WERNER CAHNMAN: EGY TÖNNIES-KUTATÓ

MÜNCHENBŐL

TARR ZOLTÁN

[ Cikk vége  | Resümee | Jegyzetek | Bezárás]

 

Bevezetés

Az 1938-ban írott Önéletrajzában, mely egészen harminchatodik életévéig összegzi németországi élet- és munkatapasztalatait, Werner Cahnman röviden beszámol személyes és tudományos tevékenységéről. Egy neves kortárs beszámolójával is rendelkezünk személyéről: ezt a szintén számkivetésben, Zürichben élő Thomas Mann naplójában találhatjuk, akinek bejegyzése 1935. július 5-éről így hangzik: “Estefelé a müncheni Dr. Cahnman látogatása; fiatal zsidó, fölvidítóan délnémet és még okos is, akivel 8 óráig - nem igazán kellemesen — társalogtunk a német dolgokról.”1

Miután a sármos és értelmes fiatal zsidónak menekülésszerűen el kellett hagynia Németországot, Werner Cahnman száműzetésben élt és dolgozott az Egyesült Államokban, egészen 1980-ban bekövetkezett haláláig. Azt, hogy a “száműzetés” szó használata jogos-e, néhányan vitatják. Újabban egy, a Columbia egyetemen tartott előadáson hallottam Edmund Leitest, a Berlinből emigrált kremlinológus, Nathan Leites fiát, aki azt mondta: apjának soha nem volt száműzetés-tudata. A másik oldalon Theodor W. Adorno, Amerikában írott könyvének, a Minima Moraliának a “Reflexiók egy megkárosított életből” alcímet adta. Ebben a következőket írja: “Minden értelmiségi, kivétel nélkül, károsodott a száműzetésben, s jól teszi, ha ezt maga is elismeri. [...] Kisajátították a nyelvét és megvonták tőle azt a történelmi dimenziót, melyből tudása erejét nyerte.”2

Életem több mint felét magam is száműzetésben töltve, nem véletlen, hogy egyetértek Adornóval. Cahnmannal való személyes ismeretségem és a munkáival való tudományos foglalatosságom azt az állítást erősíti, hogy ő is egy száműzetésben élő értelmiségi volt. Ebből kiindulva esetében “a jövő lerombolásáról” beszélhetünk, vagy legalábbis az akadémiai életpálya kisiklásáról. Az általa megjelentetett írásokat és a hagyatékot — melyet részben a German Jewry és a Weber and Toennies3 című két kötet tartalmaz — olvasva vigasztalásul joggal mondhatjuk azt, hogy a rombolás szerencsés módon nem sikerült teljesen.

Ha Hegelnek igaza van, s “ami az egyént illeti, mindenik korának gyermeke; így a filozófia is, a saját kora gondolatokban megragadva4, mondhatnánk, hogy Cahnman munkái a kor szinte minden problémáját multidiszciplináris sokrétűségükben tárgyalják: rasszizmus, a barbárság föltámadása a költők és gondolkodók országában, migráció, száműzetés, különböző népek együttélésének lehetősége, geopolitika, demográfiai elmozdulások, továbbá elméleti viták és értelmezések Schelling, Weber vagy Tönnies munkáit illetően, és több efféle. Néhány írása jól láthatóan önéletrajzilag érintett, különösen ami a német és zsidó témákat illeti. Nem fölösleges, ha emlékezetünkbe hívjuk Simmel fáradozásait az “idegen”-ről és az “idegenlét”-ről. Simmel szerint “az idegenlét [...] természetesen egy egészen pozitív kapcsolat, egy különös kölcsönhatás-forma”.5 Mint az idegen különös jellemvonásait, a mozgalmasságot és az objektivitást emeli ki, mindkettő bizonyosan rendkívül hasznos a társadalomtudós számára. Cahnman ilyen mozgalmasságról tett tanúbizonyságot, amikor olyan különböző dolgokról írt, mint az Élet Dachauban (nem önként), vagy Egy német zsidó egy néger-egyetemen. Mint idegen s a világok és kultúrák közötti vándor, mindig megpróbálta a pozitívat hangsúlyozni, állandóan a közvetítő szerepét játszani, s ezzel egy elveszett világ, ti. a német zsidók szociológiáját és történelmét közvetíteni. Éppilyen fontos volt számára Weber és Tönnies gondolatainak és elméleteinek közvetítése; fáradozásai valójában lényegileg járultak hozzá az ún. “Weber- és Tönnies-reneszánsz”-hoz.

 

I. Cahnman életútja

Az első rövid, Cahnmanról szóló monográfia, melynek szerzője Cahnman egyik barátja és kollegája a Rutgers Egyetemen, Joseph B. Maier6 professzor, aki maga is lipcsei német-zsidó emigráns, Cahnman életét négy, világosan behatárolható periódusra osztja, melyeket minden további nélkül elfogadhatunk és követhetünk. Az első vagy német periódus a müncheni éveket öleli föl, egy nagypolgári, asszimilált német-zsidó családi és rokoni kör közegében. Az, hogy a szülők eltérő hagyományokat hoztak magukkal, fontos. Az apa és szinte minden rokona kisebb helyekről származtak (mint pl. Rheinbischofsheim); egyszerű zsidóságot közvetítettek, szeretetteljes és szentimentális családi és közösségi kötődéssel. Ezért nem volt véletlen, hogy Cahnman első publikációja a Zsidóság és népközösség címet viselte.7 Mint ahogyan maga is megjegyezte, apjától nem pusztán a zsidó közösségi érzést örökölte, hanem egy történeti érzékelőképességet és a “participant observer”(résztvevő megfigyelő) perspektíváját is, melyhez élete végéig hű maradt. Ezzel ellentétben édesanyja müncheni, világi-asszimilált nagypolgári családból származott, melynek tagjai megtették a német képzési utat, elkötelezték magukat a német kulturális javakkal, s azt mint sajátjukat tekintették. A festő Julius Schülein, a “müncheni új szecesszió” egyik alapítója Cahnman nagybátyja volt. Éppúgy mint Max Weber esetében, Werner szülőháza is művész, értelmiségi és politikai személyiségek, különös politikai nézeteket valló emberek: szocialisták, feministák, cionisták stb. találkozóhelye volt. Cahnman zsidóságról és zsidó közösségről szóló olvasmányai több irányba terjedtek ki és több témát öleltek föl: történelem, filozófia, de számokkal és adatokkal teli demográfiai tanulmányok is. A német-zsidó szimbiózis problematikus karakterére korán fölfigyelt.8 A zsidókérdésre vonatkozó figyelmeztetései jól kivehetően befolyásolták Leo Baecket, Franz Rosenzweigot és Martin Bubert is. A Zsidóság és népközösség, mint említettem, a zsidóságról akkoriban alkotott fölfogásának első manifesztuma volt, melybe a következő elemeket vonta be: romantikus filozófia és történetírás, politikai demokrácia és zsidó etnicitás. Cahnman “a kor kihívásaként” fogta föl “a német népközösség és a zsidóság közötti modus vivendi megtalálását”. Ekkor jutott arra a meggyőződésre, hogy nem csak saját zsidóságának “föladása” (azaz az asszimiláció) és a közönséges nacionalizmus közötti választás létezik. Optimizmusa azon a szociológiai megállapításon nyugodott, hogy “a zsidóság, főképp a német, noha sajátos jellemzőkkel bíró szociológiai csoport, de nem szigorú értelemben vett nemzet”. A kérdés megoldása mindenesetre Németországtól, azaz a német népközösségtől függő maradt.

Cahnman röviddel ezután, 1927-ben promovált a müncheni egyetemen, Otto von Zwiedineck-Südenhorst professzor vezetése alatt. Az ökonómiai pesszimizmus és a ricardoi rendszer9 címet viselő disszertációját, egy “tudományszociológiailag orientált irodalomtörténeti tanulmányt” Max Weber emlékének ajánlotta, s nyelvezetében is Max Weber befolyásáról árulkodik. A munka ugyanis az optimizmus és a pesszimizmus fogalmának “a hatalom és az ökonómiai törvény analógiája szerinti” fölvázolásával kezdődik, s a létre illetve az akaratra vonatkoztatott értéktartás megkülönböztetésével folytatódik. E definitorikus fölosztás értelmében a pesszimisztikus alapbeállítottság két különböző típusát mutatja be az ökonómiai probléma kifejtésében: “az akarat-pesszimizmus [...] a lét-optimizmus bázisán (mint pl. a klasszikusok és az egész liberalizmus)” és “a lét-pesszimizmus az akarat-optimizmus által” válik elviselhetővé (mint pl. a klasszikusok kritikusai, a reformerek, az intervencionisták).

Életének második periódusát (1928-1940) egyfajta “szociális gondozó”-ként való tevékenysége fémjelzi. Az 1938 júliusában írott Önéletrajzában (melyet kivándorlása előkészítésekor készített) Cahnman a következő eseményeket sorolja föl: a promoválás (magna cum laudéval) után rövid ideig az apja üzemében kereskedőként tevékenykedett; a Berlini Ipari és Kereskedelmi Kamaránál tudományos segédmunkatárs, 1928 nyarától 1930 teléig a kieli Világgazdasági Intézetnél előadó, és végül dolgozott a Zsidóhitű Német Állampolgárok Központi Egyesületénél, legutóbb mint a Bajor Országos Szövetség jogtanácsosa Münchenben. A hatalomátvétel után, pontosabban 1934 januárjában a Központi Egyesület tevékenységét betiltották. Mint arról maga is tudósít, Cahnman éveken keresztül foglalkozott tudományos, írói és tiszteletbeli (a zsidó közösségben végzett) munkákkal. A müncheni Izraelita Hitközség szociális és statisztikai föladatokkal bízta meg 1937-ben, egy kivándorlási kartoték és egy folyamatos közösség-statisztika elkészítésétől a bajor archívum kezeléséig és fölügyeletéig; emellett a zsidó tanház docense volt. Ezekben az években minden fáradozása (melyekhez különböző külföldi utazások — többek között Palesztinába, Ausztriába és Svájcba — is tartoztak) a napi kihívásokra korlátozódtak, azaz zsidó polgártársainak segítésére, a hitközség támogatására és a kulturális javak mentésére. Hat nehéz éven át, a náci uralom alatt teljesítette Cahnman ezt a részben nem veszélytelen föladatot, egészen Dachauba való hurcolásáig, majd szabadonengedése után, az 1939-ben Angliába, majd 1940-ben az Egyesült Államokba történt kivándorlásáig. A zsidók Münchenben 1918-194310 című följegyzésében megjegyezte, hogy a hetvennyolc értekezésből, emlékiratból stb., melyeket 1926-1938 között jelentetett meg, csak tíz foglalkozott ökonómiai és demográfiai problémákkal, a többi zsidó témákkal, mint pl. a zsidók szociológiája Németországban és a Duna térségében, Kelet-politika és Palesztina-ismeretek. A Heinéről, Herzlről, Rosenzweigról, Wassermannról, Hofmannstahlról stb. szóló munkák a német-zsidó és osztrák szituációt tárgyalták, és a zsidó önmeghatározást voltak hivatottak szolgálni. Mint Cahnman hangsúlyozta, ezen írások némelyike személyes-programatikus volt, de mind az akkori helyzetből jött létre; ma mindet haszonnal forgathatjuk az újkori történelem értelmezéseként és megvilágításaként.

A harmadik periódus Cahnmannak az Egyesült Államokba érkezésével kezdődött. Egy nyári szeminárium után, melyet bevándorolt értelmiségieknek tartottak az északi parton, mint “race and culture” (faj- és kultúra)-specialistát a chicagói egyetemre irányították. Az ún. “Chicago School” legjobban ismert szociológusai közé tartozott Everett Hughes, Redfield, Blumer és Louis Wirth. Cahnman a mentorát Robert E. Park személyében találta meg, aki mélyen befolyásolta, s vezetése alatt több cikket is írt. Később néhány évre követte Parkot a Fisk, Vanderbilt és Atlanta egyetemekre is, de soha nem vetette meg lábát az akadémiai körökben. Noha a zsidó professzorok akkoriban még ritkák voltak az amerikai egyetemeken, ma már a tanerő 80%-át alkotják.

Cahnman ennek következtében azon fáradozott, hogy legalább a kifejezetten zsidó tudományos körökhöz bejárást találjon. A judaisztika amerikai doyenje, Salo W. Baron, a Columbia egyetem professzora és a Journal of Jewish Studies kiadója volt az első, aki Cahnman egyik, Theodor Herzlről szóló írását megjelentette.11 Mivel Cahnman éppúgy fáradozott azon is, hogy az amerikai zsidó közösséghez bejárást találjon, különböző zsidó szervezetekkel és újságokkal lépett érintkezésbe. A Jewish Frontier és a Menorah Journal sok tanulmányát megjelentették. Teljesen odatartozónak csak az ötvenes években érezte magát, mikor a The Reconstructionist fölvette a szerkesztői közé. Ezzel egyidőben több tiszteletbeli állást is betöltött, így például a Conference on Jewish Social Studies igazgatóságában és az amerikai külügyminisztérium kommunikáció-osztályán, ahol mint “Senior Analyst” tevékenykedett.

Cahnman negyedik priódusa életének utolsó húsz évét öleli föl. Noha továbbra is úgy tekintette magát, mint “idegent” az akadémiai körökben, végre szerencsésen megvetette lábát a felsőoktatásban. Először szociológiát adott elő a Hunter College-ban (1956-59), majd a Yeshiva Universityn (1958-1962), mindkettő New Yorkban. Mint megjegyezte, barátja, Dr. Joseph Maier professzor, aki akkoriban a newarki Rutgers Egyetem szociológiai szakterületének vezetője volt, végre “megmentette a szociológia számára”, azzal, hogy 1962-ben meghívta professzornak. Innen 1968-ban vonult nyugdíjba. Cahnman ezen túl vendégprofesszor volt még a New School for Social Research-ön, saját müncheni “Alma Mater”-ében és a Michigani Egyetemen.

Cahnman életének utolsó két évtizede életútjának második periódusához hasonlított: tudományos, tiszteletbeli, karitatív tevékenységgel teli évek voltak. Tönniesről, Brentanóról vagy Simmelről szóló írásaihoz saját amerikai helyzetének — nemcsak mint zsidó emigráns, hanem mint európai tradíciójú s ezzel Tönnieshez közel álló társadalomtudós — fölismeréséből nyert ösztönzést. Mindezt Cahnman egy rövid ismertetésben a következőképpen magyarázta meg: “A tönniesi szemléletben [...] az elmélet arra szolgál, hogy a valóságot megvilágosítsa, ellentétben Durkheim eljárásával, aki a valóságot használja arra, hogy az elméletet verifikálja.”12 Arra törekedett, hogy meghatározza Tönnies helyét az amerikai szociológiai diszkusszióban (erről bővebben fejtegetésem harmadik részében). Cahnman további fő érdeklődése a szociológián belüli történeti perspektíva problémáját érintette. Az ASA-ban a történeti szociológiai szekció hatvanas-évekbeli megalapítása után Cahnmant választották első elnökké. Éppúgy társkiadója volt az 1964-ben megjelent Sociology and History13 című nagyszerű antológiának. Tönniesi szemlélet és történeti perspektíva tünteti ki 1965-ben íródott nagyszabású esszéjét is, mely a következő címet viseli: A zsidóellenesség gazdasági és társadalmi okai. Az esszé befejezésében újra fölbukkan életének vezérfonala: “Bárhová is pillantunk”, írja, “a zsidó a szellemi és anyagi javak közvetítőjeként tűnik föl.” A közvetítő egyszersmind kívülálló, “akiben nem akarunk bízni, mégis szívesen fordulunk hozzá ott, ahol sebeket kell begyógyítani”.14 Az elméletről a gyakorlatra áttérve nagy igyekezetet fordít egy olyan társadalom megalapítására, melynek a zsidók és németek közötti megértést és a közös munkát kell lehetővé tennie. A The Rashi Association for the Preservation of Jewish Cultural Monuments in Europe neve alatt Cahnman hidat épített az egykori német-zsidó emigránsok és a német, osztrák és olasz közösségek között is. A wormsi zsidó tanház épületének újrafölállítása volt első törekvő célja.

Az 1970-es években számtalan vizsgálódás és közösség-orientált tanulmány született, pl. a vegyesházasságokról, etnicitásról, zsidó közösségek és környezetük közötti konfliktusokról. Utolsó nyilvános előadását Kielben tartotta a Tönnies-szimpóziumon 1980-ban. Még tanúi voltunk, ahogyan már a halálhoz közel, utolsó energiáit összegyűjtve előkészült a szimpóziumra. Nem sokkal Németországból való visszatérése után, 1980. szeptember 27-én halt meg rákban. Két kész kéziratot hagyott hátra, az egyiket A szociológia története, a másikat Zsidók és nem-zsidók: kapcsolatuk történeti szociológiája (“Jews and Gentiles”) címmel, melynek megjelentetését most a German Jewry kiadói készítik elő.

 

II. A zsidóság története és szociológiája

Werner Cahnman életrajza számtalan vizsgálódást ölel föl, melyek a zsidó exisztencia különböző aspektusaival foglalkoznak, éspedig történeti és társadalmi struktúrájában egyaránt. Mindezek a munkák személyes élményeivel, a családot vagy a rokonokat érintő eseményekkel, a palesztinai és a szomszédos országokbeli utazásokkal és végül, először Németországban, majd Amerikában folytatott, kutatómunkájával összefüggésben jöttek létre.

Noha a szót soha nem használta, Cahnman arra törekedett, hogy a problémát totalitásában lássa. Ami a módszerét illeti, a történeti és a szociológiai nézőpontot igyekezett kombinálni. Egy hetvenedik születésnapja alkalmából készült interjúban e módszert a következőképpen magyarázta el: “Már mint fiatalember elégedetlen voltam a romantikus nacionalisták módszerével és szemléletével, mint pl. a zsidó történész Heinrich Grätzével, akinek a konfliktus-koncepciója úgy veszi, mintha a »gondolkodók és szenvedők« zsidó népe egyedül és kizárólag más népek kegyetlenkedésének és álnokságának lenne az ártatlan áldozata. Ez számomra nem tűnik úgy, hogy megfelel a valóságnak. Amikor fölismertem, hogy pl. a kereskedő és a paraszt egyszerre élnek szimbiózisban és konfliktusban, megkönnyebbültem. [...] A zsidó nép, legyen ez Izraelben vagy a diaszpórában, más népek között él. Az intim szimbiózis és a kemény konfliktus feszültségét úgy tekintem, mint a zsidó történelem vezérfonalát. Azt mondhatnám, mindannyian posztcionisták vagyunk.”15 Szimbiózis és konfliktus Cahnman számára döntő, egymással összefonódott fogalmak. Természetesen fő érdeklődése Németország, ahol az újkorban létrejött egy szimbiózis, és ahol a konfliktus a Holocaust iszonyatáig fajult.

Joseph Maier és Judith Marcus professzorokkal kiadtuk Cahnman német zsidóságról szóló írásainak reprezentatív válogatását, German Jewry. Its History and Sociology (1989)16 címmel. Engedjék meg a mellékes megjegyezést, hogy ezen esszégyűjtemény iránt még egyetlenegy német kiadó sem érdeklődött. Ez különösen sajnálatosnak tűnik számomra, amikor középszerű és ideológiailag “díszített” dolgok jelennek meg, s a gondosan, empirikusan alátámasztott és tudományos akríbiával megalkotott tanulmányok, mint Cahnmané, kizárva maradnak a zsidókérdés németországi diszkussziójából. Most csak néhányra szeretném fölhívni a figyelmet, melyek véleményem szerint Cahnmanra mind tematikailag, mind metodológiailag jellemzők.

Amaz 1943-as kultúrszociológiai írásában, mely A német-zsidó történelem három régiója címet viseli (csak angol változatban érhető el)17, Cahnman tipológiailag egy történeti és regionális megkülönböztetést fejleszt ki tézisének megerősítéséhez, mely szerint nincs egységesen zajló német-zsidó történelem. Történetileg két fázist különböztet meg, ti. egy német-franciát és egy német-lengyelt. Az első fázis, “a német zsidóság korai története” szempontjából döntő a falusi árukereskedés gazdasági fölemelkedése a világi állam — beleértve a hadsereg — szükségleteinek kielégítésén át az abszolutisztikus állam “udvari zsidajáig”. “A szociális fölemelkedés”, mondja Cahnman, “együtt jár a világi képzés megszerzésével. Az emancipációt a rabbik elutasították, a bankárok azonban üdvözölték. Ez az ellentmondásos összefonódás [...] a modern németországi zsidó történelem kezdeteinél állt.”18 Ami a második fázist illeti, a keleti zsidó ortodox közösség egy sajátos kört képez. Ez a csoport, mondja Cahnman, “későn lépett a porondra és nem rendelkezett sem financiális erővel”, sem közösségmeghatározó szereppel.

A regionális különbség Cahnman szerint komplexebb képet mutat; itt különböző letelepedés-történettel, foglalkozási tagolódással és mentalitással van dolgunk. Mondhatjuk, hogy “az északkelet-német, délnyugat-német és délkelet-német zsidóság összejátszása hozta létre azt az orkesztrációt, amely a modern német zsidóság lényegi jelentését alkotja”, ahol “a nyilvánvaló szellemi és szervezeti vezetés az északkelet-német zsidóság kezében van”.19 Cahnman itt a tér, regionalizmus és geopolitika iránt világos érzéket mutat, amely a müncheni egyetemen dolgozó tanárainak tartós befolyását tanúsítja.

A fogalmak képzése és pontosítása, ami Cahnman számára mindig lényeges törekvés, A pária és az idegen: fogalmi tisztázás20 (1974-ben egyszerre jelent meg német és angol nyelven) című előadásának — melyet 1973-ban tartott a tübingeni egyetem szociológiai szemináriumán — képezi tárgyát. Itt a posztemancipatorikus periódus, zsidók és a kormányzat közötti viszonyának történeti és szociológiai analízisét nyújtja. Egyúttal a weberi, tönniesi stb., majd a Lewis Coser, Hannah Arendt által módosított fogalmakat veti alá szigorú vizsgálatnak. Cahnman arra a végkövetkeztetésre jut, hogy “a »pária« fogalma a weberi értelemben a zsidó társadalomtörténet számára nem, vagy csak fönntartásokkal alkalmazható”. Hannah Arendt fogalma ezzel ellentétben az emancipáció korszakának zsidó értelmiségijei esetében találó, s ezzel egy pusztán szubjektív valóságra utal. Mindezekkel szemben az “idegen” fogalma az egész zsidó társadalomtörténetre érvényes, mondja Cahnman, “különösen amikor kiterjed a »közvetítő« fogalmára is. Az idegen fogalma a marginalitás fogalmát is magában foglalja.” Az előadás zárómondata Cahnman élettapasztalaként érvényes: “Az »idegen« kívülálló, akit bizalmatlansággal fogadnak és aki ellenséggé válhat. De az »idegen«, mint »közvetítő« szomszéd, barát, segítő és gyógyító is egyben.”21

Cahnman hetvenes-évekbeli írásaiból kettőt a németországi zsidók társadalom-történetírásának helyreigazítására szánt. Mindkét, A zsidó kézművesosztály szerepe és jelentősége (1972), és A falusi és a kisvárosi zsidó mint típus (1974)22 című esszében a zsidók szociális struktúrában elfoglalt helyzetét dolgozza ki. Cahnman egyrészt arra törekszik, hogy a posztexilikus zsidó gazdasági életről alkotott hibás képzeteket egy új empirikus kutatás alapján korrigálja. Másrészt ezek a tanulmányok kiegészítésként, vagy helyesebben mint “case studies” (esettanulmányok) szolgálnak a német zsidóság történetében jelenlévő regionális különbözőségről, sőt mi több, Tönniesről és annak szociális vándorlást illető elméletéről alkotott fölfogása számára. Cahnman így ír e szociális réteg típusáról: “A falusi zsidó életvezetésében és szellemi tartásában a közösség és a társadalom alapformái keverednek, s éppígy tér és idő megfelelő, de nem azonos kategóriái is.””23 Amit végül is magunk előtt tudhatunk, az a történelem, a szociológiai fogalomképzés (Weber ideáltípusa) és a “participiant observer” módszerének szerencsés szintézise.

Egy másik, de nem kevésbé szerencsés módszerre törekszik Cahnman A müncheni zsidó közösség hanyatlása 1933-38 (1941) című angol nyelvű tanulmányban és a nagyszabású A zsidók Münchenben 1918-43 (1979-ben németül megjelent) című esszében.24 Az első műben pozitivisztikusan írja le a müncheni hitközség demográfiai struktúráját és a náci politika pusztító következményeit a déli területeken. Ehhez a közösség 1938. évi népszámlálási adatait használja föl. Mivel maga is értett a közösségi munkához, az eredményt jól alkalmazott szociológiaként jellemezhetjük. Tudósítása a müncheni közösségről részben saját családtörténetére, demográfiai adatokra, a zsidó közösség rétegződését illető vizsgálataira, és végül személyes tapasztalatára és szülővárosa zsidó közösségének védelmében végzett munkájára támaszkodik.

Cahnman munkáit a német-zsidó szimbiózis éppoly sokféle kifejezési formájaként is értelmezhetük. Ehhez mindenekelőtt a neves és kiváltképp tisztelt zsidó személyekről — elkezdve a nagynénjével, Clementine Krämer írónővel, aki a hagyományos zsidó értékek “pénztárosa” és a szociális gondozás szorgalmazója s kezdeményezője volt, egészen a megbecsült tanárig, Martin Buberig, éppúgy Theodor Herzlről, Ludwig Gumplowitzról stb. — szóló cikkei tartoznak. E személyiségeket abból a szempontból vizsgálta, hogy vajon reprezentálják-e a zsidóságot, s ha igen, mi módon, s hogy egy kritikus időpontban hogyan kell zsidóként viselkedni.

Filozófiatörténetileg érdekes a német-zsidó szimbiózis témája nagyszabású késői művében: Friedrich Wilhelm Schelling és az új gondolkodás a zsidóságról (1975),25 kiegészítve egy kisebb német nyelvű írással, melynek címe Friedrich Wilhelm Schelling a zsidóemancipációról.26 Ez utóbbiban Cahnman “meglepőnek” tartja, hogy Schelling egy, a királynak írott levelében támogatta a zsidó teológiai fakultás megalapítását. Schelling, aki “Baaderen keresztül összeköttetésben állt a zsidó-misztikus tradícióval”, Cahnman szerint “keblében két lélekkel bírt”: “A keresztény romantikus filozófiai-teológiai világképében” a zsidó “megváltoztathatatlan mitikus figura” volt. De ugyanazt a filozófust “emberi és világnézeti szimpátia” kötötte össze a valóságos zsidóval. És ahogyan Cahnman angol nyelvű esszéjében összefoglalja, Schelling “filozófiai Biblia-értelmezésében, az idő és az örökkévalóság képzetének megértésében, s abban, ami a vallásos élmény lényegét alkotja, fölülmúlhatatlan” volt. És ezzel, mondja Cahnman, “zsidó hallgatói egyszerre megnemesítve és saját lényegükhöz hűen érzik magukat. Ez egy bensőből kiinduló emancipáció volt.”

 

III. Cahnman mint Weber és Tönnies közvetítője

Először is engedjék meg nekem, hogy egy észrevételt tegyek Weberről. Amikor Lukács György 1913-ban a habilitációján dolgozott, barátjának, Max Webernek rendszeresen elküldte a kész fejezeteket. Weber a következő írásos kommentárt küldte Lukácsnak: “Az, hogy miután az esztétikát megkísérelték a befogadó, majd most az alkotó »nézőpontjáról« művelni, s végre a »mű« mint olyan jut szóhoz, jótétemény.”27

Ezek után Weber egymás után azonosítja a három álláspontot,

(1) az alkotót,  (2) a művet,  (3) a befogadót.

Weber sémájának általam módosított verziója — egy köztes tag beillesztésével a (2) és (3) álláspont közé — a következőképpen néz ki:

(1) a mű,  (2) a közvetítés,  (3) a befogadás (die Rezeption).

A művet és a befogadást a következő okok miatt röviden fogom bemutatni: Cahnman Amerikában végzett társadalomtudományi fáradozásaihoz a kulcsot bizonyosan közvetítőként betöltött szerepe szolgáltatja. Emiatt a tárgyalás hangsúlya a (2) állásponton, a közvetítésen van.

1. A mű

Mindannyian tudjuk, hogy a Közösség és társadalom nem könnyű olvasmány. Könyvének nyolcadik kiadása előszavában Tönnies, mint “megöregedett író” (épp akkor töltötte be nyolcvanadik életévét) azt írja, hogy már első előszavában a “félreértő magyarázatoktól” óvott. Ugyanebben az értelemben írja Cahnman a Tönnies-művek angol nyelvű válogatásának bevezetésében, hogy “mindenki a Közösség és társadalomról beszél, de szinte senki sem olvasta el a könyvet végig, s azok, akik olvasták, legtöbbször jelentősen félreértik üzenetét”. Cahnman ismerteti a németországi félreértéseket, a húszas évektől Lord Dahrendorf értelmezéséig. A legtöbbször említett félreértést René Könignek tulajdonítja. Egyetérthetnénk Alfred Vierkandttal, amikor ezt írja: “A közösség. Sajnos e szó esetében nincs egységes nyelvhasználat [...] A diszkusszió spektruma Hans Freyertől a zsidó értelmiségiek állásfoglalásáig terjed, akik a »közösség« lényegét akarták vizsgálni, mivel azzal vádolták őket, hogy a közösség lényegéről atomisztikus fölfogással bírnak” (Der Morgen, 1932. augusztus),28 ellentétben a német “népi fölfogással”, mely szerint a “nép egy individuumok-fölötti közösséget” képez. Így kell érteni, amikor Rudolf Heberle, Tönnies veje A demokráciától a nácizmusig (1945) című tanulmányában Tönnies művére vonatkozóan a következőket írja: “a »közösség« ideája, mint az együttélés alapeleme” korunkban eltűnni látszik; ezért megmentésének gondolatát mint minden politikai és kulturális reformmozgalom fő feladatát a tömeg halálosan komolyan vette. A nemzetiszocialisták aztán az ún. népközösségükben (Volksgemeinschaft) a közösség pervertált fölfogását alkották meg.”(Csak mellékesen jegyezzük meg, Heberle tanulmánya a schleswig-holsteini választási eredmények analízisén alapult: a kerületektől a községi és a városi választásig, beleértve az 1932. júliusi birodalmi gyűlési választásokat; mint maga Heberle is megjegyzi, a schleswig-holsteini volt az egyetlen választókerület, ahol a nemzetiszocialista párt abszolút többséget ért el.) A tönniesi koncepció ezen fogalmi megromlása volt az alapja annak — így tudósít barátom és kollégám, Joseph Maier professzor személyes tapasztalatai alapján —, amiért Max Horkheimer és munkatársai Tönnies egy 1935-ből származó följegyzését, mely A munkához való jog címet viseli, egy előzetes megjegyzés kíséretében jelentették meg a Zeitschrift für Sozialforschungban. Az előzetes megjegyzésben elhangzik, hogy “Tönnies titkostanácsos kívánságát [...] követték [...], noha a probléma kiindulópontja és tárgyalása” számukra nem látszott a társadalomtudományos érdeklődés centrumában állónak. Mégis szerették volna tudni, hogy “Tönnies professzor, aki a német és nem-német egyetemeken tartósan befolyásolta a szociológiát, a jelenlegi szituációban tudományosan hogyan argumentál”.29

A Közösség és társadalom 1940-ben jelent meg angol nyelven, azaz 53 évvel később, mint a német nyelvű kiadás. A köztes periódus nem kifejezetten kedvezett a német kulturális javak amerikai megjelenésének. A “késői” szó több szempontból is találó: Amerikát is jellemezhetjük késői nemzetként. Nemcsak Tönnies, hanem a társadalomtudományok minden klasszikusa (Weber, Simmel, Lukács stb.) 40-50 év késéssel érkezett meg Amerikába. Ehhez a generációváltás is hozzájárult. Az idősebb tudós-generáció még mindent eredetiben tudott olvasni. Az 1945 utáni generáció már nem birtokolta többé a szükséges nyelvismeretet. Ha fordításokra vagyunk ráutalva, melyek a szöveg egyenes visszaadása helyett félreértéseket és félreértelmezéseket tartalmaznak (Parsons “vasketrece” csak egy apró példája ennek), egy mű megértésében minden további nélkül tetemes nehézségek adódnak. Minden kétség nélkül ez történt Tönnies esetében is. Cahnman úgy véli, csak így történhetett meg, hogy Tönnies szemlélete és fogalmai nyomot hagytak az amerikai szociológiában anélkül, hogy forrásuk ismertté vált volna.

2. Közvetítés

Az Egyesült Államokban a közvetítés négy fajtája létezik: (1) tanítás; (2) bevezetések a szociológiai elméletek történetébe; (3) szöveggyűjtemények, azaz válogatások eredeti írásokból (ún. Readerek); végül (4) interpretációk, monográfiák. Max Weber műveinek közvetítése például hosszú és kevésbé örvendetes történettel bír, mely a húszas években kezdődik, egyik-másik művének lefordításával. Weber fordításban mindig csak töredéket nyújt; sajnálatos utóhatásként Amerikában egy “atomizált és statikus” (atomized and static) Weberrrel van dolgunk, mint ezt Cahnman találóan megjegyzi.

Maga Cahnman a Tönnies-recepció 1977-ig tartó kusza és bonyolult történetét mesterien vázolta a Tönnies Amerikában című esszéjében.30 Néhány “közvetítőt”, mint Wirth és Park, személyesen ismert és biztosan beszélgetett velük Tönniesről. Cahnman joggal utal az amerikai szociológia tulajdonságaira, melyek mint közvetítést-gátló faktorok működtek: történelmietlen és anti-filozofikus szemlélete, egyrészt a spenceri pozitivizmushoz, másrészt Durkheimhez való vonzódása, a mikroszociológia előnyben-részesítése. A közvetítés-történetet azonban más irányba szeretném továbbvinni, éspedig az institucionális faktorok hangsúlyozásával.

A tanítás-általi közvetítés institucionális kontextusban előfeltételez egy tanszéket valamely, “graduate” programmal (MA, PhD) rendelkező elit-egyetemen, mint pl. a Harvard, a Yale és a Princeton a keleti parton, a chicagói egyetem középnyugaton és a Berkeley, a UCLA a nyugati parton. Tudvalevő, hogy Parsons a Harvardon saját, “perszonifikált Weber”-t adott elő graduális hallgatóinak, s így az egész államban terjesztette azt. Újabban azt tapasztaljuk, hogy eredetileg Tönniest is — mint “ősapát” — be akarta vonni a Structure of Social Action című művébe. A közvetítés eme fajtáját nem szabad lebecsülnünk az amerikai rendszeren belül, ahol az idegen nyelvű eredeti szövegek tanulmányozása szinte alig jöhet szóba.

Tanítótevékenységükkel összhangban ezen intézmények professzorai az egyetemistáknak fölkínált szövegek kiválasztása, a szociológia elméletével foglalkozó ún. szövegkönyvek, vagy különböző, az eredeti szövegeket fordításokban tartalmazó szöveggyűjtemények által (melyek esetében gyakran ők maguk a kiadók is) meghatározzák a közvetítés irányát. Újabban alkalmam volt több amerikai szövegkönyvet átnéznem, és minden esetben jelen voltak a kötelező Marx-Weber-Durkheim fejezetek, de nem sok — ha egyáltalán valami — Tönniesről. Még a legismertebb efféle szövegkönyv, melyet Lewis Coser — maga is német-amerikai Berlinből — készített, sem említi egyetlenegyszer sem Tönniest. Sőt mi több, egy új, német nyelvből fordított háromkötetes szövegkönyv Richard Munchttól, a Sociological Theory (1994) is csak négy sort tartalmaz róla.

A kérdés magától adódik: Miért Tönnies e hiányos közvetítése az akadémiai körökben? A válasz egyszerűen hangzik: egyetlen Tönniest kutató közvetítő sem birtokol tanszéket elit-egyetemen. Rudolf Heberle a Louisiana State Universityn volt professzor, Werner Cahnman csak életének utolsó évtizedében kapott tanszéket a Rutgers Universityn. A Harvard és a Columbia, ahol a szociológia európai klasszikusainak közvetítői uralkodnak, a szociológia szakterületének rangsorában a hetedik illetve a tizenötödik helyen állnak.

Ami a szociológia klasszikusainak interpretációját vagy monográfiáit illeti, úgy a közvetítés ezen fajtája is a közvetítő pozíciójához kötött marad. Kutatóegyetemeken örökös állást betöltő professzorok rendelkeznek idővel és alkalommal ahhoz, hogy egy tudományos monográfiával éveken keresztül foglalkozzanak Ehhez gyakran azt az előnyt is élvezik, hogy saját egyetemi kiadójuknál publikálhatnak. Mindezen nehézségek ellenére Cahnmannak és Heberlének is sikerült, hogy a tervezett kétkötetes Tönnies-válogatásnak legalább az első kötetét 1971-ben elhelyezzék az U. of Chicago Pressnél.

Werner Cahnman közvetítői tevékenységének koronája először is a fönt említett 1971-es publikációnak a fordítását és társszerkesztését illeti, melynek címe Ferdinand Toennies on Sociology: Pure, Applied and Empirical. Selected Writings, Werner Cahnman és Rudolf Heberle bevezetésével31: “Az első kötet”, áll ott, “a szöveggyűjtemény (Reader) sémáját ölti magára, s a második Tönnies munkájának különböző aspektusait érintő írásokat fog tartalmazni, továbbá e munka Marx, Spencer, Durkheim és Weber írásaihoz való viszonyát fogja dokumentálni.” A Cahnman által kiadott második kötet már nem Amerikában jelent meg, hanem 1973-ban Hollandiában, a Ferdinand Toennies. A New Evaluation, Essays and Documents32 címen. Miért Hollandiában? és milyen volt e kötet fogadtatása? Erre most nem tudok kimerítően válaszolni. A második kötetet egy szakértő recenzens a Contemporary Sociology-ban pozitívan értékelte: “Ez egy világosan megírt könyv a szociológia egy óriásáról, akitől a ma szociológusai is tudnának tanulni.”33 (Hamis remény?)

A szigorú akadémiai körökön kívül természetesen működnek tanulmányokat és recenziókat közlő társadalomtudományi folyóiratok, mint a közvetítés lényegi képviselői. A klasszikusok, Marx, Weber, Durkheim munkáit és a róluk szóló írásokat állandó jelleggel megvitatják és recenzálják. Ami Tönniest illeti, úgy 1995 áprilisában a Sociological Theory (épp az ASA egy folyóirata) adta hírül, hogy egy új sorozatot terveznek az “elhanyagolt teoretikusok”-ról, mint pl. Schumpeter, Spencer, Schütz, Veblen, Gurwitch és Tönnies. A következő számban ténylegesen megjelent egy tanulmány Tönniesről. Sajnos a legtöbb társadalomtudományi folyóirat számára kényelmetlen az idegennyelvű munkák tárgyalásának megbízatása. Miért? Először is, mert csak néhány, idegen nyelvi ismeretekkel rendelkező recenzens van, másrészt mert a tárgyalás meglehetősen céltalan volna, mivel a kollégák úgysem olvassák az eredeti szöveget, s a fordítás vagy a megítélés korrektségét nem tudják ellenőrizni.

Továbbá léteznek társadalomtudományi ülések, melyek jó alkalmat kínálnak a mindenkori közvetítésre. Az idei éves gyűlésüket az amerikai szociológusok Washingtonban a Community of Communities mottó alatt szervezték. Sok előadás hangzott el a “közösség” különböző aspektusairól, de egyetlen szó sem esett Tönniesről. Az ASA elnöke, a kölni születésű Amitai Etzioni, akit Dahrendorf megtett a “kommunitarizmus pápájá”-nak, félhetett a tönniesi Közösség és társadalom konkurrenciájától. Talán igaza van Ottfried Hoeffénak, aki 1995. március 15-én ezt írta a FAZ-ban: “A kommunitarizmus megmutatja, milyen méllyé vált a szakadék Észak-Amerika és Európa között. Egy társadalomelmélet számára, melynek vezérszava a »community«, Tönnies híres Közösség és társadalom című írása bizonyára épp idevágó volna. De az amerikaiak egyetlenegyszer sem idézték.”34

A filozófus Richard Rorty-nak nem kevésbé van igaza megállapításával, hogy “két akadály is van, mely kettéosztja az európai és az amerikai gondolkodást. Az első az, hogy az amerikaiak kevesebb történelmi könyvet olvastak és kevesebbet tudnak az eszmék történetéről, mint az európaiak. A másik Marx amerikai recepciója.”35

Befejezésképpen még néhány szó a hallgatókról és olvasókról, a befogadókról. Még emlékszünk arra, amikor a “közösség” ideája, egy egészen más világ utáni vágyakozás mindenhol jelen volt. Kommunák jöttek létre, különösen Amerikában, üdvözölték az “új ember”-t, az intézményeket elátkozták, s a hagyományozott kultúrát és tudományt megkérdőjelezték. A mozgalom az általános praxisra (fordítása: happening) orientálódott, azaz teóriaellenes volt, kevés, Marxtól Marcuse-ig jelenlevő kritikai elmélet kivételével. Három évtizeddel később, sok akkori egyetemistával a tantestületekben itt van Amerikában a “DWM” (“dead white males”) elvetése, a “Multikulti”, a “PC”. Ebben az atmoszférában a jelen pillanatban aligha jut hely Webernek (“imperialist” és “male chauvinist”), nem beszélve Tönniesről.

(A német nyelvű kéziratból fordította Utassy Krisztina)

 



RESÜMEE

[Cikk eleje | Cikk vége  | Resümee | Jegyzetek ]

Werner Cahnman — ein Tönnies-Forscher aus München

Das Lebenswerk von Werner Cahnman umfasst zahlreiche Untersuchungen diverser Aspekte der jüdischen Exiseanz, undzwar in deren geschichtlichen wie in ihrer gesellschaftlichen Struktur. Alle diese Arbeiten entstanden im Zusammenhang persölinchen Erlebnissen, Ereignisse die Familie und Verwandten betrafen oder Erkundungsreisen in die Nachbarländer und Palästina, und war schliesslich seiner andauernder Forschungstätigkeit zuerst in Deutschland und dann in Amerika geschuldet.

Cahnman selbst hat die verwickelte und verzwickte Geschichte der Tönnies Rezeptions bis 1977 in seinem Essay, “Tönnies in Amerika” meisterhaft geschildert. Er hat manche der “Vermittler”, wie Wirth und Park, persönlich gekannt und bestimmt mit ihnen über Tönnies diskutiert. Mit Recht verwies Cahnman auf Eigenschaften der amerikanischen Soziologie, die als vermittlungshindernde Faktoren wirksam waren: ihre unhistorische und anti-philosophische Sicht, ihre Neigung zu einem Positivismus ŕ la Spencer einerseits und Durkheim andererseits, sowie ihre Bevorzugung einer Mikrosoziologie schlechthin.

 



JEGYZETEK

[Cikk eleje | Cikk vége  | Resümee | Jegyzetek ]

 

1 Thomas Mann Tagebücher 1935-36, hg.v.Peter de Mendelssohn,Frankfurt 1978,167.o. Vissza

2 Theodor W. Adorno: Minima Moralia. Reflexionen aus dem beschädigten Leben, Suhrkamp, Frankfurt 1969, 32. o. Vissza

3 Joseph B. Maier - Judith Marcus - Zoltan Tarr (eds.): German Jewry. Its History and Sociology. Selected Essays of Werner J. Cahnman, Transaction Publishers, New Brunswick - Oxford 1989, és Joseph B. Maier - Judith Marcus - Zoltan Tarr (eds.): Werner J. Cahnman, Weber and Toennies. Comparative Sociology in Historical Perspective, uo. 1995. Vissza

4 Hegel: A jogfilozófia alapvonalai vagy a természetjog és államtudomány vázlata (ford. Szemere Samu), Akadémiai, Budapest 1972, 21. o. Vissza

5 Georg Simmel: “Exkurzus az idegenről”, in Soziologie, Duncker - Humblot, Berlin 1968, 509. o. Vissza

6 Joseph B. Maier - Chaim I. Waxman (eds.): Ethnicity, Identity, and History. Essays in Memory of Werner J. Cahnman, Transaction Publishers, New Brunswick - Oxford 1983. Vissza

7 Werner J. Cahnman: “Zsidóság és népközösség”, Der Morgen, 2. évf. 3. sz. 291-298. o. Vissza

8 Vö. Gershom Scholem: “A németországi zsidók szociálpszichológiájához 1900-1930”, in Rudolf von Thadden (Hg.): Die Krise des Liberalismus zwischen den Weltkriegen, Vandenhoeck-Ruprecht, Göttingen 1978, 256-277. o. Vissza

9 Werner Cahnman: Der ökonomische Pessimismus und das Ricardosche System, H. Meyer's Buchdruckerei, Halberstadt 1929. Vissza

10 Werner J. Cahnman: “A zsidók Münchenben 1918-1943”, Zeitschrift für bayerische Landesgeschichte 42 (1979), 2. sz. 403-461. o. Vissza

11 Werner Cahnman: “Tudós és látnok: Theodor Herzl és Ludwig Gumplowitz levelezése”, in German Jewry, 161-461. o. Vissza

12 Werner J. Cahnman (ed.): Ferdinand Toennies. A New Evaluation, B. J. Brill, Leiden 1973, 248. o. Vissza

13 Werner J. Cahnman - Alvin Boskoff (eds.): Sociology and History. Theory and Research, The Free Press, New York 1964. Vissza

14 Werner J. Cahnman: “A zsidóellenesség gazdasági és társadalmi okai”, in Judentum, Schicksal, Wesen und Gegenwart, II. k., hg. v. Franz Boehm-Walter Dirks, Franz Steiner Vlg., Wiesbaden 1965, 632-679. o. Vissza

15 Werner J. Cahnman, in: Reconstructionist. Vissza

16 Vö. 3. jegyzet Vissza

17 Werner J. Cahnman: “A német-zsidó történelem három régiója”, in German Jewry, 3-14.o. Vissza

18 Uo. Vissza

19 Uo. Vissza

20 Werner J. Cahnman: “A pária és az idegen: fogalmi tisztázás”, Archives Européennes de sociologie 15 (1974), 1. sz. Vissza

21 Uo., 177. o. Vissza

22 Werner J. Cahnman: “A zsidó kézművesosztály szerepe és jelentősége”, Archives Européennes de sociologie 13 (1972), 111-125. o. és “A falusi és a kisvárosi zsidó mint típus”, Zeitschrift für Volkskunde 2 (1974), 169-193. o. Vissza

23 Uo. Vissza

24 Vö. 10. jegyzet Vissza

25 Werner J. Cahnman: “Friedrich Wilhelm Schelling és az új gondolkodás a zsidóságról”, in German Jewry, 209-248. o. Vissza

26 Werner J. Cahnman: “Friedrich Wilhelm Schelling a zsidóemancipációról”, Zeitschrift für bayerische Landesgeschichte 37 (1974), 2. sz. 614-623. o. Vissza

27 Max Weber Lukács Györgyhöz, 1913. X. 3, in Georg Lukács: Briefwechsel 1902-1917, Corvina, Budapest 1982, 320. o. Vissza

28 Vö. 7. jegyzet Vissza

29 Ferdinand Tönnies: “A munkához való jog”, Zeitschrift für Sozialforschung IV (1935) 66. o. Vissza

30 Werner J. Cahnman: “Tönnies Amerikában”, in Wolf Lepenies (Hg.): Geschichte der Soziologie, 4. k. Suhrkamp, Frankfurt 1981, 82-114. o. Vissza

31 Werner J. Cahnman-Rudolf Heberle (eds.): Ferdinand Toennies on Sociology: Pure, Applied and Empirical. Selected Writings, University of Chicago Press 1971. Vissza

32 Vö. 12. jegyzet. Vissza

33 Hermann Strasser: “Ferdinand Toennies. A New Evaluation” (recenzió), Contemporary Sociology, September 1975, 345-347. o. Vissza

34 Ottfried Hoeffe: “Erkölcs javak nélkül. Aristotelés nem volt kommunitarista”, Frankfurter Allgemeine Zeitung 1995. márc. 15, 6. o. Vissza

35 Richard Rorty: “Filozófia, demokrácia után”, in Giovanna Borradori (ed.): The American Philosopher, University of Chicago Press 1994, 112. o.  Vissza

[Cikk eleje   | Resümee | Jegyzetek ]