GONDOLATOK BERKELEY „ALCIPHRON”-JÁRÓL 1

SZÉCSÉNYI ENDRE

[ Cikk vége | Irodalom | Summary |Jegyzetek | Bezárás ]

 

Az Alciphron, avagy a jelentéktelen filozófus Berkeley talán legismertebb vallásfilozófiai műve. A szerző 1732-ben jelentette meg, miután visszatért hároméves Rhode Island-i tartózkodásából, ahol hiába várta a parlament támogatását a Bermudán általa alapítandó, missziós célokat is szolgáló St. Paul's College-hoz. A mű két kötetben jelent meg, a kor szokásainak megfelelően névtelenül (igaz, a második kötet végén az 1709-es, Értekezés a látás új elméletéről című opusa is szerepelt, amely meglehetősen híressé-hírhedetté tette szerzőjét). Noha az Alciphron az 1734-es püspöki kinevezésben pozitív szerepet játszott, általában meglehetősen kritikus visszhangot váltott ki, kortársai körében csakúgy, mint sok későbbi történész részéről. Lord Bolingbroke-tól John Stuart Millen át Leslie Stephenig és Geoffrey Warnockig általában a szerző gyengén " ha nem a leggyengébben " megírt művének tartják (ennél csekélyebb méltatást csak Siris című, a kátrányvíz jótékony hatásaival foglalkozó időskori alkotása kapott), amelynek filozófiai vagy teológiai relevanciája alig van. Legfeljebb retorikus prózáját méltatják, a dialógus-formával való bravúros bánásmódot. Igaz, e forma itt csak hatásos retorikai eszköz, s nem konstitutív része a mondandónak, ahogy majd Hume híres vallásfilozófiai dialógusában lesz. Gyakori kritika, hogy Berkeley a vitapartnerek nézeteit meglehetősen egysíkúnak és bornírtnak mutatja be, amit semmiképp sem indokolnak azok nyomtatásban megjelent írásai; az ellenfelek inkább karikatúrának tűnnek, mintsem komoly ellenlábasnak. Így aztán Berkeley nézeteinek győzedelmeskedése nem túlzottan nagy filozófiai dicsőség. Röviden: a baj az, hogy az apologetikus szándék a filozófiai mélység rovására ment.

Pedig a mű számos érdekességet tartalmaz: Berkeley jelentés- és nyelvelméletének legkifejtettebb változatát, azaz a nyelv nem-kognitív elméletét és teológiai felhasználhatóságát; itt olvasható optikai nyelvelméletének legrészletesebb kifejtése is, amely szerint a látási adatok konstituálta nyelven Isten szól hozzánk az érzéki világról; vagy mondjuk annak figyelemre méltó fejtegetése, hogy érzékeink közül miért csak a látás fogható fel nyelvként; miképp a szabad akarat vs. determinizmus probléma legteljesebb tárgyalása is. Talán az is itt a legnyilvánvalóbb, hogy Berkeley filozófiai ellenszenve nem pusztán a deisták, hanem az isteni analógia elméletének ortodox-fideisztikus hívei ellen egyaránt irányul.

A mű, alcíme szerint, az "úgynevezett szabadgondolkodók" ellen íródott, akiket szerzőnk számos oldalukról igyekszik megvilágítani, úgymint ateisták, libertinusok, rajongók, gúnyolódók, kritikusok, metafizikusok, fatalisták vagy szkeptikusok " ahogy műve legelején írja. A frontvonal, amelyet Berkeley nyit, óriási: Anthony Collinstól és John Tolandtól Lord Shaftesburyn át Peter Browne püspökig, azaz a különféle fajta deistáktól vagy racionalista teológusoktól az anglikán ortodoxia lelkes híveiig. A mű igazán fontos négy szereplője közül Crito és Euphranor csak Berkeley szócsövei, Alciphron és Lysicles a vallás kritikusa, de itt hangoztatott nézeteik aligha illenek rá egyetlen szabadgondolkodóra is. A józanabb Alciphront mindenesetre Lord Shaftesbury nézeteinek bajnokaként szokás emlegetni. Mindazonáltal Collins védelmére is vállalkozik; míg Lysicles szeszélyes alakjához Bernard Mandeville szolgáltatta a mintát. Berkeley álláspontja ugyanis az volt, hogy a szabadgondolkodók valódi nézetei lényegesen radikálisabbak és felforgatóbbak az írásaikban kifejtetteknél, s ennek az elleplezett képnek megfelelően ábrázolta őket. Így a magát egyébként őszinte kereszténynek valló Collins " a Discourse of Free Thinking szerzője (1713) " nézetei egyértelműen destruktív ateizmusnak tűnnek fel szemében. Berkeley több részen át vitatkozik olyan állításaival, mint hogy az Istenről és a vallásról hangoztatott rendkívül eltérő vélekedések rámutatnak minden vallás hamis voltára; vagy hogy minden vallási csoda értelmetlen (lásd az 1707-es Essay concerning Reasonjét vagy John Toland 1696-os Christianity Not Mysteriousát; de gondolhatunk akár Lord Shaftesbury kritikájára is a Moralistákból). A szabadság és determinizmus collinsi felfogásának kritikájával együtt tehát a hírneves deista " a par excellence szabadgondolkodó " szelleme, bár egyetlen közvetlen utalás sem vonatkozik rá, végig jelen van.

Berkeley, legkorábbi műveitől kezdődően, mind a vallásos, mind a vallásellenes szkepszissel szemben egyszerre fejtette ki teológiai-episztemológiai nézeteit. Érdeklődése középpontjában Isten létezésének és attribútumainak demonstrálása áll, a lélek halhatatlanságának, az isteni "előre-tudás" és az emberi szabadság kibékítésének hagyományos témái mellett. Már az Értekezés a látás új elméletéről című művében arról ír, hogy látásunk tárgyai az isteni nyelvet konstituálják: Isten folyamatosan jelen van elméinkben, mivel, Berkeley jól ismert episztemológiai álláspontja szerint, csakis ideáinknak vagyunk tudatában, megismerésünk pusztán ezekre irányulhat, s ezen ideáink oka nem a számunkra elérhetetlen anyagi szubsztancia, hanem az aktív isteni elme.

Ez az álláspont tartalmaz néhány posztulátumot. Egyrészt a kauzalitás elvének elfogadását: mindennek van valamilyen oka, s ez az ok külső és mentális, ami a fejünkben lévő ideákat illeti. (Berkeley későbbi érveiben is megmarad ez a jelleg, így a hume-i ok-fogalom felől nézve mindegyik sebezhetővé válik.) Másrészt Isten létezésére és attribútumaira az általa küldött ideákból következtethetünk: tehát az okozat felől az okra. Továbbá: érzéki ideáink élettelenek, passzívak, mi magunk nem lehetünk okai létezésüknek, ezért van szükség külső aktív okra. Ebből adódik egyébként a híres passzivitási argumentum, amely az ideák percipiálásának episztemológiai tényéből bizonyítja Isten létét. Végül: mivel közvetlenül nem foghatjuk fel Istent, így jellegét, tulajdonságait saját ideáinkkal kell mérnünk. Istenről való tudásunk tehát analogikus következtetésen alapul.

A Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről című munkájában már bizonyos hangsúlyeltolódások érezhetők: nem az érzéki ideák mint az isteni ok puszta okozatai a fontosak, hanem az ideák rendje és a közöttük lévő rendezett kapcsolatok. A természetben tapasztalt ideák állandó szabályossága, harmóniája, szépsége, célszerűsége, a gyönyör, a fájdalom, a vágyak és szenvedélyek funkcionális elrendezettsége szolgáltatják az alapot az Isten végtelenül bölcs, jó és tökéletes tulajdonságaira való következtetéshez. Csak egy végtelenül értelmes és bölcs teremtő alkothat ilyen, a legapróbb részleteiben is tökéletesen rendezett világot, s csak jóságának tudható be a szenvedélyek, vágyak jól kigondolt elrendezése az emberek lelkében. Az előfeltevés itt az, hogy minden rend létrejöttéhez értelmes alkotó szükséges: az emberi tapasztalat ezt támogatja, gondoljunk csak egy gépezet megalkotására, amely minden esetben tervezést és értelmet igényel. Így " analógia révén " a természetben tapasztalt rendezettségből "bizonyosan" következtethetünk annak értelmes teremtőjére. Tehát a természet rendjét okozatnak kell tekintenünk. Újabb előfeltevés, hogy a rendet alkotó ideák passzívak, tehát nem mi konstituáljuk világunk struktúráját, máskülönben ismét csak nem következtethetnénk létezésük külső okára. Végül Berkeley ezt a következtetést olyan biztosnak ill. bizonyosnak mutatja be, mint a más értelmes személyek létezéséről való tudásunkat. (Bonyolítja a helyzetet az, hogy ellentmondó állításokat olvashatunk Berkeley különböző műveiben arról, hogy miben is áll a bizonyosság, a demonstráció: a bizonyosság alapját hol az intuícióba, hol a közvetlenül adott érzéki ideákba, hol verbális definíciókba helyezi, más helyütt viszont kizárja az intuíciót Isten létezésének és gondviselésének demonstrálásából.) Összességében tehát a tervezési érv (design argument) dominál a korábbi passzivitási vagy kontinuitási argumentum helyett.

"Isten láthatólag úgy döntött, hogy nem rendhagyó és meglepő eseményekkel döbbent rá bennünket a létezésében való hitre, hanem inkább a Természet művei révén győzi meg értelmünket attribútumairól, mivel ezek a művek szerkezetükben nagy harmóniáról és elmésségről tanúskodnak, és világosan utalnak Teremtőjük jóságára és bölcsességére."

(Tanulmány, I. 63., ford. Fehér Márta)

Az Alciphron több ponton árnyalja az eddigieket. Először is a beszélgetők egyértelműen elutasítanak minden, metafizikainak vagy ontológiainak nevezhető érvelést:

"Először is, tehát, hadd mondjam meg neked, engem nem győznek meg a metafizikai érvek, olyanok például, mint amelyeket egy tökéletes létező ideájából vagy az okok végtelen egymásra következésének abszurditásából vonnak le."

(iv. 2.)

Ehelyett olyan demonstratív és bizonyos érveléseket várnak el a teológiától, amelyek tényállásként mutatják be Isten létezését és gondviselését: azaz megfigyelésen alapuló bizonyítékot igényelnek.

Mármost, közvetlenül és azonnal semmiféle rajtunk kívüli nem fogható fel, az ideáink, amelyeknek közvetlenül tudatában vagyunk, már eleve okozatai vagy jelei valaminek, s csak jellegükből következtethetünk a külső tárgyak létezésére. Ezért percepcióinkat tényállásoknak kell tekintenünk, különben semmi rajtunk kívülinek a létezésében nem hihetnénk. Miután ezt beláttatta, Euphranor elismétli a korábbról ismert, s egyébként a korszakban is nagyon népszerű, tervezési érvet, amely legtömörebben így szól: "Emberi kéz nem alkothat olyan csodálatos gépezetet, mint ez a kéz maga." (iv. 5.) Sőt a világ-gépezet " tényként észlelt " nagyobb szabályossága és részletesebb tervezése arányosan nagyobb bölcsességről, értelemről tanúskodik. Ebből is látszik, hogy az Alciphronban az érvelés analogikus jellege erősödik tovább, míg a metafizikai előfeltevések egyre inkább háttérbe szorulnak: már nem kap nyomatékot ideáinknak és rendjüknek a passzivitása, s az sem, hogy nem lehet anyagi alapja a természeti törvényeknek, azaz a rendnek, s ebből adódóan az sem, hogy csak szellemi okuk lehetséges.

Mindenképpen szembeszökő, ahogy idáig követtük Berkeley néhány fontosabb argumentumának változásait, árnyalásait, hogy a tisztán filozófiai, bizonyosságot hordozó érvelés helyébe lassacskán a " néhol még Berkeley által is elismerten " csak valószínűséget hordozó, de népszerűbb analogikus érvelés lép; s hogy a csak rá jellemző argumentációkat a korszakban népszerűek váltják fel.

Lehetséges azonban, hogy Berkeley érdeklődésének, teológiai súlypontjainak módosulása egyúttal egy másfajta beszéd- vagy érvelési mód megerősödésének nyitott teret:

"[...] bár testi szemeimmel nem pillanthatom meg a láthatatlan Istent, mégis az összes érzékemmel a legszigorúbb értelemben igenis megpillanthatok és percipiálhatok olyan jeleket és megnyilvánulásokat [tokens], olyan okozatokat és működéseket, amelyek egy láthatatlan Istent sugallnak, jeleznek és demonstrálnak olyan bizonyossággal, s ugyanolyan evidenciával " legalább ", mint ahogy más, érzékkel percipiált jelek a te lelked, szellemed vagy gondolkodó princípiumod létezését sugallják számomra..."

(iv. 5.)

A már a Tanulmányból is ismert érvelés ezen a ponton túlhalad a hagyományos tervezési érven, s a más (emberi) szellemek létezésének karteziánus bizonyosságát használja fel " analogikus úton " Isten létezésének bizonyításához. Ahhoz, hogy valaki mást hozzám hasonló értelmes lénynek tekintsek, az kell, hogy beszéljen hozzám: a nyelv megléte, használata, az illető emberi létezésének elegendő és egyetlen magyarázata. Érdekes, hogy Descartes általában a szabadgondolkodók kedvenc hivatkozási alapja, míg Berkeley sokszor bírálja a karteziánusokat, e helyütt azonban, úgy tűnik, mégis Descartes-hoz fordul. Euphranornak meg kell mutatnia, hogy az Isteni Nyelv valóban nyelv. Descartes-nál azt olvashatjuk:

"[Az embert imitáló automaták] sohasem tudnának szavakat vagy más jeleket használni és úgy összekapcsolni, mint mi tesszük, ti. hogy gondolatainkat közöljük másokkal. [...] nem tudjuk elképzelni, hogy [egy ilyen gép] a szavakat különféleképpen elrendezze s ezáltal értelmesen tudjon felelni arra, amit jelenlétében mondanak, amint ezt a legtompaeszűbb emberek is meg tudják tenni."

(Értekezés a módszerről, Akadémiai, Bp. 1980, 198-199. o.,

ford. Szemere Samu)

Tehát a nyelv jelekből áll, a nyelvi viselkedés kimeríthetetlenül képes kombinálni ezeket, s mindenkor alkalmazkodik a környezethez. Isten nyelve " ahogy Berkeley sokadszorra állítja " a látás nyelve, amely a dolgok érzéki tulajdonságairól tudósít bennünket:

"[...] úgy tűnik, a látás megfelelő tárgyai " a fény és a színek, különböző árnyalataikkal és fokozataikkal; mindegyikük, lévén végtelenül változatos és kevert, egy nyelvet alkot, amely csodálatosan alkalmas arra, hogy az érzéki dolgok távolságait, alakjait, helyzeteit, kiterjedéseit és különféle minőségeit sugallja és bemutassa nekünk."

(iv. 10.)

A látható jelenség mint nyelvi viselkedés megfelel, alkalmazkodik az érzéki tulajdonsághoz mint környezethez. A vizuális nyelv értelmes beszédének köszönhetjük, hogy tájékozódni és mozogni tudunk a világban.

Euphranor az emberi nyelv és az isteni vizuális nyelv között számos további hasonlóságot fedez fel: éppúgy önkényes kapcsolat van a szavak és jelentéseik, mint a látható színek, árnyalatok és a tapintható tulajdonságok között; a jelek mindkét nyelvben koherens rendszerré állnak össze; a grammatikának a természeti törvények felelnek meg (miközben mind a természetes, mind a vizuális nyelvet biztonsággal használhatjuk szabályaik ismerete nélkül is); mindkettőt hosszabb-rövidebb tanulási folyamattal sajátíthatjuk el; sohasem a közvetlen jeleket (a betűket vagy a színfoltokat) fogjuk fel, hanem azt, amit jelölnek; a szójátékoknak, homonimáknak a káprázatok, tükröződések felelnek meg; mindkét esetben fontos a kontextus a közlemény megértéséhez; egyaránt nyújthatnak szórakozást, emelkedettséget, morális tanulságot (mondjuk egy költemény ill. a naplemente). S mindkét nyelv képes tetteink, érzelmeink, attitűdjeink irányítására. Ebből az összevetésből az is nyilvánvaló, hogy nem pusztán teremtő, hanem gondviselő Istennel van dolgunk, aki mindig közvetlenül jelen van és mindenre figyel. Az optikai nyelv megfigyeléséből most már biztosan tudjuk azt, hogy Isten létezik, s ezenkívül bölcs és jóságos. Berkeley számára ezzel Isten létezése, mint minden további teológiai okoskodás alapja, világos bizonyítást nyert.

Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni William King érsek és Peter Browne püspök teológiai nézetei elleni kritikáját is. Szerintük ugyanis fogalmainkat véges emberi értelmünk korlátozza, s azok vagy csak metaforikusan, de legfeljebb analogikusan, tehát pusztán némi valódi hasonlatossággal, utalhatnak Isten attribútumaira, mindamellett igazából felfoghatatlanok a számunkra. Tudásunk e téren olyan " Browne hasonlatával élve ", mint a vaké a fényről. Berkeley szerint azonban a jóság, bölcsesség attribútumai önmagukban nem tökéletlenek, ezért emberi változataik igenis hasonlatosak az istenihez, megfelelnek neki. Pusztán azt kell szem előtt tartani, hogy az isteni létezőhöz arányosan, tehát az emberinél sokszorta nagyobbnak gondoljuk el őket. Ellenben ha azt állítjuk, hogy semmifajta adekvát képzetünk sem lehet az isteni természetről, akkor a legáhítatosabb szándék mellett is az ateistákat támogatjuk. Ennek a felfogásnak beláthatatlanok a következményei, a kereszténység alapjait ássa alá:

"[...] senki se bizonyíthatja be, hogy Istent szeretni kell jóságáért vagy félni igazságosságát vagy tisztelni tudását [...] [ha ezek] az attribútumok semmilyen külön értelemben nem láthatók be, vagy csak olyan értelemben, amelyet egyikünk se érthet."

(iv. 18.)

King és Browne okoskodását követve Istent "abszolút ismeretlen attribútumok ismeretlen szubjektumává" (iv. 17.) tesszük: a negatív teológia hagyományos beszédmódja Berkeleynál az Istenről alkotható fogalmak kiüresedését, végső soron Isten létezésének negációját jelenti.

Az isteni nyelvnek eddig nagyrészt csak az informatív oldalát tekintettük. Pedig éppen Berkeley az, aki a locke-i, pusztán információ-közlő nyelv-fefogás kritikáját nyújtja. Korábbi műveiben is megtalálható ez, de az Alciphronban talán még több funkciót tölt be:

"[...] a beszéd, az ész, a tudomány, a hit, a beleegyezés igazi célja valamennyi fokozatában, nem pusztán " vagy nem főként, vagy nem mindig " ideák közlése vagy megszerzése, hanem inkább valamiféle aktív hatásosság, amely egy elgondolt jóra irányul, s ez néha nemcsak akkor érhető el, ha a megjelölt ideák nem adottak [offered] az elme számára, hanem még akkor is, ha lehetőség sincs ilyen idea adására vagy bemutatására az elme számára: például az az algebrában használatos számjegy, amely egy negatív négyzet gyökét jelöli, használható logikai műveletekben, noha lehetetlen bármi ilyen mennyiségről ideát formálni. S ami igaz az algebra jeleire, az éppúgy igaz a szavakra vagy a nyelvre..."

(vii. 14.)

Az érzelmek, attitűdök, diszpozíciók, cselekvések előmozdítása a nyelv nem kognitív funkciói közé tartozik. Magát a vallásos hitet mint az elme erőteljes meggyőződését éppen ezek a funkciók írják le (vö. vii. 10.). Ezért a hagyományos hit tárgyait, tehát a keresztény misztériumokat csakis így, érzelmi hatásuk révén lehet értelmezni. Ha nem lehetséges is határozott ideával rendelkezni az isteni kegyelemről, a Szentháromságról, az eredendő bűnről vagy a túlvilági életről, az még nem jelenti azt " ahogy Collins, Toland és más szabadgondolkodók szerették állítani Locke jelentéselméletére hivatkozva ", hogy e szavak jelentéstelenek, értelmetlenek. A hívő elméjében, amikor, mondjuk, a Szentháromság szót hallja: "szeretet, remény, hála és engedelmesség [ébred], s ezáltal ez egy élénk, erőteljes [operative] elvvé válik, amely hatással van életére és tetteire..." (vii. 8.)

A vallási misztériumok tehát gyakorlati hasznuk, életmódot-szabályozó, irányító erejük révén igazolhatók. Berkeley szerint nincs hatásosabb módja Isten megszerettetésének, mint a Szentháromságról való beszéd, és semmi nem tartja úgy kordában, nem félemlíti meg az embereket, mint az isteni igazságosság vagy a túlvilági élet misztériuma. Ha ezt a vallási tartalmakkal telített, szenvedélyekkel áthatott viszonyt nézzük, akkor válik csak igazán plasztikussá Berkeley ellenszenve Lord Shaftesbury finom, pusztán az emberi természetben megalapozott, vallási szempontokat nem igénylő morális szépsége iránt, amelynek egy meglehetősen félreértett " a tanítványnál, Francis Hutchesonnál meglévő szépérzék és morális érzék megkülönböztetéséről tudomást sem vevő " gyengén előadott változatát az Alciphron III. dialógusa hosszan kritizálja.

Mindenesetre úgy tűnik, a kereszténység misztériumairól beszélni csak akkor érdemes, ha egyébként Isten attribútumairól határozott, megfelelő ideákkal, s nem pusztán távoliakkal és zavarosakkal, rendelkezünk: csak az általunk ismert igazságosság felnagyított változata lehet képes rettegéssel eltölteni bennünket. Az optikai nyelvből származó világos ismeretek abszolút szükségesek, hiszen alapul szolgálnak a misztériumok emotív értelmezéséhez.

A fenti hosszabb idézet második része további állításokat implikál. Arról esik szó, hogy az elgondolható (vagy elképzelhető " ezek lényegében szinonimák Berkeleynál) mennyiség, azaz idea nélküli szám, egy mínusz négyzetgyöke, remekül felhasználható algebrai műveletekben. Egyrészt utalhatunk ezzel kapcsolatban Berkeley régtől meglévő szokására, hogy azonos elbánásban kívánja részesíteni kora természettudományát vagy bevett episztemológiáját és teológiai kérdéseit. Hiszen közelebbről megvizsgálva a "végtelen oszthatóság" matematikai vagy az "erő" fizikai, vagy az "én azonosságának" filozófiai fogalma " amelyek mindegyikét reflektálatlanul evidenciaként használják " semmivel sem világosabb, mint mondjuk a "kegyelem"-é. Ha tehát a vallási misztériumok homályosságát, nehezen érthetőségét firtatjuk, akkor az előbbi "egzakt tudományos" terminusok esetében is ezt kellene tennünk. Ez kétségkívül negatív, mindazonáltal hatásos védelem: a vallási misztériumokkal szemben fölhozható kifogásokat aknázza alá racionális megalapozhatóság híján, miközben jótékony gyakorlati következményeiket hangoztatja.

Végezetül e részlettel utalhatunk Berkeley-nak az Alciphronban megjelenő újkeletű törekvésére is, amely abban nyilvánul meg, hogy egyre nagyobb szerepet szán a nem ideát helyettesítő szavaknak. Ezek nélkülözhetetlenek, szükségképp használatosak mindennapos ügyeink elrendezéséhez, feszítő egzisztenciális problémáink megválaszolásához, miképp az "erő" tudományos használata is számos előnnyel jár, miközben " mint említettem " nincs határozott ideánk róla. Berkeley nem kevesebbet állít, minthogy a nyelvhasználat, tehát a jelek " amelyeknek vagy van határozott ideájuk, vagy valamilyen aktív princípiumra, lélekre, szellemre utalnak " kezelése konstituálja a tudományt, s ami ezzel párhuzamos: a vallásról szóló beszédet. "Hajlamos vagyok a jelek tanát nagy jelentőségűnek és általános körűnek gondolni " írja ", amely, ha alaposan szemügyre vennénk, nem csekély fényt vetne a dolgokra, s sok nehézség igazi és végső megoldását nyújtaná." (vii. 13.)

A használatukban értelmet, jelentőséget nyerő nyelvi jelek, s a tudományos, filozófiai, teológiai nehézségek már-már nyelvi problémákként való bemutatása a locke-i nyelvelmélet elég jelentős "meghaladását" sejteti, még akkor is, ha vélhetőleg maga Berkeley sem mérte föl radikális újítása mértékét és jelentőségét.



IRODALOM

[ Cikk eleje | Cikk vége | Irodalom | Summary | Jegyzetek ]

 

Berkeley, George: Alciphron. Or the Minute Philosopher, in "Alciphron" in Focus, David Berman (ed.), Routledge, London-New York 1993.
Berkeley, George: Alciphron. Oder der kleine Philosoph, Luise Raab"Friedrich Raab (übersetzt und herausgegeben), Felix Meiner, Leipzig 1915.
Berkeley, George: Tanulmányok az emberi megismerés alapelveiről és más írások, Gondolat, Bp. 1985.
Bennett, Jonathan: Locke, Berkeley, Hume. Central Themes, Clarendon Press, Oxford 1971.
Berman, David: "Cognitive theology and emotive mysteries in Berkeley's Alciphron", Proceedings of the Royal Irish Academy, 81., C. sect., 7., Dublin 1981 (valamint in "Alciphron" in Focus, 200-213. o.
Flew, Antony: "Was Berkeley a precursor of Wittgenstein", in Hume and the Enlightenment, William B. Todd (ed.), Edinburgh University Press, The University of Texas Humanities Research Center, Edinburgh"Austin 1974. (valamint in "Alciphron" in Focus, 214-226. o.)
Hurlbutt, Robert H.: "Berkeley's theology", in George Berkeley Lectures Delivered before the Philosophical Union of the University of California, Stephen C. Pepper"Karl Aschenbrenner"Benson Mates (eds.), California University Press, Berkeley"Los Angeles 1957, 106-121. o.
Kline, A. David: "Berkeley's divine language argument", in "Alciphron" in Focus, 185-199. o.
Urmson, J. O.: "Berkeley on beauty", in "Alciphron" in Focus, 179-184. o.
Warnock, Geoffrey J.: Berkeley, Basil Blackwell, Oxford 1982.


SUMMARY
[ Cikk eleje | Cikk vége | Irodalom | Summary | Jegyzetek ]
 

On Berkeley"s "Alciphron"

The lecture, originally delivered at a conference in memoriam Katalin Vidrányi in 1994, deals with George Berkeley's Alciphron, or the Minute Philosopher. This dialogue is hardly known for the Hungarian philosophical society, therefore the lecture endeavours only to exhibit its major issues and to explain them shortly. The lecture focuses on the shift from that well-known arguments of Berkeley concerning the existence and attributes of God which are based on his conception of human mind to the more pupular, analogical and empirical, design argument. Berkeley's version of design argument entails, at the same time, a new philosophy of language which emphasizes the emotive, not only informative, function of language, and the meaningful role of the usage of words.



JEGYZET

1  Előadás formájában elhangzott az "Ordo amoris-amor ordinis" c., Vidrányi Katalin emlékére rendezett konferencián (JPTE BTK, Pécs, 1994. október 17-18).      vissza

 

[ Cikk eleje | Irodalom | Summary | Jegyzetek ]