte addig rejtve maradt forrását (és ezáltal végbe is mehet a tárgyiasság és a történetiség eliminálása). Ezzel azonban végéhez is ért a pozitivitás jelenléte ebben a gondolatmenetben. Foucault nem megy túl az azonosítható megnevezés stádiumán. A diszkurzív vitahelyzet kialakulását fogalomalkotása eleve is lehetetlenné teheti. Ehhez járul még az egyes kirekesztési mechanizmusnak nyilvánított jelenség vagy folyamat pozitív leírásának elmulasztása (és így egy ezzel kapcsolatos vita kiiktatása, hiszen az ellenségnek nyilvánítandó jelenség pozitív leírásában mindenképpen megjelennének argumentatív elemek). Mindezek alapján a "helyes" magatartás pozitív elveinek, illetve tartalmainak megnevezésére sem kerül sor — azaz a szimbolikus igazodás kényszerének tézise nem szenvedett változást.

Michel Foucault 1970-es beszédének tanulságai ezen legfontosabb elemek kijelölésével, illetve elemzésével természetesen nem meríthetők ki teljes mértékben. E tanulságok, kezdeményezések a huszadik század utolsó harmadának meghatározó realitásait alapozták meg, hatásuk messze túlment azok körén, akik egy sajátos történelmi helyzetben ezt az új gondolkodási módot kialakították. E kezdemény új minőségének egyik a szónak nem pozitív értelmében értett talán legeredetibb mozzanata az, hogy ez a kiindulópont egyszerre pozitívan metafizikus és metafizikakritikus. Metafizikakritikus abban, hogy minden addigi filozófia vagy más tudásforma végét mondja ki (amint e műben Foucault állítja be az igaz és hamis ellentétét kizárólagosan kirekesztő mechanizmusként), s ezt számos oldalról bizonyítja, ám minden bizonyítási folyamat felfogható metafizikakritikának is. Metafizikus ez az irányzat azonban abban, hogy minden lehetséges kritika alól kivonja önmaga pozitív tartalmait. Igaz, hogy ez a mozzanat, amelyet eddig csak a "szimbolikus igazodás" oldaláról nézve vettünk szemügyre, sajátos és eddig közelebbről még le nem írt metafizikát eredményez, hiszen nem explicit pozitív tartalmakat, de nem-explikált pozitív tartalmakat von ki minden vizsgálat vagy kutatás köréből. Ettől azonban a metafizika még metafizika marad. Egy olyan új filozófiai újrakezdés azonban, amely egyszerre metafizika és metafizikakritika, olyan új jelenség, amely minden lényeges szempontból átalakítja és valójában már át is alakította a filozófiai teret. Ennek releváns elemeit vizsgálta e kísérlet a posztmodern egy elvileg teljes rekonstrukciójának egyik résztanulmányaként.

 



RESÜMEE

[ Cikk eleje | Cikk vége ]

 

Elemente der Postmoderne aus der Sicht der Missionierung

Aufgrund der 1970 in der Collége de France gehaltenen Rede von Michel Foucault L'ordre du discours versucht diese Arbeit, einige Elemente des postmodernen Denkens zu rekonstruieren. Auch hier wird genealogisch davon ausgegangen, dass das par excellence postmoderne Denken aus einem im wesentlichen gleichzeitig erfolgten Untergang des Neomarxismus und des Strukturalismus hervorging. Die zum repräsentativen Ausgangspunkt ge wählte Rede Foucaults gilt für uns auch als der Bezugsrahmen zu einer Interpretation der Postmoderne, die diese Richtung von Anfang an als eine Missionierung auffasst, welche Missionierung aus den neuen intellektuellen und politischen Notwendigkeiten der schockartigen Disqualifizierung des Neomarxismus und des Strukturalismus entstanden ist. In diesem Zusammenhang wird Foucaults neuartige Begriffsbildung, das Phänomen der sogenannten "symbolischen Orientierung" (eine erwartete, später aber auch verwirklichte Anpassung an die Wertvorstellungen der Missionierung, die nicht positiv verkündet, sondern nur im Negativen "angedeutet" sind), die für die ganze Postmoderne charakteristische Ausdeh-nung der wissenssoziologischen, bzw. ideologiekritischen Sichtweise (die mit dem Verlassen der Kriterien der von Karl Mannheim ausgearbeiteten Seinsgebundenheit identisch ist), sowie die Klassifizierbarkeit der Postmoderne nach den Kriterien der Metaphysik, bzw. der Metaphysikkritik eingehend analysiert.

 

[ Cikk eleje | Resümee ]