MENCZER BÉLA: EGY KONZERVATÍV FEJLŐDÉSE 1

LEE CONGDON

[ Cikk vége  | Resümee  | Jegyzetek | Bezárás ]

 

Vannak olyan emberek, akikről el kell mondani, hogy életük elsősorban azért érdekes, mert megvilágítja egy korszak belső történetét. Hosszú élete folyamán (1902-1983) Menczer Béla mint nemzetközi újságíró, ismeretterjesztő történész és állítólagos kalandor nem vívott ki többet mérsékelt elismerésnél, de a forradalmi szocializmustól az ellenforradalmi konzervativizmusig való fejlődése figyelemre méltó megvilágításba helyezi e végéhez közeledő század szellemi válságát — amelyben addig ismeretlen méretű háborúnak, forradalomnak és tömeggyilkosságnak volt szemtanúja. Ez a fejlődés továbbá Menczer azon szokatlan képességét tükrözi, hogy fölismerje azt, amit ő a világi események túlvilági jelentőségének hitt.

Menczer Budapesten született, a Habsburg Monarchia utolsó időszakában. Túl fiatal volt ahhoz, hogy az első világháborúban szolgáljon, de elég idős ahhoz, hogy reagáljon lázadó természetének első lökéseire. Abban az időben, amikor a Monarchia a fönnmaradásáért küzdött, Menczer csatlakozott a radikális fiatalság szervezetéhez, a Galilei Körhöz, s amikor a háború és a Tanácsköztársaság gyors összeomlása után a Horthy Miklós tengernagy vezette kormányzat nem tudta megfékezni a fehérterrort, amely a baloldaliakat és a zsidókat vette célba, kinyilvánította áttérését a "forradalmi szocializmusra".2

Horthy ellenforradalmának gyűlölete annál is erősebb volt Menczerben, mert — noha gyakorló kálvinista családba született — édesapja legalább részben zsidó származású volt. Az idősebb Menczer Béla valójában Jászi Oszkár édesanyjának első unokatestvére volt; Jászi — a Huszadik Század híres szerkesztője, asszimilálódott zsidó — gyakran látogatta a Menczer-házat, és maradandó, bár nem meghatározó hatást gyakorolt Menczer szellemi fejlődésére. Tudjuk például, hogy a fiatalabb Menczer nagyra becsülte Jászi első könyvét, melyet Bécsben írt, miután 1919-ben elhagyta Magyarországot: ez a könyv a háború utáni Magyarország története illetve visszaemlékezés, amely magában foglalta a Horthy-rezsimnek és működésének keserű leleplezését is.3 Menczer — aki türelmetlenül várta, hogy valamilyen fölforgató tevékenységet végezhessen — és három barátja előadássorozatot szerveztek joghallgató társaiknak olyan bujtogató kérdésekről, mint például a modern Európa demokratikus/szocialista fejlődése.4

Ebben az időben a magyar törvények megkívánták, hogy azok, akik bármely olyan összejövetelt szerveznek, amelyen ötnél több ember van jelen, előzetes engedélyt szerezzenek be a rendőrségtől. Amikor 1922 elején a keményfejű Menczer megtagadta a törvénynek való engedelmességet, a rendőrség őrizetbe vette. A bíróság 18 hónapra gyorsan börtönbe vetette, amelyből tízet töltött le, mielőtt azzal a rendelkezéssel szabadult volna, hogy rendszeresen jelentkezik a hatóságoknál. Menczer hamar belefáradt ebbe a korlátok közé szorított életbe, hamis útlevelet szerzett, és útra kelt Bécsbe, a magyar emigráció akkori központjába. Nehéznek bizonyult azonban munkát találni az egykor büszke birodalmi fővárosban és 1924-ben Párizsba ment, s ez természetes választás volt tőle, minden francia dolgok szerelmesétől.

A következő öt évben Menczer nehezen szerezte meg a megélhetéséhez szükséges jövedelmet Párizsban úgy, hogy kommentálta a közép-európai eseményeket Léon Blum lapja, a Le Populaire számára, továbbá más olyan kiadványoknak, mint a Le Soir és a Le Quotidien.5 Ezekre az impresszív újságírói föladatokra Diner-Dénes Józseffel való kapcsolata révén tett szert, aki Blum bizalmasa és a magyar szocialisták párizsi Világosság csoportjának vezetője volt. Menczer nagyra tartotta Diner-Dénest, mint "ritka fajta szocialistát — a humán kultúra rajongóját, aki forradalmár és szívében [...]»nagy osztrák.« "6 Diner-Dénes a szocializmust vallásosan és profetikusan fogta föl, s ez csábította Menczert, aki mindig vonzódott a zsidók profetikus szelleméhez.7 Az 1920-as évek közepétől érdeklődését bizonyosan a múlt azon prófétáira összpontosította, akik a leginkább rendelkeztek látnoki képességekkel.

Menczer, amikor nem francia lapok számára írt, idejének nagy részét abban a kozmopolita körben töltötte, amely Károlyi Mihály — aki arisztokratából vált demokratává, és 1918-19-ben vezetője volt a rövid életű magyar demokratikus köztársaságnak — körül gyülekezett. Nagyrészt ennek eredménye volt az a kapcsolat, hogy érintkezésbe került más — orosz, bolgár, olasz és spanyol — menekült körökkel. Ez utóbbi csoport tagjaival — beleértve az író és filozófus Miguel de Unamunót — találkozva azt a véleményt alakította ki, hogy a spanyoloknak és a magyaroknak sok közös vonásuk van.8 De ekkoriban nem szentelt több gondolatot a dolognak, mert túlságosan elfoglalta Károlyi és Diner-Dénes támogatása, akik mindent megtettek a Horthy-kormányzat hitelének aláásására.

Ebben az erőfeszítésben Menczer szorosen együttműködött Illyés Gyulával, korábbi budapesti elvtársával és menekülttársával. Valójában az Ile St. Louis-n 1925-26-ban közös szobájuk volt Illyéssel, aki később a huszadik század egyik legkiválóbb költőjévé és irodalmárává lett. A két ifjú "hun"9 1926-ban még saját magát is meggyőzte arról, hogy közreműködhetnek az ellenforradalmi rendszer megbuktatásában egy olyan bizarr próbálkozás nyomán, amelyben a magyar politikai és katonai vezetők másfél milliárd hamis frank forgalomba hozatalával akarták megzavarni a francia gazdaságot.

Végül is nem lett komoly következménye az ügynek, úgy tűnik részben azért, mert a franciák nem akartak belefogni semmilyen akcióba, amely megsérti Locarno szellemét. Menczer kiábrándultan Párizsban maradt 1929-ig, mikor is a rendőrség, amely mindinkább aggódott egy lehetséges kommunista fenyegetés miatt, kiutasította "fölforgató tevékenység" miatt. Mivel németül majdnem olyan jól tudott, mint franciául, Menczer úgy határozott, hogy Berlinbe megy, "amely egyre fontosabbá vált és amelyről némi tapasztalatot akartam szerezni".10Berlinben — Isherwood híres történeteinek városában — Menczer egy bécsi sajtóügynökség tudósítójaként, a Volkshochschule és a Hochschule für Politik előadójaként, valamint a Die Welt am Montag és a Die Weltbühne — a "linke Intellektuelle"-k vezető orgánuma — Közép-Európa szakértőjeként tartotta fönn magát.

Nem tartott sokáig, míg Menczer fölismerte, hogy vágyaiban Németország sohasem léphet Franciaország helyére. Valójában megvetette ezt az országot, ahogyan azt bárki tisztán láthatja, aki elolvassa ügyetlen megjegyzéseit Hegelről a Weltbühnében. Menczer azt állította, hogy a porosz-német imperializmus Hegel filozófiájától nyerte inspirációját. Sajnos a "hegelianizmus nem állt meg a német nyelvhatáron"; ez volt a forrása a kommunizmusnak és a fasizmusnak egyaránt. "Mind a három az »objektív szükségszerűség« nevében jelentette be hatalmi igényét."11 Úgy vélekedett, hogy az ilyen történelmi fatalizmus mélyen a predesztináció protestáns fogalmában gyökerezik.

Menczer számára bizonyosan megkönnyebbülés volt, hogy röviddel Hitler hatalomra jutása után visszatért Párizsba. Azonban itt sok minden megváltozott az 1920-as évek óta, és —mindig éhesen az új tapasztalatra — 1934 nyarán tovább ment Londonba; eltökélten, hogy visszatér a Szajna menti városba. Bloomsburyben talált szállást, és itt maradt az elkövetkező hat évre. Magyar kapcsolatainak — mindenekelőtt a nemzetközileg ismert Károlyinak —köszönhetően sikerült meghívatnia magát a Lansdowne-házbeli szombati összejövetelekre, melyeken Henry Wickham Steed, a Times korábbi külügyi szerkesztője és a Habsburg Monarchia megrögzött ellensége elnökölt. Menczer kétségkívül azt remélte, hogy megkedvelteti magát Steeddel és a szalon más tagjaival azáltal, hogy megjelentet egy cikket a The Contemporary Review-ban, amely szembeszáll a Habsburg restaurációval.12

Nem arról van szó, hogy Menczer úgy írt, mintha opportunista volna. Önmagát továbbra is szocialistának tekintette, noha erőteljesen független típusnak. Így került a Munkáspártba, ahol a Nemzetközi Osztály tanácsadójaként és fordítójaként dolgozott; s 1936-tól 1938-ig előadásokat tartott a Workers' Educational Associationben.13 Előadásanyagainak egy részét abból a kutatásból merítette, amelyet Kossuth, Mazzini és Ledru-Rollin londoni emigrációjáról szóló könyvéhez végzett. Menczer sohasem írta meg ezt a könyvet, mert kutatásai megfosztották az 1848-49-es forradalmakra és így a Kossuthra és a magyar nacionalizmusra vonatkozó illúzióitól is. "Ha Kossuth pártja uralkodott volna — fogalmazott később — Ausztria fölbomlása ugyanazokhoz az eredményekhez vezetett volna az 1850-es években, mint amelyeket majd egy évszázaddal később láttunk: a pán-germán és pánszláv törekvések összecsapásához."14

Ahogyan Kossuth baloldali liberalizmusa iránti rajongása eltűnt, Menczer új érdeklődést alakított ki Eötvös József jobboldali liberalizmusa iránt. Kossuthtal ellentétben — aki elszegényedett, lutheránus nemesi családból származott — Eötvös báró volt és katolikus. Így — noha ugyanúgy, ha nem jobban, szerette a szabadság minden darabkáját, ahogyan Kossuth — nem osztotta Kossuth nacionalizmusát és Habsburg-ellenességét. Oktatási, művelődési és vallásügyi miniszterként dolgozott Batthyány Lajos rövid életű 1848-as kormányában, de Magyarországról Münchenbe távozott, amikor kitört a háború Ausztriával. A bajor fővárosban írta A XIX. század uralkodó eszméit.

Friss szemekkel újraolvasva Eötvösnek a szabadságról, egyenlőségről és a nemzetiségről szóló mesterművét, Menczer örömmel jegyezte meg, hogy a báró terminológiája "határozottan Hegel-mentes". Ezt a terminológiát — éppilyen határozottan — nem a francia forradalomból, hanem az angol alkotmánytörténetből kölcsönözte. Eötvös számára "az angol szabadság leginkább személyes szabadságot jelent; a hangsúly a »személy« szón van — az emberi személy középkori keresztény fogalmán".15Tocqueville-hoz hasonlóan — akit nagyra becsült — Eötvös is fölismerte, hogy az egyenlőség összeütközésbe kerül a szabadsággal; úgy hitte, hogy végső soron az egalitariánus igények erős és korlátozó központi hatalomhoz és a szabadság megszüntetéséhez vezetnek.

Eötvös úgy okoskodott, hogy a központi hatalom idővel a nacionalizmushoz fordul, mint legitimáló eszméhez, mivel a nacionalizmus volt a legerősebb a XIX. század uralkodó eszméi között. Menczert — Eötvösről írva — 1939-ben meglepte Eötvös próféciáinak pontossága, az egalitarianizmus kommunista és a nacionalizmus náci fölhasználása. Éppen ilyen fontos, hogy Menczer foglalkozott az Eötvös által javasolt gyógymódokkal, jelesül a szabadság és az emberi identitás ismételt megerősítésével, ahogyan azok a keresztény civilizációban szerepelnek. "A jövendő kreatív politikájának — írta Menczer — a személyiség védelmére kell irányulnia, szemben a nemzeti és az egalitariánus kollektivizmus önkényes beavatkozásával. Az ilyen politikának szükségképpen kereszténynek kell lennie."16

Menczer ezen nem azt értette, hogy teokráciát kellene létrehozni, hiszen fölismerte a szekularizáció visszafordíthatatlanságát. De éppen azért, mert az állam szekularizálttá vált, Menczer azt gondolta, hogy az emberi személyiség és az egyéni lelkiismeret a keresztény társadalomtól függenek; mindkettő keresztény, szekuláris — erkölcsi és politikai — aspektusában. "Jellemző a keresztény, nyugati médiumra — írta az 1930-as években —, hogy az embereknek (gondolkodásukban és erkölcsi érzületükben) úgy kell viselkedniük, mint akik az univerzális emberiség tagjai, nem pedig, mint bizonyos uralkodók alattvalói vagy egy speciális közösség részei."17

Bizonyosan ez volt az a mód, ahogyan Menczer — mint kulturális keresztény, részlegesen zsidó származással — viselkedni kívánt. És erre jó oka volt. "Amikor Izraelt szétszórták — írta az 1950-es években — maga az emberiség vált szellemi értelemben Izraellé."18 A zsidó-keresztény univerzalitás eszméje természetesen szemben áll azzal a protestantizmussal, amelyben született; mivel egyre inkább vonzotta Eötvös sorsa, nem adhatott katolikus instrukciókat Hitler féktelen háborúja elĹtt Lengyelország — és szeretett Franciaországa — ellen.

Menczert megrázta Párizs eleste, és szinte sohasem beszélt róla. "Ami az eseményeket illeti — írta Jászi Oszkárnak egy 1940. augusztus 10-én kelt hosszú és aggodalmas levélben —, nem tudom, hogyan fogom túlélni ezt. Június 17-én valóban semmi kedvem és vágyam nem volt erre. Azt gondoltam, hogy Párizs és Franciaország eleste határozottan több annál, amit el tudok viselni és eddig elviseltem, s bizonyára meg fogod bocsátani, ha nem próbálok saját változattal, és saját »magyarázattal« szolgálni a francia tragédiára." Menczer valójában föllelt egy magyarázatot a XIX. századi spanyol konzervatív Juan Donoso Cortés írásaiban. "Európa pontosan úgy bukott el, ahogyan Donoso Cortés különös géniusza előre megmondta: a szofisztikát demagógia, a demagógiát despotizmus, a despotizmust barbár invázió követte abban a pillanatban, amikor minden jobb szellemi és erkölcsi energiát megbénított a félelem..."19

Harmincas éveinek végén Menczer a fönnmaradás gondolatát nem tudta tovább periférián tartani, miközben a barbarizmus ellen folytattak háborút. "Szoros kapcsolatban vagyok De Gaulle tábornok francia szervezetével [vallotta be Jászinak]. Remélem, valamiképpen hasznukra lehetek, nem utolsósorban valamelyes arab tudásom révén. A Szabad Francia Haderő már tevékenykedni kezdett, ahogyan azt már valószínűleg olvastad a brit kommünikében. A tábornok néhány munkatársát még Franciaországban megismertem. Ami magát a tábornokot illeti, rendkívül ragyogó elme, s jelentékeny tudással rendelkezik nem csupán a katonai dolgokról, hanem a történelemről, a politikáról valamint Európa és a Közép-Kelet minden dolgáról, ahol is karrierje nagy része során szolgált [...]. De Gaulle ma az az ember, aki Jean d'Arc és IV. Henrik után Franciaország harmadik megszabadítója lehet a széteséstől és a katasztrófától."

Éppilyen előrelátóan és nyíltan megosztotta Jászival a jövőre vonatkozó reményeit és félelmeit. "Bizakodással tekintek a kép katonai oldalára. Németország 10 000 harckocsival és 10 000 repülőgéppel aratott győzelmeket; 20 000 harckocsival és 20 000 repülőgéppel fognak rá vereséget mérni. Ez meglehetősen egyszerű, és csupán idő kérdése. Sokkal kevésbé egyszerű Európa és az évszázad mélyen gyökerező szellemi, társadalmi és erkölcsi gonoszsága —melynek a hitlerizmus csupán múló és felszínes kifejeződése és szimptómája. A nácizmus végéhez fog érni, a »tömegek kora«", a brutális ösztönök, az ál-vallások és ál-tudományok el fognak tűnni, vagy legalábbis eltűnhetnek. Amit mi — olyan emberek, akik intellektuális, erkölcsi és vallási lelkiismerettel rendelkezünk — tehetünk, az nagyon kevés. Végigharcolhatjuk a csatát (a vége »keserű« lesz, még ha győzünk is), és megmenthetjük a lelkünket."20

Még augusztus vége előtt Menczer engedélyt szerzett rá, hogy csatlakozzon a Szabad Francia Haderőhöz, és hamarosan további kétezer emberrel együtt — magát De Gaulle-t is beleértve — úton volt Francia Nyugat-Afrika felé. Megérkezésekor részt vett Dakar sikertelen szabad-francia-brit ostromában, mely De Gaulle azon tervének része volt, hogy megvesse lábát a francia gyarmatbirodalomban. Majdnem további három évig az NCO katonájaként szolgált Francia Egyenlítői-Afrikában, ahol őrjáratokban vett részt a Csádtól Líbiáig vezető úton, és megkísérelte elhárítani a malária ismétlődő támadásait. Miközben — 1941 áprilisában — egy ilyen betegséget követően lábadozott és háborús tapasztalatain töprengett, meghozta azt a szellemi döntést, amely felé évek óta hajlott: fölvette és elfogadta a keresztséget, mint katolikus.21 Végül 1943-ban további szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították és visszaküldték Angliába, ahol a következő három évben De Gaulle tábornok német és kelet-európai sajtószolgálatát vezette.

Ez a munka 1946 májusában befejeződött és Menczer visszatért a polgári életbe, ahol szabadúszó íróként és francia újságok tudósítójaként kereste kenyerét, mielőtt végül a BBC szerkesztői állásánál kötött ki. Csak ekkor határozott úgy, hogy Angliát teszi végleges otthonává, ama tény ellenére, hogy éppen egy személyes válság közepén tartott. Katolikus hite növekvő feszültséget eredményezett környezetével és egykori szeretőjével, Ruth von Schulze-Gaevernitzcel, egy rendkívül intelligens nővel, akivel még 1930-ban találkozott Berlinben. Miután nem láttak reményt mélyülő elhidegülésük áthidalására, úgy döntöttek, hogy útjaik szétválnak, és 1947 júliusában Menczer feleségül vette Marjorie Ries-t, egy középiskolai franciatanárt, aki kilenc évig volt a beosztottja. Ries — aki katolikus volt és osztotta Menczer mély elkötelezettségét az egyház iránt — a háború alatt De Gaulle tábornok Vöröskeresztjénél szolgált.

Nem sokkal Menczer esküvője után Jászi — aki éppen utolsó magyarországi útjára tartott vagy arról érkezett — megállt Londonban. Menczer szerint misére jártak és hosszasan beszélgettek a katolicizmusról. Noha idős barátjának és rokonának nem volt szándékában áttérni, Menczer mégis arra a következtetésre jutott, hogy katolikus hajlandóságai és konzervatív szimpátiái vannak.22 Ez nem volt meglepő, mivel Menczer már korábban — egy 1945-ös londoni összejövetelen — összekötötte Jászi és Eötvös nevét.23 A katolikus báróhoz hasonlóan Jászi is fölismerte a nacionalizmus veszélyét, és síkraszállt az emberek univerzálisabb közössége mellett. Ugyancsak belátta az etika vallási — vagy legalábbis természetjogi — megalapozásának szükségességét.

És mégis, Jászi iránti nyilvánvaló nagyrabecsülése ellenére, Menczer már kezdett túllépni a homályosan katolikus jobboldali liberalizmuson egy határozottan katolikus reform-konzervativizmus felé. Ez nagyrészt azért történt, mert a háború és a nácik atrocitásai — különösen a zsidók tömeges legyilkolása — addig nem látott módon ébresztették rá a gonosz valóságára. Úgy vélte, hogy bárki hozzá hasonlónak, aki továbbra is hisz a reform fontosságában és szükségességében, biztosítania kell, hogy soha nem veszti szem elől a gonosz valóságát. Menczer most arra a következtetésre jutott, hogy a XIX. század — optimizmusa és a forradalom jótékony hatásaiba vetett hite révén — előkészítette az utat a katasztrofális XX. század számára. Csak néhány próféta diagnosztizálta helyesen ezeket az időket, s látta előre azokat a katasztrófákat, amelyeket a forradalom szelleme idéz elő.

E próféták vezetője Donoso Cortés volt, a spanyolok bęte noire-ja, akit Menczer még a háború előtt kezdett olvasni, talán akkoriban, amikor Proudhonról szóló berlini előadásait készítette.24 Szemben azokkal az értelmiségiekkel, akik üdvözölték az 1848-49-es európai forradalmat, Donoso a keresztény civilizáció fölforgatására irányuló erőfeszítésnek tekintette, amely a nacionalizmus és a szocializmus szekuláris vallásai által inspirált új rendet kívánt megtelepíteni. Az eredmény csak katasztrofális lehetett. "Ti — mondta Donoso a spanyol Cortes tagjainak a forradalmi zavargások közepette — azt hiszitek, hogy a civilizáció és a világ fejlődik, amikor a civilizáció és a világ visszafejlődik. A világ komoly lépéseket tett egy olyan gigantikus és destruktív despotizmus kialakítása felé, amilyet ember még nem látott."25

Röviddel e beszéd után Donoso elfoglalta rendkívüli porosz követi megbízását. De miként utóbb Menczer, Donoso is fullasztónak találta a berlini politikai és szellemi légkört; pontosabban "a hegeli filozófia »homályos racionalizmusa« rémítette meg".26 A jövőbe tekintve Donoso előre látta a nacionalisztikus és despotikus Poroszország fölemelkedését. Ennél fontosabb és meglepőbb, hogy fölülbírálta Oroszországról alkotott, egykor kedvező véleményét. A keleti kolosszust immár nem tekintette az európai konzervativizmus védőbástyájának, hanem a keresztény civilizáció jövendő rémisztő ellenségének. Miután megtapasztalta az 1848-49-es forradalmak okozta káoszt, előre látta azt az időt, amikor egy még nagyobb európai anarchia fogja megnyitni az utat a keletről érkező invázió, az orosz autokráciával párosult forradalmi szocializmus előtt.27 Ez a prófécia erőteljes hatást gyakorolt Menczerre, akinek szülőhazája orosz kommunista megszállás áldozatául esett, a második világháború következtében.

Ez ugyanaz a prófécia volt, amely egykor fölkeltette Metternich érdeklődését, akit Menczer ezek után még többre becsült. Metternich — fogalmazott Menczer — "teljesen tudatában volt a veszélyes oroszországi tendenciáknak, és — nem nagyot tévedve — olyan köröknek tulajdonította őket, amelyek a nyugatról származó újításokat propagálták".28 Éppilyen fontos, hogy Metternich megértette: a XIX. századi liberálisok — még az olyanok is, mint Eötvös, a politikai jobboldalról — tévedtek az emberi természetre vonatkozó kiterjedt optimizmusukban, valamint a politika és a társadalmi élet vezérlő elveinek azonosítását illetően.

Metternich és minden valódi konzervatív szerint ez a vezérlő elv nem a Szabadság, hanem a Rend. A osztrák politikus egyszer franciául — azon a nyelven, amelyet előszeretettel használt — a következőket írta: "a »szabadság« szónak kiindulópontként nincs értéke számomra, csak valódi végpontként. A »rend« szó az, amely a kiindulópontot jelöli. A szabadság eszméje csakis a rend eszméjére alapozódhat."29 Menczer ezért arra a következtetésre jutott, hogy Metternich nem állt szemben a valódi — fegyelmezett és nem-anarchikus — szabadsággal, és a stabil rend környezetében ki akarta szélesíteni ennek határait. Ez különösképpen igaz volt Magyarországon, amelyet Metternich középpontinak tekintett Ausztria nagyhatalmi helyzetének megőrzéséhez.

Metternich természetesen alig vette hasznát a Kossuth-féle liberális nacionalizmusnak, és bár Metternich nagyra becsülte a konzervatívabb Széchenyi Istvánt, mégis túlságosan romantikusnak gondolta őt.30 Ennek ellenére — a reform- generáció (1825-1848) gróf Dessewffy József vezette kevés konzervatív tagja között hasonló gondolkodású embert ismert meg benne: a Habsburg-dinasztiához lojális katolikust. Dessewffy a reform-konzervativizmus stafétáját fiainak adta tovább, leginkább a tehetséges Aurélnak, azonban ők nem voltak képesek legyűrni a Kossuthtól és a radikális nacionalistáktól indult reformmozgalmat. Menczer úgy vélte, ez nagy balszerencse volt, mert azt jelentette, hogy Magyarország hozzájárult saját fölbomlásához. "A reformmozgalom ideológiájaként a forradalmi nacionalizmust fogadta el [...], és elhagyta a konzervatív reform szellemét, amely csak egy erős Monarchiában lehetett volna jelen."31

Menczer 1934-től kezdve — amikor még a baloldalra hajlott és szemben állt a Habsburg-restaurációval — világosan megváltoztatta hangvételét. "A táj megváltozik — fogalmazott az 1950-es évek elején — a Nap minden lépésével, és minden lépéssel, amit a néző tesz; egy korszak története éppen ilyen tájat jelent. A fény az idő múlásával megváltozik."32 A háború utáni időszak megváltozott fényében azt kezdte gondolni, hogy az osztrák királyi ház a Rend és Szabadság Keresztény Monarchiája fölött uralkodott. A Monarchia a forradalmi Franciaországgal való szembenállásával inkább vallási és nem világi háborút vívott, mivel — ahogyan Donoso rámutatott — a modern politikai küzdelmek helyesen megérthetők, mint a teológiai kontroverziák más eszközökkel való folytatásai. Ezért a katolicizmust azonosította a monarchiával, a liberalizmust a deizmussal, a demokráciát a panteizmussal és a szocializmust az Isten elleni nyílt lázadással.33

A teológia ilyetén szekularizációja azt jelentette, hogy a nyugati civilizációnak —pontosabban a nyugati kereszténységnek — a lélekért folytatott küzdelme a világi történelem és a politikai gondolkodás arénájában dől el. Donoso fölismerte ezt, és ezáltal elfoglalta az őt megillető helyet Joseph de Maistre és de Bonald vikomt oldalán, a "laikus egyházatyák" között. Ez a méltóságot Menczer egyik kedvence, a dzsentri regényíró és egykori ultra-katolikus Jules Amédée Barbey d'Aurevilly adományozta neki.

Bár sohasem fejezte ki explicite, Menczer, ha nem is laikus egyházatyának, de legalábbis a "világi spiritualitás" történelmi drámájának kisebb szereplőjeként tekintett magára, mint olyan lovagra, aki élethalálharcot folytat az Ellenséggel szemben, akit Isten elleni lázadásában az isteni Renddel szembeni emberi lázadások — az 1789-es francia forradalom, az 1848-49-es európai forradalom és az 1914-18-as világforradalom és következményeinek progresszív szintjei —inspiráltak. Menczer úgy hitte, hogy az Ellenség célja nem a szabadság és a reform, hanem a diktatúra és az Ember istenítése. Nézete szerint a valódi lázadás mindig a tekintély oldalán van. "Sohasem fogom azt hinni [fogalmazott élete vége felé], hogy a világ elég tökéletes ahhoz, hogy képes lenne forradalmárok nélkül élni, és csakis egy szilárd konzervatív rend teremt igazi, hű forradalmárokat. Amikor a pápa és a császár megosztoztak az Európa fölötti hatalmon, helye volt Assisi Szent Ferencnek. Amikor az egyház biztonságban volt, amikor a birodalmak és a dinasztiák szilárd alapokon álltak, voltak olyan államférfiak — néha püspökök és uralkodók —, akik mertek radikális reformokat és merész újításokat végrehajtani, melyeknek volt esélyük a sikerre, mert az őket bevezető tekintélyt nem kérdőjelezték meg és univerzálisan elismerték. Egy gyönge és ingadozó kormányzat sohasem mer tenni semmit, és ha a monarchia és az egyház a modern időkben reakciósok volnának, az annak következménye, hogy a progresszív radikálisok, az úgynevezett szabadgondolkodók és az agnosztikusok gyöngévé és ingadozóvá teszik őket, mert ez az ő céljuk, s nem az, hogy társadalmi fejlődést és valódi reformokat érvényesítsenek."34

A keresztény és az uralkodói tekintély restaurációja bizonyosan nem volt valószínű a huszadik század második felében, és Menczer tudta ezt. Volt azonban egy ország, amelyben szemtanúja lehetett egy sikeres összefogásnak, a keresztény civilizáció utolsó erőfeszítésének. "Egy generáció óta — mondta Jászinak 1948-ban — minden európai nemzet közül egyedül Spanyolország mutatott föl valódi szellemi és kulturális életet a dekadencia, a fölbomlás, vagy legjobb esetben is Európa többi részének stagnálása közepette."35

A háborút követő években Menczer fejlesztette spanyol nyelvtudását, Spanyolországba utazott, és az El Ateneon, a madridi szabadegyetemen tartott előadásokat, ahol az ifjú Donoso Cortés egykor elsajátította az alkotmányjogot. Természetesen Donoso volt az, aki Menczer szeretetét a spanyol kultúra iránt először inspirálta, de ahogyan fokozatosan megismerkedett más spanyol gondolkodókkal — olyan emberekkel, mint Pator Díaz, Menéndez y Pelayo, Ortega y Gasset és Unamuno —, fölismerte, hogy egyikük sem volt szokványos ortodox, és intellektuálisan nehéz volt őket kategorizálni — ahogyan azt Menczer önmagáról is gondolta. Majdnem mindannyian reformerek és a szabadság védelmezői voltak, de ugyanakkor a rend bajnokai is; olyan emberek, akik tartózkodtak a pogány (sztoikus) rezignációtól, miközben ugyanakkor tragikus életérzésük volt.36

Ezek a látszólagos ellentmondások nem véletlenek, hanem a modern spanyol történelem közvetlen következményei. A spanyolok — akik egykor szorosan kötődtek a franciákhoz — fegyvert fogtak Napóleon és a francia forradalom ellen 1808-ban. Az "emberi jogok francia forradalma — Menczer szerint — a történelmi jogok forradalmát, egy »konzervatív forradalmat« idézett elő, ahogyan az Ernst Jünger és mások később megfogalmazták, megújulást a megőrzés céljával".37 Ez volt a spanyol szellem megértésének kulcsa, annak a szellemnek, amelyet Menczer minden korábban ismertnél rokon lelkületűbbnek talált.

Menczer ezeket a Spanyolországról szóló gondolatokat az 1970-es években jegyezte le, abban az időben, amikor még az öregedő Franco tábornok állt a spanyol kormányrúdnál. Menczert azonban ez nem zavarta, mert belátta, hogy abban az időben, amikor Franco fegyvert fogott a köztársasági kormányzat ellen, Spanyolország két kibékíthetetlen táborra szakadt, az egyik forradalmi és keresztényellenes, a másik ellenforradalmi és keresztény volt. Hol az egyik, hol a másik jutott hatalomra, és Menczer "teljesen meg volt győződve arról, hogy Franco [győzelme révén] szolgálatot tett egész Európának és Európa hálátlan volt Spanyolországgal és Francóval szemben".38 Emlékezett arra, amit Donoso mondott a diktatúráról szóló híres beszédében, amelyet a spanyol Cortes előtt 1849. január 4-én tartott, arról, hogy az ember benső (vallási) kontrolljának csökkenésével a szabadság a diktatúrához fordul, és ezért külső (politikai) kontrollt kell kialakítani. "Így, ahogyan mondottam uraim, a választás nem a szabadság és a diktatúra között áll fenn; ha így lenne, én is a szabadságra szavaznék, ahogyan itt mindannyian. A probléma és a következtetésem így hangzik: a lázadás és a kormányzat diktatúrája között kell választanunk; e két alternatíva közül a kormányzat oldaláról származó diktatúrát választom, mivel ez kevésbé súlyos és szégyenletes."39

Menczer egyetértett. 1950 elején azért írt Jászinak, hogy beszámoljon egy négyhetes jutalomutazásról, amelyet Franco Spanyolországában tett. "A spanyol atmoszféra — fogalmazott — élő és izgalmas, teli nagyszabású víziókkal, eszmékkel és tervekkel." Bevallotta, hogy a Franco-kormányzat katonai — és tehette volna hozzá, donosoi — diktatúra, de ez egyaránt távol áll a fasizmustól vagy a nácizmustól. Spanyolországban nem magasztalták az ösztönt, nem volt kultusza a fizikai erőnek, és nem volt tömegeket mozgató ideológia. "Az olasz fasizmus kulcsa — jegyezte meg Menczer — Mussolini korábbi marxizmusa. [...] Franco sohasem volt marxista." S a Generalissimo nem volt tirannus vagy demagóg sem. A nyilvános helyeken lezajló beszélgetések, még a rezsim kritikusai között is, őszinték és szabadok voltak, s noha a kritikának voltak határai, ezek meglehetősen tágak voltak.40

Menczer nagyon örült, de nem lepődött meg, amikor az 1956-os magyar forradalom alatt Franco nyíltan a keresztény nemzetek azon kötelességéről beszélt, hogy a fölkelők mellé kell állniuk.41 Mivel a spanyolokhoz — 1808-ban és 1936-ban — hasonlóan a magyarok is egy forradalmi és imperialista hatalommal állítottak szembe egy "konzervatív forradalmat", a "történelmi jogok forradalmát".

Spanyolország Menczer számára a katolikus monarchia utolsó reménysugarát jelentette, az utolsó maradványát annak, hogy rend és szabadság megfelelő egyensúlyba hozhatók. Az utóbbi célt hangsúlyozni kell, mivel az, amit egyszer Carl Schmitt írt Donoso Cortésről, Menczerről ugyancsak elmondható: "Személyiségét tekintve liberális volt, a szó legjobb értelmében, sokkal mélyebben volt liberális, mint humanista és moralizáló ellenségei, mivel végső soron minden liberális érték otthona az egyéni és a személyes szférában, nem pedig a kormányzat és a politika szférájában van."42

És mégis, Menczer keresztényként nem érezte annak szükségességét, hogy minden reményét evilági eseményekbe helyezze; valójában szükségesnek gondolta, hogy "gyakorlati orvosságok" nélkül, egyedül a végső megváltás reményével éljen. Ez a megváltás és végső igazságtétel nem érkezett el; "a halottakat — írta a

magyar forradalom előestéjén — még nem támasztották föl, és még nem járnak. De nem kétséges, hogy fognak". Ez profetikus kijelentés. De még ha ő maga meg is halna, mielőtt ez a nap eljő, ez keveset számítana, mivel hiszi azt, hogy az igazi élet csak akkor kezdődik, amikor a földi lét véget ér.43

(Fordította Demeter Tamás)

 

RESÜMEE

[ Cikk eleje |   Cikk vége  | Jegyzetek | Resümee  ]

 

Béla Menczer: The Development of a Conservative

The paper analyzes Béla Menczer's development from revolutionay socialism to counter-revolutionay conservatism. The author argues through him we can gain a spiritual picture of our century.

 



JEGYZETEK

[ Cikk eleje |   Cikk vége  | Jegyzetek | Resümee  ]

 

1 E tanulmány angol változata a The Hungarian Quarterlyban jelent meg. Vissza

2 Menczer Béla: Bread Far From My Cradle, publikálatlan kézirat, I. 32. o., Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest. Hálás vagyok Nagy Csabának az engedélyért, hogy Menczer emlékirataiból idézhetek. Vissza

3 Lásd Jászi Oszkár: Magyar Kálvária Magyar Föltámadás, Magyar Hírlap Könyvek, Budapest 1989 [1920]. Vissza

4 Menczer: Bread, I. 36-38. o. Vissza

5 "Menczer Béla Párizsban", Valóság XVIII, 10 (1975), 46. o. Vissza

6 Menczer: Bread, II. 29. o. Vissza

7 Lásd például Menczer Béla: "Karl Kraus and the struggle against the modern gnostics", Dublin Review, CCXXIV, 450 (1950), 48 o. és A Commentary on Hungarian Literature (Amerikai Magyar Kiadó, Castrop-Rauxel 1956, 131. o.). Vissza

8 Menczer: Bread, II. 5. o. Vissza

9 Lásd Illyés híres könyvét: Hunok Párisban, Révai, Budapest 1946. Vissza

1O "Menczer Béla Párizsban", 49; Menczer: Bread, II. 53. o. Vissza

11 Menczer Béla: "Hegel", Die Weltbühne XXVIII, 5 (1932), 162. o. Vissza

12 Lásd Menczer Béla: "Should the Habsburgs be restored?", The Contemporary Review CXLVI, 823 (1934), 44?48. o. Vissza

13 Menczer: Bread, II. 68. o. Vissza

14 Menczer: A Commentary, 126. o. Vissza

15 Menczer Béla: "Joseph Eötvös and Hungarian liberalism", The Slavonic and East European Review XVII, 51 (1939), 533?534. o. Vissza

16 Uo. 538. o. Vissza

17 Idézi Kolnai Aurél: The War Against the West, The Viking Press, New York 1938, 25.o. Vissza

18 Menczer: A Commentary, 131. o. Vissza

19 Menczer Béla levele Jászi Oszkárhoz, 1940.augusztus 10, Oscar Jászi's Papers, nem katalogizált levelezés, 1940, Rare Book and Manuscript Library, Columbia University. Hálás vagyok Dr. Jean Ashtonnak, a Rare Book and Manuscript Library igazgatójának, hogy hozzájárult Jászi iratainak fölhasználásához. Vissza

20 Uo. Vissza

21 Menczer: Bread, III. 41-42. o.; 1948-ban a londoni Brompton Oratoryban bérmált. Vissza

22 Uo. I. 65. o. Vissza

23 Menczer Béla: "Oscar Jászi", The Slavonic and East European Review, XXIV, 63 (1946), 100. o. Vissza

24 Lásd Donoso Cortés híres írását: Ensayo sobre el catolicismo, el liberalismo y el socialismo, Editorial Planeta, Barcelona 1985. Vissza

25 Juan Donoso Cortés, in Menczer Béla (ed.): Tensions of Order and Freedom: Catholic Political Thought 1789-1848, Transaction Publishers, New Brunswick 1994 [1952], 170. o. Vissza

26 Carl Schmitt: "Donoso Cortés in Berlin, 1849", in Positionen und Begriffe, Duncker und Humblot, Berlin 1988 [1940], 77. o. Vissza

27 Uo. 83. és 85. o., és Menczer Béla: "A prophet of Europe's disaster: Juan Donoso Cortés (1809-1853)", The Month CLXXXIII, 959 (1947), 275-276. o. Vissza

28 Menczer, in Tensions, 139. o.; lásd még "Metternich und Széchenyi", Der Donauraum V (1960), 81. o. Vissza

29 Idézi Menczer in Tensions, 44. j. Vissza

30 Lásd Menczer: "Metternich und Széchenyi", 79. o. Vissza

31 Menczer Béla: "Hungary's place in European history", Modern Age III, 1 (1958-59), 76.o. Vissza

32 Menczer in Tensions, 136. o., lásd még A Commentary, 10. o. Vissza

33 Menczer: "A prophet", 274. o. Vissza

34 Menczer: Bread, I. 79. o. Vissza

35 Menczer levele Jászi Oszkárhoz, 1948. július 17: Oscar Jászi Papers, uncataloged correspondence, 1947-1949. Vissza

36 Menczer Béla: "Spanischer Konservatismus", in Gerd-Klaus Kaltenbrunner (Hg.): Rekonstruktion des Konservativismus, Verlag Rombach, Freiburg 1972, 294-295. o. Vissza

37 Uo. 299. o. Vissza

38 Menczer Béla: "The full story of Béla Menczer's démarches to try to help Hungary in 1956", 39. o. Hálás vagyok Litván Györgynek, aki hozzáférhetővé tette számomra ezt a publikálatlan kéziratot. Vissza

39 Juan Donoso Cortés, in Tensions, 176. o. Vissza

40 Menczer levele Jászi Oszkárhoz, 1950. január 13: Oscar Jászi Papers, uncatalogued correspondence, 1950-1952. Vissza

41 Menczer: "The full story", 37. o. Vissza

42 Schmitt: "Der unbekannte Donoso Cortés", in Positionen, 120. o. Vissza

43 Menczer: A Commentary, 93-94, 131. o.; Bread, II. 85. o. Vissza

 

[ Cikk eleje  | Resümee  | Jegyzetek ]