A KACSANYÚL

Wittgenstein és az aspektuslátás szemantikája1

LAKI JÁNOS

[ Cikk vége | Summary | Jegyzetek | Bezárás]

 

Megeshet, hogy két portrét tanulmányozok, melyekről két barátságos arc néz vissza rám. Akár hosszabb ideje is nézegethetem őket, mikor valaki felkiált mellettem: "Odanézz, mennyire hasonló ez a két arc!" Meglepődöm, hisz eddig nem vettem észre a most hirtelen szembeszökővé vált hasonlóságot. Világosan láttam az arcokat, vagyis ugyanolyan vizuális benyomásaim voltak, mint a másiknak, mégis kevesebbet láttam, mint ő: én csupán az arcokat, ő azok hasonlóságát is. Pillanatnyi zavarodottság után azonban félresöpröm a kellemetlen érzést, mondván, figyelmetlen voltam.

De az is megtörténhet, hogy másolatokat készítek a két portréról anélkül hogy észrevenném a két arc hasonlóságát. Ezúttal már nehezebb a figyelmetlenségemet okolni, hiszen ahhoz, hogy pontos másolatokat tudjak készíteni, az arcok minden részletét meg kellett figyelnem. Hajlamos lehetnék némi bosszúsággal azt mondani, hiányzik belőlem valami rejtelmes tehetség, mely a másiknak lehetővé teszi a hasonlóság meglátását. De hogyan magyarázom ekkor azt — ami ugyancsak előfordulhat —, hogy pontosan lemásolom a két arcot, anélkül hogy látnám hasonlóságukat, ám később hirtelen észreveszem, hogy olyanok, mint két tojás? Gondolhatok valami potenciális képességre, mely egy darabig béna volt, majd váratlanul aktualizálódott?

Próbáljuk a lehető legkisebbre csökkenteni a szituációban szereplő tényezők számát: egyetlen személy van és egyetlen kép, a Gestalt-pszichológusok jól ismert kacsa-nyúl rajza. Ha ezt a rajzot előbb kacsákat, majd nyulakat ábrázoló képek között találom, először kacsát, másodszor nyulat látok rajta. Viszont, ha megkérnek, rajzoljam le, mit látok, mindkétszer pontosan ugyanazt a képet rajzolom. Ennek ellenére, van némi alapom arra, hogy azt mondjam, "a két esetben valami mást látok". (PU 283c)2 Az alapot éppenséggel az adja, hogy, bár a két rajzom tökéletesen egybevágó, mégsem látom közöttük a leghalványabb hasonlóságot sem. (Vö. PU 283e) Ezúttal egyetlen kép van és egyetlen másolat, melyet egyazon személy készített, mégis két különböző vizuális tapasztalat ugyanabban a személyben. Ez azt mutatja, hogy nincs egy az egyhez megfelelés a bennem kialakuló kép és aközött, amit ez a világból leképez. S hogy a dolog még bonyolultabb legyen, amint azt az általam készített két rajz egybevágósága mutatja, lehet ugyanaz a vizuális benyomásom, miközben két különböző dolgot látok.

Figyelmetlenség vagy különleges tehetség nyilván nem tehető felelőssé azért, hogy a látási élmény bizonyos esetekben elszakad a látott objektumtól, sőt a vizuális benyomásoktól is. Vajon egyirányú relációról lenne szó a fenti esetekben? Arról, hogy miközben a hasonlóság látása befolyásolja, hogy mit látunk, az, hogy mit látunk nincs szükségképpen hatással a hasonlóság látására? Annyi mindenesetre világos, hogy a látási élmények kapcsolódása a valósághoz, a látás szemantikája egyáltalán nem egyszerű probléma. Az ezzel kapcsolatos kérdéseknek szentelte Wittgenstein az 1946 és 1949 között írott, a pszichológia filozófiájáról szóló feljegyzéseinek egy részét. Különbséget tett valaminek a látása (esetünkben az arcok) és e valami aspektusainak látása3 (esetünkben ilyen a hasonlóság) között.

Első látásra e különbség nem látszik filozófiai szempontból érdekesnek. Az ember könnyen nézné meghökkentő, de nem fontos különlegességnek, vagy a pszichológusok magyarázatára váró jelenségnek. Wittgenstein persze nem is a pszichológiai okok iránt érdeklődik, hanem a fogalom, s annak a tapasztalat fogalmai között elfoglalt helye iránt. (Vö. PU 280e)

Aki az aspektuslátás koordinátáit keresi, annak mindenekelőtt az empirista ellenvetéssel kell szembenéznie: nem lehet lényeges különbség a látás és az aspektuslátás között, mivel "amit tulajdonképpen látok, az mégsem lehet más, mint ami bennem az objektum hatására létrejön". (PU 289b) Ez a látás szemantikájának legegyszerűbb magyarázata: a látott tárgyak és azok bennünk keletkező képe között oksági kapcsolat van, a szem mintegy leképezi a látottakat. A fiatal Wittgenstein számára olyannyira magától értetődő volt ez, hogy a külvilág és a vizuális képződmények közötti leképezési kapcsolat mintájára fogta föl a nyelvi képződmények és a világ közötti szemantikai kapcsolatot.

Egyáltalán nem könnyű megmondani, mit értsünk azon, hogy az általunk kimondott szavak referálnak valamire. Mit jelent az, hogy a valóság egyik része (egy kijelentés) a valóság egy másik részére (egy tényállásra, egy körülményre) "vonatkozik", ar-"ról" szól. Ez a kapcsolat könnyen érthető a kép esetében: egy képet az kapcsol a valóság valamely részéhez, hogy hasonlít hozzá. Össze tudjuk vetni a kettőt, látjuk a kapcsolatot, s ezért azt mondjuk, a kép és a valóság megfelelő darabja között fennáll egy leképezési reláció. Ezt a kapcsolatot kereste Wittgenstein a nyelv esetében is. Úgy vélte, a gondolat nem más, mint "a tények logikai képe" (TLP 3)4, s a nyelv mondatai e gondolatokat fordítják le érzékileg fölfogható formára. (TLP 3.1) Minden egyes kijelentés egy tényállást közöl, mellyel ezért "lényegi összefüggésben" áll, ami azt jelenti, hogy "a kijelentés e tényállás logikai képe". (TLP 4.03) A kijelentések nem egyszerűen valamilyen értelmet fejeznek ki", hanem tényállásokat ábrázolnak (TLP 4.03), s ez azért lehetséges, mert pontosan annyi megkülönböztethető rész van bennük, mint az általuk ábrázolt tényállásokban. (TLP 4.04) Minthogy "a kijelentések összessége a nyelv" (TLP 4.001), a nyelv leképezi a valóságot.

E szemantika kulcsfogalma láthatólag a "leképezés", mely a nyelv vonatkozásában természetesen nem egyéb, mint metafora. Az állítás, hogy gondolkodásunk és nyelvünk leképezi a valóságot, logikailag csak akkor értelmezhető, ha meg tudjuk mondani, mit jelent az, hogy "leképezni". Wittgenstein azt a megoldást választja, hogy a nyelvi reprezentáció részletes tárgyalását a vizuális reprezentációra vonatkozó rövid összefoglalással vezeti be. (TLP 2.1-2.225) Ebben az olyan fogalmak, mint a "kép", "leképezési reláció", "korrespondencia" vagy "a valósággal való összehasonlítás", szó szerinti értelemben szerepelnek. Mivel a valóság képi megjelenítésének mechanizmusa közvetlenül érthetőnek látszik, e bevezetés Wittgenstein szerint magyarázó szerepet tölthet be. A kép és a leképezett közötti kapcsolat oly áttetsző, hogy alkalmasnak látszik a mondat és a tényállás közötti szemantikai kapcsolat szemléltetésére. Ez a szemléltetés természetesen csupán metaforikus, hiszen sehol nincs megmagyarázva, hogyan feleltethető meg a nyelvi leképezés a vizuálisnak. A helyett azonban, hogy ennek a párhuzamnak a jogosultságát firtatnánk, tegyük föl azt a kérdést, vajon valóban olyan evidens-e a kép és a valóság közötti kapcsolat.

Wittgenstein akkori vélekedése szerint, egy kép akkor tekinthető a valóság egy szegmensét ábrázoló képnek, ha van valami közös benne és a leképezettben. Mind a leképezett, mind a leképező egyszerű elemekre bontható, s ha ezek az elemek megfelelnek egymásnak, létrejön a leképezési reláció. Természetesen a kép nem lehet numerikusan azonos azzal, amit leképez, csak a logikai formája, azaz a konstituensek közötti relációk felelnek meg a leképezett tényállás elemei közötti relációknak. Ha megegyezik a valósággal, akkor a kép igaz, ha pedig nem, akkor hamis. (TLP 2.21) Előfordulhatnak esetek, mikor ez a megegyezés nem egyértelmű: úgy tűnik, hogy a részek közötti relációk nem határozzák meg, hogy egy sematikus kockarajz alulról vagy fölülről ábrázolja a kockát. A Tractatus fogalmaival leírva, van egy tényállásunk, s ahhoz két különböző képi reprezentáció kapcsolható anélkül, hogy el lehetne dönteni, melyik a helyes. Azt jelentené ez, hogy ebben az esetben nincs értelme evidens leképezési relációról beszélni? Wittgensteinnak van erre is megoldása: mivel "egy komplexumot észlelni annyi, mint észlelni azt, hogy alkotórészei így és így viszonyulnak egymáshoz" (TLP 5.5423), ugyanazon elemek különböző kapcsolatai különböző komplexumokat eredményeznek. Ez föloldja a látszólagos ellentmondást: "valójában két különböző tényt látunk" (i. h.), ezért természetes, hogy kétféle leképezési reláció áll fenn, s ezek két képet eredményeznek.

A fiatal Wittgenstein szerint ez "megmagyarázza [...] az összes hasonló jelenséget" (i. h. kiem. — L. J.): a legtöbb esetben az elemek egyféleképpen kapcsolhatók össze, de néha előfordul, hogy két- vagy többféle összekapcsolási lehetőség van. A kép és az ábrázolt valóság közötti kapcsolat, mondhatni egzakt, matematikai módszer segítségével teremtődik meg: először elkészítjük az elemek listáját, majd számba vesszük a kombinációs lehetőségeket, s így egy vagy több tény leképezését, s ezzel egy vagy több képet hozunk létre. A folyamat láthatólag két lépésből áll: az első tisztán vizuális (neutrális elemek rögzítése), a második tisztán intellektuális (az interpretáció kidolgozása). Legegyszerűbb lesz ezért, ha az eljárást "kétlépéses-modell"-nek nevezzük.

Vannak azonban ennél bonyolultabb esetek is, amint az a késői feljegyzésekből kitűnik. Gyakran előfordul, hogy egy nagy festő által festett portré a legkevésbé sem hasonlít a modellre, de tökéletesen kifejezi annak jellemét vagy érzelmi állapotát. S megfordítva, az is megesik, hogy egy kép nagyon pontosan leképezi az arcvonásokat, de nem "találja el" a modell arckifejezését. Megint azt látjuk, hogy ugyanarról a tényről két meglehetősen különböző képünk lehet, csakhogy ezúttal a különbség nem magyarázható a képelemek eltérő kombinálásával. Ezért aztán Wittgenstein elismeri, hogy "Az »arckifejezés hasonlósága« egészen másként rendezi csoportba az arcokat, mint az »anatómiai hasonlóság«" (BPP I 1068; kiem. — L. J.)5

Mondhatjuk, hogy az "anatómiai hasonlóság" csoportjába tartozó képeket az jellemzi, hogy pontosan visszaadják az arc azonosítható vonásait és ezek elrendezését. Ebben az értelemben a hasonlóságnak pontos mércéje van: formákat, árnyalatokat, vonalakat, színeket kell visszaadni, s minél inkább ugyanazok a formák és színek, minél inkább ugyanabban az elrendezésben jelennek meg a képen, mint a valóságban, annál inkább fennáll az anatómiai hasonlóság. Nem beszélhetünk azonban ilyen leképezési relációról az "arckifejezés hasonlósága" esetében, mivel az arckifejezések nem redukálhatók egyszerűen bizonyos arcizmok feszülésére vagy az arcbőr színének elváltozására. Természetesen ezeknek is van szerepük egy arckifejezés megjelenésében, de egyáltalán nem elegendőek hozzá. Az arckifejezések nem írhatóak le térbeli fogalmakkal: mondhatom egy arcról, hogy mosolyog, ha ezen azt értem, hogy az ajkak szélei fölfelé húzódnak, de semmi ilyesmit nem tudok kötni például a "barátságos" arckifejezéshez. (Vö. PU 289b) S milyen térbeli elváltozások tartoznának pl. egy barátságos tekintethez vagy egy mosolygós szemhez? Milyen magasra, milyen gyorsan és milyen gyakran kell egy kutyának ugrania ahhoz, hogy azt mondjuk, "látszik rajta a boldogság"? A második esetben nincs a hasonlóságnak pontos mércéje, s a "fotografikusan (metrikusan) pontos reprodukció" (BPP I 1070) nem lehet mércéje a leképezésnek.

E megkülönböztetés világosan jelzi, hogy a látás bizonyos esetekben több annál, mint ami kifejezhető a "leképezési reláció"-val. Ha valaki képes valahogy pontosan ábrázolni egy kutya mozgását, arról mondhatjuk, hogy mindazt látta, ami látható volt, de mégsem látta szükségképp a kutya boldogságát. (Vö. i. h.) Valamit látni nem azonos e valami aspektusainak látásával; s a késői Wittgenstein odáig megy, hogy "a látás két »objektumának« kategorikus különbségé"-ről beszél. (PU 280a)

Bármily különböző legyen is a látás e két objektuma, fennáll közöttük egy szoros, bár aszimmetrikus reláció: látnom kell magát a dolgot ahhoz, hogy láthassam valamely aspektusát (a cheshire-i macska, mely képes volt eltűnni, hátrahagyva mosolyát, csak Csodaországban létezett). Másfelől azonban, az, hogy valaki látja magát a dolgot, egyáltalán nem jelenti azt, hogy látja aspektusait is. Láthatják ketten ugyanazt az egyik értelemben, miközben mást látnak benne a másik értelemben. Ez azonban nemhogy érvényben hagyja, de éppenséggel még csábítóbbá teszi a "kétlépéses-modellt", hiszen (ha nem is szigorú matematikai értelemben) ez magyarázatot kínál az efféle jelenségekre. Szeretnénk azt mondani, hogy mindenki ugyanazt látja, ugyanazok a vizuális benyomásai vannak, csak eltérő interpretációkat kapcsol hozzájuk. Ha azonban elkezdjük komolyan elemezni amit látunk, fölbontjuk pl. érzetadatokra s elkülönítjük ezektől a hozzáadott interpretációt, akkor találunk egy közös platformot, egy közös észleleti világot.

Bármily csábítónak és plauzíbilisnek látszik is azonban a "kétlépéses-modell", Wittgenstein határozottan elutasítja azt a föltevést, hogy az aspektusokat interpretációval hozzuk létre. "Valóban minden alkalommal valami mást látok, vagy csupán amit látok, másként értelmezem? Hajlamos vagyok az előbbit mondani." (PU 306b; kiem. — L. J.) Az elutasítást a következő megfontolások teszik indokolttá (a későbbiekben mindegyikhez visszatérek):

1. Aki azt állítja, hogy az aspektuslátás interpretáció, az egyszerűen hibásan használja a "látás" szót. Jóllehet, az aspektuslátás nem vezethető vissza színek és formák látására, egy fundamentális értelemben mégis ugyanolyan, mint ezek. Egy alakot "...nak" látni ugyanúgy látási állapot, mint pl. ragyogó vöröset látni, nem pedig valamiféle intellektuális tevékenység. Ezért aztán a "látni" szót hasonló módon használjuk mindkét kontextusban. (Vö. PU 306c) Következésképpen, nem beszélhetünk interpretációról, hiszen "az értelmezés egyfajta gondolkodás, cselekvés; a látás pedig állapot". (PU 306b; kiem. — L. J.)

2. Aki értelmez, az hipotéziseket állít föl, melyek verifikálhatók vagy falszifikálhatók. Az olyasféle állítások azonban, mint az, hogy "Ezt az alakot ...nak látom", nem vethetők össze semmiféle független adattal. Mondhatja valaki, hogy "Nincs ilyen alak a látóteredben", de ez semmiképp sem cáfolja az arra vonatkozó állításomat, hogy én mit látok. A fő érv azonban nem az észlelés fenomenalista felfogásán alapul. A "hasonló arckifejezés" fogalmát elemezve láttuk, hogy az aspektusokat nem azonosítható fizikai okok hozzák létre, s ezért nem állnak rendelkezésünkre olyan kritériumok, melyeket az interpretációs hipotézisek verifikálásánál vagy falszifikálásánál fölhasználhatnánk.

3. Ha — a "kétlépéses-modell" értelmében — azt mondjuk, hogy van egy "közvetlen tapasztalat", melyhez hozzákapcsolunk egy interpretációt, akkor az interpretáció segítségével egy "közvetett leírást" adunk erről a közvetlen tapasztalatról. (Vö. PU 281b) De ha így van, akkor:

3. a) "ezt tudnom kellene", és

3. b) "nemcsak közvetve, de közvetlenül is kellene tudnom utalni az élményre. " (PU 281b)6

Ezek az érvek azt sugallják, hogy az interpretáció egyáltalán nem játszik szerepet az aspektuslátásban. A helyzet azonban nem ennyire egyértelmű. Egyfelől, aligha kétséges, hogy az érzéki benyomások szükségesek, hiszen ha becsukjuk a szemünket, semmit sem látunk, így aspektusokat sem. Másfelől, pusztán az érzéki benyomások nem lehetnek elégségesek annak meghatározásához, hogy mit látunk (ezt mutatta a kutya boldogságának példája), s ezért szükség van valamiféle kiegészítésre. Úgy látszik, nem is olyan könnyű megszabadulni a "kétlépéses-modell"-től.

Vegyük alaposabban szemügyre, mi is a probléma ezzel az intuitíve nagyon is meggyőző modellel. Megint egyszer visszatérve a kocka sematikus rajzához, Wittgenstein a következő példát hozza föl a pszichológia filozófiájáról szóló megjegyzéseiben. Tegyük föl, hogy egy fizika tankönyvben egy sematikus kockarajzzal találkozunk, mely a hozzá tartozó leírás szerint hol egy üvegkockát, hol egy drótvázat, hol pedig térbeli szöget alkotó három deszkalapot ábrázol. (Vö. BPP I 9.) Ez igen alkalmasnak látszik a "kétlépéses-modell" szemléltetésére, mivel:

a) Két teljesen különböző entitásról van szó: egy rajzról, mely az érzékelhető adatokat adja, és szövegekről, melyek ehhez eltérő interpretációkat tesznek hozzá.

b) A két alkotórész időben is elkülöníthető egymástól: megtehetem, hogy először csak az illusztrációkat nézegetve, átlapozom a könyvet. Ekkor ugyanazt a kockát fogom látni háromszor. Ha ezután elolvasom a szöveget, hozzákapcsolom az ábrákhoz az interpretációkat s ennek köszönhetően észreveszem a kocka különböző aspektusait.

Bármily meggyőző is ez a példa, intuíciónk mégis azt súgja, éppen az aspektuslátás lényegét hagyja figyelmen kívül. Nevezetesen, azt a tényt, hogy nem egyszerűen tudunk a rajz különböző aspektusairól, hanem a szó szoros értelmében látjuk az üvegkockát, a drótvázat vagy a három deszkalapot. Képzeljünk el valakit, aki képtelen arra, hogy a rajzot úgy lássa, mint amely egyszer felülnézetben, másszor alulnézetben ábrázol egy kockát. Az illető megpróbálhatja a látott vízszintes, függőleges és ferde vonalakat, ezek találkozási és metszéspontjait különböző módokon kombinálni, hogy így rátaláljon az alul-, illetve felülnézetre. Ahelyett, hogy egyszerűen rápillantana a rajzra, tudatos erőfeszítést tesz, s ha mindig így járna el, "egészében másként állna hozzá a képekhez, mint mi". (BPP II 479) Ez a másféle hozzáállás interpretatív lenne, olyasmi, mint ahogy a műszaki rajzokat kezeljük. Ezt nem neveznénk valódi "látás"-nak, inkább a vonalak "olvasásának" (vö. PU 296c és LP 640),7 a vonalak segítségével kódolt képek desifrírozásának.

Persze, aki így jár el, az is képes lehet felfedezni a különbséget a kocka két nézete között, de ez nem lenne látás, hanem interpretálás: hipotézisek fölállítása s azok igazolása vagy cáfolása. Wittgenstein azonban súlyt helyez a "tudni" és "látni" határozott megkülönböztetésére. Tudni, hogy egy kép, melyen egy előredőlő, karjait könyökben behajlító, s egyik lábát bizonyos szögben előre, másikat pedig hátrafelé nyújtó ember látható, egy futót ábrázol, s nem egy fura pózban álló alakot, nem azonos a látással. Az illető "megtanulta, hogy egy ilyen kép futó embert ábrázol" (BPP II 483 — kiemelés az eredetiben), de ez nem jelenti azt, hogy látja a képen a mozgást. Azt, hogy különbségnek kell lennie a "tudni" és a "látni" között, határozottan jelzi az aspektusváltáshoz kapcsolódó meglepődés. Egy olyan folyamatban, melyben adott konstituensek tudatos kombinálása vagy hipotézisek tesztelése történik, az eredmények nem váratlanok. De ha a fizikakönyv illusztrációit "most egy dolognak, most pedig egy másiknak látjuk" (BPP I 9), az meglepetést eredményez, s Wittgenstein szerint a meglepetés lényegi eleme az aspektusváltásnak. (Vö. LP 565)

Két intuíciónk áll tehát szemben: az egyik szerint interpretáció eredménye az aspektuslátás, a másik szerint nem. A leghelyesebb, ha egyenként megvizsgáljuk, hogyan is állunk a "kétlépéses-modell" két lépésével. A fizikakönyvben szereplő helyzet a következő: van három, egymástól különböző közvetlen tapasztalatunk: A', B' és C', s ezekhez tartozik három interpretáció: A (üvegkocka), B (drótváz), C (három, térbeli szöget alkotó deszkalap). (BPP I 9) Két kérdés merül föl:

I. Hogyan szerzünk tudomást az interpretációhoz nyersanyagot szolgáltató "közvetlen tapasztalat"-ról, hogyan azonosítjuk A'-t?

II. Hogyan kapcsoljuk hozzá az A' "közvetlen tapasztalathoz" az A "közvetett leírást"?

Ami az első kérdést illeti, Wittgenstein leszögezi, hogy az introspekció bizonyosan nem segíthet. Aki introspekcióra hivatkozik, "az egyik rejtélyt ... egy másikkal magyarázza" (BPP I 8), hiszen fogalmunk sincs, hogyan is működne az introspekció. Bizonyosan nem lehet szó a "közvetlen tapasztalat" valamiféle "belső megfigyeléséről". Részben azért nem, mivel ez végtelen regresszushoz vezetne (a belső megfigyelés eredményéről ismét egy megfigyeléssel szerzünk tudomást, s így tovább), részben azért nem, mert az ilyen belső megfigyelés amúgy sem segíthetne a tapasztalat azonosításában. Az az elképzelés, hogy vannak belső érzetek, melyekről úgy szerzünk tudomást, hogy magunkba tekintünk, s megvizsgáljuk, hogy mit találunk, a külső tárgyak megfigyelésének analógiájára alkotott elgondolás. Csakhogy ez az analógia hibás. Egy külső tárgy megfigyelése és azonosítása lehet helyes és lehet téves. Használhatjuk ezeket a jelzőket, mivel vannak kritériumok, melyek segítségével dönthetünk. Nem így áll viszont a helyzet saját érzeteimmel: ezekkel kapcsolatban nem tévedhetek, hiszen ha úgy érzem, hogy fáj a fejem, akkor fáj a fejem, mivel éppenséggel abban áll a fejfájás, hogy "úgy érzem, hogy fáj a fejem". Amennyiben viszont nem tévedhetek saját érzeteimmel kapcsolatban, nem mondhatom azt sem, hogy "tudok róluk", mivel a "tudni" szó grammatikájához tartozik, hogy az a tévedéssel és kétellyel van szembeállítva. Így tehát grammatikailag lehetetlen, hogy "közvetlen tapasztalataimról" tudjak. Rendelkezem ilyen tapasztalatokkal, de ez azt jelenti, hogy egy bizonyos mentális állapotban vagyok, s nem azt, hogy egy interpretáció első lépéseként számba veszem őket.

De nemcsak nem tudok közvetlen tapasztalataimról, Wittgenstein egy súlyos érve amellett szól, hogy valójában nem is lehet ilyen tapasztalatom! Egy közvetlen, a publikus nyelvet, s egyáltalán, minden értelmezést megelőző tapasztalat ugyanis szükségképpen privát tapasztalat lenne. Köztudott, hogy egy privát nyelv lehetősége ellen érvelve, Wittgenstein meggyőző érveket hozott föl a privát tapasztalat lehetőségével szemben is. Egy individuális benyomás nem azonosítható, nem vethető össze más benyomásokkal, nem különíthető el, nem tárolható és nem idézhető föl, ha a publikus nyelv nem bocsátja rendelkezésünkre a megfelelő kategóriát. Nincs határozott színérzetem, míg meg nem tanulom, hogy milyenek azok a helyzetek, melyekben az a nyelvközösség, melyhez tartozom, egy bizonyos színnév használatát várja. S nem tudok egy bizonyos benyomást "piros"-ként azonosítani, míg nem rendelkezem a "szín" fölérendelt kategóriájával. Ugyanígy áll a helyzet az aspektusokkal is. Ha valahol látok egy girbegurba, ferdén dőlő rajzolatot, nem láthatom meg, hogy "gyerekes", mindaddig, míg nem alkalmazom a megfelelő kategóriát: tudnom kell, hogy írásjelről van szó vagy díszítőelemről. Ha írásjel, akkor melyik ABC eleme, s hogyan néz ki abban egy szabályosan leírt jel. (Vö. PU 303c) E publikus tudás birtokában, ezekhez a normákhoz viszonyítva láthatom a ferde és görbe vonalakat "gyerekes"-nek vagy "szabályos"-nak. Ha a tudásom megváltozik (mondjuk valaki felvilágosít, hogy nem egzotikus írásjelről van szó, csupán egy unalmas értekezleten keletkezett firkáról), ezzel együtt megváltozik az is, hogy mit látok a vonalak görbeségében és ferdeségében: szabályosságot például már nem keresek.

Ez azt jelenti, hogy egy aspektushoz hozzátartoznak bizonyos fogalmak, a privát érzetek azonosításához szükségünk van a publikus nyelvre. Wittgenstein érve tehát az, hogy nem az érzetek adnak jelentést a szavaknak, hanem megfordítva: nincsenek nyelv nélkül azonosítható "közvetlen tapasztalatok". Amikor az imaginárius vitapartner azt mondja: "De mégiscsak tudom, hogy két benyomásom van, még ha nem is mondom! " — akkor Wittgenstein azt feleli: "De honnan tudom, hogy az, amit később mondok, az az, amiről tudtam?" (BPP I 5) Láthatólag nem azt vonja kétségbe, hogy a környezet fizikai hatásai fiziológiai reakciókat váltanak ki az érzékszervekben. A döntő kérdés az azonosíthatóság: ha a benyomás nincs valamely fogalom segítségével azonosítva, a későbbi megnevezés már csak az emlékezetre támaszkodhat, de a felidézés helyességének megítéléséhez nem állnak rendelkezésünkre kritériumok.

Jelenleg természetesen nem a jól ismert "privát nyelv argumentum" érdekes számunkra, hanem az a következménye, hogy megmutatja a "kétlépéses-modell" első lépésének tarthatatlanságát: nincsenek "közvetlen tapasztalatok", melyek egy utólagos interpretáció nyersanyagaként szolgálhatnának. Mint emlékezetes, Wittgenstein egyik érve az volt, hogy ha lennének közvetlen tapasztalataink, referálhatnánk rájuk közvetlenül, s nem csak közvetve. A privát tapasztalat lehetetlenségét megmutató érv fényében ez azt jelenti, hogy vagy nincsenek ilyen tapasztalataink, vagy ha vannak, akkor már nem privátak, nem "közvetlenek" és interpretáció-mentesek. Ha ehhez még hozzávesszük az introspekció ellen fölhozott érvet, világos, hogy Wittgenstein véleménye szerint a I. kérdésre az a válasz, hogy nincs ilyen tapasztalat, ha tudomást szerzünk róla, azonosítjuk, akkor már nem "közvetlen".

A II. kérdés az, hogy hogyan lehetne utólag interpretációkat kapcsolni a közvetlen tapasztalatokhoz? Meg tudjuk-e adni A' azon jellemzőit, melyek szükségesek és elégségesek az A interpretáció hozzákapcsolásához, annak megválaszolásához, hogy "mit jelent az, hogy az A' tapasztalat az A interpretációt részesíti előnyben? " (BPP I 10)

Amikor a szokásos értelemben vett látásról beszélünk, könnyen meg tudjuk mondani, mi tesz különbséget egy vörös kör és egy zöld négyszög között: a szín és a forma. Ha viszont semmi nem változik egy képen, mégis hol kacsát, hol nyulat látok rajta, akkor természetesen nem tudok megadni olyan jegyeket, melyek e különbséget okozzák. Mindkét esetben ugyanazok a színek és a formák, s amikor pl. nyúlnak látom, akkor ezeket a színeket és formákat látom, s "ezeken kívül még valami ilyet: s eközben egy csomó különböző nyúlképre mutatok". (PU 285c) Meg kell elégednem ilyen bizonytalan utalásokkal, hiszen az aspektusokat éppenséggel az jellemzi, hogy nem különböztethetők meg egymástól konkrét jegyekkel. Akárminek látom is a kockarajzot, a különbség nem fizikai jegyekben van, ezért készítem mindig ugyanazt a rajzot, ha megkérdezik, hogy mit látok. S ezért mondja Wittgenstein, hogy "a »...nek látni« nem tartozik az észlelethez". (I. h.)

Sokféle "aspektus" van, de egyik sem definiálható szükséges és elégséges jegyek valamely explicit listájával. Egy festmény lehet "élő", egy arckép "beszélhet" hozzám, egy festett szemnek lehet "tekintete". De, még ha le is lehetne írni, hogyan áll elő e tekintet a vászonra kent színfoltok eloszlásából, "a festőnek nem kell képesnek lennie arra, hogy leírja ezt az eloszlást". (BPP I 1077) Nyilván tudja, hogyan kell olyan szemet festeni, melynek tekintete van, hiszen ez a tudás különbözteti meg őt a kezdőtől vagy a dilettánstól, de ez a tudás nem explikálható, nem bontható elemekre. Ugyanakkor nem olyan tudás, amely rendkívüli képességeket igényelne, hiszen valamennyien rendelkezünk valami effélével. "Nem grimaszokat látunk, amiből arra következtetünk, hogy a másik örül, bánkódik vagy unatkozik. Közvetlenül szomorúként, örömtől sugárzóként vagy unatkozóként írjuk le az arcot, még akkor is, ha semmi más leírást nem tudunk adni az arcvonásokról. " (BPP II 570 — eredeti kiemelés) A bevezetőben emlegetett "hasonlóság" egyáltalán nem különbözik ebben a vonatkozásban. Csak rápillantunk egy család tagjaira, s azonnal látjuk a hasonlóságukat, sokszor anélkül, hogy képesek lennénk megmondani, mely vonásaik hasonlatosak. Vannak persze bizonyos közös vonások, melyeket azonosíthatunk, de ezek gyakran nem elégségesek a hasonlóság megállapításához, vagy olyan embereken is megtalálhatók, akik nem tartoznak a családhoz. Mégis, "bárki, akinek van szeme a családi hasonlóságokhoz, felismerheti, hogy két ember rokonságban áll, még akkor is, ha képtelen megmondani, miben is áll a hasonlóságuk". (BPP II 551; kiem. — L. J.)

Az aspektusoknak azonosítható elemekre való visszavezethetetlensége megmagyarázza, miért nem lehet interpretálni a benyomásokat: hipotézist felállítani annyi, mint koherens és konzisztens módon elrendezni az ismert jellemzőket, s elgondolni, hogy milyen jegyeket fogunk ezután találni. Aztán attól függően, hogy valóban olyanokat találunk vagy másmilyeneket, a hipotézist verifikáljuk vagy falszifikáljuk. Ha azonban nincsenek azonosítható konstituensek, akkor nincsenek hipotézisek s nem lehet se verifikálni, se falszifikálni. Ugyanezen okból lehetetlen egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy miként kapcsoljuk az interpretációt a tapasztalathoz, s miért kapcsoljuk A'-hoz A-t, B'-hez B-t s nem fordítva. Mivel nincsenek azonosítható jellemzők, nincsenek meg azok a horgok, melyeknél az interpretációk belekapaszkodhatnának a tapasztalatokba.

Összefoglalva, mind a "közvetlen tapasztalat" interpretációt megelőző azonosítása, mind egy efféle tapasztalat utólagos interpretálása lehetetlen, s így a "kétlépéses-modell" mindkét fázisa illúzió: az aspektuslátás nem magyarázható az észlelethez kapcsolt interpretációra hivatkozva. Ha meg akarjuk határozni az aspektuslátás fogalmát, s el akarjuk helyezni azt a tapasztalat más fogalmai között, más utat kell választanunk. Nézzük meg először, mi teszi oly különössé ezt a tapasztalatot.

Tegyük föl, hogy egy pszichológiai kísérlet alanya vagyok: hol egy piros, hol egy kék lámpa villan fel előttem, s a feladatom az, hogy a színnek megfelelően hol ezt, hol azt a gombot nyomjam meg. A gomb megnyomása nyilvánvalóan nem követel tőlem interpretációt, nem egyéb, mint "mechanikus, gondolkodás nélküli reakció". (LP 570) Az egymást követő felvillanások nincsenek egymással semmiféle kapcsolatban, független érzetek sorozatát képezik az időben. De mi történik, ha egymás után kétszer a piros fény villan fel? Honnan tudom, hogy mindkétszer ugyanazt a gombot kell lenyomni? Legszívesebben azt mondanám, a két felvillanást az emlékezet köti össze: emlékszem, hogy az előbbi fény színe ugyanolyan volt, mint a mostanié, tehát ugyanaz a gomb tartozik hozzá. A gombot persze helyettesíthetjük valami mással is, mondjuk egy hanggal: valahányszor a piros szín villan fel, a "p-i-r-o-s" hangsort kell hallatnom. Mint látható, máris a "privát nyelv" problémájának kellős közepében vagyunk: azt, hogy a két egymást követő szín azonos, s ezért ugyanazzal a névvel nevezhetem meg őket, csakis memóriám garantálja, mely azonban nem ad objektív kritériumokat az azonossághoz. úgy emlékszem, hogy a korábbi felvillanás ugyanolyan volt, mint a mostani, de bizony emlékezetem megcsalhat.

Másként áll a helyzet az aspektus tapasztalatával. Képzeljünk el egy másik pszichológiai kísérletet, melyben egy kétértelmű kacsa-nyúl ábrát mutatnak nekem, s a feladatom az, hogy a vizuális élménynek megfelelően a "k-a-cs-a" vagy a "ny-ú-l" hangsort mondjam ki. Egyetlen ábra van előttem, melyet először "nyúl"-nak látok, majd hirtelen észreveszem rajta a "kacsá"-t. Bekövetkezik az aspektusváltáshoz szorosan hozzá tartozó meglepődés, s ez jelzi, hogy a "nyúl majd kacsa" tapasztalata eltér a "piros / majd piros" vagy "piros / majd kék" tapasztalatától. A különbség abban áll, hogy ez utóbbiak időben egymásra következnek ugyan, mégis egymástól teljesen függetlenek (legföljebb az emlékezet köti össze őket), míg a "nyúl" és a "kacsa" között fennáll egy lényegi kapcsolat. A két észlelet nem függetleníthető, mivel nem egyszerűen emlékszem, s nem is pusztán tudom, hanem látom, hogy ugyanaz az ábra az, mely egyszerre nyúl is meg kacsa is. Nem csak azt látom, hogy változás következett be a vizuális tapasztalatomban, hanem ezzel egyidejűleg azt is, hogy amit nézek, az változatlan maradt: "semmi nem változott, s mégis minden megváltozott". (BPP II 474) Ellentétben a két piros-észlelettel, itt nem utólag próbálok kapcsolatot teremteni valamilyen nem-szenzuális mentális képesség bevetésével (emlékezet, a legegyszerűbb magyarázatra való következtetés stb.), hanem tapasztalom, hogy bár két különböző képem van róla, a látott objektum mégis ugyanaz, s ez a két különböző látási élményt egymással összekapcsolja.

De miben is áll közelebbről az aspektus tapasztalásának ez a kettőssége? Az teljesen egyértelmű, hogy nem két aspektust látunk egyidejűleg, hiszen az aspektusok mindig kizárólagosak: vagy kacsát látok, vagy nyulat, de nem mindkettőt. "A benyomás [...] nem egyidejűleg egy képkacsa- és egy képnyúl-benyomás" (PU 289a)8 — figyelmeztet Wittgenstein, de nem teszi explicitté, hogy miben is áll a két látásélmény különbsége. Természetesen, egyszer kacsát látok, másszor meg nyulat, de a benyomások azonosak, amit világosan mutat, hogy a különbség egyáltalán nem tehető manifesztté. Akár ezt látom, akár azt, "ha úgy ábrázolom, hogy pontosan lemásolom — s nem jó ábrázolás-e ez? — , akkor nem mutatkozik változás". (PU 284b) Minden vonal, szín és forma ugyanaz, vagyis ugyanaz a vizuális benyomás ér (ezt mutatja a rajzok azonossága), de a látási élményem mégis teljesen más.

Van azonban egy másik helyzet, mely segíthet megvilágítani az aspektuslátásban rejtező kettősség természetét. Megeshet, hogy váratlanul, túlságosan rövid ideig vagy rossz megvilágításban látok valamit, s így nem vagyok képes fölismerni. Vajon ekkor ugyanazok-e a vizuális benyomásaim, mint annak, aki fölismerte e valamiben a nyulat? Nos, a leírásaink vagy rajzaink nem ezt mutatják: a másik egyszerűen azt mondja, "Az állatnak hosszú füle volt", én meg a vonalak, formák és színek aprólékos leírásával küszködöm, s csak addig jutok, hogy ilyeneket mondok, "Itt két hosszú nyúlvány volt". (PU 286b) Amennyiben — az előbbi esethez hasonlóan — most is elfogadjuk, hogy az általam adott leírás, illetve az általam készített rajz a benyomásaim jó megjelenítése, akkor azt kell mondanunk, hogy annak, aki felismerte és annak, aki nem ismerte föl, más vizuális benyomása volt ugyanarról a dologról.

Megközelíthetjük ugyanezt a jelenséget a másik oldalról is. Egy nyíllal keresztüllőtt állat vagy két egymást fedő hatszög képét csak egy pillanatra mutatják meg nekem, mely azonban elég ahhoz, hogy felismerjem, mit is ábrázol. Ha ekkor megkérnének, hogy rajzoljam le, mit láttam, valószínűleg sok részletében hibás rajzot produkálnék, mindazonáltal a rajzomon egy nyíllal átlőtt állat vagy két egymást fedő hatszög szerepelne, azaz: "bizonyos hibákat nem követnék el". (PU 295a) Nem rajzolnék krikszkrakszokat, de köröket, házakat, repülőt sem, mivel pontosan tudnám, mit is akarok rajzolni. Ha két embernek mutatnák meg e rajzokat, s mindketten fölismernék, hogy mi van rajtuk, lehet, hogy a részletekben jelentősen eltérő rajzokat készítenének, de egyértelműen ugyanazt a dolgot próbálnák lerajzolni. Bár a vizuális élményeik bizonyos mértékben különböznek, mégis ugyanazt a dolgot látják, ami annak köszönhető, hogy felismerték a képen ábrázolt dolgot. Amikor megtörténik a felismerés, "egy fogalom tör fel". (PU 296c; kiem. — L. J.) Lehet, hogy először semmit sem, vagy valami egészen mást látok a rajzban, s azután hirtelen ráébredek: "óh, két hatszög! " (PU 295f) A felismerés, vagyis a fogalom megjelenése nem más, mint az ábrázolt dolog azonosítása. Ezt követően már meghatározott dolgot látunk, s megjelenítésében ezért nem követünk el bizonyos hibákat. A felismerés mintegy határozottá és egyértelművé teszi a vizuális élményt.

Ez a határozottság és egyértelműség bomlik meg az aspektusváltás pillanatában, s ez megjelenik a nyelvben is. Ha mutatnak nekem egy kacsa-nyúl ábrát, mondhatom azt, hogy "Ez egy kacsa" vagy "Ez egy nyúl". Sőt, akár azt is mondhatom, hogy "Ez egy Ny-K fej". Mindhárom esetben egy észleletet írok le. Ellenben, ha azt mondom, "Most ez egy nyúl", akkor nem pusztán az észleletemet írom le, hanem egy alapvető kétértelműségnek adok hangot. (Vö. PU 283f) Aki azt mondja, "Most ez számomra... ", "azt meg lehet kérdezni: »milyen átalakulásra célzol?« " (PU 283b; kiem. ? L. J.) A "most ez ... ", "most ...-nek látom" mondatok speciális tapasztalatra utalnak. A "most" azt fejezi ki, hogy valamilyen változás történt ("most" ellentétben azzal, ami "előbb" volt), míg az "ez" vagy a "-nek látom" fordulat azt, hogy továbbra is van valami, ami változatlan maradt. Az aspektusváltás tehát egy inkoherenciára utaló nyelvi kifejezésben ölt testet: "Az aspektusváltás egy új észlelet kifejezése, egyszerre a változatlan észlelet kifejezésével. " (PU 284a)

Ezek szerint kétféle alaphelyzet van, amelyben fogalmi meghatározások működnek közre a látásban. Az egyik esetben egy kusza, bizonytalan vizuális benyomás az azonosításnak köszönhetően egyértelművé válik. A másik eset az, amikor egy bizonyos benyomás azonosítása már korábban megtörtént, s most hirtelen egy új fogalom "tör fel", aminek következtében a kép új azonosságot nyer. Az előbbi esetben egyszerű felismerés történik, tudatosul, hogy mi az a tárgy, amelyet látunk. Az utóbbiban viszont újraazonosítás megy végbe: egy már azonosított dolog új azonosságát vesszük észre. Ezt nevezzük aspektusváltásnak, mely abban különbözik a másiktól, hogy bár ugyanaz a vizuális benyomás, de egyidejűleg két fogalom van jelen. Ugyanahhoz a benyomáshoz nem ugyanazok az azonosítások tartoznak, s megdöbbenve vesszük észre, hogy a dolog: "ugyanaz — és mégsem ugyanaz". (LP 174) Az aspektusváltással ezért jár szükségképp együtt a meglepetés, hiszen eredményeként a szó szoros értelmében inkoherens tapasztalat jön létre.

A felismerés és az aspektusváltás egyaránt az azonosítás aktusával áll összefüggésben. Az azonosításhoz pedig természetesen nem elégséges egyszerűen az érzetek számbavétele. A "kacsa" és a "nyúl" aspektust csakis az láthatja meg, aki tudja, hogyan néz ki egy ilyen állat. (Vö. PU 300b) Aki pusztán a láthatót veszi tekintetbe, csak a színeket és formákat látja, de ahhoz, hogy felismerje pl. a kacsát, ahhoz gondolnia kell erre az állatra. (Vö. PU 285e) A fogalom, a gondolat az aspektuslátás sine qua nonja. Valamit hozzá kell adnunk a puszta benyomásokhoz, különben "sohasem lehet olyan tapasztalatunk, mely lényegileg összekapcsolódik a közvetlen észlelet szféráján teljesen kívül eső dolgokkal". (BPP I 21; kiem. — L. J.) E fogalmi összetevő nélkülözhetetlensége az oka annak, hogy "a »...nek látni« nem tartozik az észlelethez", s hol olyan, mint a látás, hol meg nem olyan. (PU 285c)

Úgy tűnik, azzal, hogy elismeri, fogalmak szükségesek a felismeréshez, azonosításhoz; egy alakzat meglátásához nélkülözhetetlen a gondolás; a tapasztalataink elválaszthatatlanok a közvetlen észlelés szféráján kívül eső dolgoktól, Wittgenstein egyre inkább önellentmondásba bonyolódik. Egyfelől határozottan elutasította, hogy valamiféle interpretáció lenne felelős azért, amit látunk. Másfelől, a fogalmi-gondolati összetevő szerepének hangsúlyozásával, mégis az interpretációnak az aspektuslátásban betöltött szerepére utal. Sőt, egyes megjegyzésekben teljesen explicitté válik annak nélkülözhetetlensége: "egy arcról különböző portrékat készítek aszerint, hogy miként interpretálom azt, jóllehet a fénykép mindig ugyanazt mutatja". (BPP II 368; kiemelés az eredetiben).

Ezt a látszólagos önellentmondást az a fogalmi keret eredményezi, melyet magától értetődőnek tekintünk, amikor leírjuk az aspektuslátás jelenségét. Hagyomány az európai episztemológiában az észlelet érzéki és intellektuális összetevőjének megkülönböztetése, s annak vizsgálata, hogy melyik a domináns tényező. Wittgenstein azonban arra figyelmeztet, hogy "óvatosan el kell kerülnünk a tradicionális pszichológiai kategóriákat, mint például a tapasztalat látásra és gondolkodásra bontását". (LP 542)

Előfordulhat például, hogy hosszabb ideje nézek egy ismeretlen emberre, s van egy bizonyos vizuális benyomásom az arcáról. Aztán hirtelen rádöbbenek, hogy gyerekkori iskolatársam áll előttem, akit harminc éve nem láttam. Továbbra is ugyanazt az arcot nézem, mégis hirtelen átalakul a róla keletkezett vizuális élményem, ahogy "megváltozott arcá-ban meglátom a korábbi arcát". (PU 286c; kiem. — L. J.) A változás nem annak köszönhető, hogy a korábbi érzéki benyomásokhoz új, azoktól teljesen független fogalmat kapcsolok, hanem annak, hogy ezekben az adatokban felismerek egy másik arcot. Nem más értelmezést adok a benyomásoknak, inkább más módon jelenítem meg azokat az élményben.

De mi történik, amikor hirtelen felismerem a gyerekkori barát arcát az előttem álló öregemberében? Nem az változtatja meg azt, amit látok, hogy hirtelen eszembe jut az illető, hogy abban a pillanatban éppen rá gondolok? Wittgenstein szerint a valódi kérdés inkább az, "vajon a kép nem egy gondolat volt? " (BPP II 366) Ez azt jelenti, hogy különbséget tesz a "gondolni valakire" kifejezés két jelentése között: látni valakit és gondolni az illetőre, lehet két független, bár egyidejű aktus; de látni és gondolni rá, lehet ugyanaz. Ez a megkülönböztetés arra utal, hogy a felismerés nem olyan esemény, mely a legcsekélyebb távolságot engedné az észlelet és az interpretáció között. A gondolat, hogy az arcban valami több van, mint ami egyszerűen látható, nem jön sem előbb, sem később, mint az arc látása maga, egyáltalán nem valami hozzáadott, hanem része a látásnak. Az interpretáció "a látottban ölt testet". (BPP I 33)

Az a megfogalmazás, hogy "az interpretáció megtestesül az észleletben", világosabb értelmet ad annak az állításnak, hogy egy aspektus félig vizuális, félig gondolati jelenség. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az aspektus látása két tényező, az érzékelés és a gondolkodás együttműködése, hanem inkább ezek egysége, a kettő összeolvadása. (Vö. PU 286d) Azt, hogy ez mit is jelent konkrétan, egy hármas fogalmi megkülönböztetés szemlélteti. Láttuk, hogy saját mentális állapotainkat nem figyelhetjük meg, s ez persze azzal is jár, hogy nem adhatunk ezekről reflektált leírásokat sem. Ennek ellenére, ezek az állapotok nincsenek teljesen elzárva a publikus nyelvtől. Ugyanúgy, ahogyan közvetlenül, nem megfigyelés vagy reflexió útján tudunk lelkiállapotainkról, közvetlenül, reflektált leírások közbeiktatása nélkül jutnak ezek kifejezésre.

Ellentétben a közmeggyőződéssel, nem Quine, hanem Wittgenstein volt az, aki felismerte, hogy nagy igazságoknak jöhetünk nyomára, ha alaposan megfigyelünk egy erdei tisztáson átvágó nyulat. Előfordulhat, hogy a nyúl oly gyors vagy oly váratlanul bukkan föl és tűnik el, hogy csupán egy hirtelen villanást veszek észre. Meglepetésemben felrikoltok: Ni! vagy Ó! Ez a rikoltás nem kíván semmi bennem lévőt leírni, s nem is referál határozottan semmi külsőre. Nem több, mint reflexszerű reakció egy váratlan ingerre, mely egyszerűen kitör belőlem, s legföljebb meglepődésemet jelzi. Az efféle rikoltásnak épp ellenkezője a bennem keletkezett benyomásról szóló, megfontolt beszámoló. Ha valaki mutat nekem egy szürke, kb. 50 cm hosszú állatot, számba vehetem megfigyelhető tulajdonságait, összevethetem azokat a memóriámban tároltakkal, s ha úgy ítélem, hogy a látott és a tárolt tulajdonságlista megegyezik, azt mondom: "Ez egy nyúl. " Ez a leírás egy publikus tárgyra referál, s egyben beszámol a bennem keletkezett vizuális benyomásról. S végül itt van a jelen összefüggésben számunkra érdekes harmadik lehetőség: látom, hogy a tisztáson hirtelen egy nyúl szalad át, s felkiáltok: "Egy nyúl! " Ezt a felkiáltást egyfelől az jellemzi, hogy "kitör belőlünk", azaz olyasféle kapcsolatban van az élménnyel, mint a rikoltás a fájdalommal. (Vö. PU 285d) Abból azonban, hogy a felkiáltás és az élmény közötti kapcsolat nem tudatos reflexió, nem következik, hogy mechanikus, teljesen leírható a behavioristák stimulus—reakció sémájával. A felkiáltás: "Egy nyúl! ", nem egyszerűen a kiáltó meglepődését jelzi vagy a stimulus-szituáció hirtelen megváltozására reagál, hanem referál egy állatra, megnevez valamit. Ez az, ami a felkiáltást megkülönbözteti a puszta rikoltástól: "mivel a felkiáltás egy észlelet leírása, ezért egy gondolat kifejezésének is lehet nevezni". (PU 285e) Összefoglalva: a rikoltás [Schrei] nem referál, csak a perceptuális mezőben bekövetkezett változásra reagál; a beszámoló [Meldung] egy korrigálható és igazolható interpretáción alapszik; s e kettő között van a felkiáltás [Ausruf]. Ez utóbbi "úgy viszonyul az élményhez, mint a rikoltás a fájdalomhoz" (PU 285d; kiem. — L. J.)9, s ugyanakkor: "Az »Egy nyúl!« felkiáltás az »Egy nyúl« beszámolóval rokon. " (BPP II 527)

A felkiáltás az a nyelvi kifejezésmód, melyben közvetlenül észrevehető az észlelés és gondolkodás összeolvadása, hiszen akinek "olyan vizuális élménye van, amelyet a felkiáltás fejez ki, az gondol is arra, amit lát". (PU 285e) Azt pedig, hogy mi is az, amit lát, ő maga is és mi is onnan tudjuk, hogy megfogalmazásához a publikus nyelvet veszi igénybe. Nyelvileg a felkiáltás (ellentétben a rikoltással) artikulált, és egyáltalán nem különbözik a szokásos nyelvi képződményektől. Speciális jellege a használat kontextusának különlegességéből származik. Ha látok egy arcot, adhatok róla egy beszámolót, de ha ebben az arcban hirtelen felismerem régi barátomat, akkor "ugyanaz a kifejezés, mely máskor a látottról szóló beszámoló, most a felismerés felkiáltása".10 (PU 286e; kiem. ? L. J.) A felismerés, azonosítás mozzanata egyesül a felkiáltásban a vizuális benyomásokkal, s ez eredményezi a látás és gondolkodás összeolvadását.

Mindazonáltal, még mindig nem teljesen világos, mit is jelent az, hogy egy interpretáció ölt testet abban, amit látunk, hogy "hogyan lehetséges, hogy az ember egy dolgot egy értelmezésnek megfelelően lát? " (PU 290d) Amikor az A' "közvetlen tapasztalat" és ennek "közvetett leírása" (A) közötti kapcsolatot vizsgáltuk, azt találtuk, hogy amennyiben van "közvetlen tapasztalat", képesnek kellene lennünk arra, hogy közvetlenül referáljunk rá. Ez lehetetlennek bizonyult, mivel nem létezhet privát nyelv. Másik problémánk az volt, hogy a "közvetett leírásokat" nem is tudnánk az aspektusokhoz kapcsolni, mivel azoknak nincsenek olyan érzékelhető megkülönböztető jegyei, melyeket le lehetne írni. Ezért találta Wittgenstein figyelemre méltónak, hogy "az interpretáció szavait képesek vagyunk a közvetlenül észlelt leírására is használni". (BPP I 9)

Erre a problémára is érvényes azonban Wittgenstein azon figyelmeztetése, hogy nem alkalmazhatunk olyan hagyományos pszichológiai dichotómiákat, mint amilyen a gondolkodás és érzékelés éles elkülönítése. Maga a kérdés, hogy miként írhatják le az interpretáció szavai az észleleteket, hogy mit jelent az, hogy az A' közvetlen tapasztalat az A interpretációt részesíti előnyben, azon a föltevésen alapul, hogy van egy privát mentális életünk, melyet azáltal teszünk manifesztté, hogy az ezt alkotó mentális entitásokhoz a publikus nyelv szavait és mondatait kapcsoljuk. Wittgenstein azonban megfordítja ezt a viszonyt, s nem azt a kérdést teszi föl, hogy miként vagyok képes észleleteimet egy interpretáció segítségével leírni, hanem azt, hogy hogyan működik közre az interpretáció (s ezáltal a publikus nyelv) a közvetlenül észlelt aspektusok kialakításában. Ennek megvilágításában játszik fontos szerepet az aspektusváltás jelensége. Ameddig pusztán szemlélem az engem körülvevő tárgyakat, nem tudok interpretációról, "fel sem merül a benyomásnak optikai képre és fogalomra való tagolásának kérdése". (BPP I 27) Amikor azt veszem észre, hogy eddig azt láttam, most pedig ezt látom, nem lepődöm meg, hanem egyszerűen föltételezem, hogy változás történt a környezetemben, s bármiféle értelmező közreműködésem nélkül, most új vizuális benyomásom van. Amikor azonban az aspektusváltás jellegzetes, inkoherens tapasztalatával találkozom, azt veszem észre, hogy ugyanazt a dolgot eddig úgy, most pedig így látom, hogy bár nem változott semmi, mégis minden megváltozott, akkor e "kissé bizarr jelenség" ráébreszt, hogy benyomásom egy "optikai kép" és egy "vizuális fogalom" egysége. (BPP I 27-29)

Az aspektuslátás során keletkező vizuális élmény ezen összetettsége jelzi, hogy valami nincs rendben magával a kérdéssel, mely azt firtatja, hogy az aspektuslátás inkább látás vagy inkább interpretáció. Egyáltalán a kérdés — állapítja meg Wittgenstein — azért keletkezik, mert maga a tapasztalat egy interpretációban fogalmazódik meg. Ez az interpretáció azonban "nem egy indirekt leírása" egy amúgy is meglévő tapasztalatnak, hanem "a tapasztalat elsődleges kifejeződése". (BPP I 20) A puszta benyomások csakis akkor válnak meghatározott tapasztalattá, ha közreműködik ebben az interpretáció, megteremtve az "optikai kép" és a "vizuális fogalom" egységét. Az észleleti benyomások az interpretáció szavai által nyernek határozott formát és kapcsolódást a világhoz. Nem az a helyzet, hogy a látás önmagában "leképezné" a valóság tényállásait és objektumait, mintát adva így a nyelvi referencia működésének elképzeléséhez, hanem az, hogy a vizuális élmények a nyelv segítségével kapcsolódnak a világhoz. Az interpretáció nem járulékos funkciót lát el, hanem közreműködik a tapasztalat konstituálásában.

Az interpretáció, mint a tapasztalat "primer kifejeződése", tartalmazza egyfelől a "rikoltás" spontaneitását és tapasztalatközeliségét, másfelől pedig a "beszámoló" reflektált jellegét. Az észlelettel való közvetlen összekapcsoltságát, valamint a publikus nyelv használata által biztosított objektivitását tekintve, az interpretáció természetesen a "felkiáltás"-sal áll rokonságban. A Wittgenstein által használt "primer" jelző mutatja, hogy az interpretáció nem utólagosan ad szavakat a meglévő tapasztalathoz, hanem biztosítja azt a fogalmi formát, melyben a tapasztalat elnyeri azonosságát és magának a tapasztalónak is csak a kifejezés által válik felismerhetővé. Mivel a tapasztalatot az észleletek és a publikus nyelv által biztosított fogalmak együttesen hozzák létre, Wittgenstein "egy interpretációnak megfelelő látás"-ról beszél. (BPP I 2) Ahhoz, hogy azonosított és individuált tapasztalatunk lehessen, természetesen szükségünk van érzéki anyagra, de csak akkor lehetnek határozott tapasztalataink, ha ezt az anyagot fogalmak segítségével megformáljuk. Aki nem ismeri a "kacsa" fogalmát, nem tudja, "hogyan néz ki az állatok feje, micsoda egy szem stb. ", az nem képes egy rajzot így és így látni, mivel "ezek a fogalmak szükségesek hozzá". (BPP I 872; a dőlt betűs kiemelés eredeti, a vastag betűs tőlem származik — L. J.)

Annak megvilágításával, hogy mit is érthet Wittgenstein azon, hogy a kép egy gondolat, láthatóvá vált az is, hogy a látásban testet öltő gondolkodás lényegileg különbözik attól, amit egy hipotézis felállításakor és tesztelésekor csinálunk. Ezért mondhatja Wittgenstein önellentmondás nélkül, hogy az aspektuslátás nem interpretáció (a "kétlépéses-modell" értelmében), és azt is, hogy " [...] az interpretálás egyfajta gondolkodás, mely gyakran idéz elő hirtelen aspektusváltást". (LP 179) Amint látható, az "interpretáció" szó két értelemben szerepel.

1. Az első értelemben tudatos, szabályok által vezérelt tevékenységet jelent, mely utólag rendezi az érzeteket. Erről az eljárásról volt szó a Tractatusban, s ezt utasította el a Filozófiai vizsgálódásokban (PU 306b) arra hivatkozva, hogy a látás nem tevékenység, hanem állapot. Első ránézésre ez az elutasítás azt jelenti, hogy az aspektuslátás passzív, vagyis az állapot-jelleg hangsúlyozásával Wittgenstein nemcsak a "kétlépéses-modellt" utasította el, de az interpretálás aktivitása helyett a passzív receptivitást állította előtérbe. Ez utóbbi azonban kizárja annak magyarázatát, hogy miért van az ép észlelőszervekkel felruházott emberek között különbség az aspektuslátásban, miért van az, hogy van aki látja, s van, aki nem látja az aspektust?

2. A másik értelemben vett interpretáció nem jár ezzel a nehézséggel. Igaz, az aspektuslátás speciális kifejezése ("most ez ... ") inkább eseményre utal, valamire, ami megtörtént a változást észlelő személlyel. "Esemény"-ről azonban legfeljebb az aspektusváltások egy csoportjával (a Wittgenstein által "optikai"-nak nevezett aspektusokkal) kapcsolatban beszélhetünk. A többi esetben nem nélkülözhető a váltást észlelő személy közreműködése: "... az aspektus sajátossága az, hogy belelátok valamit a képbe". (BPP I 1028; kiem. — L. J.)

Összefoglalva, az aspektuslátás állapot, de bizonyosan nem egy teljesen passzív állapot. A benne rejlő aktív mozzanat azonban nem vehető egykönnyen észre, mivel "az aspektus kifejezése egy felfogásmód kifejezése [...], melyet azonban egy állapot leírásaként használunk". (BPP I 1025) E külsődleges kétértelműségnek konceptuális okai vannak. Wittgenstein egyfelől elutasítja a "kétlépéses-modellt", tagadva, hogy interpretáció hozzáadásának köszönhetően látunk aspektusokat, másfelől viszont elismeri, hogy az interpretáció, mint a látásban bennerejlő, fontos szerepet játszik. Ezért hajlunk arra, hogy azt mondjuk, "egy interpretációt látunk" (LP 179), ami aktív szerepünket állítja előtérbe: "nem egy értelmezésnek, hanem egy értelmezési aktusnak megfelelően látsz". (BPP II 522; kiem. — L. J.) Amikor pedig meglátunk egy aspektust, akkor "nem aspektusváltást, hanem értelmezésváltást látunk". (BPP II 521)

A "kétlépéses-modellnek" a beépített értelmezési aktussal való helyettesítése két szempontból is előnyös. Az, hogy az aspektuslátáshoz szükség van az észlelő aktív közreműködésére, megmagyarázza, miért képes valaki látni egy aspektust, míg valaki más (ugyanolyan jól funkcionáló perceptuális apparátussal, de nélkülözve a szükséges interpretációs sémát) nem képes. Emellett, az interpretációnak az észlelésbe való beépülése megvilágítja az aspektus"olvasás" és a tényleges látás közötti különbséget. Ha a látás és az interpretálás elválhat egymástól, akkor megtörténhet, hogy valaki csupán "tudja", hogy egy kép mit kíván ábrázolni, de nem "látja" azt, nincs élményszerű tapasztalata. Amennyiben azonban, maga a gondolat a látott képben ölt testet, s egy aspektust látni annyi, mint egy fogalmat mozgósítani, gondolni valamire, akkor a gondolat megváltozása (pl. egy "felismerés" következtében) egyben annak megváltozása is, hogy mit látok. Ha egy aspektus felvillanásakor elválasztjuk a "látási élményt" [Seherlebnis] a hozzá tartozó "gondolati élmény"-től [Denkerlebnis], akkor "elveszni látszik az aspektus felvillanása". (LP 564) Ezért beszél Wittgenstein arról, hogy az aspektuslátásban összeolvad egymással látás és gondolkodás.

A látás és gondolkodás egymáshoz való viszonyával kapcsolatban korábban két kérdést tettünk föl.

I. Hogyan szerzünk tudomást az interpretációhoz nyersanyagot szolgáltató "közvetlen tapasztalat"-ról, hogyan azonosítjuk A'-t?

II. Hogyan kapcsoljuk hozzá az A' "közvetlen tapasztalathoz" az A "közvetett leírást"?

A föntiek fényében világos, hogy a két kérdés voltaképpen azonos, s ezért a rájuk adandó válasz is egy. Nincsenek semleges érzeteink, az aspektuslátás szükségképpen értelmezést involvál; és a szavakat nem utólag kapcsoljuk hozzá észleleteinkhez, ez utóbbiak közvetlenül interpretációkban nyernek kifejezést. Nincs semmiféle reláció az érzetek és ezek interpretációi között, mivel ezek nem egymástól független, önálló entitások, melyek között bármiféle reláció állhatna fönn. A közvetlen tapasztalat azonosítása és nyelvi kifejezése egy és ugyanazon aktus.

Ahhoz, hogy az aspektuslátásról pontosabb képet nyerjünk, természetesen azt kellene meghatározni, miben is áll pontosan ez az "aktus". Arról beszélve, hogy a hasonlóság fölismerése nem a hasonló dolgok azonos vonásainak megfeleltetése, Wittgenstein a számolóművészre utal (BPP II 551). Ez az analógia igen világosan jelzi, hogy az aspektuslátás nem explicit szabályok által előírt tevékenység. A matematikai zsenik olyasmiket mondanak, hogy "látják" maguk előtt a számokat, "ráéreznek" a megoldásokra, ahelyett hogy elemi lépésekre bontható számítások sorozatát végeznék el. Az átlagember és a számolóművész közötti különbség nem ugyanaz, mint az átlagember és a számítógép közötti különbség. A számítógép összehasonlíthatatlanul gyorsabb az embernél, s elvileg nem hibázik, de mechanikusan kalkulál, szabályokat követ, mint az átlagember. A zseni elméje azonban másként működik, nem kalkulatíve. Helyesen számol, hiszen a megfelelő eredményre jut, de hogy "mi zajlik elméjében, azt talán ő maga sem tudja elmondani. Ha hallanánk ezt a folyamatot, talán úgy tűnne, mint a számolás furcsa torzképe [Zerrbild]. " (Z 89)11 Az elme mintha nem algoritmizált cselekedeteket hajtana végre, az intuitív belátások, hirtelen ötletek, felismerések inkább eseményszerűvé teszik a folyamatot.

Wittgenstein szerint az aspektuslátásnak kétségkívül van egy ilyen eseményszerűsége. Ez részben abból látható, hogy rendszeresen az aspektusok "fölvillanását" [Aufleuchten] emlegeti. Önmagában ez a szóhasználat arra utal, hogy az aspektus meglátása szinte független az alanytól: vagy fölvillan valakinek, vagy nem. De nem pusztán a szóválasztásról van szó, határozott fogalmi megkülönböztetést is bevezet Wittgenstein: "a rettegő arcot »látjuk« [sehen]; azonban a rettegést az arcon, vagy két arc hasonló, illetve nem-hasonló voltát »észrevesszük« [bemerken] ". (BPP II 552 ? kiemelés az eredetiben) Az aspektuslátást eddig egységnek tekintettük, s most kiderül, hogy voltaképpen két mozzanatból áll: van egy bevezető esemény, s ezt követi egy hosszabb ideig tartó állapot. A bevezető esemény, az észrevevés szükséges feltétele az aspektuslátásnak. Ez magyarázza az olyan eseteket, amikor két ember ugyanazt a dolgot nézi, de mégis mást lát, mivel egyik képes észrevenni az aspektust, a másik pedig nem. A "látni" és "észrevenni" ezen különbsége megfelel a látás két objektuma között fennálló, Wittgenstein által emlegetett "kategoriális különbség"-nek.

Az észrevevés két fontos vonatkozásban különbözik a látástól. Valamit mindaddig látok, amíg (megfelelő megvilágítás mellett) a látóteremben van. Van egy kezdő és egy végpont, s a kettő között eltelő időben áll fenn a látás állapota. Az aspektus észrevevése ezzel szemben időtlen jellegű: "Nem mondjuk azt, hogy »öt percen át vettem észre«" (BPP II 443), s ugyanígy értelmetlen lenne az a felszólítás is, hogy "ettől ... eddig vedd észre a hasonlóságot! " (BPP II 553) Eltérően a látástól, az észrevevésnek nincs tartama.

Láttuk, hogy az aspektus meglátása nem értelmezhető azonosítható elemek észleléseként, s ezek kombinálásaként. Mit jelent az, hogy "hasonlóságokat felismerni", "hasonlóságokat megadni", "dolgokat hasonlóságuk szerint rendezni"? — kérdezi Wittgenstein. (BPP I 947) "Hol van itt a speciális élmény? a speciális élménytartalom, melyet keresünk? " (Uo.) A válasz az, hogy sehol, nincs ilyen azonosítható élménytartalom, s ezért a hasonlóság észrevevésének nemcsak tartama nincs, de tartalma sem. Nem lehet megadni semmiféle tapasztalati tartalmat ezekhez az észrevevésekhez, ahogy akkor sem tudunk megnevezni egy pontosan meghatározott tapasztalatot, amikor észrevesszük valakinek az arcán a haragot, vagy azt, hogy amit eddig nyúlnak láttunk, az látható kacsának is. Az aspektus észrevevése nem olyan tapasztalat, mely a világ valamely konkrét dolgára, tulajdonságára vagy relációjára vonatkozna. Természetesen, kacsát vagy nyulat látni, két egészen más tapasztalat, de hogy az észrevevéskor mi az a tartalom, mely tudatosul, s melynek következtében egyikről a másikra váltok, azt nem lehet megmondani, mert nincs ilyen tapasztalati tartalom.

Az, hogy a felismerésnek se tartama, se tartalma nincs, világossá teszi, hogy az aspektuslátást bevezető észrevevés nem megfigyelhető tulajdonságok észlelése s persze nem is ilyenek kombinálása. Ez magyarázza, hogyan lehet különbség az egyformán ép érzékszervekkel rendelkező emberek aspektuslátásában. Két ember között, akik egyformán tisztán látnak egy arcot, de egyikük felismeri a rajta ülő arckifejezést, másikuk pedig nem, az észrevevés tesz különbséget. Amelyikük nem látja az arckifejezést, az Wittgenstein szerint "aspektusvak"-nak nevezhető. Fiziológiai értelemben nincs közöttük eltérés, "a fiziológiai itt a logikai szimbóluma". (PU 303b; kiem. — L. J.) Az aspektusvak nem rendelkezik bizonyos előföltételekkel, melyek az aspektus észrevevésének logikai föltételei.

A fiziológiai és logikai feltételek megkülönböztetése mutatja, hogy az egyszerű látás és az aspektuslátás között van átjárás. Tanulás által megteremthetők az aspektuslátás logikai feltételei. Létezhetnek például emberek — szól Wittgenstein egyik példája — , akik nem lennének képesek arra, hogy úgy lássanak egy fényképet, mint mi. Arra képesek lennének, hogy nagyjából felmérjék az ábrázolt személy alakját, de arra már nem, hogy a fotót "kép"-nek lássák. Nem találnának örömet a fényképek nézegetésében, nem ismernék föl egy pillantásra az ábrázolt személyt, vagy azt, hogy az arc mosolyog. Az ilyen embereknek "meg kellene tanulniuk olvasni a fényképet, s azután olvasniuk kellene azt". (BPP I 1019) Ez tudatos erőfeszítés lenne, melynek vannak megtanulható módszerei, s a látott formák, színek, vonalak és pontok "olvasásának" lennének explicit szabályai. Olyasféle szabályok lennének ezek, amilyeneket a perspektivikus ábrázolást vagy az árnyékolás segítségével való plasztikus megjelenítést tanuló gyereknek tanítanak: a ferdén futó vonalak sokszor mélységet jeleznek, ha valami a papíron följebb van, az azt jelenti, hogy az távolabb van a lejjebb levőnél, a domborúságot az jelzi, hogy a szélek felé sötétebb, középen pedig világosabb a lerajzolt tárgy stb.

Nem kell azonban megállni az efféle szabályok elsajátításánál. Lehet, hogy "először fáradságosan meg kell tanulnunk egy leképezési mód értelmezését", de később azután ennek segítségével a fényképet "természetes képként" kezelhetjük. Ha kialakul ez a képességünk, akkor a fáradságos tanulás már csupán a történetünkhöz tartozik (BPP I 1018), belesüllyed a múltba, mely a jelen képességeket megalapozza. A reflektált aspektus"olvasás" aspektus"látás"-sá válik, s a kép tudatos interpretálása reflektálatlan észlelési állapottá. Wittgenstein arról beszél, hogy maga a szem működik közre a vizuális élmény kialakításában: "úgy tűnik, mintha szemünk rajzolna minden alkalommal egy más alakot e vonalakba (a papíron) ". (BPP II 532) A szem különbözteti meg egymástól az aspektusokat, "mintegy tagolja [phrasiert] a látott képet", mégpedig úgy, hogy "az egyik tagolás inkább egyik, a másik inkább egy másik interpretációnak felel meg". (BPP I 22)

Mint látható, az explicit szabályok megtanulása, a propozicionális jellegű tudás szerepet játszik ugyan az észlelés formálásában, de csak beindítja és támogatja ezt az átalakítási folyamatot, önmagában nem elégséges az aspektuslátáshoz. Az aspektus egy "fölfogásmód", egy "kezelésmód", egy "technika" (BPP I 1025) alkalmazásának eredményeként "villan föl". A tanulónak, aki csak épphogy megismerkedett a "csúcs", "alapvonal" stb. fogalmakkal, még semmit sem mondhatnak az "Ezt most csúcsnak látom" szavak. (Vö. PU 301c) Még ha tudja is, hogy mit jelent valamit a háromszög csúcsának tekinteni, nem látja azt csúcsként, mert nincs meg hozzá a gyakorlottsága. "Csak arról mondanánk, hogy »most így látja«, »most pedig így«, aki képes az alakzatot bizonyos módokon könnyedén alkalmazni. " (PU 301c)12 Egy "képességről", egy "technika uralásáról" (uo.) van tehát szó. A gyakorlással kialakított praktikus képesség fontossága még egyértelműbb a művészetben. Vannak festészeti stílusok, melyek nekem semmit sem mondanak, másoknak viszont igen, ami valószínűsíti, hogy "a szokásnak és a nevelésnek is része van a dologban". (PU 291c) Az aspektus észrevevésének képessége eszerint egy gyakorlással kialakított kompetencia, egy "tudni, hogy hogyan" típusú tudás: "a megértés olyasmi, mint tudni hogyan tovább, tehát egy képesség [Können] ". (BPP I 875; kiem. — L. J.)

Az aspektus észrevevésének képessége egy előzetes tanulási folyamatra épül. E folyamatban alakul ki az a képességünk, hogy észleleteinket azonosítsuk, elkülönítsük egymástól és meghatározzuk. Ehhez fogalmakat használunk, melyek révén a szubjektív látási élmény kapcsolatba kerül a nyelvvel. Ennek következtében, az "elsődleges kifejezés"-ként értelmezett interpretációban megjelenő tapasztalat természetesen nem privát. A benne szereplő, benső észleleteinkre referáló szavakat ugyanolyan módon tanuljuk meg, mint a publikus, külső objektumokra referálókat: "Megtanulunk tárgyakat leírni, s egy más értelemben, ezáltal megtanuljuk leírni érzeteinket. " (BPP I 1082; kiem. ? L. J.) A publikus nyelv szavaihoz fűződő használati szabályok meghatározzák azokat a szituációkat, melyekben egy szót használni lehet, s ezáltal közvetve meghatározzák a szavak által megformált észleleteket is. A szó összekapcsolja egymással azokat a helyzeteket, melyekben használható, s az ezen helyzetekben fölbukkanó benyomások közötti azonosságok és különbözőségek föltérképezése segíti az egyes konkrét érzetek azonosítását. Az aspektus észrevevése egyik fontos feltételének a publikus nyelv által biztosított fogalom meglétét nevezhetjük. Ez a lényegi különbség az érzeteket fogalmak segítségével tapasztalatokká formáló "inherens interpretáció" kantiánus és wittgensteiniánus fölfogása között. Kant velünk született szemléleti formákról és kategóriákról beszél, melyek alkalmazása megengedi a privát tapasztalatok lehetőségét. Wittgenstein szerint a publikus nyelv által biztosított fogalmak működnek közre az észleletek azonosításában.

A fogalmak a benyomások rendezéséhez és a látottak azonosításához szükségesek, nem pedig utólagos leírásához. Ha valaki egy ló festett képét nézve, egyszer csak fölkiált: "Ez vágtat! ", az nem informálni akarja a többieket arról, hogy tudja, az ilyen képek mindig vágtató lovat ábrázolnak, hanem "valami mást próbál mondani". (BPP I 874) Sem egy fizikai képet, sem valamiféle benső, mentális képet nem akar leírni, hiszen egyáltalán nem akar leírni semmit. A kiáltással az aspektus hirtelen észrevevésére reagál. Ennyiben teljesen mindegy, hogy a képen lévő dologra referál-e, vagy egyszerűen így kiált: "Halihó! ". (Vö. BPP I 874) Spontán reakciója egy megnyilvánulás [Äußerung], egy jelzés, mely azt jelenti, "Értem! ", "Tudom hogyan kell továbblépni! " (BPP I 875 vö. BPP I 691) Egy ilyen "megnyilvánulás nem valaminek a tünete" (BPP I 13), nem egy lelkiállapotról szóló beszámoló, hanem a benyomás spontán azonosítása. Az reagál így, aki érti a helyzetet, tudja hogyan kell látni a képet, hogyan játsszák a játékot abban a közösségben, melynek tagja. E reakcióban az emberek mintegy "találkoznak egymással". (BPP I 874)

Az aspektuslátás jelenségének vizsgálata azt mutatja, hogy a látás szemantikája differenciált. Meg kell különböztetnünk a vizuális élmények és a valóság objektumai közötti kapcsolatnak két fő típusát. Az egyikbe azok a látási élmények tartoznak, melyeket egyértelműen a természet határoz meg, a másikba olyanok, melyek létrejötte föltételez egy szociális hátteret. A tapasztalat első, illetve második csoportba tartozó objektumai "kategoriálisan különböznek".

1.  Vannak tapasztalatok, melyek nemhogy nem kívánnak meg semmiféle kiegészítést a tapasztaló részéről, de hiába is próbálná meg valaki ezeket a tapasztalatokat befolyásolni. A színek és formák látása fizikailag és fiziológiailag meghatározott, semmi értelme nem lenne azt mondani: "Lásd a levelet most zöldnek! " (PU 307e), hiszen a (nem színvak vagy színtévesztő) ember amúgy is annak látja. Ha pedig nem, akkor semmiféle értelmező erőfeszítés nem segíthet. A vizuális élmény nem változhat meg, hiába utasítanánk valakit, hogy egy kört négyszögnek lásson. (BPP II 545) A szín és a forma (ellentétben az aspektussal) a dolgok tulajdonsága, s az ezekre referáló állítások verifikálhatók vagy falszifikálhatók. Ezt nevezhetnénk "egyszerű látás"-nak, ami semmi más, mint egy állapot, a világ tárgyainak és tényállásainak passzív leképezése.

2.  A másik csoportba tartoznak azok a tapasztalatok, melyek létrejöttéhez nem elégségesek a fizikai ingerek, a látási élmény meghatározásához társadalmi konvenciókra, egy kulturális közeg látásmódjának begyakorlására van szükség. Aki rendelkezik az azonosításhoz szükséges fogalmakkal, valamint a szükséges begyakorlottsággal, az nem vizsgálgatja a formákat és vonalakat egy rajzon, hanem a meglátásával egyidejűleg azt mondja, "nekem ez egy állat, nyíllal keresztüldöfve". (PU 296d) Azért ismeri föl könnyedén, mert van egy kialakított "beállítódása" [Einstellung]. "Ez az egyik jelentése annak, hogy »látás«-nak nevezzük" (i. h.) — jelenti ki Wittgenstein. Beállítódás nélkül, pusztán a színekre és formákra hagyatkozva, nem alakulna ki ugyanez a vizuális élmény. Ha egy szokványos oroszlánképet mutatnak nekem, azt nem azért ismerem föl, mert az ábrázolt formák és színek leképezik a valóságos oroszlán formáit és színeit, hiszen a kép kétdimenziós, a valódi oroszlánnál jóval kisebb méretű, mozdulatlan stb. Ha egy konvencionális képről van szó, minden erőfeszítés vagy próbálkozás nélkül oroszlánnak látom. (Vö. PU 297e) Vizuális élményemet kulturális konvenciók kapcsolják a realitáshoz, nem pedig egy leképezési reláció. Ez már nem egyszerű látás, hanem annak továbbfejlesztett változata, mely egy beépített interpretáción alapszik. Ezt nevezhetjük az aspektuslátás alapesetének.

Azt, hogy a beépített interpretáció mennyire szükséges, megmutatja az "aspektusvakság" jelensége. A beépített interpretáció annak "logikai feltétele, hogy valaki ezt és ezt megéli". (PU 301d) Aki nincs fölkészítve valamely aspektus meglátására (hiányzik a kellő gyakorlottsága vagy nem állnak rendelkezésére a szükséges fogalmak), az egyszerűen vak egy bizonyos aspektus iránt. Mivel az ilyen embernél nincs kialakítva az aspektus észrevevéséhez szükséges beállítódás, azt mondjuk, "az »aspektusvaknak« általában más viszonya lesz a képekhez, mint nekünk". (PU 308b)

A beépített interpretáció fogalmával magyarázható a látás két típusa közötti alapvető különbség, de korántsem minden. Az aspektuslátás sokkal bonyolultabb jelenség annál, hogysem a naturális-szociális dichotómia segítségével kimerítően leírhatnánk. Aki átmegy egy megfelelő tanulási folyamaton, az szert tesz egy beállítódásra, mely vizuális benyomásait interpretálja. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy maguk a látási élmények állandó tényleges kontroll alatt állnának. Az aspektuslátáson belül Wittgenstein különbséget tesz a "valaminek tekinteni" [Betrachten] és a "valaminek látni" vagy "így-látni" [so-Sehen] állapota között. (Vö. PU 297b)

2.1 Amikor észreveszem, hogy két dolog hasonló, akkor észlelem a közöttük fennálló hasonlóságot, de nem látom mindaddig, ameddig látom magukat a hasonló tárgyakat. Magát a hasonlóságot csak addig látom, ameddig kifejezetten tudatában vagyok. (BPP II 555) A "valaminek látni" egy tudatállapot [Bewußtseinszustand], mely akkor áll fönn, amikor aktuálisan látok valamit, vagy más modalitások esetében: hallok egy hangot, fájdalom- vagy ízérzetem stb. van. (BPP II 45) Egy tudatállapot (s vele a "valaminek látás" vagy "így-látás") mindig meghatározott ideig áll fönn: addig, ameddig valamely jelenség lefoglalja a tudatomat vagy figyelmemet valamire összpontosítom.

2.2 Ezzel szemben, ha egyszer kialakultak, akkor diszpozícióim fennállását nem szakítja meg sem a figyelem elmozdulása, sem az eszméletvesztés. Tudhatok, érthetek, hihetek, szándékolhatok stb. valamit, annak ellenére, hogy egyáltalán nem gondolok rá vagy éppen alszom. (I. h.) Ezért van az, hogy az "annak tudata, hogy... zavarhat a munkában, míg a tudás nem". (BPP I 921) Ilyen diszpozíció a "valaminek tekintés", mely ha egyszer kialakult, nincs időben korlátozva. Egyáltalán nem kell állandóan tudatában lennem két dolog hasonlóságának, nem kell őket "így-látnom" ahhoz, hogy tudjam, hasonlóak, azaz "ilyennek tekintsem" őket. (BPP II 555) Ugyanígy, nem kell a falon lógó portrét folyamatosan élőnek vagy barátságosnak, egy festett szemet tekintettel rendelkezőnek látnom ahhoz, hogy ilyennek tekintsem. Bármikor megkérdezi tőlem valaki, hogy milyen arcot ábrázoló kép van a szobám falán, habozás nélkül azt felelem, hogy "barátságos", anélkül hogy észre kellene vennem, meg kéne látnom ezt az aspektust. Rendelkezem azzal a diszpozícióval, melynek alapján a képet ilyennek "tekintem", de csak akkor "látom" ilyennek, "amikor a képpel mint (ábrázolt) tárggyal foglalkozom".(PU 297b) Ha egyszer kialakult a megfelelő diszpozícióm, tekinthetek valamit valaminek anélkül, hogy látnám, de amikor látom a dolgot, akkor sem kell állandóan tudatában lennem a megfelelő aspektusnak, tekinthetem valaminek akkor is, ha nem magát az aspektust, hanem csak a dolgot látom. Az "így-látás", eltérően az "ilyennek tekintés"-től, csak akkor következik be, ha az aspektus kifejezetten a tudatom előterébe kerül.

A "diszpozíció—tudatállapot", s a hozzájuk tartozó "valaminek tekinteni—valaminek látni" dichotómiája segítségével elrendezhetünk további, az aspektuslátással kapcsolatban korábban fölmerült fogalmakat is. Az "észrevevés" szükségszerű ahhoz, hogy valamit így lássak, de nem nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaminek tekintsem. A "valaminek tekintés" származhat abból is, hogy valaki elsajátítja a szükséges fogalmakat. Ebben az esetben a kialakított diszpozíció csupán a kép "olvasására" tesz képessé. Amennyiben viszont van egy bevezető "észrevevés", akkor az aspektuslátás nem pusztán a tudáson, hanem egy valódi tudatállapoton alapszik, s ennek köszönhetően nem csupán "valaminek tekintem" a dolgot, de képes vagyok arra is, hogy "valaminek lássam".

A "valaminek látás" abban is különbözik a "valaminek tekintés"-től, hogy míg az utóbbi csupán egy diszpozíció, az előbbiről csakis egy tudatállapot aktuális fennállása idején beszélhetünk. Ennyiben tehát a "valaminek látás" állapot. Ugyanakkor — szemben a tanuláson, fogalmak elsajátításán alapuló tudással és más diszpozíciókkal — a tudatállapot az észrevevés eseményén alapszik. Ez az észrevevés azonban nem véletlen esemény: mint "felvillanás", nem származhat közvetlenül módszertani szabályok alkalmazásából, de legalább bekövetkezésének feltételei megteremthetők. Mivel egy aspektus meglátásához ki kell alakítani az észrevevés feltételeit, majd az aspektust a figyelem fókuszálásával a tudat előterében kell tartani, a "valaminek látás" nem kizárólag egy állapot, hanem egyben aktivitás is. Ez a kettősség fejeződik ki a Wittgenstein különböző megjegyzései között felfedezhető látszólagos ellentmondásban: "az értelmezés [...] cselekvés; a látás pedig állapot" (PU 306b; kiem. ? L. J.), s ugyanakkor a dolgot "nem egy értelmezésnek, hanem egy értelmező aktusnak megfelelően látod".(BPP II 522; kiem. — L. J.)

Ha azt vizsgáljuk, milyen módon működik közre az alany az "így-látás" feltételeinek megteremtésében, abból kell kiindulnunk, hogy "az aspektuslátás más játékokra épül". (BPP II 541) Ilyen mindenekelőtt az akarás és elképzelés. A "képes vagy úgy látni, mint...? " kérdése vagy a "most nézd úgy, mint...! " felszólítása együtt jár a "most fogd fel úgy, mint...! " utasítással, s "csak ahol ez az utasítás értelmes, ott értelmes a kérdés". (BPP II 523) Magától értetődik, hogy nincs értelme az efféle utasításnak az egyértelműen az objektumok által meghatározott látási élményekkel (színek, formák) kapcsolatban. Ezeket nem vagyunk képesek így vagy úgy látni, látási élményünk egyértelműen a passzív leképezésből származik. Aki elsajátította egy kultúra jellegzetes beállítódását, annak a szigorúan konvencionális képek esetében sincs módja kreatív viszonyulásra, egyszerűen a tanult módon "tekinti" pl. az 'F'-et, mint egy bizonyos betűt. Ugyanez a helyzet egy életformában meghatározott funkciót betöltő tárgyakkal, mint pl. az evőeszközök. (PU 282d) Egy európai nem mondhatja azt egy villára vagy egy késre, hogy "most ezt villának tekintem", ez a mondat számára csak akkor értelmes, ha mondjuk evőpálcikát tart a kezében. Nem próbálhatjuk meg annak látni szokásos tárgyainkat, mint aminek konvencionális fogalmaikat alkalmazva már amúgy is látjuk őket. Ha valaki egy lámpára azt mondaná: "Most ez egy lámpa" (BPP II 524), az a használt nyelvi formával ("Most... ") egy változásra utalna, miközben a látványt azonosító fogalommal ("lámpa") a konvenció változatlan fennállását erősítené meg. Aki ellenben egy bizonyos dolgot a konvenciótól eltérően azonosít (pl. az 'F'-et nem betűnek, hanem akasztófának látja PU 282d), az a képzelőereje közreműködésével a rég ismert objektum egy "valaminek látását" hozza létre. Gyakran megtörténik ez a gyerekekkel, akiket még kevésbé kötnek a konvencionális látásmódok. A gyerekek gyakran játszanak olyasmit, hogy "azt mondják például egy ládáról, hogy ez most egy ház [...]. Kitalálással szövik át" (PU 298c), s azt mondhatjuk, hogy ilyenkor annak is látják.

És nemcsak a konvenció és funkció által meghatározott interpretáció változtatható meg, de az a szerep is, amit egy kép az életünkben játszik. Az a szerep, "amelyet a festmény jellegű rajzok játszanak életünkben (szemben a műszaki rajzokkal) " (PU 296f), a gyönyörködtetés, míg a műszaki rajzok szerepe az, hogy instrukciókat adnak egy ház vagy egy gép megépítéséhez. A festményeket szoktuk a nappali falára akasztani, a műszaki rajzokat nem. Azonban, ha valaki egy katedrális terveit akasztja a szobája falára, az megváltoztatja a szokásos szerepet: az aprólékos kimunkáltságban, pontosságban, a gondos kiszámítottságban, a kidolgozott arányokban esztétikai élvezetet keres, s a tervrajzot inkább bonyolult ornamensnek, mintsem racionális instrukciók sorának tekinti.

A begyakorolt "valaminek tekintés" és a hozzá tartozó diszpozíció ezen módosítása azért lehetséges, mert a képzelőerő és akarat is szerepet játszik az "így-látás"-hoz tartozó tudatállapotok létrehozásában. Ezért mondja Wittgenstein, hogy "az aspektus fogalma rokon a képzelet fogalmával" (PU 307c), sőt, "az aspektuslátás és a képzelet az akaratnak van alávetve". (PU 307e) Eszerint az aspektusvakság nemcsak abból ered, hogy valakiben nincs kialakítva egy bizonyos látásmódhoz szükséges beállítódás, hanem abból is, hogy vannak emberek, akikből hiányzik a képzelőerő. (BPP II 508)

Látszólag teljesen individuális képességekre, az akaratra, s mindenekelőtt a képzelőerőre vezettük vissza az észrevevés, s ezzel az aspektusváltás képességét. Bár tagadhatatlan, hogy az egyéni adottságok igen fontosak, mégis feltehető a kérdés, hogyan, minek köszönhetően történik az, hogy képesek vagyunk "kitalálással átszőni" bizonyos dolgokat, s ennek eredményeként meglátni egy aspektust.

Bárki, aki lát, képes meglátni egy arcon az izmok mozdulását, a ráncok sűrűsödését vagy a bőr kisimulását. Mégsem mondanánk egy teljesen tudatlan, naiv emberről, hogy "látott egy arckifejezést" (BPP I 1069), mert tudnánk, hogy hiányzik az ehhez szükséges háttere. "Az arckifejezés felismerése a tudásomtól, általában az emberi viselkedés ismeretétől függ. " (BPP I 1073) Az arc izmainak és bőrének egy bizonyos elrendeződését tehát nem önmagában, hanem csak egy háttértudás segítségével értelmezhetjük. Ehhez a tudáshoz azonban nemcsak az tartozik hozzá, hogy miképp szoktak viselkedni az emberek, hanem valami más is. Képzeljünk el valakit, szólít fel bennünket Wittgenstein, aki mindeddig csakis olyan arcokat látott, melyeken ugyanaz az arckifejezés, mondjuk mosoly ült. Nem azt mondanánk, hogy valójában sohasem látott még arckifejezést. Arckifejezések ugyanis csakis a mimika kontextusában léteznek. (Vö. BPP II 356) Amíg nincsenek más arckifejezések is, nincsenek változások az arcon, addig azt sem tudhatjuk, az izmok és a bőr ilyen elrendeződése nem egyszerűen az emberi arcok anatómiai jellegzetessége-e. A többi arckifejezés biztosítja azt a kontextust, melyben az egyetlen eddig ismert kifejezés a más lehetséges kifejezésektől való megkülönböztetettségével elnyeri a maga jelentését.

Nyilvánvaló, hogy minél több lehetséges kontextust ismer valaki, annál több aspektust képes "belelátni" egy képbe, hiszen amit az aspektus felvillanásakor észreveszünk, az "nem az objektum valamely tulajdonsága, hanem egy intern reláció közötte és más tárgyak között". (PU 305f) Aki több kontextust ismer, annak több esélye van ilyen relációk meglátására, s ez azt jelenti, nem kizárólag az istenadta egyéni képzelőerő, hanem egy általános háttérismeret gazdagsága is segíti az észrevevést, a meglévő aspektus megváltoztatását. Másfelől, aki nem ismeri a megfelelő relációt, az vak marad a megfelelő aspektus iránt. Ugyanazon dolog különböző kontextusokba illesztésének lehetősége azt eredményezi, hogy két ember láthatja ugyanazt a dolgot, miközben különböző relációit ismeri, s ezért más-más aspektusait veszi észre.

Ebben az ellentétben világosan megmutatkozik, hogy az aspektuslátás jelenségének felfedezése mennyire átalakította Wittgensteinnak a képi reprezentációról vallott nézeteit. Mint láttuk, a Tractatus írásának időszakában a vizuális reprezentáció olyan evidensnek látszott, hogy Wittgenstein ennek segítségével próbálta megvilágítani a nyelvi reprezentáció jelenségét. Az objektum és a kép közötti viszony oly egyértelműnek tűnt, hogy a leképezési reláció szolgált a világ és a mentális szféra közötti referenciális kapcsolat mintapéldájaként. A leképezés csakis azért tölthette be ezt a szerepet, mert Wittgenstein magától értetődőnek tekintette, hogy a tényállások elemi összetevőkre bonthatók, s a kép elemei s ezek relációi pontosan és egyértelműen megfeleltethetők a világ egyszerű összetevőinek s ezek kapcsolatainak. Úgy tekintett a kép és a valóság közötti referenciális kapcsolatra, mint amit objektív módon meghatároz a logikai forma. Ez a meggyőződés tükröződött a "kétlépéses-modellben", mely az érzékelhető elemek objektív ismeretét, s ezek logikailag szabályozott kombinálását tételezte föl.

Ez az a föltevés, melyet kétségbe vont az aspektuslátás jelensége. Az aspektusok vizsgálata azt mutatta, hogy nem találhatók olyan azonosítható elemek, melyekhez az egyazon képhez tartozó különböző vizuális élmények hozzákapcsolhatók lennének, azaz nincs egyértelmű megfelelési reláció a látott tárgy és az annak leképezéseként előállt kép között. A képek aspektusait inkább konstituáljuk, mintsem regisztráljuk, s ebben a konstituálási folyamatban nem explicit szabályokra támaszkodunk, hanem gyakorlottságra, kontextusokra, szokásokra, általános háttértudásra. Eszerint a nyelv és a világ közötti referenciális kapcsolat magyarázata nem alapozható a képi reprezentációra, mivel a vizuális élmények és a valóság közötti kapcsolat maga is magyarázatra szorul.

A leképezési reláció ugyan továbbra is értelmezhető, de alkalmazhatóságának szférája jelentősen leszűkül. A színek és formák észlelését a tárgyak színe és formája határozza meg, a vizuális reprezentációnak ez a része ugyanúgy mentes minden logikai föltételtől, mint a fogfájás. De mindössze ennyi az, ami érvényben marad a Tractatus leképezéselméletéből. Az aspektusok észlelése már attól függ, hogy mire képes, mit tanult meg, mely dolgoknak "ura" valaki. (Vö. PU 301e) Wittgenstein le is vonja ebből a megfelelő következtetést: "itt nem lehet ugyanazzal az élményfogalommal dolgunk"; "a látás fogalma itt módosul". (PU 301d-e) A vizuális benyomások nem elégségesek a látottak meghatározásához, a látási élményekben interpretációk öltenek testet. Ugyanazon dolgoknak különb-különb aspektusait vesszük észre, attól függően, hogy milyen kontextusokba kerülnek, s önmagában véve egy látott kép meghatározatlan, mivel nem ismer- hetjük a jelentését. "Itt nagyon erős hasonlóság áll fenn egy izolált szó jelentésének tapasztalásával" (BPP II 375) — figyelmeztet Wittgenstein. Ha azonban a látott dolgot elképzelésekkel és gondolatokkal vesszük körül, mindig új aspektusait látjuk, annak megfelelően, amit köré költöttünk. "És itt szoros rokonság áll fenn »egy szó jelentésének megélésé«-vel." (PU 303c)

Köztudott, hogy a késői Wittgenstein megmutatta, hogy a szavak jelentése nem tekinthető egyszerűen a dolgok képének. A pszichológia filozófiájáról írott feljegyzéseiben, az aspektuslátás jelenségére támaszkodva azt mutatta meg, hogy még a látási élmények sem tekinthetők egyszerűen a tényállások leképezéseinek. Abban a vonatkozásban, hogy az egyes elemek jelentését nem egyszerűen mentális objektumok, hanem kontextusok és gyakorlottságon alapuló kompetencia biztosítja, a képi és nyelvi reprezentáció nem különbözik, s ezért egyik sem alapozhatja meg a másikat. "Ellentétben azzal, amit Köhler mond — éppenséggel egy jelentés az, amit látok. " (BPP I 869)

 



SUMMARY

[Cikk eleje | Cikk vége | Summary | Jegyzetek ]

 

The Duck-rabbit. Wittgenstein and the Semantics of Aspect-seeing

The question of »how our visual experience is related to the objects seen?« was not raised by the young Wittgenstein. It seems that at the time of writing the Tractatus he thought that seeing as a physically and physiologically determined act was not in need of any semantical explanation.

In his later remarks on the philosophy of psychology, however, he scrutinized visual phenomena, namely "aspects", indescribable as being triggered by the objects alone. Aspects such as the "duck" or the "rabbit" of the Gestalt psychologists' "duck-rabbit" drawing forced Wittgenstein to investigate the relation between visual experiences and reality. In the course of this investigation he had to realise that this connection is to be constituted just like that of between words and reality. As words do not denominate individual things owing to some ?depiction relation" visual experiences do not simply depict well-defined objects. In this essay I seek to present how Wittgenstein located the concept of "aspect-seeing" among the empirical concepts and what solution he offered for the problem of visual semantics.

 



JEGYZETEK

[Cikk eleje | Cikk vége | Summary | Jegyzetek ]

 

1 Köszönettel tartozom az Országos Tudományos Kutatási Alapnak az e tanulmány megírásához nyújtott támogatásáért. (OZKA T 030037)vissza

2 Wittgenstein, L.: Filozófiai vizsgálódások, Atlantisz Kiadó, Budapest 1992; fordította Neumer Katalin. A Philosophische Untersuchungen (a továbbiakban: PU) II. részének szöveghelyeire a szokásos módon hivatkozom: az oldalszám után következő betű azt jelzi, hogy az idézett szöveg az oldal melyik bekezdésében található (bár az oldalszámok a fenti magyar kiadásra vonatkoznak, mégis a bevett PU rövidítést alkalmazom).vissza

3 Wittgenstein nem korlátozza az "aspektus" fogalmát a vizuális szférára. Mivel azonban messze legtöbb példája a látás területéről származik, a következőkben csak az "aspektuslátás"-ra koncentrálok.vissza

4 Wittgenstein, L.: Logikai-filozófiai értekezés, Akadémiai Kiadó, Budapest 1989; fordította Márkus György.vissza

5 Wittgenstein, L.: Bemerkungen über die Philosophie der Psychologie, Bd.I. (szerk. G. E. M. Anscombe - G. H. von Wright), Basil Blackwell, Oxford 1980) (BPP I-II).vissza

6 Az utolsó mondat fordítását némileg módosítottam - L. J.vissza

7 Wittgenstein, L.: Letzte Schriften über die Philosophie der Psychologie (ed. G. H. von Wright - H. Nyman), Basil Blackwell, Oxford 1982. (LP I)vissza

8 A fordítást kissé módosítottam - L. J.vissza

9 A magyar fordításban szereplő "üvöltés" szót "rikoltás"-ra cseréltem, mivel az előbbi inkább folyamatra, az utóbbi inkább mozzanatra utal, s így alkalmasabb az aspektus észrevevésével járó meglepődés kifejezésére - L. J.vissza

10 A terminológiai egység megtartása érdekében, a magyar fordításban szereplő "tudósítás"-t "beszámoló"-val helyettesítettem - L. J.vissza

11 Wittgenstein, L.: Zettel (hg. v. G. E. M. Anscombe - G. H. von Wright), Ludwig Wittgenstein: Schriften 5, Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main 1970. (Z)vissza

12 A fordítást kissé módosítottam - L. J.vissza

 

[Cikk eleje | Summary | Jegyzetek ]