PAULUS MAKO: NYELVI KÖZEG ÉS EPISZTEMOLÓGIA

STALLER TAMÁS

[ Cikk vége | Cikk eleje | Irodalom | Resümee | Bezárás ]

 

A P. Mako nevet (a Makó Pál helyett) már csak azért is helyénvalóbb lenne használni, mert Makó voltaképpen latinul gondolkodik. Ahogyan kora, kortársai és filozófiával és természettudományokkal akadémiai szinten és hivatásszerűen foglalkozó honfitársai, ha őket is hasonlóképpen vetette a sors és elhivatottságuk (meg persze az Egyház küldetéstudata) idegen országokba. A filozófus esetében óhatatlanul fölvetődik a nyelvhasználat problémája. Egyrészt mert a filozófiai gondolat leválaszthatatlan a nyelvhordozóról, s ez nagy valószínűséggel azt is sugallhatja, hogy a középkor valamint általában az Egyház filozófiai problémafölvetései és problémakifejtései egyfajta nem-klerikus, hanem inkább vulgata latinban mondódtak ki és íródtak le, s az is közismert, hogy a filozófiai diskurzusokban előre "illik" tisztázni a közvetítő nyelvet, hiszen a nyelv szintaktikai természetéből számos, előre látható (és esetleg nem látható, de várható) nehézség származhat. Másrészt P. Mako és a nyelvhasználat kérdésében fölvetődik a magyar nyelvújítás kérdése. Ismét kétszeresen nehéz a tisztázás, hiszen a filozófus származása — ami egyébként, éppen a filozófiai stúdiumok univerzális tartalmai miatt, nem esszenciális probléma — egyúttal megkerülhetetlenné válik. Makó — magyar, bár Ausztriában publikálja legfontosabb munkáit, és ráadásul annak a Jezsuita Rendnek a tagja, amely a huszadik század közepéig a katolikus egyház leginkább militáns elemét képviseli. A XVIII. századi magyar nyelvújítási program Makó esetében megintcsak kettős irányultságú. Makónak van irodalmi vénája (igaz, hogy ezt főleg latinul "éli ki") és akad műve (lásd "A 'mennykőnek mivoltáról 's eltávoztatásáról való böltselkedés"), ami nem filozófiai, még csak nem is tudományos, de sokkal inkább egy "tudományos népszerűsítő" írás. Hovatovább itt van még a magyar filozófiai műnyelv megteremtésének szükségessége, amit talán Makó Pál fémjelzett volna, ha a körülmények optimálisan alakulnak. De mert nem így alakultak, ezért három vonalon is kísérletek történnek a magyar filozófiai nyelv megteremtésére: a katolikus, a protestáns (református) és a szabadkőműves királyi testőrtisztek profán vonalán. Ez esetben tehát sokkal bonyolultabb a helyzet, mint a magyar irodalomtörténetben, ahol "pusztán csak" annyi az el nem döntött kérdés, hogy az egyébként szintén jezsuita Faludi Ferenc vagy Kazinczy volt-e az első igazi nyelvújító, helyesebben, hogy kitől indul a modern magyar irodalmi nyelv története. Azután az sem elhanyagolható tényező, hogy az osztrák-német nyelv — bár maga is jószerével kullog a porosz-német dialektus vezette német filozófiai nyelvfejlődés mögött — hatása, amelyet a birodalom kisebb nyelveire kifejt, jelentős tehertételnek látszott. Makónak egyes szavakat vagy szóösszetételeket például úgy kellett kihámozni a latinból, majd a németből.

 
"A' mint egy Természetvizsgáló Kantal hegynek közép oldalán volt; látta magát hirtelen egy igen sűrű ködtől körül forgatni, mellynek apró részetskéiben valami forró buzgást vett észre pattanással: úgy hitte, hogy valami rettenetes fergetegnek a' közepén vagyon. Hamar felsietett a' hegy tetejébe, a' hol alég tűrhette a' napnak forró hevét, és látott maga alatt iszonyú villámokat szörnyű félelmes dörgésekkel elsülni: ő maga azonban tiszta ég alatt volt. A' kasznette' égi háborúkor — is, a' mellyről oda fenn tettünk említést, hasonlóképpen olly igen alá szállottak a' felhők, hogy elérni láttattanak az épületeknek tetejüket..."

E sorok nem pusztán a nyelvújító-filozófus Makó erőfeszítéseit sugallják a tudomány magyarításában, de máris a kellős közepében vagyunk Makó episztemológiájának. A jelzett magyar nyelvű munka a villámlás jelenségével és az elektromossággal foglalkozik. A tényt, hogy egy "fizikai tudományról" szóló könyv nem alapvetően ontológiai vagy metafizikai irányultságú, de sokkalta inkább episz"emológiai, csak akkor kellene magyarázgatnunk, ha nem egy ismeretlen (vagy: legalábbis tapogatózva körüljárt) természeti jelenség lenne a kiindulás — csakhogy éppen ez a különös és egyben a nóvum ebben a munkában. Ami természeti hátteret jelez: a mű konzekvens fölépítése. Ez visszavezet bennünket a középkor olyan reprezentáns logikusaiig, mint Boëthius és Abélard, vagy a késő középkori Albertus Magnus és Pierre d'Ailly. Mindezek esetében az aristotelési és a sztoikus logikának az a legfőbb kívánalma érhető tetten, hogy logika és metodológia — összetartozók.

Kissé szabadabban fogalmazva: a tizenhatodik századtól kezdődő racionalizmus, ami a tizennyolcadik században — persze szigorúan csak filozófiai vonalon — a fölvilágosodásban kulminál, a filozófiai gondolkodást és a "művet" (a gondolatkifejtésnek pedagógiai interpretációra szántan, éppen ezért szigorú logikai fölépítést követelően) azonosnak gondolja. Voltaképpen ez a tendencia jelzi a modern értelemben vett tudomány színrekerülését is. A "lehatárolt és chiffrékben megjelenő szaknyelv", a tudományos kollektívák vagy (talán jobb ez a kifejezés): kamara-jellegű véd- és dacszövetségek és az általuk megállapított és maguk között betar(ta)tott szabályok, valamennyien a logika Aristotelés által emelt épületét jelölik meg a tudományos művek létrehozása módszertana épületének is egyúttal. Ha tehát egy természeti jelenség az "alap" és magának a jelenségnek — fogalmakban megjelenő — elmélete a "felépítmény", akkor ez egy nagyon határozott metodológiát takar.

Itt találkozunk a második számú történeti háttérrel. Ez pedig a logika és a matematika összeépülésének kibontakozása. Amikor tisztázódik, hogy a tudományos axiómákat a fizikai világ "igazolhatja" vagy "cáfolhatja" materiálisan, tulajdonképpen három különböző kérdés merül fel: (1) Hogyan jönnek létre az axiómák materiális igazságai? (2) Materiálisan igazak-e az axiómák? (3) A teorémák voltaképpen a tételesen kifejtett axiómák logikai konzekvenciái-e? — Azaz, bármilyen fizikai jelenség esetén, az elméleti elsajátítás mindig logikai-matematikai modellezéshez hasonlatos. A tiszta matematika illusztrálja a mentális–logikai építkezés olyan összetevőit, mint az izomorfizmus, az axiómák ekvivalenciája, az axióma konzisztencia, az indukció vagy a generalizáció. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy Makó közvetett "mestere" Leibniz, de a távolból azért kivehetők Francis Bacon és René Descartes sziluettjei, hiszen például a materiális bizonysághoz való makacs ragaszkodás vagy az elmélet elméleti (!) ellenőrzése nem okvetlen utalnak kristálytiszta logikai/matematikai építkezésre.

"Majd hihetetlen, mitsoda bőséggel gyülekezik ez a' gyántás folyadik ebbe a' háborúpóznába, kivált, ha fergeteg közelget. Halljuk, mit ír Tzanottiról, Mariniról, Brunelliről és Paganutziról. Felmásztak mindnyájan a' torony tetejére a' végett, hogy a' nedves sinort, a' vagy a' kénkövet némü némüképen megszáraszszák: de ez igen drágán esett nékiek; mivel ők, bátor ugyan szerentsésen túl estek a' veszedelmen, de még-is azt tapasztalták, hogy tanátsosabb a' gyántázatot olly nagy ijedéssel többé nem vizsgálni; mert az alatt, hogy egyike a' póznát két kézzel tartá, 's más ketteje a' lántzal küröljára, hirtelen egy rettenetes villám támadott olly nagy tsattanással, hogy mindent öszvetörni láttatott."
 

A historia szó eredetileg a latinban valaminek a tanulmányozását, esetleg valaminek a megtudását jelentette, és abban az értelemben, hogy ezek bizonyos gyakorlati vizsgálódásokon keresztül "kell, hogy bejöjjenek", azaz a tudáshoz mint eredményhez vezessenek. A "historia" tehát mindenekelőtt a természettörténetet fejezte ki, s csak később válik a múlt, a történeti események folyamatának kifejezésévé. A "történelem" mint tudományos módszer pedig a filozófia történetében a kora újkori racionalizmus kedvenc vitatémái közé tartozik. Éppenséggel azért is, mert a múlt mint "tabu" problematikája a középkori egyházi skolasztika irracionalizmusainak egyike: az ész azon megpróbáltatása, amelynél briliánsan kitűnik korlátozottsága, az isteni intellektussal szembeni veresége. Később "a történelem mint tudományos módszer" egyenesen a természettudományosság, majd egész egyszerűen e "tudományosság" kritériuma lesz. Talán az sem véletlen, hogy a német klasszika (Hegel), majd az abból kinövő történelmi pragmatizmus (Marx) csakis ilyen módszerrel voltak képesek akár a múlt rekonstrukciójára, akár a jövő diagnózisára. Makó páratlan világossággal építkezik két dimenzióban. Az elektromosság illetőleg az elektromos kisülés európai és amerikai tanulmányozóit vonultatja föl az egyik szinten. A másikon azután azokat a "különleges természeti jelenségre" utaló eseteket (mondhatnánk a kísérleti fizika műnyelvén: gyakorlati és példaeseteket), amelyek végigkísérték az elektromos kisülés tanulmányozását. Van azonban egy harmadik mozzanat is a könyvben, ami azonban nem "szint", de a szerző különleges technikai érzékéről tanúskodik. Ez a villámhárítónak ("háborúpózna") szánt figyelem. Fogalmazhatunk úgy is, hogy három megközelítésben tárgyalja Makó a "mennykő"-kérdést: fizikai, technikai és gyakorlati megközelítésben egyszerre. Valahogyan, az az érzése a késői tanulmányozónak, mintha egy tizennyolcadik századi ufó-jelenséget vizsgáló, ámbár a szükséges tudományos szkepszissel rendelkező tudós szakember vélekedéseit olvasná.

A fölvilágosult Makó intellektuális habitusa azonban mintha eltérne az általában megszokott tizennyolcadik századi okfejtésektől. (És nem csak a hazaiaktól.) Ennek az intellektuális és kulturális tendenciának, amit fölvilágosodásnak nevezünk, van egy nagyon is érzékelhető hasonlósága a XX. század második felével, az ti., hogy a tudományos okfejtés terén nem ismernek "tréfát" a szerzők. Ha tudomány, akkor ez annyira szent, hogy mindenfajta arra irányuló kísérlet, ami valamelyest is elvinne ettől, megbotránkoztató, ha nem éppen elítéltetést és kitaszítottságot involvál. Az úgynevezett tudománynépszerűsítés vagy az erre irányuló törekvés, ami megint csak mindkét epocha sajátja, nincs ellentétben ezzel. Sőt, föltételezi azt. A vulgarizált tudomány a popularitását éppen azzal vívta ki, hogy azt az illúziót kelti az emberekben, hogy ők "beavatottak". Továbbá a tudomány expanziója — mind geográfiai, mind pedig szociális térben — mindkét időszaknak, az előző időszakoknál sokkalta inkább, meglévő velejárója. Ebben az esetben azonban Makó tudománymegközelítése sem nem arisztokratikus, sem lenézően populáris. Ellenkezőleg. Ez a jezsuita atya és a bécsi Teresianum-akadémiának tudós professzora meglepő valóság- és embertiszteletről tesz tanúságot. Utálja a közhelyeket, megfellebbezhetetlenül tiszteli a tényeket, de nem gondolja, hogy a tudomány mindentudó. Dualista a szó ismeretelméleti értelmében: a subjectum és objectum két ismeret-fölfogási pólusa legalább annyira fontos a számára, mint a közöttük végbemenő folyamat.

 
"Valamint a' párázatkörnyékből lefolyt földünkre a' gyántázat a' vaspóznák, sárkányok, és a' tűzugratók által, szintén úgy esik, a mint ezt észre vette Marini (a), és Vilke (b), az eső, zápor, és jégeső által — is. Így gyántásodott — meg Sz. Andráshavának 12 napján leesett hó által az a' vaspózna, mellyet Kanton felállított Londonban (c). Más vaspózna — is a' mellyet felállított Franklin, hóesésnek alkalmatosságával gyántás jeleket mutatott, bátor se villámot nem látott az ember, sem dörgést nem hallott (d). Egykor Hallai írja vala Mairannak, hogy ötödik napján Sz. Jakabhavának égi háborúkor a' felhőkből ollyan tseppek hullottak a' mellyek úgy fémlettek, mint az öntetett értz..."

Mondhatná valami, hogy Makó tudománytisztelete és a magyarság iránt érzett elkötelezettsége valahogyan ellent kell mondjanak egymásnak: a tudomány ugyanis alapvetően nem nemzeti keretek között mozog. Természetesen, a tudósnak megvannak a nemzeti karakterisztikái, merthogy adott szociális és kulturális mezőben dolgozik. Abban a pillanatban azonban, amikor a tudós mint tudós lecsatlakozik a saját közösségéhez, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy nem igazán képes a továbbiakban jelentős produkciókra. A tudós magánemberi létével pontosan az ellenkező a helyzet: a három értelmiségi "főfigura", a tudós, a pap és a művész hordozza leginkább ezt a duális ontológiai státust és vele a hasonlóképpen duális episztemológiai "kényszert". Makó magánemberi létében aggódik a magyarságért. Saját származását többszörösen is kénytelen háttérbe tolni. Mint katolikus embernek az egyetemesség, az "oikumené" krisztusi egyházában kell fejet hajtania a minden nemzet fölött álló, sok esetben nem föltétlenül "fundamentális értelemben értendő" szeretet hatalma előtt. Mint jezsuitának, elvben el kell szakítania minden köteléket, ami az övéihez köti. Ezt a körülményt még csak fokozza, hogy mint jezsuita professzor minden helyzetben — legyen az profán, szakrális vagy szcientikus — a pápai "csalhatatlanságot" nemhogy figyelmen kívül nem hagyhatja, de gondolkodása (sőt érzelmei) legfőbb őrének kell tartsa. Azután itt van ausztriai élete. A birodalom központjában — terezianizmus ide, jozefinizmus oda — a magyarok továbbra is másodosztályú polgárok a "gyarmatról", ahogyan akkortájt arrafelé mondják. A királynő személyes testőrei lesznek azok, akiket majd "összeesküvésben való bűnrészesség" vádjával pallos alá vonszolnak. Holott a franciaszimpátia és a szabadkőművesség, Bécstől Londonig és Moszkváig, a legelőkelőbb arisztokraták és polgáremberek "ártatlan" időtöltése és "sikkje", ha tetszik: a fölvilágosodással járó "módi".

Juhász Gergely azt írja 1935-ben megjelent tanulmányában ("Klopstock magyar utókora"), hogy a tizennyolcadik századi Magyarországon egyfajta "skythománia" söpört végig, vagyis a sokat emlegetett magyar identitás tudat kereste a gyökereit. Minden, kulturálisan (is) elnyomott nép hasonló reakciókat mutat. A magyar történelemben ez a fajta "skythománia" ugyanakkor sohasem volt igazi reflexió a nemzeti sérelmekre. De annál inkább volt az a líra. Az a magyar líra, amely — éppen a fölvilágosodástól, a magyar nyelvújítástól és Kazinczy Ferenctől — átveszi és lereagálja a protestálást, ha ezek a vágyak időnként nem is voltak többek "szalmaláng"-szerű és romantikus vágyálmoknál. A pietista Bécset Klopstock rázza föl szendergéséből, az a Klopstock, akinek költészet-eszménye a "Künstlerisch Ideal und doch Volkstümlich zu Sein". Klopstock "költészete valóban az abszolút idealizmus első nagy képviselője az újabb német irodalomban..." Érzésvilága szinte "az eksztázisig felfokozott", aki "stilizálja az életet és új költői nyelvet teremt". És amiért Makó kapcsán szóba hoztuk, ő az, aki a Petrarschek működésével 1760 körül meginduló osztrák nyelvújítás közvetlen és legfontosabb avantgárdja. Makó ebben az entuziazmusban él, miközben latinul ír elsősorban — még lírát is.

Budán, az Egyetemi Nyomdában (Budae Typis Regiae Universitatis) lát napvilágot "Elegiacon" című műve 1780-ban. A huszonkét "elégiát" tartalmazó kis kötetet a szerző az egymást követő két uralkodó dicséretére szánja, s közben nem feledkezik meg a kor legfontosabb pozitívumainak dicséretéről sem. Ahogyan az életet "borsossá" tévő dolgokról sem, mint pl. a betegség vagy a láz. A "Holdfényhez..." és a "Jövőt álmodás..."-ról szóló elégiák, vagy a "Múzsák szeretetéről" szóló, ismét visszavezetnek bennünket Makó episztemológiájához, ezúttal az esztétikai megismerés kapcsán. Ahogyan Georg Christoph Lichtenberg, Makó ugyanúgy hajlik — és nem pusztán az irodalmi próbálkozásaiban — az aforisztikus gondolkodásra. Sir Isaiah Berlin, a jelenkori oxfordi filozófiatörténész szerint Lichtenberg "aforizmái [...] annyira elütöttek [...] a tizennyolcadik századi gondolkodásmódtól", hogy "besorolhatatlanná" tették a szerzőt. Makó elégiái és általában vett gondolkodása kapcsán a lényegre-törés, a tömörség vagy a stiláris ökonómia az aufklärung teremtette sajátosságok közé sorolhatók. Az persze nem kérdéses, hogy — akárcsak Lichtenberg, akivel kapcsolatban Berlin felsorolja, hogy mi mindennel foglalkozott: "csillagász, műkritikus, geométer, szatirista" — Makó is több odalról akarja kipróbálni tehetségét. És ez a fajta mentalitás akkoriban sokkal inkább megfelelt a franciák "lumières"-jének, mint a német aufklärungnak. Bár Ausztria és különösen Bécs — ahogy arra az imént utaltunk — nem volt sem Poroszország, de még Szászország sem. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az első világháborút követő"közép-európaiság", ami a Dunai Monarchia széthullásának valamiféle kulturális következménye volt, a XVIII. században, a fölvilágosodással és az általa transzformált "nemzeti állam-ábránd" vagy a "nemzeti irodalmi nyelv" fókuszbakerülésével jött létre.

Azok után a sorok után, amelyekben Makó nemcsak Bécs, de a "mathésis" előtti meghajlását festi föl (lásd "saluete Matheseos aedes" = üdvözlet a matematika templomának), a vizsgálódó önkéntelenül szinkretizmust vél kiolvasni Makóból. Hiszen valaki — aki ráadásul klerikus, sőt jezsuitaként az — nem illetődhet meg ennyire egy profán gondolati jelenségtől. Nem borulhat le Isten és a Matematika előtt — egyszerre. Turóczi-Trostler József "Magyar Cartéziánusok" c. írásában (Minerva-Könyvtár XLIII, Bp. 1933) Thomasiusról azt írja, hogy a fölvilágosodás, az optimista polgári gondolat első hordozója a német irodalomban. Nagy teljesítményei: a német filozófiai műnyelv megteremtése, az egyetemi oktatás reformja, harca a német nyelv tudományos egyenjogúsításáért, küzdelme a babonák s a balítéletek ellen ma is megkapnak pedagógiai szenvedélyükkel, a meggyőzés férfias pátoszával... Előkészítője Gottschednek, de Goethe és W. von Humboldt kultúrhumanizmusa is elképzelhetetlen nélküle. Ellensége Aristotelésnek, de Descartes-ról sem akar tudni. Első önállóbb filozófiai munkájának, az "Introductio ad Philosophiam Aulicam"-nak (1688) vezető motívumát — hogyan lehet "a cartesiánusok balítéletei s a peripatetikusok rögeszméi között az igazságot" megtalálni — nyílt kihívásnak érezhette minden igazi cartesiánus. Epikureista hírét költötte Tschirnhausnak, ami akkoriban egyet jelentett az ateizmus vádjával — hogy pedig az ilyen vád milyen súlyos következményekkel járhatott, azt Thomasius nemsokára saját magán tapasztalhatta. Ebben a küzdelemben két módszeres elv, két világ méri össze erejét: egyfelől a matematikai exaktság, a zárt rendszer, másfelől az egyezményekre hajló, végleteket kibékítő eklekticizmus, egyfelől a heroikus "virtus", az arisztokrata "magnanimitas" időtlen eszménye, másfelől az időponthoz, helyhez kötött "aulikus" szemlélet, "a polgári öntudat és a józan okosság életformája..."

Szólhatna mindez a magyar Makóról is, még ha néhol húzásokkal is. De hát nem elég az, hogy Makó majdnem hűséges követője Thomasiusnak, ráadásul a szellemi kalandozás bátorságában követve őt, s egyúttal klerikusként és jezsuitaként? A fölvilágosodásban egyébként is visszatér valami Spinozából is. A matézist úgy tekinteni, mint Isten emanációját, vagy mint magát a Teremtőt — ez mintha Spinoza fölfogására utalna. A sok mitikus alak a fölvilágosodás szerint mind ugyanarra a közös nevezőre hozható: a szubjektumra redukálódnak. Oidipus válaszát a szfinx rejtvényére: "Az ember az", a fölvilágosodás megkülönböztetés nélkül sztereotip útbaigazításként ismételgeti, közönyösen aziránt, hogy valamely objektív jelentés, egy rend körvonalai, a gonosz hatalmaktól való félelem vagy a megváltás reménye lebegett-e az emberek szeme előtt. A fölvilágosodás elve csak azt ismeri el létként és történésként, ami egységében ragadható meg: "eszménye a rendszer, amelyből minden és minden egyes dolog is következik" (AdornoÄHorkheimer: A felvilágosodás dialektikája, 23. o.).

Megkísérelhetjük Makó "Compendiaria matheseos institutio quam in usum auditorium philosophiae" című munkáját a logikatörténet felől elemezni. Makó — akárcsak a "Logica" c. könyvét — ezt  könyvet is a filozófia tanulmányozásához szükséges és elengedhetetlenül fontos matematikai "kiegészítésnek" szánta. Ennél a körülménynél meg kell állnunk. A matematika, ha "önmagáért" tanulmányozzák, óhatatlanul a bizonyosság problémáját tolja előtérbe. És Makó ezt a kérdést láthatón fölteszi. Mert igen szigorúan építi föl ugyan — mintegy a "tiszta matematika" várható fejleményeit sugallva — a művet, de a kifejtés során egy merőben gyakorlati matematika bontakozik ki előttünk. Két fő fejezet (caput) van: "Elementa algebrae" és "lementa geometriae". A fejezeteken belül részek (sectio) és alfejezetek (cap.) vannak. Az algebrában a következőképpen történik az adott tétel bemutatása: 1. A probléma definíciója (problema). — 2. A megoldás fogalmi, per definitionem fölvázolása (resolutio). — 3. Példa (exempli gratia). — 4. Scholion, ami voltaképpen "próba", igazolás, esetlegesen más megoldások fölemlítése stb.

Makó a matematikát úgy akarja alkalmazni a filozófiához, hogy az "átlengje" a filozófiai gondolkodást, de helyesebb úgy fogalmazni, hogy Makó a matematikában véli megtalálni a filozófiai bizonyítás legfontosabb motorját. Annak minden határon túli exaktsága miatt, a gyakorlatnak a legkisebb lehetősége van arra ui., hogy "megzavarja" a gondolat építkezését. A két legtisztább gondolattudománynak egymásra kell találnia. Miközben — jó leibniziánus módjára — matematizálni igyekszik a filozófiát, kétségkívül többet akar: egy matematikai-filozófiai nyelvben érzi az "ars combinatoriát". Ha tehát most megfordítjuk az iménti vélekedés irányát, látnunk kell, hogy Makó nem tiszteli úgy a matematikát, ahogyan ez "megkívántatna" egy jó Leibniz-tanítványtól, mert szerinte a matematika semmi a filozófia "tiszta exaktságon is túlmutató formái" nélkül. Leibniz — szándéka szerint — megnyitja az utat az "univerzális matematika" irányába, ami "olyan szellemi eszköz" lesz, hogy általa fölfedhető lesz a "dolgok valódi rendje". Ez a törekvés Makó esetében is. Fizikatankönyve ("Compendiaria physicae institutio quam in usum auditorum philosophiae") a matematikának, a természettudománynak — akkori értelmezésben: a fizikának — és a filozófiának egységes nyelvi irányba terelhetőségét szándékolja. Pontosabban annak vágyát. A testek szilárdságáról, kiterjedéséről és nehézkedéséről ("De Solidate, Extensione, ac Inertia corporum"), a rugalmasságról, a folyékonyságról (de Elasticitate, Fluiditate), a testek sajátosságainak vegyüléséről (de Chemicis corporum proprietatibus) szóló makói fejtegetések a kor természettudományos színvonalán állnak. Miközben hallatlan pedagógiai érzékkel és a "bölcseletbe elmélyült Deákok" iránti sajnálattal és empátiával — nagyon is jól tudva, hogy micsoda megpróbáltatást jelent számukra a természettudomány természetközeli exaktsága — vezeti olvasóit.

Két episztemológiai következtetés is adódik ezekből. Az első az, hogy Makó — úgy is, mint Leibniz-tanítvány — az univerzális nyelvet keresi, ami fölvetődhet mint univerzális "calculus", "emberi-gondolati abc", univerzális nyelv, vagy éppen mint univerzális matematika. Ebben  keresésben Makó — és ezt mind a matematikáról, mind a fizikáról szóló könyvei megerősítik, az univerzális tudományos bölcseletet szeretné megkonstruálni. Talán itt leginkább találkozott a két "paradigmatikus" próbálkozás. Mindketten a matematikát mint univerzális módszert próbálták egyesíteni a filozófiával mint a "gondolkodás tudományával". Nem véletlen, hogy számukra a logika aristotelési formális tana — ami mindig is filozófia és matematika határán fejlődött — lesz minden egyébbel behelyettesíthető. A másik episztemológiai aspektus: a monadológiai, legalábbis Leibniz szellemében. Ahogyan Leibniz a monászokban látja a szubsztanciát, amiben a dolgok végtelen tulajdonságai egyesülnek, úgy látja a filozófiai műnyelvet, annak "terminus technicusait" Makó általános gondolkodási és tudományos használati eszköznek.



IRODALOM

[ Cikk vége | Cikk eleje | Irodalom | Resümee ]

 

Compendiaria physicae institutio quam in usum auditorum philosophiae (Vindobonae, Typis loannis Thomae de Trattern, Caes. Reg. Aulae Typogr. et Bibliop. MDCCLXII)
Pauli Mako abbatis S. Margarethae de Bela Theresiae Augustae a consilis Elegiacon auctum et emendatum (Budae Typis Regiae Universitatis MDCCLXXX)
A' mennykőnek mivoltáról 's eltávoztatásáról való böltselkedés, mellyet deák nyelven írt, és most feles másolásokkal és toldalékokkal megjobbított Makó Pál, magyarázta pedig Révai Miklós (Pozsonyban és Kassán, Landerer Mihály' költségével és betűivel 1781)
Compendiaria matheseos institutio quam in usum auditorium philosophiae elucubratus est Paulus Mako E. S. I. In Coll. Reg. Theres. Prof. Math. et. Phil.' Experim (Editio altera ab Autore emendata Vindobonae, Typis loannis Thomae de Trattern, Caes. Reg. Aulae Typogr. et Bibliop. (Bibliop[ota] = könyvkereskedés röv.) MDCCLXVI)
Morris R. CohenCErnest Nagel: An Introduction to Logic and Scientific Method (London: Routledge and Kegan Paul 1951)
William Kneale-Martha Kneale: The Development of Logic (Oxford: Clarendon Press 1962)
Isiah Berlin: The Age of Enlightenment (Oxford 1979)
Max HorkheimerÄTheodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája (Gondolat, Bp. 1990)
Dr. Horkay László: A magyar nyelvű filozófia története a XVII. század közepétől a XIX. század végéig. Bevezetés a magyar filozófiai gondolkodás történetébe (Bp. 1977)
Mátrai László: A magyar filozófia haladó hagyományainak kérdései a felvilágosodás korában (különlenyomat az MTA Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Közleményeiből 1954)
Turóczi-Trostler József: Magyar Cartéziánusok (Minerva-Könyvtár XLIII, Bp. 1933)


RESÜMEE

[ Cikk vége | Cikk eleje | Irodalom | Resümee ]

 

Paulus Mako: Lnguage and Epistemology

Paulus Mako was a Jesuitical priest who published most of his writings in latin. However, as a born Hungarian he took part in the movement for the renewal  of  Hungarian  language  and could have been the creator of a Hungarian philosophical terminology — under better circumstances. His example implies the necessity of analysing the interdepence between philosophizing and its linguistic medium.

 

[ Cikk eleje | Irodalom | Resümee ]