TERMÉSZETTÖRTÉNET ÉS A MÁSIK MEGÉRTÉSE1

JOACHIM SCHULTE

[ Cikk vége | Summary | Jegyzetek | Bezárás]

 

Korántsem magától értetődő, hogy megértem más emberek megnyilvánulásait. Ezt már akkor észreveszem, amikor olykor rájövök, hogy nem értem őket. Időnként mások minden erőfeszítésem ellenére is idegenek maradnak. Ugyanígy megtörténik néha az is, hogy önmagamat sem értem, mivel saját megnyilvánulásaim is idegenek maradnak. Az idegenség érzetének hasonló esetei újra és újra megfogalmazódnak Wittgenstein írásaiban. Ezeknek az érzéseknek a felidézése olykor azt a célt szolgálja, hogy egy tőle messzemenően független problémát súlyosnak tüntessen fel. Több esetben azonban Wittgenstein tematizálja is a problémát, és változatos összefüggéseiben új megvilágításba helyezi.

Wittgenstein írásainak néhány pontján a helyzet a következőképpen éleződik ki: mi, saját közösségünk tagjai, egyszerűen nem értjük, hogy ők, egy másik közösség tagjai, bizonyos helyzetekben miért ilyen vagy olyan megnyilvánulásokban fejezik ki magukat. Ezenfelül az a benyomásunk, hogy mások nem értik, mire akarunk kilyukadni, ha rákérdezünk megnyilvánulásaiknak és az ezekbe ágyazott viselkedéseiknek az értelmére. Mindez odáig fokozódhat, hogy mások megnyilvánulásait és cselekedeteit nem csupán idegennek, hanem egyenesen taszítónak, fenyegetőnek vagy ellenségesnek érezzük.

Egy ismert pont, ahol Wittgenstein a radikális idegenséget tematizálja, a filozófus utolsó feljegyzéseiben olvasható, melyeket A bizonyosságról cím alatt ismerünk. Itt Wittgenstein a "primitív" társadalomra vonatkozóan a következő kérdést teszi fel:

609. "... Helytelen, hogy egy orákulumot kérdeznek meg, és hozzá igazodnak? — Ha ezt »helytelen«-nek nevezzük, máris nem saját nyelvjátékunkból indulunk-e ki, támadva az övékét?

610. És igazunk van vagy nincsen, hogy támadjuk? Eljárásunkat természetesen mindenféle címszavakkal (slogans) fogjuk alátámasztani.

611. Ahol valóban két olyan alapelv találkozik, amelyek nem békíthetők meg egymással, ott mindegyik őrültnek és eretneknek nyilvánítja a másikát.

612. Azt mondtam, hogy »támadnám« a másikat — de hát nem adnék-e meg neki alapokat? Dehogynem; de meddig terjednek ezek? Az alapok végén a meggyőzés áll. (Gondolj arra, hogy mi történik akkor, amikor a misszionáriusok a bennszülötteket térítik.) "

(Neumer Katalin fordítása)

Ezek vagy más hasonló helyek olvasása közben gyakran kérdésessé válik, vajon mennyiben relativisztikus Wittgenstein bennük kifejezésre jutó beállítódása. Az e kérdéssel szembekerülő olvasók közé tartozik Hilary Putnam is, aki e gondolatokból saját bevallása szerint eleinte több relativisztikus elvet olvasott ki, alaposabb megfontolás után azonban arra az eredményre jutott, hogy első benyomása legalább részben téves volt. Ezért írja az imént idézett 612. §-sal kapcsolatban, hogy:

"Nézetem szerint Wittgenstein itt egyszerűen azt mondja, ami ténylegesen történik az az, hogy ha pl. megkísérlünk az asantikkal* egyezségre jutni, olykor-olykor előfordul, hogy nem vagyunk képesek kideríteni azokat az alapokat, amelyek náluk is alapként szolgáltak. A mód, ahogyan a világot látjuk, olyannyira különböző, hogy ha egy értelmes asantival nézeteltérésünk támad, akkor időnként megállapítjuk, hogy nem tudunk normális indokokhoz visszanyúlni, amelyek olyan premisszákon nyugodnának, melyek nekünk és az asantiknak közösek lennének, és így a meggyőzésben menedéket nyújtanának. "2

Az idegenség, sőt az antagonisztikusság érzése támad bennünk ennek a fejtegetésnek a nyomán, mivel a vélemények ütköztetésében elérkezünk egy pontra, ahol bebizonyosodik, hogy nincsenek közös "premisszák", melyek alapján eldönthető lenne, melyik félnek van adott esetben igaza. A közösség, az egyetértés hiánya akár odáig is vezethet, hogy valójában felismerhetetlenné válik, miről is szól a vita. Nem tudni, hol kell "nekifogni", hogy a másikat megértsük és megvilágítsuk a számára, miért nem értjük őt. A másik önfejűnek és bornírtnak tűnik, mert nem lát be, nem "akar" belátni valamit, ami számunkra magától értetődő.

Természetesen nem pusztán arról van szó, hogy hiányzik a jóakarat. A premisszákat, melyeknek közös jellegéről — vagy hiányzó közös jellegéről — beszélünk, nem lehet tetszés szerint választani vagy elvetni. Túl mélyen rejlenek bennünk — vagy hiányuk túlságosan mélyre nyúlik — ahhoz, hogy az egyes ember akarata itt valamennyit is tehetne. Neumer Katalin az elkövetkező fejtegetéseink számára ösztönzően fejti ki ezt a gondolatot, amikor azt írja, hogy Wittgensteint az a cél vezérli "többek közt, hogy az ember természettörténetét, mely kimondatlan előzetes tudásként nyelvjátékaink alapjául szolgál, a felszínre hozva bemutassa, miként ezt a Filozófiai vizsgálódások [...] 415. §-a is kimondja. (Ha ez az értelmezés helytálló, úgy legalábbis egy — ha nem is túl erős — értelemben semmiképp sincs igaza Sayersnek abban az [...] állításában, mely— szerint a közös emberi cselekvésmód kontingens fogalom lenne a wittgensteini rendszerben.) "3

A "kimondatlan előzetes tudás", melyről Neumer beszél, nagyjából ugyanarra irányul, mint a Putnam által jelzett közös premisszák, melyekre szükségünk van ahhoz, hogy nézeteltéréseink esetén egy vitát elsimítsunk vagy egyáltalán lefolytassunk. Mennyiben mondhatjuk azonban azt, hogy ez a kimondatlan előzetes tudás, amelyet egy nyelvjáték résztvevői osztanak, nem más lenne, mint az ember természettörténete? Neumer maga hívja fel rá a figyelmet, hogy a Filozófiai vizsgálódások hivatkozott 415. §-a egy a szöveg három olyan szöveghelye közül, ahol a természettörténet kérdéses fogalma előfordul.

Ebben a paragrafusban, ahogyan Neumer helyesen látja, Wittgenstein saját eljárását jellemzi.4 Azt írja:

"Most az ember természettörténetéhez szolgáltatunk tulajdonképpen megjegyzéseket; de ezek nem kuriózumok, hanem olyan megállapítások, amelyekben senki sem kételkedett, s amelyek csak azért kerülik el figyelmünket, mivel folyton a szemünk előtt vannak. "

(Neumer Katalin fordítása)

Először is a "tulajdonképpen" szót kell figyelembe vennünk. A szó itt nyilván azt hangsúlyozza, hogy az ilyen megjegyzések nem rögtön az első pillantásra — azaz nem nyilvánvalóan — vonatkoznak az ember természettörténetére, hanem csak ha tüzetesebben megvizsgáljuk a dolgot. Másodszor, meg kell fontolnunk, hogy Wittgenstein saját eljárását elhatárolja a természettörténet "érdekes", ám tetszés szerinti tények vagy fellelt esetek összevisszaságában vett értelmétől. Nem "különleges adalékokkal"5 szolgál tehát egy akármilyen jellegű természetrajzi vállalkozáshoz, hanem útmutatással, melyek — mint az ellopott levél Edgar Allen Poe történetében — olyannyira nyíltan a szemünk előtt vannak, hogy fel sem tűnnek, míg csak bele nem ütközünk.

Az olvasó a 415. §-ban mondottaknak legalább két aspektusán csodálkozhat: először is, a természettörténetre való hivatkozás olyan irányba mutat, melyről Wittgenstein több helyen mondja, hogy számára nem tűnik rokonszenvesnek, nevezetesen egy nagy vonalakban vett evolúcióelméleti szemléletmód irányába, á la Darwin. Itt azonban óvatosnak kell lennünk, mivel jóllehet, Wittgenstein elutasítóan viselkedik, amíg az evolúció egyenes vonalú kauzális értelmezéséről van szó, vannak azonban olyan fejlődéstörténeti (vagy sokkal inkább: fejlődés"történeti") vizsgálódások, melyeknek kegyelmet ad. Így G. E. Moore Wittgenstein korai harmincas évekbeli előadásairól szóló beszámolójában az áll, hogy Darwin az emóció kifejezésével foglalkozó írásában ugyanazt a hibát követi el, mint Frazer Az aranyágban, amikor azt hiszi, hogy "az »őseink, ha dühösek voltak, harapni akartak« elégséges magyarázat arra, hogy miért vicsorítunk, ha mérgesek vagyunk. Állítja, hogy azt mondhatnánk, ami Darwinból elfogadható, az nem egy ilyen »hipotézis«, hanem »a tények rendszerbe illesztése« — segítségül, hogy elkészítsük azok »szinopszisát«."6 Az tehát, ami Darwinból elfogadható, az nem egy fejlődéstörténeti "hipotézis", hanem arra, hogy bizonyos tényeket áttekinthetően — szinoptikusan — rendszerezzen. Erre a szempontra még később visszatérek.

A 415. § másik meglepő pontja abban rejlik, hogy mondanivalója, miként ezt Lars Hertzberg megállapítja7, ellentmondani látszik a Filozófiai vizsgálódások egy másik ismert helyének. A Vizsgálódások II. részének xii. szakaszában ugyanis többek közt ez áll:

"Persze, érdekel bennünket az is, hogy a fogalmak és az igen általános természeti tények között megfelelés van. (Olyan tényeknek felelnek meg, amelyek általánosságuk folytán többnyire nem ötlenek a szemünkbe.) De érdeklődésünk nem ragad le a fogalomképzés e lehetséges okainál; mi nem természettudományt művelünk; s nem is természettörténetet — hiszen mi a magunk céljaira költhetünk is természettörténetet. "

(Neumer Katalin fordítása)

Ennek a megjegyzésnek a kezdeti szakasza nyilvánvalóan egybecseng a 415. §-sal, de azután Wittgenstein megállapítja, hogy nem természettörténetet művel. Ez pedig egyértelműen ellentmond a 145. § azon megállapításának, miszerint a filozófia wittgensteini értelemben — tulajdonképpen — "az ember természettörténetéhez szolgáltat megjegyzéseket". Akkor tehát mi is valójában: természettörténet vagy nem természettörténet? Értelemváltozás történik itt — a két megjegyzés keletkezési dátuma mégis csak majdnem tíz évre van egymástól —, ami megmagyarázhatná az ellentmondást? Ez éppen lehetséges, ám én inkább úgy vélem, hogy az idézett megjegyzések értelme oly módon is magyarázható, hogy elkerüljük a közvetlen ellentmondást, és a megjegyzéseknek ezenfelül egy olyan irányt adjunk, amely azokat tanulságos összefüggésbe állítja Wittgenstein más megnyilvánulásaival.

Ha fel akarjuk oldani az ellentmondást, legkézenfekvőbb lehetőségünk az, hogy a megnyilvánulásokban fellelhető legfontosabb kifejezések egyikét többértelműnek találjuk és sikerül kimutatnunk, hogy Wittgenstein a releváns kifejezést a két esetben nem azonos jelentéssel használja. Ennek megfelelően tanácsos lenne megvizsgálni, vajon a "természettörténet" kifejezés használata a két idézett helyen azonos vagy különböző jelentéssel történik.

De mielőtt ebbe a kérdésbe belebocsátkoznánk, azon kellene fáradoznunk, hogy megfejtsük, egyáltalán melyik jelentésben használja Wittgenstein a szót. Az interpretáció egyik lehetőségét Eike von Savigny vázolja fel, melyet ő egyébként kategorikusan az egyedül szóba jöhetőként tüntet fel. Von Savigny Kommentárjában ez áll a 415. §-ra vonatkozóan: "A »természettörténet« értelme, akárcsak a 25. §-ban, »természetrajz«."8 Ezen interpretáció mellett nemcsak az (egykori) szokásos szóhasználat szól, hanem nyilvánvalóan Wittgensteinnak pl. a következő megjegyzése is, amely a Bemerkungen über die Philosophie der Psychologie kötetében található: "Nos, a természettörténet, mondjuk, növényeket és állatokat ír le. " (I. 950. §) De ha ezzel mindent elmondtunk volna Wittgenstein természettörténet-fogalmáról, valóban meg kellene kérdeznünk, vajon lehet-e komolyan venni a Vizsgálódások 415. §-át, mivel Wittgenstein feltehetőleg bizonyosan nem biológiát kívánt művelni. Von Savigny mindenesetre nem kívánja kizárni a biológiai perspektívát. Kommentárja első kötetében belebocsátkozik a Vizsgálódások 25. §-ának elemzésébe, melyben ez áll: "Parancsot adni, kérdezni, mesélni, fecsegni éppúgy hozzátartozik természettörténetünkhöz, mint járni, enni, inni, játszani. " (Neumer Katalin fordítása) Ehhez fűzi hozzá von Savigny: "Aki az embert biológiailag írja le, annak a járáson, evésen, iváson, játékon kívül, melyek az állatoknál is előfordulnak, azokkal egy sorban a szociális viselkedésmódokat is fel kell sorolnia, a parancsadást, a kérdezést, a mesélést, a fecsegést is be kell ágyaznia. "9

Nagyjából valóban ez áll Wittgensteinnál. De nem pontosan ez. Wittgenstein a tevékenységek két csoportját sorolja fel — parancsadás stb., valamint járás stb. —, melyek közül a második éppúgy megtalálható az állatoknál, mint az embereknél, míg az első az emberek számára van fenntartva. A parancsadás, kérdezés, mesélés és fecsegés valóban a "szociális viselkedésmódokba" "ágyazódnak", amelyek az emberre jellemzők, de mindenekelőtt — és nyilvánvalóan, miként határozottan állítani szeretném — nem biológiai kategóriákkal meghatározható tevékenységek. Wittgenstein a 25. §-sal nem a biológiát szeretné a filozófiába integrálni, sem pedig a filozófiát biológiai ismeretekkel gazdagítani, hanem valami meglepőt kíván mondani, amikor megállapítja: "Parancsot adni, kérdezni, mesélni, fecsegni éppúgy hozzátartozik természettörténetünkhöz, mint járni, enni, inni, játszani. " Parancsot adni stb. olyan tevékenységek, melyekről feltételezzük, hogy az állatoknál nem, csak az embereknél fordulnak elő. Ezért hat meglepően, hogy ezeknek éppúgy hozzá kell tartozniuk az ember "természettörténetéhez", mint járni, enni stb. Az egyik lehetőség, hogy egyszerre fogadjuk el és érezzük meglepőnek a szóban forgó megjegyzést, abban állna, hogy a természettörténet fogalmát általánosabbnak vegyük, mint a természetrajzét, és feltételezzük, hogy az előbbi alá több minden tartozik, mint az utóbbi alá. Ezzel persze még korántsem válik mindez eléggé érthetővé, ám egy lépést jelenthet a megfelelő irányba. Így tehát mondhatnánk, hogy Wittgenstein a "természettörténetet" időnként "biológiának" vagy "természetrajznak" fogja fel (mindenekelőtt akkor, amikor a filozófiát a természettudományos eljárástól kívánja elhatárolni), más alkalmakkor pedig egy ettől különböző fogalomnak (mindenekelőtt akkor, mikor hangsúlyozza, hogy a tények bizonyos értelemben filozófiailag relevánsak).

Mindez azonban nem az egyetlen olyan meghatározatlanság Wittgenstein természettörténet-fogalmában, amely miatt oly nehéz ezt a fogalmat megragadni. Gondoljunk csak megint a Vizsgálódások 415. §-ára, ahol az áll, hogy a természettörténet a Wittgenstein szándéka szerinti, a filozófiában használatos értelmében nem kuriózumokkal szolgál, hanem olyan megállapításokkal, "amelyekben senki sem kételkedett, s csak azért kerülik el figyelmünket, mivel folyton a szemünk előtt vannak". Peter Hacker szerint itt olyanféle alapvető tényekről van szó, mint "ahogyan felsírunk fájdalmunkban, ha bevertük lábujjunkat, összerándulunk, ha a közelünkben egy másik személy megsebesíti magát, az anya vigasztalja gyermekét, aki sír fájdalmában, és egyáltalán nem gondolja, hogy a gyermek csak színlel... "10

Természetesen Hackernek igaza van, amikor kiemeli, hogy az efféle megállapítások filozófiailag relevánsak: "Mivel a tények, amelyekre felhívják a figyelmet, számtalan úton-módon meghatározzák nyelvjátékainkat. "11 Mindazonáltal én azt feltételezném, hogy a "megállapítások", melyekre Wittgenstein a 415. §-ban gondol, másfélék. Hasznos útmutatás található erre egy helyen a Bemerkungen über die Philosophie der Psychologie kötetében, melyre fentebb már tettünk utalást, itt azonban teljes egészében érdemes idéznünk:

"De hát mit tesz egy fogalmi vizsgálódás? Netán az emberi fogalmak természettörténete lenne? — Nos, a természettörténet, mondjuk, növényeket és állatokat ír le. De vajon nem lehetséges-e, hogy mikor már a növények minden egyedi tulajdonságát leírtuk, egyszer csak jönne valaki, aki felépítésükben olyan analógiákra lel, melyeket korábban nem vettek észre? Tehát leírásaikat újra rendszerezi. Azt mondja pl.: »Ezt a részt ne azzal mérjük össze, hanem inkább e másikkal! « (Goethe szeretett volna valami hasonlót.) És ehhez nem szükségszerű, hogy származásról beszéljen; mindazonáltal az új elrendezés új irányt adhatna a tudományos kutatásnak is. Azt mondja, »Nézzétek ezt így! « — és ennek különféle előnyei és következményei lehetnének. " (BPP I. 950. §) Itt először is le kell szögeznünk, hogy Wittgenstein explicite sem kétségbe nem vonja, sem pedig nem állítja, hogy a fogalmi — wittgensteini értelemben tehát: filozófiai — vizsgálódások az emberi fogalmak természettörténetére vonatkoznak. Másodszor, a természettörténeti (=természetrajzi) vizsgálódások e helyen kiemelt deskriptív jellege teljességgel összhangban áll Wittgenstein többször kinyilvánított előszeretetével a leíró eljárás iránt (ellentétben az "elbeszélő" eljárással). Harmadszor, felhívja a figyelmet arra, hogy valami újat láthatóvá tehetünk, amennyiben olyan analógiákra (és talán további strukturális kapcsolatokra) leszünk figyelmesek, melyek ugyan nem láthatók közvetlenül az adott tényeken, de ugyanezen tények ügyes összerendezéséből érzékelhetővé tehetők.

Ez a harmadik pont az, amelyre ki szeretnék lyukadni. A természettörténeti megjegyzéseknek, melyeken keresztül a filozófus olyan megállapításokat tehet, "amelyekben senki sem kételkedett, s amelyek csak azért kerülik el figyelmünket, mivel folyton a szemünk előtt vannak"12, egyáltalán nincs szükségük valamiképpen új tényekre, nemhogy arra, hogy "kuriózumokat" tartalmazzanak. Amit nyújtaniuk kell, az a régóta adott és jól ismert tények közötti strukturális kapcsolatok — Wittgenstein olykor "formális összefüggésekről", időnként "belső viszonyokról" beszél — megvilágítása. Ez egy olyan filozófiai eljárásmód, amely megmarad a leírások keretei közt, anélkül hogy megelégedne az adott tények puszta felsorolásával.

Ezek az utalások természetesen kitűnően illeszkednek Wittgensteinnak abba az ismert jellemzésébe, amely filozófiai eljárását mint az áttekinthető ábrázolásra irányuló törekvést határozza meg (vö. Filozófiai vizsgálódások 122. §).13 Éppen ez az az irány, melyet a természettörténet fogalmának tárgyalásával választani szeretnék. Ehhez két dolgot kell különösen hangsúlyoznunk: először, hogy a tények segédkező rendszerének nem a tényleges leszármazási viszonyokkal kell foglalkoznia. Másodszor, hogy az áttekinthetően rendszerezendő tényeknek nem feltétlenül szükséges "valódi" tényeknek lenniük, hanem "költött természettörténeti tényállások" is lehetnek. Mindkét pontra utaltunk már a fentebb említett idézetekben, most mégis szükség van tisztázásukra.

Mielőtt azonban megkísérelnénk ennek tisztázását, utalnunk kell még a "természettörténet" fogalmának egy további meghatározatlanságára, melyet a következő kérdéssel tudunk megközelíteni: miként rendezzük el a tényeket annak érdekében, hogy szembeszökőek legyenek a köztük lévő nem nyilvánvaló kapcsolatok? Válasz: úgy, hogy ha valaki egy történetet úgy mond el, hogy abban a tények egyfajta egymásra következését természetesnek láttatja. És ez lehet a keletkezéstörténet egy olyan fajtája, amely nem feltétlenül az adott tényállások valódi fejlődését adja vissza. Eltorzíthatja vagy leegyszerűsítheti azt, valamint az ismert fejlődést kiegészítheti feltárt vagy éppen teljesen kitalált "összekötő láncszemekkel", hogy az események valódi menetét — a valódi "történetet" — plauzíbilisebben tüntesse fel. A "történet" tehát egy kettős jelentésű kifejezés, Wittgenstein pedig, amikor "természettörténetről" beszél, mindkét jelentésében használja. Egyrészt utalhat a valódi, történetileg adott fejlődésre; másrészt szó lehet egy valódi, valószínű vagy fiktív fejlődés történetéről (történelemről).14 Ennek megfelelően a "természettörténet" fogalmának használata a Vizsgálódások 25. §-ában inkább a fejlődés felé, míg a II. rész xii. szakaszában inkább a történelem felé hajlik, a 415. §-ban pedig határozatlanul inog, mondhatni, mindkét jelentés között.15

Kérdéses, vajon a természettörténet fogalma más tekintetben is meghatározatlan-e. Az eddig megállapított bizonytalanságok először is a "természettörténet" fogalmának terjedelmét érintik (így azt, hogy a természetrajzon kívül más szempontokat is magában foglal), másodszor pedig a fogalom egy összetevőjére, a "történet"-re (fejlődés/történelem) vonatkoznak. Egy további meghatározatlanság a fogalom másik részét, a "természet"-et érinti. Ezt két szélsőségen lehet érzékeltetni: vannak, ahogyan Wittgenstein mondja, bizonyos matematikai tényállások leírásai, amelyek közel állnak a matematika egy "természettörténeti" szemléletének elgondolásához. Ezen persze nem az emberiség gondolkodó részének vívmányaként felfogott matematikát értjük — úgyszólván, mint egy lépést a sok közül, melyet az evolúció létráján tettünk meg —, hanem azt a matematikát, amely adott alakzatok önálló területét jelenti, melyekre ugyanúgy találunk rá, mint a kristályokra vagy a kövekre. Ebben az értelemben írja Wittgenstein:

"Az aritmetika mint a számok természettörténete (mineralógiája). Ki beszél így erről? Egész gondolkodásunkat átjárja ez a gondolat.

A számok alakzatok ... Az alakzatok azonban csak a képek szerepét játszák, melyeket így és így használunk. Nem az alakzatok tulajdonságai azok, amit nyújtunk, hanem az alakzatok transzformációi, mint amelyeket valamilyen paradigma jelöl ki.

...

Meg szeretném mutatni, hogyan lehetséges, hogy a matematika hol a számok birodalma természettörténetének, hol ismét szabályok gyűjteményének tűnik. "16

Hasonlóan, de más hangsúllyal használja Wittgenstein a "természettörténet" fogalmát a következő helyen:

"... A különbség, úgy hiszem, abban áll, hogy egy [differenciálszámításból vett tételt] könnyű valami fizikai dologra való alkalmazással asszociálni, míg ama tétel [»A törteket nem lehet nagyságuk szerint besorolni«] egyedül és csakis a matematikához tartozónak, mintegy magát a matematikai tárgyak természettörténetét illetőnek tűnik.

Azt szeretnénk nagyjából mondani: bevezet minket a matematika világának titkaiba. Ez az az aspektus, amelytől óvakodni akarok. "17

Mindkét idézet megköveteli a részletekbe menő interpretációt, ez azonban most csak eltávolítana témánktól. Itt csupán az a kérdés, hogy Wittgensteinnál a "természet(történet) " fogalmának egy jelentése olyan szerepet játszik, melyben a fogalom használatán keresztül mindenekelőtt a tőlünk független, formai [gestalthafte] fenoménekre hivatkozik. Ezeket ugyan tudjuk manipulálni és transzformálni, de képtelenek vagyunk létrehozni vagy megsemmisíteni. A projekciós vagy transzformációs eljárásokkal át tudjuk alakítani az egyik alakzatot egy másikká; az alakzatok maguk azonban nem függenek akaratunktól — úgymond nem ahhoz a világhoz tartoznak, mint mi (mivel "lehetőségek").18

Ez a természet-fogalom (és ennek megfelelően a természettörténet fogalma) nyilvánvalóan messze eltávolodott egyrészt a "természetrajz", valamint kiinduló vizsgálódásaink fogalmaitól, a "közös premisszáktól" és "előzetes tudástól". Így most be kívánom emelni az elemzésbe Wittgenstein természet-fogalmának másik szélsőséges olvasatát, és ezt olyan idézettel igyekszem alátámasztani, amely Frazer Aranyágához fűzött megjegyzéseiből származik:

"A kérdés ez: a Beltane-tűz19 használata — miként száz évvel ezelőtt gyakorolták — sötét babona-e, vagy csak akkor lenne az, ha keletkezésének hipotézise beigazolódnék. Úgy hiszem, nyilvánvaló, hogy magának az újkori szokásnak a belső természete az, ami nekünk babonaságnak tűnik [...] Amikor a szokás belső természetéről beszélek, minden olyan körülményre gondolok, melyek közt használatos és amelyek nem szerepelnek egy ilyen ünnepségről szóló tudósításban, minthogy azok nem a meghatározott cselekvésekből állnak, melyek az ünnepet jellemzik, hanem inkább abban, amit az ünnep szellemének nevezhetnénk, amelyet úgy írhatnánk le, hogy pl. a benne résztvevő emberek természetét írnánk le, szokásos cselekvési módjaikat, illetve azok karakterét; a játékok természetét, melyeket egyébként játszanak. És akkor láthatnánk, hogy a babonásság ezeknek az embereknek a karakterében magában gyökerezik.20

Ez az idézet is megkívánná a részletesebb interpretációt, ám ezt ezen a helyen nem tudjuk elvégezni, mivel túlságosan eltérítene tulajdonképpeni kérdésfeltevésünktől. Egy számunkra idegen szokás "belső természete", miként Wittgenstein véli, gyakorlásának tisztán deskriptív rögzítéséből nem válik láthatóvá. Ahhoz, hogy érthetővé tegyük ezt a belső természetet, gyakorlásának manifesztációit be kell építeni egy, az egyéb cselekvési módokról, szokásokról és az érintett személyek pszichéjéről — "karakteréről" — szóló plauzíbilis történetbe. Ez úgy hangzik, mint a "szociális magatartásmódokba" való beágyazódás, melyekre von Savigny esküszik. Mégsem erről van szó. Először is, Wittgenstein számára nem az a lényeges, miként ez számos további megjegyzéséből is következik, hogy a szokásokról, játékokról és karakterről szóló történet összhangban legyen a tényszerű adottságokkal. Másodszor, Wittgenstein nehezen félreérthető módon hangsúlyozza, hogy egy szokás "belső természete", ami annak "szellemét" — a szokást gyakorló ember karakterében rejlő homályosságot és mélységet — tükrözi, nem jelenik meg kielégítően a szokás fejlődésének történetében: "Nem, ez a mélység és homályosság nem magától értetődő, ha csupán a külső cselekvések történetét tapasztaljuk, hanem ez mibelőlünk, a belsőnkben lévő tapasztalatból ered. "21

A belső természet, a szellem, melyet saját tapasztalatból ismerünk, a történeten keresztül bontakozhat ki, mindazonáltal oly módon, hogy az a Darwin-féle evolúcióval vagy a társadalmi magatartásmódok fejlődésével csak közvetve függ össze. Mivel Wittgenstein megjegyzései e témában sok mindent lezáratlanul hagynak, értelmezésem ezen a ponton kényszerűen spekulatív lesz. Mindenesetre az a benyomásom, hogy mindkét fentebb jelzett szélsőség — egyrészt a matematikai alakzatok vagy "lehetőségek" birodalma, másrészt pedig a szokások belső természetének Frazer szerinti értelmezése — egyáltalán nem állnak egymástól olyan messze, miként az először tűnhet. Annyiban nem távolodnak el messze egymástól, amennyiben kibontakozásuk lehetőségét önmagukban hordják. Az az érzésünk, hogy a matematikai alakzatok csak egy bennük rejlő törvénynek megfelelően fűzhetők egymáshoz és szervezhetők rendbe; az egyik sorozat lehetséges, a másik nem. Hasonlóan áll a dolog a Frazer által leírt szokásokkal (ünnepekkel, áldozatokkal stb.). Ezek — illetve leírásaik — belső összhangot mutathatnak, amely egy sikeres koreográfiára emlékeztet, míg más leírásoknál nyomban felmerül a kifogás, hogy valami "nem stimmel", még ha nem is tudjuk megmondani, miért.

A matematikai struktúrák hasonló fejlődési sorai vagy a rituális szokások a művészi alkotásokat juttatják eszünkbe, és az ilyen struktúrák vagy szokások harmóniájára vonatkozó kérdés megegyezik az esztétikai problémák megoldásának "helyénvalóságával".22 Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy "Frazer" és az "esztétika" témái egymás után következnek Wittgenstein előadásaiban.23 Egy zenei téma kibontakozása vagy egy festői motívum kialakítása esetén is létezik jó és rossz megoldás — és gyakran nem csupán egyetlen jó, ill. egyetlen rossz megoldás —, de a helyesről és helytelenről alkotott ítéletek, ha érnek valamit, sem az áthagyományozott előírásokon vagy külső szabályokon, sem a puszta "érzésen" nem alapszanak. Az ilyen ítéletek olyan jól megfontolt döntéseken nyugszanak, amelyek a lehetséges és megfelelő folytatásokra és sorokra vonatkoznak, ahol is az utóbbiak megfelelnek a kiinduló képződmény "belső természetének". Az ilyen folytatások és egymásra következések úgymond a magában a képződményben rejlő "történetet" bontakoztatják ki. Ez természetesen nem olyan történet, amely egyszerűen csak megtörténik, hanem olyan, amelyet tudatosan és a képződmény belső természetéhez mérten alakítanak ki. Ebben nincsen semmi titokzatos (hiszen Wittgenstein maga is óva int a "matematikai világ titokzatosságának" aspektusától). Minden lehetőséget a szemlélő szeme, vagy a hallgató füle mérlegel.

Éppígy áll a helyzet az idegen népek szokásaival. Miként a műalkotásoknak, nekik is megvan a maguk belső törvényszerűsége, belső természete, amely egy történet keretei között bontható ki. És ez megint csak nem külső lefolyásuk története, hanem egy olyan történet, amelyet a hiányzó "láncszemek"24 fellelésével és kitalálásával áttekinthető rendbe állítunk. Ez megfelel a darwini elmélet "szinoptikus" aspektusának, melyet Wittgenstein, ellentétben az evolúcióelméleti "hipotézisekkel", pozitívan emel ki.

A "történelem" értelmében vett történetek tehát nem szükségszerűen valódi jelenségek fejlődéséről szólnak, hanem lehetnek — önmagukban harmonikus vagy a jelenség belső természetének megfelelő — további folytatások is, melyek kihagyott vagy ismeretlen közbülső láncszemeket is megemlíthetnek. A természet, amelyről a wittgensteini értelemben vett természettörténetben szó van, nem feltétlenül a külső események járulékos adottsága, hanem megfelelhet az emberi eszközök vagy szokások belső törvényszerűségeinek. Röviden, jóllehet az ilyen természettörténetnek plauzíbilisnek kell lenni, ám lehet akár kitalált, költött is:

"Ezek a különböző szokások mind azt jelzik, hogy itt nem az egyiknek a másikból való leszármaztatásáról van szó, hanem egy közös szellemről. És ezeket a ceremóniákat mind magunk is kitalálhattuk (költhettük) volna. És a szellem, amely alapján kitaláltuk volna, éppen hogy a közös szellem lenne. "25

Ez a "közös szellem" valami mást takar, mint a "közös premisszák", melyekről Putnam beszél. Egy idegen törzs orákuluma minden olyan premisszának, melyet mi meg tudunk fogalmazni, ellentmondhat, vagy e premisszák számára hozzáférhetetlenek maradhatnak abban az értelemben, hogy mi egyetlen premisszánkat sem tudjuk rá alkalmazni. Mégis lehetséges, hogy számunkra hozzáférhető az orákulum szelleme, belső természete, amennyiben el tudunk róla mondani egy történetet, amely anélkül tükrözi saját szokásaink bizonyos aspektusait, hogy mi bármit is "kezdeni tudnánk" az orákulummal. A közös premisszák hiányában "harcolhatunk" az idegen intézménnyel, kiirthatjuk azt, el akarhatjuk távolítani a világból erőszakkal vagy rábeszéléssel. De abban a mértékben, amennyire az idegen belső természetéről történetet tudunk mondani és azt számunkra érthetővé tudjuk tenni, olyasvalamibe ütközünk, amit a tapasztalatból már ismerünk — valamibe, ami saját belső természetünkről szolgál a számunkra tanulságokkal. És ez ellen a "saját" ellen képtelenek vagyunk küzdeni. Ez egyszerűen része természetünknek, része egy (esetleg meg is valósított) természet-költeménynek és éppúgy elpusztíthatatlan, mint a költészet bármely más formája.

Hasonló áll Neumer a természettörténetről mint "előzetes tudásról" szóló értelmezésére is. Amennyiben ezzel a tudás egy formáját vagy valamilyen értelemben a tudás propozicionális alapját jelöljük, annak nem sok dolga van az olyan természettel, amely akár kitalált is lehet. Ha ellenben úgy értelmezzük, mint ami a tudás "előtt" áll és azt nem megalapozza, sem pedig közvetlenül nem érinti, alkalmas lehet rá az "előzetes tudás" kifejezés. Mindazonáltal az a természet, amelyről a mi — vagy pedig valamely kitalált — természettörténet szól, nem a tudás intuitív, titokzatos előzetes formája. Kétségtelenül van itt valami mélység, valami homályosság, de nincsen semmi titok. A mélységet, a homályosságot egészen világosan lehet ábrázolni, pl. úgy, hogy egy történetet, esetleg egy kitalált fejlődés történetét mondjuk el.

Ahogyan sikerül történeteket kitalálnunk saját természetünkről, úgy arra is képesek vagyunk, hogy számunkra teljesen idegen törzsek szokásairól és magatartási módjairól is képet alkossunk. De mennyire alkalmas ez a képességünk, hogy természetünkről történeteket találjunk ki vagy költsünk? Frank Cioffi úgy véli, ennek a képességnek a határait gyorsan elérjük. Cioffi azt írja, hogy az a feltevés, mely szerint egy ember a mi kultúránkból kitalálhatta volna az asantik méregjóslatát, éppannyira nem lehet plauzíbilis, mint az a feltevés, amely szerint egy asanti kigondolhatta volna a katolikus szertartást. A köztünk és a mások közötti azonosság magában foglalja talán a ritualitás iránti, de semmiképp sem az idegen kultúrák specifikus ritualitásai iránti érzéket: "... az expresszív erők, melyek egy nép rituális viselkedésében manifesztálódnak, nem idegenek számunkra, habár partikuláris formájukat történelmük alakította ki és csakis e történet rekonstruálásán keresztül érthetők meg".26

Wittgenstein itt minden bizonnyal más véleményen volna. Ne firtassuk, milyen mértékben vagyunk abban a helyzetben hogy további támpontok nélkül kitaláljuk a számunkra teljesen idegen népek specifikus szokásait, jóllehet feltétlenül tanácsos nem bizalmatlannak lenni a fantáziával szemben. De mégsem erről van szó. Az idegenek, az idegenszerű szokásoknak a megértéséről van szó, amelyek leírások vagy közvetlen találkozások révén legalább részben ismertté válnak, de ebben a formában érthetetlenek is maradhatnak. Hogy kiküszöböljük ezt az érthetetlenséget, olyan történeteket találhatunk ki saját magunk belső természetéből kiindulva, melyek ezt a természetet kapcsolatba hozzák az idegen megnyilvánulásokkal és egyben fel is lelik azt az idegen szokásokban. Ehhez olyan közbülső láncszemeket kell felhasználnunk vagy kitalálnunk, melyek belső harmóniáját és a többi láncszemmel való összhangját nem — vagy nem kizárólagosan — valóságos történelmi kutatásokkal ellenőrizzük, hanem valami olyannal állapítjuk meg, mint amilyen az esztétikai próba. A belső természetünkkel való közösség nyilván nem garantálja, hogy minden esetben egyetértést célozhassunk meg. Ha történetünk elmondásához közbülső láncszemeket találunk ki és vázolunk fel, ezzel olvasatunk számára az alapok bizonyos fajtáját nevezzük meg, de ezek az alapok nem vonatkozhatnak a "közös premisszákra". Itt, miként a műalkotások szemlélésénél, megtörténhet, hogy a dolgokat bizonyos síkon ugyanolyan megértéssel nézzük és mégis érezzük, hogy "nem megy", amit a másik "jónak" tart. Moore beszámolója alapján vélte így Wittgenstein: " [...] ha ennek alapján arra késztetsz egy másik személyt, hogy »lássa amit te látsz«, de az továbbra sem tetszik neki, ez a vita »végét« jelenti".27 Itt olyan alapok birodalmában találjuk magunkat, melyek az idegent még idegenebbként tüntethetik fel, de nem adnak rá okot, hogy küzdjünk az idegen ellen — hacsak nem olyasvalamivel akarunk szembefordulni, ami saját természetünkben rejlik.

(Fordította Lehmann Miklós)

 



SUMMARY

[Cikk eleje | Cikk vége| Summary | Jegyzetek ]

 

Natural History and Understanding the Other

Whenever we try to understand people whose behaviour appears strange, even radically strange, to us, we seem to appeal to shared "premises", to a shared kind of "pre-knowledge". Certain interpretations of Wittgenstein's later philosophy suggest that these premises, or this kind of pre-knowledge, are rooted in what Wittgenstein sometimes calls "Naturgeschichte" (natural history). Even though German usage of the time indicates that "Naturgeschichte" is to be understood as more or less synonymous with "knowledge of biological facts", this reading is difficult to square with Wittgenstein's use of the concept "Naturgeschichte" in Philosophical Investigations and otherlate works. A more promising line starts from noticing certain ambiguities in the relevant notions of "nature" as well as "history" and connects some of the word-meanings with other ideas that can be identified in Wittgenstein's text, especially with his conception of "Uebersicht" (synoptic view) and his view that philosophical description need not rely on established facts but may, in suitable contexts, employ fictional narratives. Starting from here, one can see that Wittgenstein's use of "Naturgeschichte" can be read in a way which makes sense of most, if not all, of his remarks containing that concept, even those remarks that talk about "arithmetic as natural history".

 



JEGYZETEK

[Cikk eleje | Cikk vége| Summary | Jegyzetek ]

 

1 A fordítás elkészültét anyagi támogatásával az OTKA (T030037-es pályázat) tette lehetővé.vissza

2 Hilary Putnam: Für eine Erneuerung der Philosophie, Reclam, Stuttgart 1997, 218. o.vissza

3 Neumer Katalin: "A közös emberi cselekvésmód. Relativizmus versus univerzalizmus a késői Wittgenstein filozófiájában", in Nyelv, gondolkodás, relativizmus (szerk. Neumer Katalin), Osiris, Bp. 1999, 225. o. (A szerző itt Neumer tanulmányának német - a magyarnál bővebb - változatára utal. - A ford.)vissza

4 Neumer Wittgenstein saját "filozófiai nyelvjátékáról" beszél. Hogy a filozófia eljárása valóban "nyelvjátékként" írható-e le, abban kételkednék. Az adott összefüggésben azonban a kérdés nyitva maradhat.vissza

5 A természettörténeti gyűjtemények vagy a "természettörténeti múzeumok" tipikusan a kuriózumok egybegyűjtésének számítanak.vissza

Philosophical Occasions, szerk. James Klagge - Alfred Normann, Indianapolis-Cambridge 1993,107. o. Vö. Wittgenstein: Vorlesungen 1930-1935, Suhrkamp, Frankfurt am Main 1984, 189. o.vissza

7 "Language, Philosophy and Natural History", in Hertzberg: The Limits of Experience, Helsinki 1994, 63. o.vissza

8 Eike von Savigny: Wittgensteins "Philosophische Untersuchungen": Ein Kommentar für Leser, II. köt. Vittorio Klostermann, Frankfurt am Main, 2. kiadás 1996. 107. o.vissza

9 Uo. I. köt. Vittorio Klostermann, Frankfurt am Main, 2. kiadás 1994. 63. o.vissza

10 P. M. S. Hacker: Wittgenstein: Meaning and Mind, Blackwell, Oxford 1990, Exegesis of ' 415, 533. o.vissza

11 Uo.vissza

12 Vö. a Bemerkungen über die Grundlagen der Mathematik (BGM) ezzel párhuzamos állításaival, I. 142.vissza

13 Vö. "Chor und Gesetz. Zur »morphologischen« Methode bei Goethe und Wittgenstein" c. tanulmányommal, in Schulte: Chor und Gesetz. Wittgenstein im Kontext, Suhrkamp, Frankfurt am Main 1990.vissza

14 Hasonló megkülönböztetést alkalmaz Richard Raatzsch: "A »természettörténetet« általánosságban legalább két módon használják: (1) »a természet történeti fejlődésének« értelmében, valamint (2) »a természet történeti fejlődéséről szóló tudomány« értelmében. " (Raatzsch: Begriffsbildung und Naturtatsachen, in Eike von Savigny - Oliver Scholz (szerk.): Wittgenstein über die Seele, Suhrkamp, Frankfurt am Main 1995, 269. o.vissza

15 A Neumer-tanulmányból fentebb idézett részletben a "természettörténet" fogalma (=kimondatlan előzetes tudás) nyilvánvalóan csak a fiktív fejlődésre (történelem) vonatkozik. Az én értelmezésemben ezzel szemben a wittgensteini "természettörténet" fogalom használata egyáltalán nem mindig egyértelmű, hanem majdnem minden esetben az itt jelzett két különböző jelentés között váltakozik, amikor is hol az egyik, hol a másik jelentés jut nagyobb súlyhoz.vissza

16 BGM IV. 11, 13. 223. o.vissza

17 BGM II. 40, 137. o.vissza

18 Vö. BGM IV. 11.: "A számok alakzatok (nem a számjegyekre gondolok) és az aritmetika ezen alakzatok tulajdonságait mutatja meg nekünk. A nehézség azonban abban rejlik, hogy az alakzatok tulajdonságai lehetőségek; nem pedig az ilyen alakzat képviselőinek alakbeli tulajdonságai. És ezek a lehetőségek újra kibontakoznak mint fizikai vagy pszichológiai lehetőségek (az elemekre bontás, összeállítás stb.). Az alakzatok csak a képek szerepét játszák, melyeket így meg így használunk. Nem az alakzatok tulajdonságai azok, amit nyújtunk, hanem az alakzatok transzformációi, mint amelyeket valamilyen paradigma jelöl ki."vissza

19 Lásd James G. Frazer: Az aranyág, Századvég, Bp. 1994 407. o. (a ford.)vissza

20 Philosophical Occasions, 142, 144. o.vissza

21 Uo. 146. o.vissza

22 Vö. "Ästhetisch richtig" c. tanulmányommal, in Schulte: Chor und Gesetz.vissza

23 Vorlesungen, 188. o.; Philosophical Occasions, 104. o. vissza

24 Philosophical Occasions, 132. O; Filozófiai vizsálódások, 122. §.vissza

25 Philosophical Occasions, 150. o.vissza

26 "Wittgenstein and Obscurantism" in Cioffi: Wittgenstein on Freud and Frazer, Cambridge University Press 1998 192. o. vissza

27 Philosophical Occasions, 106. o.vissza

 

[Cikk eleje | Cikk vége| Summary | Jegyzetek ]