BEVEZETÉS

PSEUDO-ARISTOTELÉS A VILÁGRENDRŐL C. MŰVÉHEZ

BUGÁR ISTVÁN

[Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás]

 

Most először jelenik meg magyar fordításban az Aristotelés neve alatt fennmaradt kozmológiai-teológiai értekezés A világrendről (De mundo). Jóllehet csaknem bizonyosra vehető, hogy szerzője nem a híres stageirai filozófus, népszerűségében a keresztény időszámítástól kezdve a reformációig talán felül is múlta Aristotelés hiteles írásait. Erről tanúskodik a kéziratok hatalmas mennyisége (100 fölött szemben a legtöbb Aristotelés-mű alig tucatnyi kódexével), valamint a számos fordítás, kezdve Apuleius latin parafrázisával, melyet több új fordítás követett a középkor folyamán, de korán elkészült szír,1 örmény, majd arab változata is, a késő középkorban átültették számos európai nyelvre, és egy arab rövidített változat alapján törökre is. Népszerűségének oka az volt, hogy teológiai tanítása sokkal közelebb állt a kereszténységhez és általában a késő hellenisztikus vallási-filozófiai köznyelvhez, mint az aristotelési pragmatiák teológiája. Az Aristotelés-kommentátorok ezzel szemben feltűnően ritkán emlegetik, a keresztény Philoponoson és Dávidon kívül jóformán csak Proklos idézi, aki egyúttal először vonja kétségbe a mű szerzőségét.2 Az aristotelési eredet feletti kételyt Erasmus elevenítette fel élénk vitát váltva ki,3 s az értekezés tekintélye ezzel el is halványult.

A századforduló környékén a Poseidónios-kutatás fellendülésével fordult újból a figyelem A világrendről felé. Számos kutató a késő ellenisztikus kor e jelentős, ám rosszul dokumentált gondolkodójával hozta kapcsolatba, összhangban azzal a kísérlettel, melyben a platonizmussal és némi aristotelési hatással átszínezett késő hellenisztikus és kora császárkori sztoicizmus közhelyeit Poseidóniosra vezették vissza, mai szemmel nézve kellő kritika nélkül.4 Így született meg William Lorimer keze alatt a mű mind a mai napig a filológia történetében példaértékű kiadása, mely a kéziratok és fordítások nagy száma miatt monumentális vállalkozás volt. Az általa megállapított szöveg szolgál a további kutatások, fordítások, köztük e jelen magyar változat alapjául is.5 A kiadását kísérő tanulmányok egyikében a szöveghagyomány vizsgálatán túl megalapozta a további kutatásokat a görög filozófiai irodalom emlékei és a A világrendről közötti párhuzamok egy, a megelőzőeknél teljesebb listájának elkészítésével, és néhány részletkérdésben alaposabb vizsgálatával.6

Az értekezés az elmúlt két évtizedben más szempontból is próbára tette a modern filológia eszköztárát, ismét csak példaértékű vizsgálatokra adva alkalmat. Miután a nagy tekintélyű olasz filozófiatörténész, G. Reale az értekezésnek szentelt monográfiájában ismét védelmébe vette az aristotelési szerzőséget,7 és legalábbis egy követőre talált a szakirodalomban,8 gombamódra szaporodtak a művel foglalkozó írások. A filológia szinte minden hagyományos és új eszközét bevetették a szerzőség kérdésének eldöntésére. Részben a mű filozófiai kontextusa mellett természettudományos ismereteit,9 sőt művészettörténeti10 utalásait vizsgálva, részben nyelvészeti úton próbáltak végleges megoldást találni az írás eredetének talányára. Nemcsak az értekezés stílusát,11 szóhasználatát,12 de szintaktikai szerkezeteit,13 preferált kötőszavait14 és címét15 is elemezték különböző kutatók, s ezáltal mintegy kísérleti nyúl vált az írásból, jól példázva az ilyenfajta vizsgálódások eredményességének határait a jelen technikai szinten.

Alig volt olyan filozófai irányzat, mellyel ne hozták volna kapcsolatba a művet. Aristotelés mellett peripatetikus,16 középső platonista,17 Poseidónios utáni sztoikus,18 alexandriai zsidó,19 a hellenisztikus pythagoreizmus befolyása alatt álló,20 vagy egyszerűen "eklektikus"21 szerzőnek egyaránt tulajdonították. Hasonlóképpen datálására is Aristotelés és Apuleius közt, a Kr. e. IV. századtól a Kr. u. II. századig mindenre volt példa. Felvetődött az a szélsőséges nézet is, hogy a mű nem más, mint Apuleius De mundójának "visszafordítása" a sohasem létezett görög eredetire.22

A kortárs szakirodalomban ha konszenzusról nem is, de legalábbis néhány tendenciáról beszélhetünk. Egyrészt a szakma túlnyomó többsége egyetért abban, hogy a mű nem származhat Aristotelés tollából, ugyanakkor minden idegen hatás ellenére a szerző alapvetően a peripatetikus hagyományokhoz igyekszik hű maradni. Ennek jele a műben az égi és földi szféra oppozíciója, a transzcendens mozdulatlan mozgató elmélete, az éter mint ötödik elem jelenléte,23 és különösen a világ örökévalóságának hangsúlyozása.

A De mundo programadó első fejezete szerint az értekezés célja a világ egészéről átfogó képet nyújtani "teológus módjára",24 se nézőpontot a szerző szembeállítja a részletekben való elmerüléssel: a világ vizsgálata az isten felismerése szempontjából értékes. Szemben Aristotelésszel, aki számára a természet kutatása öncél,25 A világrendről beállítódása elsősorban a középső platonizmusra jellemző,26 ám ugyanakkor Festugiére egyfajta "koiné spirituelle"-ként definiálja.27 A "kozmosz-vallás", írja, egy másfél évszázados fogyatkozás után — Chrysippos28 halálától Cicero Somnium Scipionis-áig — újra megjelenik a Kr. e. 1. században,29 és kialakul az a beszédmód, amelyet a teológia dominanciája jellemez a filozófia fölött. Az új koiné hitvallása — Seneca szavaival — : deum colit qui novit30; reprezentánsai pedig: Cicero, Philón, Plinius, Epiktétos, Tyrosi Maximos, vagy a Corpus Hermeticum monista rétege. Talán kiegészíthetjük a listát Poseidóniosszal, Plutarchosszal, Attikosszal. E környezetben látja a helyét Festugiére a De mundónak is, és megjegyzi, hogy filozófiai tartalma alapján nehezebb is lenne ennél pontosabban behatárolni keletkezési körülményeit. E koiné egyéb képviselőitől azonban a De mundo elhatárolható, amennyiben, mint említettük, Aristoteléshez marad hű: nemcsak azáltal, hogy istenét mint mozgásprincípium fogja fel, de szemléletmódjában is elkülöníthető a Sztoa emberközpontú31 panteizmusától, és az egyéni lélek sorsával foglalkozó platonizmustól.32 Amikor Vergilius az Aeneis VI. énekében33 Anchises szájába adja sztoikus színezetű filozófiai credóját, ebből sem hiányzik a lélekvándorlás pythagoreus-platonikus tanítása.34

Világnézetének kifejtését a szerző a "világrend" két alternatív definíciójával kezdi meg. Az első a világot részeinek összességeként definiálja, az égi és a földi szféra megkülönböztetését hangsúlyozva.35 E részek szerkezetét írja le a 2-4. fejezetben, felülről lefele haladva. A második definíció a kozmosz " jelentését emeli ki, melyet szerzőnk kiegészít a maga teológiai szemszögéből. E kozmikus összhangot tárgyalja az 5. fejezet, melyben megtudjuk, hogy a világot szétfeszítő ellentéteket egy mindent átjáró erő (dynamis) rendezi harmóniába, a Stoa tanításának megfelelően. A 6. fejezetben azonban tovább lép, és megmagyarázza, mit is jelent a definícióban, hogy e rend felett "isten isten közreműködésével őrködik": a végső ok nem az immanens isteni erő, hanem a transzcendens isteni lényeg, a mozdulatlan mozgató.36 E tétel a De mundo fő tanítása. A legterjedelmesebb 6. fejezet célja e tanítás megvilágítása — illetve hasonlatokkal történő szemléltetése. A szakasz végén elragadja a szerzőt a himnikus ihlet, és a száraz tudományos leírások után a késő hellenisztikus tudományos prózára jellemző módon érzelmileg telített emelkedett stílusba csap át.37 Ez a hangvétel teljesedik ki a záró fejezetben, amely a hagyományos mitológiai istenképet hivatott összhangba hozni az előzőekben kifejtett világnézettel az "egy az isten, de sok neve van" mottó jegyében, az allegória és etimológia eszközével. Mindebben jellegzetesen késő-hellenisztikus vallási tendenciákat követ,38 és alapvetően adósa a Stoa hasonló értekezéseinek.39

Az értekezés dynamis-elmélete óriási karriert futott be az újplatonikus és a keresztény teológiában. Eredetéről itt csak rendkívül vázlatosan kívánok szólni.40 Aristotelésnél a domináns "ténylegesség"-gel (™nšrgeia) szembeállított "potencialitás" értelme mellett megtaláljuk a De mundo-beli használatnak megfelelő "mozgatóerő" jelentést is.41 A fogalom szerepet kap a világrend leírásában is: a földi testek mozgatóerejét az égieké kormányozza,42 és a mozdulatlan  mozgató végtelen dÚnamij-szal rendelkezik a mozgás örök fenntar-

tásához,43 illetve a mindenséget egy isteni erő tartja össze.44 Teológiai műszóként (egy isten "hatalma", "képességei") is használta Aristotelés a szót az exoterikus De philosophiában,45 ebben Xenophónt46 és Platónt követve.47 B. Effe kimutatta, hogy a fentjelzett releváns helyek is mind a de philosophiára mennek vissza, amely műből szerzőnk meggyőződésem szerint dolgozott.48 Az aristotelési használat tovább él és fejlődik a hellenisztikus kori Peripatosban49 éppúgy, mint a feltehetően a Platón-tanítvány Opusi Philippos által írt Epinomisban50 és Xenokratésnél,51 aki a Stoa teológiájának állítólagos forrása.52 A Stoa számára a szó ekvivalens az istennel, a pneumával, a sorssal, az értelemmel, amely mindent átjárva rendezi a kozmoszt.53 Egyúttal a Poseidónios korabeli Stoa fizikájának alapvető megkülönböztetése a dynamisousia szembeállítás, többé-kevésbé a mi anyag–energia fogalmunkat fedve.54 A hellenisztikus kori pythagoreus irodalom ismeri mind a sztoikus fizikai megkülönböztetést,55 mind teológiait.56 E szerzőknél először találkozunk a kísérlettel, hogy a terminológia alkalmazásával az isteni transzcendencia és immanencia összeegyeztethetővé váljon. A végső lépés, melyet szerzőnk, vagy e Pythagoras-hívek — vagy közös forrásuk — megtett, mindössze abból állt, hogy a sztoikus immanens dynamis-istenhez is hozzárendeltek egy ousiát, de nem a kozmoszt, mint a Stoa tette, hanem egy transzcendens istent.

A dynamis fogalmát a hellenisztikus zsidó teológia is alkalmazta, a Septuaguinta nyomán, ahol a szó gyakran előfordul Istennel kapcsolatban (akár hatalom, akár "mennyei seregek" jelentésben). A rejtélyes alexandriai Aristobulos (talán Kr. e. 2. sz) az Ószövetségben Istennek tagjait, melyek által a világban működik, erőkkel azonosítja, melyek a ptolemaida uralkodók végrehajtó szerveihez (dÚnLmeij) hasonlíthatók.57 Egy a pythagoreus irodalommal rokon orphikus töredéket58 és Aratos Phainomenájának bevezetősorait pedig a sztoikus közhelyt idézve úgy kommentálja, hogy az Isten dynamisa (ereje, hatalma) mindent átjár.59 A ránkmaradt töredékek azonban nem utalnak arra, hogy az erő-lényeg megkülönböztetés teológiájában egy ontológiai vagy ismeretelméleti séma részét képezte volna. Philónnál azonban már döntő szerephez jut ez a distinkció, jóllehet több "hatóerő"-ről beszél (speciálisan pedig két "fő-hatóerő"-ről).60 Nem hiszem, hogy akár Philón (vagy egy alexandriai zsidó iskola) hatott volna a De mundóra (Lagrange, Moraux), vagy fordítva (Festugiére), inkább közös forrást, filozófiai kontextust kell feltételeznünk, talán a Peripatosszal összefonódott hellenisztikus pythagoreizmust. Philón mindenesetre pythagoreusnak vallja magát, ahogy Aristobulos peripatetikusnak. Szerzőnk mindazonáltal egyedül áll azzal, hogy a dynamis-elméletet összeköti a mozdulatlan mozgató teóriájával.61

Egy Josephus Flavius utalás az isteni erő-lényeg megkülönböztetés egy másik, ismeretelméleti aspektusára is rámutat. Míg Isten lényege az ember számára beláthatatlan, világban való működése által megismerhető.H62 A Pál Rómaiakhoz írt leveléből63 jól ismert gondolat a görög filozófiában Xenophón Sókratésétől követhető nyomon,64 és A világrendről fejtegetései során is elhangzik, ám hangsúlytalan marad.65

A világrendről szóló értekezés kontextusát a következőképpen jellemezhetjük. A felvetett problémák egyértelműen a késő hellenisztikus Stoától származnak. Mint Mansfeld kimutatta, maga a "Világrendről" műfaj is a Chrysippos alatti és utáni Stoa sajátos terméke. A hellenisztikus kori pythagoreizmust (legalábbis a biztosan datálható pseudo-Okellos), a középső platonizmust is hasonló problémák foglalkoztatták, ahogy meggyőződésem szerint bizonyos mértékben a Peripatos is.66 Egyetérthetünk Mansfelddel abban is, hogy a szerző a középső-platonikus szintézis (Eudóros, Albinos/Alkinoos) megfelelőjére tesz kísérletet arisztoteliánus oldalról, azaz a válaszadásban Aristotelést kívánja mindenekelőtt követni, de Platónnal összhangban. Forrásai, mint ezt vázlatosan kimutattam, feltehetően a hellenisztikus kor során népszerű aristotelési De philosophia, valamint a Meteorológia valamely — akár Theophrastos által átdolgozott — változata lehetett, ez utóbbi esetleg Poseidónios közvetítésével. Nemcsak a felvetett problémák és válaszok, a filozófiai és vallási kontextus ("koiné"), de mind a stiláris és nyelvi sajátságok a késő hellenisztikus, illetve kora-császárkorra utalnak. A legközelebbi tartalmi és formai párhuzamok szinte mind e korra esnek: Areios Didymos, Kleomédés, Geminos, Seneca, Cornutus. E kontextusban Poseidónios működését (Kr. e. 2. sz. második fele, 2. sz. első fele) terminus post quemnek vehetjük, talán Ciceróval együtt, aki jóllehet lelkesedik az aristotelési exoterikáért, nem említi A világrendről szóló értekezést (Moraux). Másfelől az a tény, hogy a De mundo szerzője az aristotelési exoterikát kívánja utánozni,67 és mély arisztoteliánus meggyőződése ellenére, mint kimutatni igyekeztem, csak az exoterikus iratokra támaszkodik, a művet az andronikosi redakció és a vele meginduló kommentárirodalom előttre helyezi. Természetesen szellemtörténeti vonatkozásban az "előtti" nem mindig esik egybe az abszolút kronológiával, és jelentős késésekkel számolhatunk a fejlődés fővonalához képest. Ebben az értelemben jellemzi Moraux az arisztotelianizmus történetét feldolgozva a Kr. e. I. század végének néhány alakját, mint "Auslaufer des hellenistischen Aristotelismus". Elsősorban a szintetizáló sztoikus-platonikus-aristoteliánus Antiochos tanítványára, Cicero barátjára, illetve fiának nevelőjére, Kratipposra, valamint nápolyi Staseásra, Cicero tanárára kell itt gondolnunk.68 Magasrangú római tisztségviselők környezetében, magántanárként és "független kutatóként" tevékenykedő filozófusok ők, Aristotelés filozófiájának populáris, "Andronikos előtti" változatának képviselői, szemben az ifjabb kortárs kommentátorokkal, köztük az alexandriai Eudórosszal és Aristónnal, aki Antiochost, és utódját, Aristost is hallgatta.

Talán még egy lépéssel tovább is léphetünk, és a mű keletkezésének színhelyét is azonosíthatjuk. Amennyiben elfogadjuk, hogy a De mundo az akroamatikus írások publikálása előtt íródott, nem valószínű hogy az athéni Peripatos Stratóntól Andronikosig terjedő korszakának terméke lenne. Azok közül, akik ekkor az iskolában a retorika — vagy dialektika — mellett filozófiai nézeteket is kifejtettek, egyik sem kelti nagy teológus benyomását. Jóllehet megkíséreltük kimutatni teológémák létezését e korszakban is peripatetikus körökben,69 ezek az eszmék mind Okellosnál, mind az MXG-ben meglehetősen a háttérbe szorulva, ambivalensen jelentkeztek. Aligha született e milieuben olyan ambiciózus teológiai szintézis, mint a De mundo. Ráadásul Mansfeld kimutatta, hogy a szerző aligha lehetett athéni, hiszen Pheidias Athéné-szobráról téves leírást ad.70

Hol keressük tehát A világrendről szerzőjét? Philón és a De mundo között a legbiztosabb kapocs a nagy-király hasonlat,71 mely már Aristobulosnál is előfordul, jóllehet míg a címzett Ptolemaios Philométór kormányzását hasonlítja Istenéhez, Philón és szerzőnk a Perzsa királyra hivatkozik. Nem kétséges azonban, hogy Philón még a Ptolemaiosok által meghatározott kulturális örökség részese, még ha fél évszázaddal a római annexió után ír is. Ha talán nem is oly mértékben, mint várnánk,72 de a királyság filozófiája jutott némi szerephez a Ptolemaida udvarban. Az Aristotelés-tanítvány Démétrios Phaléreus írt egy ilyen tárgyú értekezést I. Ptolemaiosz számára, és azt ajánlotta neki, olvasson el minden hasonló fejtegetést.73 Néhány Kr. e. 2–1. századi alexandriai papírusz is tartalmazza efféle irodalmi munkásság nyomait, nemkülönben a pseudo-Aristeas levél.74 Az idevágó pseudo-pythagoreus irodalom esetében azonban mind a datálás, mind a származási hely kétséges.75

Jóllehet Fraser kimutatja, hogy a Ptolemaiosok Alexandriája nem kedvezett a filozófiai irodalomnak, a Kr. e. 1 században, Ptolemaios Aulétés és Kleopatra alatt változás következett be, amit a platonista Aristotelés-kommentátor Eudóros, az aristoteliánus Aristón, az eklekticizmus "feltalálója", Potamón76, sztoikus és peripatetikus doxográfus Areios Didymos, a pyrrhonizmust felújító Ainésidémos, és nyomukban Philón neve fémjelez. Epizódszerűen Antiochos és Kratippos is megfordultak Alexandriában ez idő tájt. Alexandria tehát a Kr. e. első századtól a filozófiai fúzió hazája. Eudóros és Philón "pythagoreus" jelzője arra enged következtetni, hogy mégiscsak létezett valamiféle pythagoreus hagyomány Alexandriában, vagy legalábbis e korban eljutott oda valamilyen forrásból.77

Fraser elutasítja, hogy Philón előtt bármiféle zsidó filozófiai-teológiai iskola működött volna Alexandriában: Aristobulost elszigetelt, és Philón gondolatvilágához nem mérhető jelenségnek tartja.78 Ugyanakkor számomra úgy tűnik, hogy az antik kulturális örökség kezelésében, a görög teológiai gondolkodásból válogatott placita idézésében és értelmezésében Aristobulos, Philón, Kelemen, és Pseudo-Justinos (Cohortatio, De monarchia), sőt bizonyos teológémákban (pl. a dynamis teológiája) folytonos hagyományt alkotnak. E hagyománynak pedig sok érintkezési pontja van a De mundo eszméivel. Nem véletlen tehát, hogy ezeknél a szerzőknél mutatható ki először a De mundo ismerete: kétségesen Philónnál, esetlegesen Kelemennél, és végül bizonyosan pseudo-Justinosnál.

Szerzőnk szoros rokonságot mutat a szintén Alexandriában a Kr. e. 1. sz. végén tevékenykedő Areios Didymosszal. Gyakran a De mundo ismeretterjesztő fejezeteinek szó szerinti megfelelőjét olvassuk Areios kompendiumában, hol Chrysipposnak, hol Aristotelésnek tulajdonítva. Nyilván mindkét mű ugyanannak a kézikönyv és bevezető-irodalomnak a terméke. E műfaj programját így fogalmazza meg szerzőnk:

(a lélek a filozófia által) a magával rokon dolgokat, úgy vélem, könnyedén megismerte, s az isteni dolgokat a lélek isteni szemével megragadta — és közben mindezeket az embereknek is kinyilatkoztatta. Mindez pedig azért esett meg vele, mert a birtokában lévő értékeket irigység nélkül — amennyire lehetséges volt — mindeneknek tovább szándékozta adni.79

Ennek megfelelően a De mundo nem feltételez komoly iskolai tradíciókat. Már Erastosthenés is kalandozásra vállalkozott a "kozmikus vallás" filozófiájának területére: Hermésében leírja, hogy emelkedett gyermek isten az égbe, látta meg a 8 szféra harmonikus mozgását, a Földet a pólusokkal és a zónákkal, az "éteri sugarakkal".80 Szerzőnknek a 2–4. fejezetben követett ideáljával mutat rokonságot a peripatetikus81 rétor knidosi Agatharchidés Phótios kivonatában fennmaradt De mare rubro című írásában: elődei antikvárius és mitologikus elbeszéléseivel szemben a kifejezésben való tárgyilagosságot tette meg írói eszményének. Kitért számos természeti jelenség magyarázatára, és feltehetően Aristotelés De philosophiájának szellemében állást foglalt amellett, hogy az emberiség örökkévaló.82 S ugyan ki mást kritizálna szerzőnk is bevezetőjében, mint a hellenisztikus topográfusokat?

Amennyiben a fenti következtetések helytállóak, szerzőnk aligha lehet későbbi honfitársánál, Eudórosnál, akit a források az Andronikosszal meginduló kommentárirodalom művelőjeként is számon tartanak. Hogy Philón nem említi a De mundot, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy időben megelőzi, ugyanis mindössze négyszer nevezi meg Aristotelést, mind a négy alkalommal a De aeternitate mundiban,83 feltehetően a De philosphiára támaszkodva, mely a világ örökkévalóságának kérdésében egzaktabbul és részletesebben érvelt, mint A világrendről. Valójában mind Philón, mind szerzőnk azonos filozófiai probléma- és eszköztárnak lehetett örököse, és hasonló domináns vallási képzetek közt a maguk kötődésének megfelelően részben hasonló, részben különböző választ adtak a kozmosz és az isten viszonyának problémájára. Képvilágukat pedig meghatározta a ptolemaida udvar öröksége, ahol mindenki számára nyilvánvaló volt az a gondolat, melyről egy V. Ptolemaios korából származó felirat tanúskodik: az uralkodó a legfőbb isten, "Zeus élő képmása":

EIKWN ZWSA TOU DIOS84

 

PSEUDO-ARISTOTELÉS

A VILÁGRENDRŐL

1. Bizony sokszor tűnt föl nekem úgy, Alexandros, hogy a filozófia valamiféle [391a] isteni és emberfölötti szerzet, különösképpen pedig azért, mert egyedül emelkedett föl a létezők szemléletéhez85 és törekedett megismerni a bennük rejlő igazságot, s míg mások erről letettek a tárgy terjedelmes és magas volta miatt, ez nem ijedt meg a föladattól, s a legszebb dolgokra magát méltatlannak nem ítélte, hanem úgy vélekedett, hogy az ezen dolgok tanulmányozása őhozzá áll legközelebb és illik leginkább. Minthogy ugyanis a test az égi térbe el nem juthatott, s a Földet elhagyva ama szent helyet szemügyre nem vehette — ahogy azt az esztelen Alóadák86 tervezték — ,így hát a filozófia révén, maga mellé vezetőnek az értelmet véve, a lélek kelt át a határon és vándorolt ki, mivel talált egy utat, mely nem jár fáradsággal, és a térben egymástól legtávolabb eső dolgokat gondolatban összegyűjtötte, azáltal, hogy mindazt, ami rokon vele megismerte — méghozzá úgy vélem, könnyedén — ,s az isteni dolgokat a maga isteni szemével megragadta, és közben mindezeket az embereknek is kinyilatkoztatta.87 Mindez pedig azért esett meg vele, mert a birtokában lévő értékeket irigység nélkül — amennyire lehetséges volt — mindeneknek tovább szándékozta adni. Ezért amikor egyesek valamely vidék természetrajzát készítik el nagy buzgalommal, vagy egy város képét, egy folyó nagyságát, egy hegy szépségét ecsetelik — miként azok, akik az [391b]Ossáról, a Nyssáról vagy a Kórykosi barlangról88 beszélnek, vagy bármi másról a rész szerint való dolgok közül, amibe éppen belebotlanak — szánakozhatunk fölöttük kisszerűségük miatt, mert akármilyen közönséges tárgy bámulatba ejtette őket, és kicsinyes vizsgálódásaik közben azt gondolták, nagyot visznek véghez. Ez pedig azért esik meg velük, mert képtelenek a különb dolgok szemléletére — gondolok itt a világrendre, s a világrendben a legnagyobbakra. Hiszen ha figyelmüket igazán ezekre irányítanák, attól kezdve a többi dolgok közül semmit meg nem csodálnának, hanem minden egyéb apróságnak és értéktelennek tűnne a szemükben eme tárgyak magasabbrendűségéhez mérten. Szóljunk hát mi, és amennyire elérhető, elmélkedjünk mindezen dolgokról a teológia szemszögéből, hogy miként is állnak természet, elhelyezkedés és mozgás tekintetében. Úgy illik pedig, véleményem szerint, hogy Te is, fejedelmek legkiválóbbika, kísérd figyelemmel a legnagyobb dolgokkal kapcsolatos vizsgálódást, s a filozófia se irányítsa figyelmét holmi hitványságokra, hanem efféle ajándékokkal tisztelje meg a legkiválóbbakat.

2. Nos tehát, a világ az Égbolt és a Föld, valamint az általuk tartalmazott dolgok együttese.89 Másféle értelemben is mondjuk azt, hogy "világ": értjük a dolgok összességének rendjére és elrendezésére is, amely fölött isten, isten közreműködésével, őrködik.90 Ennek középpontja pedig, mely mozdulatlan és szilárdan áll, az élethordozó Földnek jutott osztályrészéül, aki mindenféle élőlények otthona és anyja. Felsőbb szeletét pedig — melyet egészében és mindenfelé a legfelsőbb vidék határol, és amely istenek lakóhelye — Égboltnak nevezik. Ez pedig isteni testekkel tele, melyeket csillagoknak szoktunk nevezni, örökkévaló mozgással mozog, s mindükkel együtt egyetlen körforgással és keringéssel pihenés nélkül kartáncot lejt mindörökké. Az egész égboltnak, s a világegyetemnek is, mivel gömb alakú és — mint mondottam — folyamatosan mozog, szükségképpen két mozdulatlan pontja91 van egymással szemközt — akárcsak az esztergán forgó gömbnek92 — ,melyek szilárdan egy helyben állnak és közrefogják az egész gömböt, melyek körül az egész test pörög. Ezeket pólusoknak hívják. Ha elgondolunk egy rajtuk keresztül fektetett összekötő egyenest (melyet némelyek tengelynek neveznek), ez lesz a világegyetem átmérője, melynek középpontja a Föld, határpontjai pedig a két pólus lesznek. Ezen mozdulatlan [392a pólusok közül az egyik mindig látható, mivel az északi félgömbön fejünk fölött van, és "arktikusnak" nevezik. A másik azonban rejtve marad a Föld alatt, a déli félgömbön, és "antarktikusnak" nevezik.93

Az égbolt és a csillagok lényegét pedig éternek hívjuk,94 de nem annálfogva, hogy tüzes, s így ég — ahogy egyesek95 mondják, figyelmen kívül hagyva, hogy hatását tekintve a tűztől a lehető legjobban eltér — ,hanem mert mindég terjed,96 miközben körben forog: mert ez az elem a másik négytől különbözik,97 keveretlen és isteni.98 Az általa tartalmazott csillagok közül egyesek bolyongás nélkül együtt forognak az egész égbolttal, hiszen a székhelyük egy és ugyanaz. Középütt, a térítők közt rézsút fut az úgynevezett Állatöv, mely tizenkét, egy-egy élőlénnyel jelzett szakaszra oszlik.99 Mások viszont, mert bolygók, természetszerűleg sem az előbbiekkel, sem egymással nem mozognak együtt, hanem más és más körpályán keringenek, úgyhogy némelyik közelebb esik a Földhöz, némelyek pedig magasabban vannak. Mármost az állócsillagok sokasága az ember számára kikutathatatlan100jóllehet az égbolt egészének egyetlen felületén mozognak — ,a bolygóké viszont hét részre bontható: ennyi egymást követő körbe tartoznak, úgy, hogy a felsőbb mindig nagyobb az alatta lévőnél, s így a hét kör egymást tartalmazza, míg az állócsillagok gömbje mindüket körülfogja.101 Így foglalják el helyüket egymás után a Fénylő vagy Kronos102 körének nevezett, majd amit Phaëtonénak, vagy Zeusénak103 mondanak, aztán a Tüzesé, amelyet Héraklés vagy Árés104 körének hívnak, rá következik a Ragyogóé, melyet Hermés105 szentélyének neveznek egyesek, Apollónénak mások; utána az Hajnalcsillagé, melyet némelyek Aphroditéénak106, némelyek Héráénak hívnak, utána a Nap, és végül a Hold köre, ahol az éter határa húzódik, mely magába foglalja az isteni testeket és mozgásuk rendszerét.107

Az éteri és isteni után — melyet rendezettnek, továbbá megbolydíthatatlannak, változhatatlannak, hatások elszenvedésétől mentesnek állítunk — közvetlenül a teljes egészében hatásokat befogadó, megbolydítható, egyszóval pusztuló és mulandó természet következik.108 Ezen belül első az a finom részecskéjű és lángszerű lényeg, melyet az éteri lényeg nagysága és mozgásának sebes volta [392b] révén áttüzesít.109 Ebben a lángszerűnek és rendezetlennek nevezett természetben cikáznak a fáklyák, húznak el a lángok, tűzdeszkák meg tűzgödrök, valamint üstökösök támadnak és alszanak ki gyakorta.110

Ezalatt a levegő ömlik szét, amely homályos és fagyos természetű, ám mivel amaz megvilágítja és egyszersmind áttüzesíti, fényes és meleg lesz.111 Ebben pedig — mivel neki is jellemző képessége a hatáselszenvedés, és mindenféle változásnak ki van téve — felhők állanak össze, esők csapódnak ki, aztán hó, dér, jégeső, szelek meg viharok perzselő fuvallatai, továbbá mennydörgések és villámlások, mennykőcsapások meg összetömörült viharfelhők ezrei.

3. A légies természetet követően a föld és a tenger áll a helyén rendíthetetlen. A föld növényeket meg állatokat ont, és forrásokat meg folyamokat, melyek közül egyeseket a föld nyel el, mások viszont a tengerbe ömlenek. Egyúttal sokezernyi zöld növény, magas hegyek, dús erdők és városok — melyeket a bölcs állat: az ember alapított — meg a tenger szigetei és szárazföldek tarkítják. A Lakott-földet az elterjedt nézet szigetekre és szárazföldre osztotta, nem tudván arról, hogy az egész egyetlen sziget, amelyet az Atlantinak nevezett tenger vesz körül folyásával. Valószínű, hogy még több túlpart is létezik emettől távol, s egyesek nagyobbak, mások kisebbek nála, ezek egy kivétellel számunkra nem láthatók. Amilyen ugyanis a nálunk lévő szigetek helyzete itt ehhez a tengerhez viszonyítva, ugyanúgy viszonylik a Lakott-föld az Atlanti-tengerhez, és sok más szárazföld a tenger egészéhez, mert hiszen ezek is egyfajta nagy szigetek, melyek partjait körös-körül nagy tengerek mossák.

A folyékony természet — mely beborítja a földfelszínt és így engedi a Föld szirtjei közül az úgynevezett lakott területeket felbukkanni — egészében véve leginkább a légies természet után helyezhető el. Ezt követően pedig a mélyben, a világegyetemnek a kellős közepén a föld egésze szilárd és tömör alakot nyerve áll egyben, mozdulatlanul és megingathatatlanul.112 Egészében véve ez az a része a 393avilágrendnek, amire a "lent" megjelölést használjuk. Egyszóval ez az öt elem öt különböző szinten gömbszerűen helyezkedik el, úgy, hogy mindig a nagyobb a kisebbet tartalmazza — tehát a földet a víz, a vizet a levegő, a levegőt a tűz, a tüzet az éter s így alkotják a világegyetemet, melynek a felső része egészében véve az istenek, az alsó pedig az egynapélő lények lakhelyéül szolgál.113 Emennek aztán egy része nedves, amit szokás szerint folyóknak, folyamoknak és tengereknek hívunk, míg más része száraz, amit földnek, szárazföldnek illetve szigeteknek nevezünk.

A szigetek közül pedig egyesek nagyok — így kapta a Lakott-föld elnevezést ez az egész sziget is meg még sok másik, melyeket nagy tengerek folyamai öveznek — ,mások viszont kisebbek: sziget-voltuk számunkra szembeszökő, és a belső tengerben helyezkednek el. Közülük pedig némelyik említésre méltó, mint [393a] Szicília, Szardínia és Korzika, Kréta, Euboia, Ciprus és Leszbosz, míg mások jelentéktelenebbek, melyek közül egy csoportnak Szporádok a neve, egy másiknak Kykládok, és vannak még más hasonlók.

A Lakott-föld külső tengerét, amely körülöttünk folyik, Atlantinak vagy Óceánnak hívják. Nyugat vidékén viszont ez a tenger keskenyre nyitott szájjal a Lakott-föld belseje fele nyílik, és az úgynevezett Héraklés-oszlopainál beömlik a belső tengerbe, akárcsak egy kikötőbe, aztán apránként kiszélesedve szétterül, egymással összefüggő öblöket fog át, s helyenként szűk nyílású torkolatokba szorul össze, majd ismét kiszélesedik. Mint mondják, ezt a tengert, ha a Héraklés-oszlopain hajózunk befelé, először az úgynevezett Syrtisek jobb kéz felől fogadják kettős ölükbe, melyek közül az egyiket a Kis, a másikat a Nagy megjelöléssel illetik. A másik oldalon viszont már nem fogják közre öblök, hanem három tengert alkot, a szardíniait, a Keltát és az adriait, ezeket követően rézsútosan a szicíliait, utána a krétait, majd folytatva egyik irányban az Egyiptomi-, Szír- és Pamphyliai-, a másik irányban az Égei- és Myrtói-tengereket. Az említettekkel szemközt terül el a Pontos, amely a legtagoltabb. Ennek legbelső részét Maiótisnak hívják, a külső pedig a Helléspontos felé az úgynevezett Propontisszal közös szorosba torkollik. Napkelet fele aztán ismét befolyik az Óceán, az Indiai- és a Perzsa-öblöt egybenyitja, és ezáltal a Vörös-tengert114 egybefogván115 összefüggőnek tünteti föl. [393b] A másik szarvban, egy hosszú és keskeny torkolaton áthaladva, ismét kiszélesedik, és a Hyrkániai- illetve Kaszpi-tengert alkotja,116 efölött pedig a Maiótis-tón túli nagy mélységű területet foglalja el. Aztán lassacskán a szkíták és Kelta-föld fölött körülzárja a Lakott-földet a Kelta-öbölhöz, illetve a már említett Héraklés oszlopaihoz érve: ezeken kívül hömpölygi körbe az Óceán a földet. Az Óceánban aztán van történetesen két igen nagy sziget, melyeket Brit-szigeteknek neveznek: Albión és Írföld. Ezek a korábban leírtaknál nagyobbak, és a kelták fölött fekszenek. Nem kisebb azonban náluk sem Taprobané, mely az indekkel szemközt a Lakott-földhöz képest rézsútosan fekszik,117 sem az úgynevezett Arábiai-öbölben118 fekvő Febol119. Britannia és Ibéria tájékán más egyéb kicsiny szigetek is koszorúzzák nem kis számban e Lakott-földet, melyről korábban megállapítottuk, hogy sziget, s melynek szélessége — ahogy azok a földrajztudósok mondják, akik helyesen mérték föl — a szárazföld legnagyobb mélységénél kis híján negyvenezer stadion, szélessége pedig úgy hetvenezer lehet.120 Európára, Ázsiára és Líbiára oszlik.

Európa határai tehát körben: Héraklés-oszlopai, a Pontos távol eső részei és a Hyrkániai-tenger, amely mentén egy igen keskeny földszoros a Pontosig húzódik. Egyesek viszont a földszoros helyett a Don folyót jelölik meg.121 Ázsia pedig a Pontos és a Hyrkániai-tenger említett földszorosától a másik, az Arábiai-öböl és a belső tenger közt húzódó földszorosig terjedő rész, melyet e tenger és a külső Óceán vesz körül. Egyesek azonban a Dontól és a Nílus torkolatáig húzzák meg Ázsia határvonalait. Líbia aztán az Arábiai-földszorostól Héraklés-oszlopaiig [394a] húzódó rész. Mások viszont azt mondják, hogy a Nílustól tart ugyanaddig. Egyiptomot pedig, amit a Nílus deltája határol, egyesek Ázsiához, míg mások Líbiához csatolják; és a szigeteket egyesek sehova sem sorolják, mások viszont mindig a szomszédos földrészhez vonják őket. A hagyományosan Lakott-földnek nevezett föld és tenger természetét, illetve helyzetét tehát ekképpen tártuk föl.

4. Most pedig azon leginkább említésre méltó eseményekről ejtsünk szót, melyek benne és körülötte következnek be — csak a legszükségesebbeket vázolva. Nos, kétféle kipárolgás száll föl belőle folyamatosan a fölöttünk elhelyezkedő levegőbe, finomrészecskéjűek és teljesen láthatatlanok — leszámítva hogy olykor hajnalonként megfigyelhetők, amint a folyók illetve folyamok fölött a magasba emelkednek.122 Ezek közül az egyik száraz és füstszerű: ez a földből válik ki; a másik viszont nedves és páraszerű: ez a nedves természetből párolog ki. Ebből keletkeznek a ködök, a harmatok, fagyjelenségek, felhők meg esők, havazások és jégesők; a szárazból pedig a szelek, a légmozgásokból eredő különféle dörgések, villámlások, perzselések, mennykő és a többi ezzel rokon jelenség. A köd mármost páraszerű kigőzölgés, mely nem produkál vizet, s amely a levegőnél sűrűbb, a felhőnél viszont ritkább, és vagy egy felhő kezdeményéből vagy maradékából keletkezik. Ellentétpárjának a derült eget mondják, amely nem más, mint felhőtlen és köd nélküli levegő. A harmat a derült égből finom formában érkező nedvesség, a zúzmara pedig a derült égből nagy tömegben érkező fagyott víz, a dér megfagyott harmat, a dérharmat viszont félig megfagyott harmat. A felhő összetömörült páraszerű sűrítmény, mely vizet produkál; eső pedig a jó alaposan összesűrűsödött felhő kipréselésével keletkezik, és annyiféle változata van, amennyi a felhőt érő behatásnak: amikor ez enyhe, gyönge szemerkélést indít el, amikor pedig erőteljes, bőségesebbet — és ezt hívjuk zápornak, amely az esőnél nagyobb és összefüggő vízcseppeket szállít a földre. A hó a megszilárdult felhőkből morzsolódik le, ha azok, mielőtt vízzé alakulnának át, összeütköznek. Az ütközés eredményezi habszerűségét és kiugróan fehér színét, fagyott-volta pedig a benne lévő, nem-cseppfolyósodott illetve föl nem lazult nedvesség hidegségét. Amikor pedig sűrűn és nagy tömegben hull alá, hóviharnak nevezzük. [394b] Jégeső aztán akkor keletkezik, ha a hóvihar összetömörül és az összenyomás folytán súlyt nyer a gyorsabb mozgáshoz: nemcsak a letöredezett morzsalékok mérete nő meg, hanem tömegük is nagyobb lesz és mozgásuk is hevesebb. Ezek tehát természetszerűleg a nedves kipárolgásból erednek.

A száraz kipárolgásból pedig, amikor a hideg úgy megtaszítja, hogy áramoljék, szél lesz. Mert nem más ez, mint nagy mennyiségű és egy tömegben áramló levegő — amit egyúttal fuvallatnak (pneuma) is neveznek. Másképpen pedig a növényekben és állatokban jelenlevő, és mindent átjáró életteli, termékeny lényeget nevezik leheletnek (pneuma), amelyről most nem szükséges szólnunk. A levegőben fúvó légáramlatokat (pneuma) viszont szeleknek nevezzük, a nedvesből induló kifúvásokat pedig nyirkos szellőnek. A szelek közül aztán azokat, amelyek a megnedvesedett földből fújnak, földieknek nevezik, amelyek pedig az öblökből szállnak föl, öböl-szélnek. Ezekhez valamelyest hasonlatosak azok, melyek a folyókból meg a tavakból támadnak. Amelyek viszont felhő széttörésével keletkeznek és tömegüket a felhő vastagságának fölemésztéséből nyerik, azokat felhő-szélnek hívjuk. Amikor meg úgy törnek ki, hogy víz kíséri őket egy tömegben, vizes szélnek nevezzük őket. És azok, amelyek kelet felől fújnak folyton, az Euros, amelyek a Sark felől, a Boreas, amelyek nyugat felől, a Zephyros, amelyek dél felől, a Notos elnevezést kapták. Az Eurosok közül azt, amelyik a nyári napkelték környékéről fúj, Kaikiasnak hívjuk, amelyik onnan, ahol a Nap a napéjegyenlőség idején kel, Apéliótésnak, amelyik pedig a téli napkelték felől, Eurosnak. A szemközti Zephyrosok közül pedig az Argestés az, amely a nyári napnyugta felől fúj, s ezt egyesek Olympiasnak, mások Iapyxnek hívják, a napéjegyenlőségkori napnyugta felőli viszont a Zephyros, a téli napnyugta felőli pedig a Lips. A Boreasok közül a Kaikias utánit hívják tulajdonképpen Boreasnak, 395aAparktiasnak a következőt, mely a pólus irányából dél felé fúj, Thraskiasnak azt, amely az Argestésre következik, s ezt egyesek Kirkiasnak nevezik. A Notosok közül pedig annak, amelyik a láthatatlan pólus felől az Aparktiasszal szemben fúj, Notos, annak pedig, amelyik a Notos és az Euros közt van, Euronotos a neve; a másik oldalon a Lips és a Notos közöttit pedig egyesek Libonotosnak, mások pedig Libophoinixnak hívják.123 A szelek közül pedig egyesek egyenes fújásúak, tudniillik amelyek végig egyenesen előre fújnak, mások viszont csavart fújásúak, mint a Kaikas nevű; és egyesek télen uralkodó jellegűek, mint a Notosok, mások pedig nyáron, ahogyan az úgynevezett Etésiák, amelyek a sarki és a Zephyros szelek keverékei. Az Ornithiasok pedig egyfajta tavaszi szelek, nemük szerint Boreasok.

A heves légáramlatok [395a] közül a szélroham fentről hirtelen lecsapó légáramlat, a szélvész hevenyében támadó heves légáramlat, a ciklon és a forgószél lentről fölfelé tekergő légáramlat, a kifúvás egy mélyedésből vagy repedésből előtörő fölfelé haladó légáramlat — ha pedig sokat forog, akkor neve földi fergeteg.

Ha a légáramlat egy vastag és nedves felhő belsejében megpördül és rajta keresztültör, a felhő összefüggő nemezét erőszakosan széttördeli — mint amikor a vízben mozog sebesen — ,ez durranást illetve nagy ropogást eredményez, amit mennydörgésnek hívnak. Amikor pedig a felhőből kitörve a légáramlat áttüzesedik és fölvillan, villámnak nevezik. Ez, noha később történik, előbb hatol el érzékeinkhez, mint a dörgés, mivel természeténél fogva megelőzi a hallhatót a látható, hiszen ez messziről is látszik, míg amaz csak akkor, ha már elérte a hallószervet; és főképpen mivel124 a létezők közül ez a leggyorsabb — gondolok itt a tüzesre — ,míg amaz, mivel légies, kevésbé gyors, és csak az ütéssel együtt érkezik el a hallószervhez.125 Amikor pedig az, ami áttüzesedett és fölvillant, hevesen egészen a földig átsuhan, istennyilának hívjuk; ha félig tüzes, de különben nagy tömegben érkezik és erőteljes, mennykőnek; ha pedig teljesen híjával van a tűznek, perzselő fuvallatnak. Ezek mindegyikét, ha lecsap a földre, villámcsapásnak nevezzük. Az istennyilai közül a kormozókat füstinek, a sebesen átcikázókat ragyogónak, a vonalszerűen haladókat tekervénynek, a földre lesújtókat villámcsapásnak nevezzük.

Összefoglalva a levegőbeli képződmények közül némelyek csak illuzórikusan léteznek, némelyek pedig valóságos alappal rendelkeznek:126 illuzórikus a szivárvány, a fénycsíkok és az effélék, valóságosak a hullócsillagok, átsuhanók, üstökösök és az ezekhez hasonlók. A szivárvány a Nap vagy a Hold szeletének egy nedves, homorú és látszólag összefüggő felhőben, mintegy tükörben keletkező illúziója, amelyet egy körív mentén figyelhetünk meg. A fénycsík pedig a szivárvány egyenes illúziója. Az udvar a csillag fényességének a csillagot körbe-ragyogó illúziója. Abban különbözik a szivárványtól, hogy az a Nappal illetve a Holddal szemben látszik, míg ez a csillag körül körben. A fáklya nagy tömegű tűz fellobbanása a levegőben. A fáklyák közül pedig egyesek csíkot húznak, mások leragadnak. A csík húzása abban áll, hogy a levegőben gyorsan mozgó és [395b] sebessége miatt hosszúság látszatát keltő tárgy surlódása folytán tűz keletkezik, a leragadás pedig abban, hogy mozgás nélkül hosszanti irányban kiterjeszkedik, mintha megnyújtanának egy csillagot. Ha pedig az egyik irányba kiszélesedik, üstökösnek hívjuk. A fáklyák közül pedig némelyik gyakran hosszabb ideig megmarad, mások viszont azonnal kialszanak. Sok egyébfajta látvány is megfigyelhető: lámpások, tűzdeszkák, tűzhordók, tűzgödrök, amelyeket ezen tárgyakhoz való hasonlatosságuk alapján illetünk ezekkel az elnevezésekkel. Ezek közül pedig egyeseket a napnyugta felé, másokat a napkelte felé figyelhetünk meg, ismét másokat pedig mindkét irányban, ám északon és délen csak ritkán. Ezek közül azonban egyik sem maradandó: nem jegyeztek ugyanis még föl olyan esetet sohasem, hogy valamelyikük leragadva mindig látszana. Ilyenek tehát a légi jelenségek.

A föld is, miként a víznek, úgy a tűznek és a légáramlatoknak is számos forrását rejti magában. Ezek közül egyesek, a föld alatt lévén, láthatatlanok, de sokukhoz kilehelés illetve kifúvás tartozik, mint a Lipara, az Etna, vagy az Aiol-szigeteken lévők, melyek gyakran folyó gyanánt hömpölyögnek és áttüzesedett érctömböket dobnak a magasba. Némelyek pedig, mivel a föld alatt vízforrásokkal szomszédosak, fölmelegítik ezeket, s egyes forrásokat langyosan bocsátanak a felszínre, másokat túl forrón, ismét másokat pedig jól kevert hőmérsékleten. Hasonlóan sok nyílás is tátong légáramlatok számára a föld számos pontján, amelyek közül némelyek isteni ihletet bocsátanak azokra, akik közelükbe kerülnek, mások elsorvasztják, megint mások jóslásra indítják — mint a delphoi- és lebadabeliek — ,ismét mások teljesen elpusztítják őket, mint a phrygiai. Gyakran pedig az is megtörténik, hogy az ugyanilyen típusú légáramlat, mely a földben jól elkeveredett, átpréselődik annak rejtett üregeibe, s miközben eredeti helyét elhagyja, egyszerre több területet megráz. Gyakran pedig, mikor kívülről nagy mennyiségben gyűlik össze, a föld tekervényes járataiba belegabalyodik, s mivel a kijárat el van zárva előtte, erőszakkal feszíti ki azt, kiutat keresve magának, és így azt az eseményt váltja ki, amelyet földrengésnek szoktunk nevezni.127 A földrengések közül pedig azokat, amelyek hegyes szögben harántirányú rázó hatást fejtenek ki, nekifeszülőnek nevezzük, amelyek viszont föl és alá dobálnak [396a] merőlegesen, rostálónak; amelyek az üregekbe történő lesüllyedést okozzák, süllyesztőnek; amelyek pedig nyílásokat hoznak létre és feltörik a földet, feltörőnek hívjuk. Ezek közül egyesek légáramlatokat is kilöknek, mások meg köveket vagy sárt, ismét mások pedig korábban nem létező forrásokat nyitnak meg. Mások egy lökettel borítanak föl, ezek neve földlökés. Azokat viszont, amelyek oda-vissza pattogva mindkét irányba történő meg- és visszapattanásaikkal a rázkódó földet ki szokták egyenesíteni, vibrálásoknak mondjuk. Ezek a remegéshez hasonló állapotot hoznak létre. Aztán támadnak még morajló földrengések is, amelyek morgás kíséretében rengetik a földet. Gyakran azonban rengés nélkül is előfordul a föld morajlása, amikor a légáramlat nem elégséges a föld megrázásához, és benne hengergőzve erőteljes csattanások közepette ide-oda ütődik. A behatoló légáramlatokat aztán föld alatt rejtező nedvesség is testté gyúrja.

Bizonyos események hasonló módon a tengerben is bekövetkeznek: mert nyílások is keletkeznek gyakran a tengerben, meg visszahúzódások128, hullámok kifutása a partra, melyek olykor ellentétes irányú hullámokkal csapnak össze, olykor azonban csak előre hatolnak, ahogy erről Heliké és Búra esetében tudósítanak.129 Gyakran pedig tűzokádás, víz felszínre-buzgása [folyamok beömlése, fák kinövése],130 a légáramlatokéhoz hasonló áramlások és örvények keletkeznek a tengerben, részben a nyílt tengeren, részben a szorosokban és csatornákban. A gyakori apály és hullámtetőzés pedig, mint mondják, mindig a Hold körbenjárásához igazodik, és meghatározott időpontokban következik be.

Összefoglalásképpen pedig azt mondhatjuk, hogy az események közti hasonlóságokat a levegőben, a földön és a tengerben az elemek egymással történő keveredése eredményezi, ahogyan ez ésszerű is, és ezek a rész szerint való dolgok számára pusztulást és keletkezést hoznak, a mindenséget azonban egészében pusztulás és keletkezés nélkül őrzik meg.131

5. Meglehet, volt már aki elcsodálkozott azon, hogy noha a világrend ellentétes princípiumokból áll — tudniillik szárazakból és nedvesekből, hidegekből és [396b] melegekből — ,ugyan mi módon nem pusztult el és semmisült meg már rég: mintha egy városon csodálkoznék valaki, hogy miképp maradhat fönn, mikor a legellentétesebb néprétegekből — tudniillik szegényekből és gazdagokból, fiatalokból és öregekből, gyöngékből és erősekből, hitványakból és derekakból áll.132 Elkerüli a figyelmüket, hogy épp ez a legcsodálatraméltóbb a társadalmi egyetértésben, mármint hogy a sok különböző társadalmi állapotból egységes egész jön létre, amely mindenféle természetet és sorsot magába fogad.133 Ám bizonyára a természet az ellentéteseket kívánja — ahogyan kétségkívül a hímet a nősténnyel párosítja, nem pedig mindkettőt a maga nemével — ,és az első egyetértést az ellentétesek, nem pedig hasonlók fölhasználásával hozta létre.134 Úgy tűnik, hogy a mesterségek is a természetet utánozván művelik ezt. A festészet a fehér és a fekete, a sárga meg a vörös színek természetét elegyítve hozza összhangba a képmásokat eredetijükkel,135 a zene — magas és mély, hosszú és rövid hangokat keverve — a különböző hangokból egyetlen harmóniát teremt, az írástudás pedig magán- és mássalhangzó betűkből készít keveréket,136 és így alkotja meg belőlük egész mesterségét. Ez ugyanaz, mint amit a homályosnak nevezett Hérakleitosnál olvasunk: "Összeillő párok: egészek és nem egészek, összetartó és széthúzó, egybehangzó és széthangzó: mindenből egy, és egyből minden. "137 Tehát így rendezte el egyetlen összhang a legellentétesebb princípiumok keverésével az összes dolgok — úgy értem az Égbolt, a Föld, és együttvéve a világegyetem — 397aszerkezetét: mert szárazhoz nedveset, meleghez hideget, könnyűhöz nehezet kevert, meg egyenes vonalút a körmozgáshoz, s így rendezte el az egész földet, a tengert, az étert, a Napot, a Holdat és az égbolt egészét egy mindent átjáró hatóerő, midőn a különböző keveretlen elemekből — levegőből és földből, tűzből és vízből — a világegyetemet teremtette, és egyetlen gömbfelszín alatt összefogva a benne lévő ellentétes természeteket egymással megegyezni kényszerítette, és kieszközölte tőlük a mindenség fönnmaradását.138 Ennek oka pedig az elemek [397a] egyezése, az egyezés oka pedig az egyenlő osztozkodás, azaz hogy egyikük sem képes többre, mint bármelyik másik: erőegyensúly van ugyanis a nehezek és a könnyűek, a melegek és párjuk közt, mert a természet a nagyobb dolgokon tanítja meg, hogy az egyenlő valamiképpen az egyetértésnek, az egyetértés pedig mindenek szülőatyjának, a fölöttébb szépséges világegyetemnek fönnmaradását szolgálja.H139 Hiszen miféle természet lenne ennél hatalmasabb? Amit csak megnevez valaki, ennek része. Mert minden, ami szép, erről kapja a nevét, meg az is, ami rendezett, hiszen azt a kifejezést, hogy "ékesen elrendez" a világrendből140 vettük. S a rész szerint valók közül ugyan melyiket lehetne az égi rend, s a csillagok, a Nap meg a Hold pályamozgása mellé helyezni, amelyek korszakról korszakra a legpontosabb mértékek szerint mozognak? Vagy mi lehetne oly csalhatatlan tény, mint a rend, amit a világegész szép és termékeny időszakai betartanak, miközben nyarakat és teleket, nappalokat és éjszakákat váltogatnak egymással rendszeresen, hogy a hónapot és az évet teljessé tegyék? És bizony nagyságát tekintve mindeneket messze fölülmúl, mozgását tekintve a legsebesebb, fényességét tekintve a legragyogóbb, erejét tekintve pedig öregedést és pusztulást nem ismerő. Ez különítette el a tengeri, szárazföldi s légi állatok természetét, és saját mozgásait tette meg életük mértékévé. Ebből vesz lélegzetet s nyeri lelkét minden állat.141 Benne még a furcsa és újszerű események is rendezetten mennek végbe: mikor mindenféle szelek csapnak össze, villámok hullanak az égből, és szerfölött heves viharok törnek ki. Ezek során a nedves, azáltal, hogy kifacsarodik, és a tüzes, azáltal, hogy átszellőzik, egyetértést teremt a mindenségben, és megnyugosztja azt. A föld is, miközben növényekkel borítja magát haj gyanánt, forrásokat buzgat a felszínre, állatok veszik körül, és a maga idejében kisarjaszt, táplál és magába fogad mindent142: számtalan alakot és állapotot vesz föl, s öregedés nélküli természetét ugyanúgy őrzi meg, noha földrengések rázzák meg, ár önti el, és tűzvészek borítják részben lángba.143 Úgy tűnik pedig, hogy mindez a javára történik, és mindennek köszönhetően marad fönn korszakokon át. Amikor ugyanis megrázkódik, a behatolt légáramlatok átsuhannak a réseken és így kiutat találnak, ahogy föntebb144 mondottuk; amikor esők takarítják, lemossák róla mind a beteges részeket,145 amikor pedig nyirkos szelek fújják körbe, kitisztítják az alatta és fölötte lévő rétegeket.146 A lángok hatására meg a fagyos részek fölengednek, a fagyok [397b] viszont a lángokat oltják ki. És a rész szerint való dolgok közül egyesek keletkeznek, mások virágukban, ismét mások pedig pusztulóban vannak. A keletkezések aztán új pusztulásokat idéznek elő, a pusztulások pedig megkönnyítik a keletkezéseket.147 Miközben azonban végig nekifeszülnek egymásnak, és hol uralomra jutnak, hol meg alulmaradnak, összességükben egy fönntartó hatást eredményeznek, amely romlatlanul megőrzi a mindenséget mindörökre.148

6. Hátravan még, hogy az egészet összetartó149 okról szóljunk főbb vonalakban, ahogy azt többi tárgyunkkal kapcsolatban is tettük. Súlyos hiba lenne ugyanis, hogy amikor — ha nem is részletező pontossággal, de legalábbis áttekintést nyújtó tájékoztatás céljából — a világegyetemről beszélünk, kihagyjuk a világegyetemben a legfontosabbat. Nos hát, minden ember számára ősi és atyáitól örökölt mondás az, hogy minden az istenből és az isten által állott elő, és egyetlen természet sem elégséges magában véve önmagának, ha egyszer az istentől eredő fönntartó hatóerő magára hagyja. Ez késztetett a régiek közül is némelyeket arra, hogy azt mondják, mindenek istenekkel vannak tele: mind azok a dolgok, amik a szemünk előtt lebegnek, mind azok, amik hallásunk vagy más érzékeink előtt — s ezzel olyan kijelentést tettek, ami az isteni hatóerőhöz illik ugyan, de nem az isteni lényeghez. Mert fönntartója valóban mindennek, és nemzőatyja az isten e világban végbemenő bárminemű jelenségnek, de nem ám saját kezűleg fáradozva, mint egy igavonó állat, hanem úgy, hogy egy kimeríthetetlen hatóerőt használ föl, melynek segítségével azt is eléri, ami tőle messze lenni látszik. Ő foglalhatta el a legfelső és egyben első helyet — magasztosnak is ezért nevezik — ,s a költővel szólva az egész ég "legfőbb tetejében"150 telepedett le. Hatóerejét pedig leginkább valamilyen módon a hozzá legközelebb eső test élvezi, aztán az ezt követő, és így sorban tovább, el egészen a bennünket körülvevő vidékekig. Így tehát úgy tűnik, hogy a Föld és a földiek, mivel a legnagyobb távolságra vannak az istentől származó javaktól, erőtelenek, nem illeszkednek, telis-tele vannak zavarral. Valójában azonban, minthogy az isteni mindenhez elhatol természeténél fogva, egyformán eléri a körülöttünk lévő és a fölöttünk elhelyezkedő dolgokat, jóllehet, aszerint, hogy közelebb vagy távolabb vannak az istentől, többé vagy kevésbé válik javukra.151 Egyszóval helyesebb fölfognunk — s ez a megfelelő és egyúttal az [398a] istenhez is leginkább illő — ,hogy az égben trónoló hatóerő lesz a fönnmaradás oka a legtávolabb elhelyezkedők esetében (már amennyire ezt meg lehet mondani) éppúgy, mint az egész esetében — mintsem azt gondolnunk, hogy idáig elhatolva és itt sürögve-forogva, a munkát sem nem szép, sem nem előkelő módon, saját kezűleg végzi a Földön.

Bizony, az emberek fejedelmeihez sem illik az, hogy mindenféle közönséges föladatba maguk fogjanak bele — gondolok itt had, város vagy háztartás vezetésére; ha ágyneműtartót kell varrni, vagy ha más hitványabb föladatot kell elvégezni, amit bármelyik rabszolga megtehetne — ,hanem inkább az olyasmi az illendő, amit a nagykirályról föl is jegyeznek. A Kambysést, Xerxést és Dareiost körülvevő külsőségek tudniillik oly pompásan voltak megrendezve, hogy mutassák magasztosságuk és felsőbbségük nagyságát: mert ő maga, ahogy beszélik, Susában illetve Ekbatanában mindenki számára láthatatlanul trónolt, s 398begy csodás királyi palota falai, meg aranytól, borostyántól és elefántcsonttól tündöklő kerítés mögött tartózkodott. Az egymást érő számos kapubejárót, valamint a kapucsarnokokat, melyeket egymástól jó pár stadion választott el, bronz kapuk és magas falak biztosították. Ezeken kívül a legkiválóbb kipróbált férfiak álltak rendelkezésére jó rendben: közülük egyesek közvetlenül a király körül tartózkodtak mint testőrök és fegyveres kísérők, mások viszont a falkerítés szakaszainak voltak őrei, vagy kapusok, meg akiket "fülhallgatóknak" hívtak, mintha maga a király — akit uralkodónak és istennek neveztek — látna is, meg hallana is mindent. Rajtuk kívül még a jövedelmeket ellenőrző kincstárosok, hadvezérek és fővadászok, ajándékok átvevői és a többi föladatra külön-külön szükség szerint kijelölt felelősök foglalták el posztjaikat. Az Ázsia fölötti egész uradalom pedig — melyet a Helléspontos választ el a nyugati részektől, az Indus pedig a keletiektől — hadvezérek, szatrapák és királyok közt volt a különféle népeknek megfelelően fölosztva, a nagykirály szolgái, futárok, kémek, hírvívők meg jelzőtornyok felügyelői közt. Íly mértékű volt tehát a szervezettség, különösen pedig a tűzjelzők esetében, akik tűzjelzéseket adtak láncban a peremvidékektől egészen Susáig illetve Ekbatanáig, úgyhogy a király még aznap megtudta az ázsiai újságokat.152

Azt [398b] kell pedig gondolnunk, hogy a nagykirály méltósága a világegyetemet birtokló istenéhez képest annyival fogyatékosabb, amennyivel a leghitványabb és legerőtlenebb állaté az övéhez képest, úgyhogy, ha méltatlan dolog volt, hogy úgy tessék Xerxésnek, hogy maga tegyen meg és végezzen el saját kezűleg mindent, amit csak akart, és mint elöljáró, mindenütt személyesen igazgassa az államügyeket — sokkal inkább nem illik ez az istenhez. Méltóságteljesebb pedig és illőbb, hogy székhelyéül a legfelsőbb régiók szolgáljanak, s ereje az egész világegyetemet átjárva mozgassa a Napot, a Holdat, körpályán vezesse az egész égboltot, és a földiek fönnmaradásának oka legyen. Semmi szüksége ugyanis ügyes fogásokra, vagy mások segítségére, ahogy a közöttünk uralkodóknak van szükségük gyöngeségük miatt sok kézre,153 hanem az a legistenibb, hogy könnyeden és egyszerű mozgással mindenféle alakzatot létre tud hozni, ahogy kétségkívül ezt teszik a mérnökök is, akik egy szerkezetet egyetlen indítókarjának segítségével különféle működésekre késztetnek.154 Hasonlóképpen a bábjátékosok is egyetlen zsinór meghúzásával mozgásba hozzák az állatnak nyakát, kezét, vállát és szemeit, vagy akár az összes testrészét, egész összehangolt módon.155

Így adja át tehát az isteni természet is erejét az első mozgó valamiféle egyszerű mozgásától a következőknek, majd azoktól ismét a még távolabb lévőknek, mígnem az egészet átjárja: mert amint valamelyiket megmozdítja egy másik, az is szintúgy megmozgat egy másikat rendben, miközben mindannyian a saját szerkezetüknek megfelelően cselekszenek, mert nem ugyanolyan módon működik mind, hanem különböző, eltérő módokon, sőt van, amelyik ellentétesen, noha az első — mondjuk így — lendületközlés egy volt. Mintha valaki egy edényből gömböt, kockát, kúpot meg hengert szórna ki egyszerre: mindegyik a saját alakjának megfelelően fog mozogni;156 vagy mintha vízi, szárazföldi és szárnyas állatokat tartana egyszerre az ölében valaki, majd kidobálná őket: mert az úszó állat nyilván saját életteréig elvergődve úszni fog, a szárazföldi megszokott lakhelyéhez illetve élelemforrásához fog vánszorogni, a levegőbeli pedig a földről a magasba emelkedve repülni kezd, hisz az egy, azaz első ok mindnek [399a] megadja a neki megfelelő lehetőséget.HTM157 Így van a világegyetem esetében is: az égbolt egészének ugyanis egy egyszerű körbefordulása hatására, mely egy nappal és éjszaka alatt végbemegy, minden test más és más pályára tesz szert, s noha egyetlen gömb tartalmazza őket, egyesek gyorsabban, mások pedig ráérősebben mozognak a távolság nagyságától és saját fölépítésüktől függően. A Hold ugyanis egy hónap alatt járja be körét, miközben növekszik, csökken és fogy, a Nap viszont és a vele együtt futók — a Hajnalcsillag, meg amit Hermésnek neveznek — egy év alatt, míg a Tüzes hozzájuk képest kétszer annyi idő alatt, Zeusé ehhez képest hatszor annyi alatt, s végül a Kronosénak nevezett az alatta levőhöz képest két és félszer annyi alatt. Ahogy pedig mindnyájan együtt énekelnek és táncot lejtenek az égbolton, az egyből kiindulva és az egybe torkollva,158 egy harmónia jön létre, mely az egésznek a szó igazi értelmében a "világrend" nevet ajándékozza ahelyett, hogy "rendezetlenség". Ahogyan pedig egy karban, amikor a karvezető rákezd, az egész férfikar (vagy akár vegyeskar) vele együtt visszhangozza a dalt, és a különböző — magasabb illetve mélyebb — hangokat egyetlen tiszta hangzású harmóniává elegyíti, így történik ez a mindenséget vezénylő isten esetében is. Az ugyanis, akit a hasonlóság alapján karvezetőnek159 nevezhetünk, a fönt közölt lendülettel mozgatja a csillagokat és az egész égboltot; a fénylő Nap aztán kétféle mozgást is végez, melyek közül az egyikkel fölkelése és lenyugvása révén a nappalt és az éjszakát választja ketté, a másikkal pedig a négy évszakot irányítja, amint előrefelé északra és hátrafelé délre kúszik. Esőzések, szelek, harmat és a környező szférában bekövetkező események is a maguk idejében az első illetve ős-ok révén keletkeznek. Ezeket folyók áradása, a tenger földuzzadása, fák sarjadása, gyümölcsérés, állatok születése, mindezek növekedése, virágzása és pusztulása kíséri, amennyiben mindük saját fölépítése is társul ezen kiváltó okokhoz, amint azt már mondottam. Amikor pedig a mindenek fejedelme és szülőatyja, aki a gondolkodást leszámítva minden érzék számára láthatatlan, az Ég és a Föld közt lebegő természet egészének jelt ad, az minden részében sajátos körpályák és határok szerint mozogni kezd folytonosan, s hol eltűnik, hol meg látszik: egy princípiumból építkezve sok ezer alakzatot mutat föl, majd takar el ismét.

Ami [399b] végbemegy, pontosan arra hasonlít, ami háború idején történik, amikor a trombita jelt ad a tábornak: akkor ugyanis, amint a hangot meghallotta, ki-ki pajzsot ragad, páncélba öltözik, lábvértjét, sisakját vagy harci övét csatolja föl, s míg ez lovát kantározza, addig az fogatra száll, amaz meg a másiknak harci jelszót kiált oda; a rajvezető a rajához, a szakaszparancsnok a szakaszához, a lovas a szárnyra, a könnyűgyalogság pedig a neki megfelelő helyre siet: minden egy jeladó szavára bolydul föl, a hatalom birtokosa, a fejedelem parancsának megfelelően.160 Így kell ezt a mindenséggel kapcsolatban is elgondolni: egyetlen lendítőerő hatására történik mindennel az, ami neki sajátlagosan megfelel, s ez a lendítőerő ráadásul láthatatlan és rejtett. Ám, hogy ilyen, az nem gátolja sem őt a tevékenységben, sem minket, hogy ezt elhiggyük — hiszen a lélek is, amely által élünk meg otthonaink és városaink vannak, mivel láthatatlan, csak művei révén látható: mert ez talál fel, szervez meg és tart működésben minden rendszert az életben: a föld szántását, az ültetést, a mesterségek kigondolását, a törvények alkalmazását, az állam rendjét, a belső politikai cselekvést, a külháborút, a békét. Ezt kell gondolnunk az istenről is, aki erejét tekintve leghatalmasabb, szépségét tekintve a legfönségesebb, életét tekintve halhatatlan, kiválóságát tekintve pedig mindenkit fölülmúl, s ezért, mivel semmiféle halandó természet szemléletének tárgya nem lehet, művein keresztül szemlélhetjük. Mert mind a levegőben, mind a földön, mind a vízben végbemenő valamennyi esemény ténylegesen az isten művének nevezhető, aki a világegyetemet birtokolja, akitől van — a természet bölcselő Empedoklésszal szólva —

"mind, ami volt, s ami van, s ami majd ezután lesz:
fák rügyeik, ha kipattintják, meg férfiak és nők,
állatok és madarak, halak, a friss vízen elélők".
161

Ténylegesen hasonlít pedig — még ha kissé szerény is ez a párhuzam — a boltívek úgynevezett zárókövéhez, amely középen elhelyezkedve, azáltal hogy mindkét ívrészlettel összeköttetésben van, a boltív egész alakzatát mozdulatlanul tartja, harmóniáját és rendjét vigyázza.162 Némelyek meg azt beszélik, hogy amikor a szobrász Pheidias az Akropoliszon lévő Athénát készítette, pajzsának közepébe [400a] saját ábrázatát belevéste, s egy olyan láthatatlan szerkezettel erősítette a szoborhoz, hogy ha valaki le akarná szedni, az egész szobor megbomlik és összedől.163 Ez a szerepe az istennek a világegyetemben: biztosítja az összes dolog harmóniáját és fönnmaradását, csak éppen nem középen van — ott a Föld, e sáros vidék lakozik — ,hanem odafent tartózkodik: tiszta lévén maga is tiszta, s igaz értelemben ezt a helyét nevezhetjük Égnek, mert ez a világ felső vége164, meg Olymposnak, mert olyan, mint tiszta fényű lámpás165, és nincs része semmiféle 400bhomályban vagy rendezetlen mozgásban, amilyenek környezetünkben jönnek létre vihar vagy heves szél következtében. Ahogy a költő is mondotta:

" [...] az olymposi csúcsra: az istenek el nem enyésző
székhelye az, mondják. Soha szél nem rázza, nem ázik
záporban, sose hull rá hó, de az éter egészen
felhőtlen, s futkároz rajta a tiszta verőfén
y. "166

Tanúbizonyságot tesznek emellett az összes élők is, mert a felső régiót rendelik az istenhez: mert hiszen mi emberek mindnyájan a magasba nyújtjuk kezeinket, amikor imádságot végzünk.167 Ilyen értelemben nem helytelenül szavalják azt sem, hogy

"míg Zeus fellegeken, s éterben széles eget nyert".168

Ezért foglalják el ugyanazt a helyet az érzékelhető dolgok közt is a legbecsesebbek: a csillagok meg a Nap és a Hold, és ezért vannak egyedül az égiek úgy elrendezve, hogy elfoglalt helyüket egyszer s mindenkorra megőrzik, és soha nem hagyják el azt változás révén, ahogy a földiek teszik mindenféle másulást és hatást befogadván, mivel könnyen megbolydíthatók: mert a Földnek több részét feltörték már erős földrengések, vagy elárasztották mértéktelenül kitörő esőzések, a hullámok ostroma és visszahúzódása már sok szárazföldet tengerré változtatott, vagy a tengert szárazfölddé,169 heves légáramlatok és perzselő viharok olykor egész városokat földúltak, tűzvészek és lángtengerek meg részben az égből érkeztek először — mint, ahogy mondják, a Phaethón esetében170,és a keleti vidékeket emésztették el lángjukkal, részben pedig, nyugatra, a földből törtek föl és fújtattak ki, ahogy az Etna esetében a fölszakadt kráterek lávája mint hegyipatak ömlött szét a föld színén. (Ott történt az is, hogy a jámborok nemzetségét171 fölöttébb megtisztelte a szellem: amikor ugyanis körülfogta őket az ömleny, mivel idős [400b] szüleiket vállukon cipelték és mentették, a tűzfolyam amint közel került hozzájuk, kettészakadt, s az izzó láva egy részét az egyik, más részét a másik irányba terelve, az ifjakat szüleikkel együtt sértetlen hagyta.)

Általánosan fogalmazva pedig, amit a hajónak a kormányos, szekérnek a hajtó, karnak a karvezető, városnak a törvény, hadseregnek a fővezér, azt jelenti a világegyetem számára az isten,172 leszámítva, hogy ezeknek az irányítás fáradságos, sok teendővel és gonddal jár, az ő számára azonban fájdalomtól, vesződségtől és minden testi erőtlenségtől mentes, mert mozdulatlanságban trónolva erejével mozgat és tart körpályán mindeneket, olyan irányban és úgy, ahogy akarja, mégpedig különféle alakzatok és természetek esetében egyaránt, ahogyan minden bizonnyal a város törvénye is önmaga mozdulatlanul kormányoz az őt alkalmazók lelkében mindent, ami az állam működésével kapcsolatos: neki engedelmeskedve indulnak a vezetők hivatalukba, az esküdtek a hozzájuk tartozó bíróságra, a tanács és népgyűlés tagjai a megfelelő ülésre, az ő szavára megy ez a Prytaneionba, hogy kosztot kapjon, az a bírák elé, hogy védekezzen, amaz meg a börtönbe meghalni. A törvénynek megfelelően tartanak össznépi lakomákat, és évente ünnepeket az istenek dicséretére, mutatnak be áldozatokat, tisztelik szertartásosan a héroszokat, loccsintanak italáldozatot az elhunytaknak — mindegyik másképp zajlik, de egy és ugyanazon rendelet vagy törvényes hatalom parancsára, igazolva annak szavait, aki ezt költötte:

"a város tömjén illatával árad és
szent ének, s hangos jajgatások töltik el".173

Így kell fölfognunk a helyzetet a nagyobb város, úgy értem a világrend esetében is: kiegyensúlyozott törvény ugyanis számunkra az isten, aki nem tűr semmiféle 401aváltoztatást vagy kiigazítást, és úgy vélem, örökérvényűbb, valamint megingathatatlanabb, mint azok, melyeket a fapiramisokra174 jegyeztek föl. Mert ő irányít mozdulatlanul, a megfelelő módon, és így kormányozza az Ég és a Föld egyetemes rendjét is, amely valamennyi különféle természetnek megfelelően a sajátságos magvak révén nemek s fajok szerint növényekre és állatokra tagolható: mert hiszen az isten rendelésének engedelmeskedve születnek, virágoznak és [401a] pusztulnak el szőlők, datolyapálmák, barackfák és

"édestermésű fügefák, meg olajfák"175

ahogy a költő mondja — : akárcsak a gyümölcstelen, de valamilyen más szükségletet betöltő növények: platánok, fenyők, puszpángok,

"nyárfa meg égerfa, s jóillatu ciprus";176

továbbá azok, amelyek ősszel édes, ám ugyanakkor csak üggyel-bajjal eltartható gyümölcsöket hoznak:

"gránátalmafa, körte, s az alma, a drágagyümölcsű";177

valamint a vad és a megszelídített állatok, amelyek a levegőben, a földön s a vízben élnek. "Mert minden féreg földet legel",178 ahogy Hérakleitos mondja.

7. Jóllehet pedig egy ő,179 neve sok van,180 melyeket azon újabb és újabb hatások alapján kap, amelyeket kivált.181 Mert Zeusnak és Diosnak is hívjuk, egymás mellett használván a két nevet, mintha azt mondanánk: "aki által élünk".182 Kronos illetve az Idő183 gyermekének mondják, mert határtalanul korszakból korszakba lép; villámlónak, mennydörgőnek, derűsnek és éterinek, mennykőszórónak, esőfakasztónak az esők, mennykövek meg a többi miatt hívják. Gyümölcsérlelőnek meg a gyümölcsökről, városvédőnek viszont a városokról nevezik; szülésznek meg házőrzőnek, családinak és atyainak, mert ezen szférákhoz is köze van; a "társulást és barátságot védő", a "vendégszerető", a "harcias" és "diadalmaskodó", a "megtisztító" és "vérbosszuló", az "oltalomadó" és "mézes" — ahogy a költők mondják — ,a szó igaz értelmében "megőrző" és "szabadító", összefoglalva a "mennyei" és "földi" nevet kapta a különféle természetek és sorsok összességéről, minthogy mindennek az oka. Ezért mondják — nem is helytelenül — az orphikus szövegek is:

"Zeus első, aki lett, Zeus villámával utolsó,
Zeus maga fő, Zeus törzs, Zeusból született vala minden,
Zeus az alapja a Földnek, alapja a csillagos égnek,
Zeus lett férfiúvá, Zeus nem-vérző hajadonná,
Zeus mindenki lehellete, s oltatlan heve tűznek,
Zeus tenger gyökere, Zeus isten a Nap meg a Hold is
Zeus a király, Zeus villámló ura, kezdete mindnek,
mert mindent elrejtve örömteli fényre hoz ismét
tiszta szívéből fel, félelmeseket cselekedvén. "
184

Úgy [402b] vélem Szükségszerűségnek185 sem valami m ást neveznek rajta kívül, mivel mintegy győzhetetlen okként szolgál186; Végzetnek, mert megköt és akadálytalanul halad187, Jussnak, mert mindent lehatárolt188 és a létezők közt semmi sem határtalan,189 Sorsnak abból, hogy részekre oszlik190, Igazságszolgáltatásnak abból, hogy mindenkinek része lesz benne,191 Kikerülhetetlennek, mert természete szerint kikerülhetetlen ok,192 Rendelésnek, mert örökké létezik.193 A Moirák és az orsó tevékenysége is valamiképpen ugyanarra utal: hárman vannak ugyanis a Moirák, és az időviszonyok szerint oszlanak meg, az orsó által mozgatott szálak pedig a kidolgozott, a kidolgozandó és a pörgetett.194 A Moirák közül pedig egyet a múlthoz rendelnek, Atropost, mert minden, ami elmúlt, az megfordíthatatlan195, a jövőhöz meg Lachesist — hiszen mindenekre a természetes vég196 vár — ,a jelenhez pedig Klóthót, aki kikövetkezteti és kifonja197 mindenki számára a saját sorsát. Mégpedig nem véletlenül szól így a mítosz,198 hiszen mindezek nem mások, mint az isten — ahogy a nemes Platón is mondja: "az isten pedig, miként azt az ősi mondás állítja, kezében tarja az összes létező kezdetét, közepét és végét, és így egyenesen halad, természetes járással; mindig igazságszolgáltatás kíséri, amely az isteni törvényt elhagyókat bünteti", "s amelynek az, aki áldott és boldog kíván lenni, már rögvest kezdettől fogva részese legyen. "199



JEGYZETEK

[ Cikk eleje | Cikk vége| Jegyzetek ]

 

1 Ris{ayna-i Sergios (VI. sz.) tollából, az aristotelési Kategóriákkal, a Lélekről egy változatával és Porphyrios Isagoge-jával együtt, mutatva a Világrendről központi helyét a késő antik, illetve kora középkori keresztény filozófiában. Sergios egyszersmind egyike volt azoknak, akik az Aeropagita Dénesnek tulajdonított iratokat először népszerűsítették. Vissza

2 Proclus Diadochus: In Platonis Timaeum Commentaria, ed. E. Diehl Teubner, (Leipzig 1906), vol. III, p. 272, 21. Vissza

3 Lásd Jill Kraye (ed.): "Aristotle's God and the Authenticity of »De mundo«: An Early Modern Controversy", Journal of the History of Philosophy 28 (1990), 339–58; uő. "Daniel Heinsius and the Author of the »De mundo«", in A. C. Dionisotti, Anthony Grafton and Jill Kraye (eds.): The Uses of Greek and Latin: Historical Essays, Warburg Institute Surveys and Texts, no. 16 Warburg Institute (London 1988), 171–97. Vissza

4 Pl. Eduard Zeller: "Über die Ursprung der Schrift von der Welt", Sitzungsberichte der königlich-preussischen Akademie der Wissenschaften zu Göttingen 23 (1885), 399–415; W. Capelle: "Die Schrift von der Welt: Ein Beitrag zur Geschichte der Griechischen Popularphilosophie", Neue Jahrbücher für das klassische Altertum 15 (1905), 529–568; U. von Wilamowitz–Möllendorf: Griechisches Lesebuch, 6th ed. [I, 2.: szöveg/II, 2.: magyarázatok] Weidmann (Berlin 1926), vol. 1/2, 2/2. A poseidóniosi eredetet több ponton cáfolta J. P Maguire: "The Sources of Pseudo–Aristotle De mundo", Yale Classical Studies 6 (1939), 110–167. Vissza

5 William Laughton Lorimer: Aristotelis qui fertur libellus De mundo (Paris 1933). A szöveghagyományról lásd még: uő., The Text Tradition of Pseudo-Aristotle De Mundo Together with an Appendix Containing the Text of the Medieval Latin Versions (Oxford 1925). Néhány többé-kevésbé elfogadható szövegjavítást javasol D. Holwerda: "Textkritisches und exegetisches zur pseudo-aristotelischen Schrift per^ toa kasmou", Mnemosyne 46 (1993), 46–55. Vissza

6 William Laughton Lorimer: Some notes on the Text of Pseudo-Aristotle »De mundo«, St Andrews University publications, no. 21 (Oxford University Press, 1925). Vissza

7 Giovanni Reale: Aristotele: Trattato sul cosmo per Alessandro, Filosofi antichi, no. 5 Loffredo, (Napoli 1974). A bibliográfiai fejezetben Reale rendkívül hasznos áttekintést nyújt a vita történetére vonatkozólag a 70-es évekig bezárólag, számos általam nem említett szerző véleményét áttekintve. Vissza

8 Abraham P. Bos: "Notes on A.'s De mundo concerning the discussion of its autenticity", Philosophical Inquiry 1 (1979), 142–147; uő, "The Theological Conception in »De mundo« and the Relation between this Writing and the Work of Plato and Aristotle", Tijdschrift voor Filosofie 39 (Leuven 1977), 314–30; uő. "Greek Philosophical Theology and the De mundo", in Th. G. Sinnige (ed.): On and off the Beaten Track: Studies in the History of Platonism (Nijmegen 1986); uő. "Considerazioni sul De mundo e analisi critica dele tesi di Paul Moraux", Rivista di filosofia neo-scolastica 82 (1990), 587–606; uő. "Supplementary Notes on the »De mundo«", Hermes 119 (1991), 312–32; uő. "Clement of Alexandria on Aristotle's (Cosmo-)Theology", Classical Quarterly 43 (1993), 177–88; uő. "La Metafisica dei Aristotele alla luce del trattato de mundo", Rivista di filosofia neo-scolastica 85 (1993), 425–54. Vissza

9 Lorimer mellett legalaposabban Paul Moraux: "Die Schrift von der Welt", in Der Aristotelismus bei den Griechen von Andronikos bis Alexander von Aphrodisias Walter de Gruyter, (Berlin–New York 1984), vol. 2, Der Aristotelismus im I. und II. Jh. n. Chr. 1 skk. Vissza

10 Jaap Mansfeld: "Two Attributions I.: De mundo", Classical Quarterly 41 (1991), 541–3. Vissza

11 Gunnar Rudberg: Gedanke und Gefühl: Prolegomena zu einer hellenischen Stilbetrachtung, Symbolae Osloenses, auspiciis Societatis Graeco–Latinae A. W. Brogger, (Oslo 1953), vol. Suppl. 14, 8–12; 35–6. Vissza

12 Reale felhívását követte a nyelvi vizsgálódás elindításával Rudberg megjegyzéseiből kiindulva Jonathan Barnes, review of Aristotele, Trattato sul cosmo per Alessandro, by Giovanni Reale, in Classical Rewiew 27 (1977), 40–43. Vissza

13 P. Boot: "An Indication for the Date of the Pseudo-Aristotelian Treatise »De mundo«", Mnemosyne 34 (1981), 139–140. Vissza

14 D. M. Schenkeveld: "Language and style of the aristotelian De mundo in relation to the question of its authenticity", Elenchos 12 (1991), 221–255. Vissza

15 Jaap Mansfeld: "PERI KOSMOU: A Note on the History of a Title", Vigiliae Christianae 46 (1992), 391–411. Vissza

16 Th. Bergk: "Der Verfasser der Schrift »per^ kOsmou« ", Rheinisches Museum für Philologie, n. F. 37 (1882), 50–53. Bergk a szerzőt Nikolaos Damaskénosban vélte felfedezni, akinek a neve alatt fennmaradt egy »per^ toa pantNj« műcím – amely alcím alatt Stobaios a De mundót hozza –, és Heródes egyik fiát, akinek udvarában Nikolaos dolgozott, Alexandrosnak hívták. Antonius és Cleopatra Alexandros nevű fia szintén kortársa volt. Bírálatához vö. Moraux: Aristotelismus 1. vol, 464. Peripatetikus a szerző M. J. Lagrange szerint: "Les Péripatéticiens jusqu' à l'ére chrétienne", Revue Thomiste 32 (1927), 196–213; hasonlóan Barnes, Schenkeveld (250 előtti), H. B. Gottschalk (Andronikos utáni, Kr. u. I. sz): "Aristotelian Philosophy in the Roman World from the Time of Cicero to the End of the Second Century AD, " in ANRW Walter de Gruyter (Berlin-New York 1987), vol. II. 36. 2, 1132–9, és lényegében Mansfeld is aristoteliánusnak tartja a szerzőt. Moraux szintén az aristotelési örökséget hangsúlyozza a műben, de ez részben célkitűzéséből következik, hiszen az aristoteliánus filozófia történetét írva tárgyalja A világrendrőlt. Vissza

17 H. Strohm: "Studien zur Schrift von der Welt", Museum Helveticum 9 (1952), 137–175; uő. Aristoteles: Meteorologie, Über die Welt, [Aristoteles in deutscher Übersetzung, Hrsg. H. Flashar, vol. 12], Berlin–Darmstadt 1970. Vissza

18 Lásd fent 4. jegyzet. Vissza

19 F. Ravaisson: Essai sur la Métaphysique d' Aristote, Tome II (Paris 1846). Legalábbis Philón ismerettségi köreivel hozza összefüggésbe Max Pohlenz: "Appendix: Die Schrift von der Welt", in Philon von Alexandria. Nachrichten der Akademie der Wissenschaften zu Göttingen, no. 5 Vandenhoeck und Ruprecht, (Göttingen 1942), 480–487; reprint in Kleine Schriften, ed. Heinrich Dörrie G. (Olms, Hildesheim 1965), vol. 1. Vissza

20 J. P. Maguire: "The Sources", 110–167. Vissza

21 Eduard Zeller: Philosophie der Griechen III. I. p. 660–3. Vissza

22 F. Adam: De auctore libri pseudo-aristotelici "perf kosmou " (Berlin 1861). Vissza

23 A De mundo-beli és az aristotelési éterelmélet problémáiról lásd: Ernst-Otto Onnasch, "Die Aitherlehre in »De mundo« und ihre Aristotelizität", Hermes 124 (1996): 170–91. Vissza

24 Vö. Platón: Törv 643a, a programot illetően pedig Phaidros 247 skk. Vissza

25 Moraux: Aristotelismus vol. 2, 10. Mindazonáltal az általa említett Aristotelés hely (Met L 10. 1075a12–24) – mely szerint a világ számára a legjobb vagy immanens, vagy transzcendens, vagy a kettő valahogy kombinálható – nagyon is jól egybevág a De mundo dynamis-teológiájával, amely épp ezt az egyeztetést szolgálja. Vissza

26 Vö. Albinos: Didaskalikos 7. p. 161 Hermann. Vissza

27 Le dieu cosmique 478. Vö. A világrendről 3. jegyzet. Vissza

28 Megemlíthetjük, hogy Chrysippos szerint is a teológia a tudományok sorrendjében az utolsó, a beteljesülés: SVF II,42 (Plutarchos: De stoicorum repugnationis 1035A). Vissza

29 Uo., 343. Vissza

30 Ep. 95, 47: Idézi Festugiére: Le dieu cosmique, 500. n. 1. Vissza

31 Lásd pl. alább a világ chrysipposi-poseidóniosi második definícióját. Vissza

32 Pl. Plutarchos: A Hold arca; Cicero: Scipio álma. Vissza

33 723–51. Vissza

34 E beállítódás mégsem teljesen idegen szerzőnktől, ahogy ezt a záró Platón-idézet mutatja, ami stilisztikai szerepénél fogva nyilvánvalóan szerzőnk saját aláírása, ám doktrinális súlya csekély. Másfelől a platonizmusnak is volt természetfilozófiája, a hellenizmus során népszerű Timaios nyomán. Gellius mestere, Kalbénos Tauros például a természetfilozófiai tanítást nyilvánosan hirdette szemben ezoterikus tanításával. A De mundóban azonban semmi sem utal egy ilyen rejtett szférára: teológiája teljes kifejtést nyer, eljut az "égi helyekre": 1. 391a8–16 (különösen a konklúzióval: a filozófia sikerét "demokratizmusának" köszönheti). Vissza

35 2. 391b9–10. A megfogalmazás sztoikus eredetéről lásd a sorokhoz fűzött kommentárt. Vissza

36 Szemben azonban Aristotelés tanításával (Phys. VIII, Met. L) nem cél-, hanem ható okként mozgat: 398b19 sk. Vissza

37 Lásd Rudberg: 11; et passim: Gedankenstil und Gefühlsstil. A korra szintén jellemző vulgáris vitastílus azonban nem kaphatott helyet A világrendről Alexandroshoz címzett levélben. Vissza

38 Lásd Festugiére: Le dieu cosmique, 515–7. Vissza

39 Vö. L. Annaeus Cornutus: Per^ tÁj tîn Qeîn fUsewj; Cicero: ND II. 25.64; SVF passim (lásd a jegyzeteket a 7. fejezetéhez), Antiochos (Varro) Cicerónál: Ac. Post. 8. 32. Vissza

40 A bonyolult kérdést külön tanulmányban kívánom elemezni. Vissza

41 Met D 12. 1019a15–32, rekapitulálja Q 1. 1045b35–46a19. Vö. De caelo A 7. 275b4–6 Vissza

42 Meteor A 2. 339a21–2. Vissza

43 Fizika Q 10. 267b22–3. Vissza

44 Politika VII 4. 1326a32–4. Vissza

45 Fr. 13a Ross (Cicero: Az istenek természetéről II,37. 95–6.). Vissza

46 Memorabilia IV 3, 13–4. Vissza

47  Ión 553d; Állam II. 364B (a jósnak az istenektől származó dynamisa); Törvények II. 691E stb. Timaios 41C: a démiurgosszal kapcsolatban. Vissza

48 Bernd Effe: Studien zur Kosmologie und Theologie der Aristotelischen Schrift "Über die Philosophie", Zetemata: Monographien zur Klassischen Altertumswissenschaft, no. 50 (C.H Beck, München 1970), 36–7. o. Vissza

49 Theophrastos: Metafizika 1,4b, 12–15; 22–5a2; Sextus Empeiricus Adversus Mathematicos X. 23; MXG 977a27–8. Vissza

50 986a8 skk. Vissza

51 Aetios I,7,30: fr. 15 Heinze. Vissza

52 Uo. Vissza

53 Pl. Chrysippos, Az istenek természetéről Cicero hasonló című művében: I, 15. 39; vö. SVF II, 913, Sextus, M IX, 75f; Manilius 1, 250; Dión Chrysostomos 36,30; SVF II 447; Poseidónios Fr. 106 Edelstein-Kidd; Antiochos in Cicero: Ac. Post. 7. 28. Vissza

54 Poseidónios fr. 18 (Geminos kivonatában, melyet megyőződésem szerint szerzőnk használt: számos tartalmi, stiláris és szóhasználatbeli sajátosság mutat erre); Antiochos in Cicero: Ac. Post. 2. 6. Vissza

55 [Okellos:], De universi natura II, 5. Vissza

56 [Onatas:], De deo 139,5-8: Isten és az ő ereje szembeállítva; [Ekphantos] Hippolytosnál, Ref. I 15 [=DK6 51,1]: az "isteni hatóerő" a testek mozgásának, a világ gömb alakjának igazi oka, maga lélek és értelem. Vissza

57 Fr. 2. Eusebios: PE VIII, 10. p. 451, 13–454,8. Vissza

58 Fr. 247 Kern. Vissza

59 Eusebios, PE XIII, 12, 7. Vissza

60 De Abraham 121–122; 143; De spec. leg. I 32–35; De mut. nom. 15; 28; Quod deus immut. 62; 109–110; Leg. alleg. I 37; 95–96; III 73; De vit. Mos. II 99; Quest. in Gen. I 57; etc. Vissza

61 Későbbi utalások az elmélet meglétére a peripatetikus, illetve a középső platonista filozófiában: Aphrodisiási Alexandros: Quaestiones II 3. p. 47, 30–50,27 Bruns (Supplementum Aristotelicum II/2); Attikos (Kr. u. II. sz. 2. fele) Azok ellen, akik Aristotelés tanításából Platónét ígérik kihámozni, fr. 8. Eusebios: PE XV 12. Ezen idézetek egy Kr. u. második századi platonista-peripatetikus vita dokumentumai arról, vajon Aristotelés szerint kiterjed-e az isteni előrelátás gondoskodása a földi szférára. Attikos a Sztoához áll közel, és Aristotelés ellenében hangsúlyozza a mindent átjáró dynamis posztulálásának szükségességét, míg Alexandros már a peripatetikusok körében beszél egy az isteni dynamisról szóló vitáról, ti. hogy azonos-e ez az egyes dolgok természetével. Az egyik álláspont, melyről tudósít, pontosan lefedi A világrendről tanítását (és összekapcsolja a dynamist a lendületközléssel). Vissza

62 Contra Appionem II. 167. Vissza

63 Rom 1,20. Vissza

64 Lásd 46. jegyzet. Vissza

65 6. 399b21–2. Vissza

66 Az Aristotelés neve alatt fennmaradt MXG meggyőződésem szerint a Kr. e. 3–1. századra datálható, és hasonló kozmológiai-teológiai fejtegetéseket előkészítő logikai gyakorlat, problématörténeti bevezető. Lásd még az okellosi irat (55. jegyz.) erős aristotelési kötődéseit. Vissza

67 Ezen a ponton Kerferd egy megjegyzésének vagyok adósa: The Encyclopedia of Philosophy, ed. Paul Edwards, 1967. ed. s.v. "Peripatetics" by G. B. Kerferd. Vissza

68 Moraux: "Kratippos von Pergamon", in Aristotelismus I, 223–256. Vissza

69 Lásd 66. jegyz. Vissza

70 Mansfeld: "Two Attributions", 541–3. Vissza

71 Philón: De decaIogo 61, 177–8; lásd Festugiére: Le dieu cosmique, 479. Vissza

72 P. M. Fraser: Ptolemaic Alexandria (Clarendon, Oxford 1972), vol. 1, 485. Vissza

73 Fr. 63, Wehrli; Plutarkhos: Moralia 189d; Stobaios IV,7,27. stb. Vissza

74 Fraser, uo. Vissza

75 L. Delatte nyelvi szempontok alapján a Kr. u. II–III. századra datálja e műveket: Les Traités sur la Royauté: Ecphante, Diotogéne et Sthénidas, Bibliothéque de la Faculté de Philosophie et Lettres, Université de Liége, no. 97 (1942). E. R. Goodenough (Yale Classical Studies 1 [1928]: 53 skk) és Holger Thesleff (The Pythagorean Texts of the Hellenistic Period, Acta Academiae Aboensis Humaniora, no. 30.1 [1985]; ill. An Introduction to the Pythegorean Writings of the Hellenistic Period, Acta Academiae Aboensis Humaniora, no. 24.3 [1961]) a hellenisztikus eredet (Kr. e. 3. sz.) mellett érvel, mégpedig Thesleff Dél-Itáliát tartja a corpus szülőföldjének. Frasert azonban legalábbis nem győzte meg: vol. 2,701–2. 55. jegyzet. Vissza

76 DL Prologus, 21. Vissza

77 Gondoljunk csak pseudo-Okellos idézésére Philón De aeternitate mundijában: c. 12. Vissza

78 Ptolemaic Alexandria, I, 690. Vissza

79 1. 391a14–8. Vissza

80 Fr. 15–6, Collectanea Alexandrina: reliquiae minores Poetarum Graecorum Aetatis Ptolemicae, ed. J. U. Powel (Oxford 1925): Fraser I, 483; idézi: uo. II,881–2, n. 51–2. Vissza

81 Strabón: p. 656. «o ™k tîn reripLtwn, cnÇr suggrafeÚj«. Vissza

82 Fraser I, 484; (516–7), 539–50. Vissza

83 Aet 10; 12; 16; 18. Vissza

84 Gerhart B. Ladner: "The Concept of the Image in the Greek Fathers and the Byzantine Iconoclastic Controversy", Dumbarton Oaks Papers 7 (1953), 34. o. 159. jegyzet. Vissza

85 Vö. Theophrastos: Metafizika I, 6. A jegyzetek jelentős részében Moraux tanulmányának vagyok adósa. Vissza

86 Ótos és Ephialtés Alóeus (vagy pedig Poseidón) és Iphimédeia ikergyermekei. A félelmetes tempóban növekedő két fiú azt tervezte, hogy az Olymposra ráteszi az Ossa-hegyet, s erre a Péleiont, és így eljutnak az egekbe. Apollón azonban megölte őket, mielőtt tervüket valóra válthatták volna. (Odysseia XI, 315; Platón: Lakoma 190BC; Lukianos Kharón 3,494; Hyginus: Fabulae 28; a Bábel tornyával párhuzamban Philón: De conf. ling. 4–5; Órigenés: CC IV 21.) Sidóni Antipatros (Diog. Laert. VII, 29; Kr. e. 2. sz.) a sztoikus Zénónnal, Attikos (Fr. 2, 45–7) Platónnal, Ovidius (Fasti I, 305–8) az emberiség egészével kapcsolatban él ugyanezzel az összehasonlítással Vissza .

87 A lélek repüléséhez vö. R. M. Jones: "Posidonius and the Flight of the mind", Classical Philology 21 (1926), 97–113; E. R. Dodds: The Greeks and the Irrational (1951), 135–78; C. Colpe: "Die »Himmelreise der Seele« als philosophie- und religionsgeschichtliches Problem", in Origins of Gnosticism (Leiden 1967), 85–104; H. Koller: "Jenseitsreise der Philosophen", Asiatische Studien 27 (1973), 35–57; különösen Festugiére: Le dieu cosmique, 441–59, kül. 44 skk. Hasonló értelemben szerepel a kép Philónnál (talán Kritolaos nyomán): De opificio mundi 69–71 (magyarul: "A világ teremtérésől", ford. Patkós Judit, Filozófiai Szemle 35 [1991], 838); De aeternitate mundi 63 k; Tyrosi Maximosnál XI 10. p. 140, 14–142,3; XVI 6. p. 206,11–20. Vö. kül. Seneca: NQ I. praef., 7–13. Vissza

88 Pánnak és a nimfáknak szentelt barlang – méghozzá Strabón és Pausanias szerint a legszebb a maga nemében – Delphoi közelében, az Ossa déli lejtőjén. Vissza

89 Ezt az első definíciót egyes források Chrysipposnak, illetve Poseidóniosnak tulajdonítják. Reale az aristotelési eredetet mellett érvel (202.2), Moraux szerint pedig a definíció elég semleges ahhoz, hogy akár a Stoa is kölcsönözhette máshonnan. Vö. különösen Philon: De aeternitate mundi 4, Kleomédés I. Vissza

90 A második definíció ezen változata szerzőnk sajátos teológiai szempontját juttatja érvényre. Vissza

91 A görögben itt shme‹on (="jel") áll, ami a matematika tipikus szóhasználata az aristotelési stigm» (kb. "lyuk") megjelöléssel szemben. Vissza

92 Gyakori filozófiai hasonlat a világ alakjára (Empedoklés B 27,4; Platón: Timaios 33B; Aristotelés: De caelo II 4. 287b14–8; Philón: Quis rer. div. her. 228; Schol. ad Arati "Phaenomena" 529. p. 442,24–26, Maas), mozgására (Vitruvius: Archit. IX 1,2; Platónnál az intellektus mozgására: Törv. X 898AB), illetve a Föld alakjára (Hérodotos IV 36). Vissza

93 'ArktikÒj (az ¥rktoj = "medve" görög szóból), értsd: a Kismedve (Ursula minor) csillagképhez tartozó – ugyanis ennek legfényesebb csillaga, a Sarkcsillag (Polaris) közelítőleg egybeesik az északi éggömb pólusával. A vele átellenes pólus az £ntarktikÒj. (Innen az "Arktis" és "Antarktis" földrajzi elnevezések.) Megjegyzendő, hogy ezek nem aristotelési terminusok (vö. Meteor II. 5. 362a32k., 6. 363a34, b4, 31), továbbá, hogy szerzőnk nem követi azt az aristotelési elképzelést, mely szerint a láthatatlan pólus a felső, a látható pedig az alsó félgömbön helyezkedik el (De caelo II 2. 285b14–17). Vissza

94 Karakterisztikusan aristotelési tanítás, jóllehet Aristotelés többnyire a "prîtonsîma" és "stoice‹on" kifejezéseket részesíti előnyben, de használja az a‹yhr szót is (De caelo I 3. 270b16–25; Meteor. I 3. 339b21–27). Az égbolt és a csillagok anyagának azonosságához vö. De caelo II 7. Vissza

95 Anaxagoras (A70–72, valamint A73 [Arist.: De caelo 270b24]) az aŠyhr nevét az a…yÒomai ("ég") igéből származtatta. Vissza

96 'Ae‹ ye‹n: vö. Arist.: De caelo I 3. 270b22–25; Met I. 3. 339b19 kk; Platón: Kratylos 410b.; Philoláos fr. 21; Okellos: De universi natura II, 23; Onatos in Stobaios I, 49,3W. Szerzőnk magyarázatĺval ellentétben az első etimológia támasztható alá nyelvészetileg. Vissza

97 Arist.: De caelo I 2, 269b13–17; Meteor I 2. 339a11–15. Vissza

98 Arist.: De caelo I 3. 270a12–17. Vissza

99 Az állócsillagokhoz vö. Arist.: De caelo II 8. Vissza

100 Arist.: De caelo II 12. 292a10–14. b25 sqq. Vissza

101 Aristotelés a De caeloban egy helyütt (II 8. 289b7–290a7; 291b2–3) a bolygók és a "körök" számát azonosítja, de a Metafizikában (L 8; vö. De caelo II 12) kitér a szabálytalanságok magyarázatára, és foglalkozik Eudoxos (1073b17: vö. Simplikios: in de caelo 448,18; 493,4–497,5 Heib) modelljének Kallippos (1073b32: vö. Simplikios: in de caelo 493,5; 497,9) általi helyesbítésével. Ez utóbbi – aki egyébként Eudoxos tanítványa volt és Aristotelés köréhez tartozott – újabb szférákat vezetett be. A Platón-tanítvány Hérakleidés Pontikos rendszerében a Merkur és a Vénusz már a Nap körül kering, míg ez a többi bolygóval a Föld körül. Aristarchos (fl. Kr. e. 280), és az ő nyomán Seleukiai Seleukos (Kr. e. 150 körül) heliocentrikus modellt tett magáévá. Ez azonban nem bizonyult kielégítőnek, és a fejlődés az ókorban más irányba folytatódott: a pergéi Apollónios (ca. Kr. e. 200), a nikaiai Hipparchos (kb. Kr. e. 150) és Ptolemaios (Kr. u. II. sz.) kidolgozták az excentrikus (nem-egyező középpontú) szférák és az epiciklusok (másik kör kerületén mozgó középpontú körmozgás) elméletét. A leírás vázlatossága miatt azonban megalapozatlannak tartanám bármiféle következtetést levonni szerzőnk álláspontjára. Nyilvánvalóan az ókori csillagászat fő áramvonalához és Aristotelés követőihez csatlakozik geocentrikus elképzelésével, ám a részleteket illetően – és ez a traktátus átfogó és teológikus szemléletmódjából adódóan érthető – feleslegesnek tartja állást foglalni. Vissza

102 Szaturnusz Vissza

103 Jupiter Vissza

104 Mars Vissza

105 Merkur Vissza

106 Vénusz Vissza

107 Az aristotelési iratokban nem találunk utalást sem az alternatív bolygóelnevezésekre, sem a "bolygók" sorrendjére (vö. Metafizika L 8), csak annyit, hogy a Nap és a Hold van legközelebb a Földhöz (De caelo II 12. 291b31–292a6). Platónnál is csak annyit tudunk meg (Timaios 38 CD), hogy a Holdra a Nap, majd a Vénusz és a Merkur következik. Chrysippos sorrendje megegyezik a föntivel (Areios Didymos Fr 31 Diels = Stobaios I 21,5. p. 185,14–20).

A bolygók sorrendjére vonatkozóan az ókorban két fő elképzelés létezett, melyek a Földhöz legközelebbi négy "bolygó" sorrendjében tértek el. Az ún. káld sorrendben a Hold és a Nap közt foglal helyet a Merkur és a Vénusz, a "pythagóreus" sorrend viszont: Hold, Nap, Vénusz, Merkur. Az utóbbit követi szerzőnk, Platón, Eudoxos, Aristoteles (vö. De caeb II 12. 291b31–2a6), Erastthenes, Chrysippos, az Epinomis, az előbbit Panaitisc, Poseidónias, Geminos, Cleonedes, Cicero: Maguire, 121–2. Vissza

108 Ez az éles elválasztás az aristotelianizmus ismertetőjele az ókori doxográfiai irodalom szerint (Aetios II 3,4; 4,12; 7,5; Areios Didymos Fr 9, Diels; Epiphanios, haer. III 2,9; [Galénos:] Hist. phil. 46; Hermeias: Irris. gentil. 11; Attikos Fr. 5,9–39–47). Vissza

109 Arist.: Meteor. I 3–4. (vö. De caelo II 7. 289a19–35). Aristotelés e réteg anyagát "tüzelő"-nek (Ùpškkauma) nevezi, amely egy potenciálisan hideg és meleg, nedves és száraz szubsztancia, de az éter mozgásának gyorsasága és közelsége (341a19–23) miatt áttüzesedik. Szerzőnk a "közelség" helyett a nagy tömeget nevezi meg okként, talán a Meteor. 339b6–9; 34–36-ra emlékezve, ahol is Aristotelés beszél az éteri szféra hatalmas tömegéről, de nem ebben az összefüggésben. Vissza

110 Aristotelés fölsorolása némileg különbözik az ittenitől. Ő is foglalkozik a "tűzgödrökkel" (I 5) és az üstökösökkel (I 6–7), de "fáklyák" (sšla) helyett "parazsak"-ról (dalo…), "tűzdeszkák" (dok…dej) helyett "tűzcikázások"-ról (a“gej) beszél (I 4. 341b3; 28; etc.), és külön említi a csillaghullásokat valamint a tejutat. Vissza

111 Ez a jellemzése a levegőnek alapvetően nem aristotelési, hanem inkább sztoikus szinezetű (Seneca: NQ II 10,1–4.[szinte szó szerint!]; Chrysippos: SVF II 429-30 [homályos {zoferÒn}, ezért hideg {zoferÒn}]. Aristotelés szerint a levegő természete meleg és nyirkos (A keletkezésről és pusztulásról II 3), bizonyos kijelentéseiből azonban többé-kevésbé magyarázható az itt kifejtett tanítás: a szomszédos réteg hatására a levegőréteg fölül melegebb, alul hidegebb (Meteor I 3. 342a25–30), továbbá a föld melegétől kipárolgó gőz a hideg levegőben kicsapódik és visszahull (Meteor I 9. 346b23–31; PA II 7. 6536a4–8). Moraux a Lélekről fejtegetéseit is említi (II 7), mely szerint a levegő a tüzes vagy éteri hatására lesz aktuálisan átlátszó, enélkül sötét. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy Theophrastos, úgy tűnik, föladta a levegő melegségének tanát (De igne 26; De ventis 22–23), és hidegnek tartotta. Ugyanakkor Galenos szerint a levegő meleg, ill. hideg volta Peripatos és a Stoa tanítása közt választóvonal: SVF II, 431. Vissza

112 Aristotelésnél (Meteor I 3, 399b9–13) – ahogy föntebb szerzőnknél is – a víz és a föld közösen alkotnak egy réteget. Vissza

113 Vö. Arist.: Meteor I.3. 340b19 kk. Vissza

114 Az Indiai-óceánt. Vissza

115 A dialamb£nw a 396b31-ben is hasonló jelentésben áll ("át-/egybefog"), itt azonban tárgya nem világos. Forster és Strohm szerint azt kell odaérteni, hogy "mindhármat", míg újabban Marcovich az "<Ázsiát" kiegészítés mellett érvelt ("Ázsiát átfogván a Vörös-tengert egybefüggőnek mutatja"). A fönti fordításban a "Vörös-tenger"-t a magyarra határozói igenévvel fordított participium és az állítmány közös tárgyaként értelmeztem. Vissza

116 Szerzőnk leírásával ellentétben Aristotelés a Hyrkániai- és a Kaszpi-tengert különbözőnek tartotta, mégpedig beltengernek, amelynek az Óceánnal nincs kapcsolata, és folyóktól táplált vize a föld alatt folyik tovább a Fekete-tengerbe (Meteor. II 1, 354a2–5). Későbbi szerzők (Strabón II 5, 18, 121; XI 6, 1, 507; Plinius: N.H. VI 36; Plutarkhos: Alexandros 44, 690D; Arrianos: Anab. VII 16,2) a kettőt egynek vélték. Ami a Világtengerrel való viszonyát illeti, már a kezdetektől vita tárgya. Míg Hekataios szerint összeköttetésben áll vele, Hérodotos szerint (I 203) beltenger. Aristotelés őt követi, de a vita korántsem volt eldöntött az ő idejében, hiszen Alexandros is csak szerette volna tudni, mi az igazság (Plutarkhos: Alexandros 44,690C–D). Patroklés partmenti hajózásai (285–2) ugyan fényt derítettek arra, hogy a Maiótis-tótól egy (igen keskeny! – vö. De mundo 393b26) földszoros elválasztja, másfelől viszont félrevezetően Hekataios nézetét támasztották alá az Óceánnal való összefüggésével kapcsolatban. Eratosthenés (Strabón I 1, 17,74) elfogadta ezt az eredményt, és Ptolemaiosig többé nem is kérdőjelezték meg. Ahogy Strabón, aki szintén hangsúlyozza az összekötő szakasz keskenységét, Eratosthenésre támaszkodik, úgy szerzőnk esetében is hasonló függőséget tételezhetünk föl. Vissza

117 Ceylon, Asóka király feliratán TabapaÁi (skt. T~mraparÁ§). A szigetet a görögök föltehetően először (Strabón II 5. 14, 119; 35, 133; Plinius: N. H. VI 81) Nagy Sándor idején ismerték meg, aki Onésikritos vezetésével hajós expedíciót indított Ázsia déli partjaihoz. Onésikritos föltehetően Nagy Sándorról annak halála után egy-két évvel írt életrajzában említette (Strabón XVI 1. 15, 691), de távolság- és méretadatai Hermann szerint (s.v. "Taprobane" RE XVIII 1) Ceylonra nem illenek semmiképpen, inkább Szumátrára utalnak. Később Megasthenés ad leírást a szigetről (Plinius: N. H. VI 79; 81), számadatok említése nélkül. Eratosthenés (Strabón II 5. 14, 119; 35, 133; Plinius: N. H. VI 81) 5000–7000 stadion nagyságúra becsli – a valós méret kb. 3-szorosára –, a Brit-szigetekhez hasonlítja (Strabón II 5. 32, 130), és kelet-nyugati fekvésűnek tartja (Strabón II 1. 14, 72; Plinius: N. H. VI 82.). Föltehetően szerzőnk leírása rá támaszkodik. Vissza

118 A mai Vörös-tenger. Vissza

119 Nem valószínű, hogy Madagaszkárról (Capelle) lenne szó. Lorimer szerint az etiópiai Tana-tóban fekvő Psebó- (Strabón XVII 2, 3) sziget téves elhelyezéséről van itt szó. Vissza

120 Strabo 102C (Poseidónios). Vissza

121 A következőkben a kontinensek határával kapcsolatban "folyó-elméletet" és a "földszoros-elméletet" állítja szembe egymással szerzőnk. Hérodotos (IV 45) – jóllehet szerinte is nehézségekkel jár a Nílus-delta esetében (II 16) – még nem is ismer alternatívát az előbbire, amelyet Platónnál (Phaidón 190 B), illetve később többek közt Polybiosnál (II 37), Arrianosnál (Anab. III 30,8–9) is megtalálunk. Valószínűleg már Eratosthenés előtt megjelent az alternatív teória, mert ő már ismerteti mindkettőt, de fölöslegesnek tartja előnyeiket illetve hátrányaikat mérlegelni (Strabón I 4,7). Strabón ugyan említi a forrásvidékek fölötti területek esetében fölmerülő nehézséget (I 4, 8, 66), de még későbbi szerzőkre is az jellemző inkább, hogy fölsorolják mindkét lehetőséget, anélkül, hogy állást foglalnának (GGM II 105 [Diogenés Periégétés], GGM II 507). Vissza

122 Vö. [Arist.:] Problemata 25,4. 938a 23–31. Vissza

123 Vö. [Arist.:] Meteor. 362a2–365a13; Pseudo-Aristotelés: De ventorum situ et nomine. Vissza

124 A Őtan partikulának ez igen kései használata. A "Őtan causale" Bonitz tanúsága szerint a CA-ban példátlan, és az L. S. J. is csak kései példákat (Dión Chrysostomos, Proklos) hoz bizonyossággal, jóllehet említ ilyen irányba mutató drámai, platóni, illetve egy szónoki helyet. Vissza

125 Vö. az aristotelési corpusban: de aud. 800a6–12. Vissza

126 Bár a megkülönböztetés gondolata Aristotelés Meteorológiájára megy vissza, a szóhasználat a Sztoát idézi: vö. D. L. VII,51 VIII,153. Vissza

127 Arist.: Meteor. II 8. Vissza

128 Esetleg értelmezhető úgy is, hogy "visszazáródások". Vissza

129 Vö. Arist.: Meteor. 343b1 kk.; 17 k. (időpont megjelölés); 344b34 kk; 368b6 kk. Erről a Kr. e. 373-ban bekövetkezett észak-achájai szökőárról beszámol Strabón [VII. 7.2 (p. 384)] és Pausanias [VII. 25.8]. Vissza

130 Marcovich a fölsorolás e két elemét nyilvánvaló értelmi okokból athetálja, és a 399a27 sorok alapján tévesen beszúrt részletezésnek tartja. Vissza

131 Állásfoglalás azon érv ellen, miszerint a részek pusztulása az egész pusztulását vonja szükségszerűen magával (vö. [Okellos:] A mindenség természetéről I,14; Philón: De aeternitate mundi 124–129, 143–144; De providentia I 9. 13; Diogenés Laertios VII 141; Aphrodisiasi Alexandros: Meteor. I. 61,34–62,7. Lactantius: Divinae institutiones II. 10, 24.) Aristotelés azt állítja, hogy őelőtte mindenki azt tanította: a világ keletkezett (De caelo I 10,279b12). Vissza

132 Akár valós filozófiai ellenvetésről, akár csak költői eszközről van szó, és akárhogy is értendő az ellentétek pusztító működése (kölcsönös kioltás, túlsúlyba-jutás, vagy éppen szétválás), nem számol az égi anyaggal, csak a négy elemmel, azaz nem származhat Aristoteléshez hű körökből. Vissza

133 A polisz–kozmosz párhuzam hellenisztikus közhely. Az államalkotáshoz az alkotó rétegek különbözőségének szükségességét hansúlyozza Aristotelés is (Politika II 2. 1261a22–25; III 4, 1277a5–10; IV 41291b7–11). Azt, hogy a városállamhoz hasonlóan a kozmosz is az ellentétek harmóniájára épül, a pythagóreus iratokban több helyütt megtaláljuk (Diotogenés: De regn. 72,19–23 {Thesleff}; Okellos: De legibus 124,18–125,7; Ekphantos: De regn. 81,21–82,3.).

Megjegyezem, hogy a Met ? 10. 1076a3–4 sorokban Aristotelés is a poliszhoz hasonlítja a kozmoszt, melyet egy uralkodó kell, hogy összefogjon. Előzőleg a hadsereg (1075a13–15: a hadrend oka a hadvezér) és a háztartás (18–25: fontosságukban különböző résztvevői sajátos funkcióikkal illeszkednek az egész rendjébe) hasonlattal élt. Vissza Vissza

134 Hérakleitos A 22 (=Arist.: Eudémosi Etika VII 1, 1235a25–29). A férfi és nő egysége a társadalom alapsejtje: Arist.: Politika I 2, 1252a26–30, vö.: De gener. an. I 18,724b9–10. Az orvosi irodalomban olvashatjuk, hogy az élőlények szervezete ellentétekből áll (Hippokratés: De victu I 3. 1–3; vö. Platón: Lakoma 186D–E). Lásd még Tyrosi Maximos IX 1. 100,5–101,2. Vissza

135 Vö. Empedoklés B 23. Vissza

136 Hippokratés: De victu I 11,1. (művészetek) 18,1. (zene) 23,1. (írás). A zene esetében számtalan párhuzamot hozhatunk föl. Vissza

137 Hérakleitos fr. B 10. Diels, vö. Platón: Szofista 242D (A10, Diels), és kül. Arist.: EE VII 1. 1235a 25–29 (A10 Diels). A töredékről lásd B. Snell: Heraklits Fragment 10, Hermes 76 (1941), pp. 84–87. Vissza

138 A szóhasználat ("rendezte", "teremtette") Platón Timaiosának Alkotójára emlékeztet. A Harmónia és az Istenség azonosítására ugyan nem találunk párhuzamot, de számos szerző mutatja be a Teremtőt mint a mindeség összhangjának okát (hellenisztikus pyhagóreus szövegek: Okellos: De legibus 124,19; Hippodamos: De felic. 97,3–5; Diotogenés: De regn. 72,9–14; továbbá Philón: De post. Caini 14; Isten mint a harmónia megtestesítője: Diog. Laert. VIII 23; Philón: Mózes élete II 132.). Megjegyzendő, hogy Aristotelés is ilyen értelemben beszél az istenről, aki a világ rendjét fönntartja (Met L 10), ám számára a tétel, hogy a világ ellentétekből áll, elvi hibát tartalmaz: a minőségek az ellentétesek, a világot alkotó hordozónak, az anyagnak nincs ellentéte (kül. 1075a28–34). A külső szféra mint összetartó kötelék Aristotelésnél nem, Platónnál (Timaios 32C, 33B) csak utalásszerűen szerepel, későbbi szerzőknél azonban előtérbe kerül: lásd Cicero: Az istenek természetéről II 115; Macrobius: Sat. I 9,14. W. Jaeger (Nemesios von Emesa, Berlin 1914. 88skk) Poseidóniosnak tulajdonította a gondolatot, K. Reinhardt viszont kétségeit fejezte ki ezzel kapcsolatban (Poseidonios, 1921. 345skk). Föltehetően hellenisztikus kori közhellyel állunk szemben itt is. Vissza

139 Arist.: Meteor. I 3. 339b37skk., GC A10. 328a29–31, később: Chrysippos, in: SVF II 555. Vö. Platón: Timaios 32C (arányosság révén egyetértés). Vissza

140 A kÒsmoj szó eredeti jelentése ugyanis "dísz", "ékes rend". Vissza

141 A világegész dicshimnusza és az itt róla tett állítások többsége összhangban van Aristotelés tanításával (vö. pl. De caelo I 1. 268b8–10). Azt a platóni Timaiosban (kül. 30A.D) és a sztoikusoknál megtalálható (pl. Cicero: Az istenek természetéről II 30), és a hellenisztikus korra jellemző nézetet viszont, hogy a kozmosz értelmes élőlény, isten volna, nem osztja szerzőnk. Ez utóbbi megjegyzése viszont halvány célzást tartalmaz a világlélek létezésére, melyből Platón (Timaios 41C), a pythagoreusok ([Okellos:] De univ. nat. I 11; Cicero: Az istenek természetéről I 27 – más szerzőkhöz hasonlóan Cicero Pythagorasnak tulajdonítja a föltehetően későbbi keletű nézetet), a sztoikusok (Kleanthés: SVF I 495; Chrysippos, Poseidónios: SVF I 774) szerint az egyedi lelkek keletkezésüket veszik. Ez a nézet az aristotelési lélektannal összeegyeztethetetlen, jóllehet a népszerű dialógusok egyikében, a De philosophiában (fr. 27 Ross) állítólag ezt a nézetet vallotta Aristotelés is. Moraux szerint szerzőnk, akinek bevallott szempontja teológiai (1, 391b4), és az Isten transzcendenciáját hangsúlyozza (6. fej.), szándékosan nyomja el az állításaiban benne rejlő, és föltehetően forrásában is szereplő istenítését a világegyetemnek. Vissza

142 A Gondviselésről szóló írásoknak szokványos része a természet szépségeinek dicsérete, amelyre szerzőnk egy félmondatot szánt (vö. pl. Cicero: Az istenek természetéről II 98–100; Tusc. I 45; Philón: De prov. II 40, De aet. mundi 62–65 többek közt; Seneca: Ad Marc. 18,4–7; Minucius-Felix: Octavius 17, 7–11, Lactantius: Div. inst. VII 3,25). Vissza

143 Okellos: De universi natura III,4. Vissza

144 4. 395b18–396a16 Vissza

145 Az esők tisztító hatásához vö. Philón: De aet. mundi 62; De prov. I 15.; az áradásokról olvasunk hasonlót: uo. II 99, Origenés: C. Cels. IV 64 (valószínűleg Chrysippost idézi: vö. SVF II 1174). Vissza

146 Philón: De prov. II 99. (A víz pusztító hatását akadályozzák: De aet. mundi I 25; Seneca: N Q V 18,5.) Vissza

147 Jóllehet a "születés" – "virágkor" – "pusztulás" kifejezéseket élettelen dolgokra is használják filozófiai szövegekben (pl. [Okellos:] De univ. nat. I 4. [ez egy a szöveg egészénél későbbi glossza], Philón: De aet. mundi 71–2), de a pseudo-okellosi szöveg említett párhuzamos helye (I 13–14.) arra enged következtetni, hogy itt a biológiai fajokról esik szó. A fajok örökkévaló volta nagy szerepet játszott a peripatetikusok és ellenfeleik vitájában a kozmosz örökkévalóságáról. (Theophrastos Philónnál: De aet. mundi 117. 130–1. 145–9., Dikaiarkhos fr. 47, Wehrli (Censorinusnál); Kritolaos fr. 13, Wehrli (Philónnál: De aet. mundi 55; kül. vö. Philón: De aet. mundi 69). Míg az ellenfelek a mesterségek keletkezéséből az emberiség keletkezésére következtettek, a peripatetikusok világkatasztrófákkal, a civilizáció ideiglenes elpusztulásával magyarázták a technék történetiségét. A "megkönnyítés" kifejezés eszünkbe juttatja azt a mítoszt, mely szerint Zeus azért indította el a trójai háborút, mert a Föld panaszkodott a túl sok ember terhe miatt (Scholion "A" Ilias I,5-höz). Vissza

148 Szerzőnk itt a következő nézetekkel vitatkozik:

(1) a természet bővelkedik célszerűtlen, a rendet zavaró eseményekben, természeti csapásokban, melyek az isteni gondviselést cáfolják (epikureusok: Cicero: Az istenek természetéről I 23–247; Lucretius, V 156–234; Philón: De providentia I 37–38. 44. 47. 54. II 69. 87. 90. 102);

(2) az egyedi dolgok pusztulása a világegész pusztulásnak kitett természetére utal (sztoikusok a peripatetikusokkal szemben: a vitáról részletesen lásd Philón: De aeternitate mundi, De providentia).

Szerzőnk ezzel szemben kimutatja a váratlan természeti események természeti (!) célszerűségét, melyek végső soron a Harmónia és az Egész fennmaradását szolgálják. (A szelekkel kapcsolatban hasonló fejtegetést olvashatunk Senecánál: NQ V 18,1–2.13.) A részleges katasztrófák nem érintik az egész rendet (vö. Arist.: Meteor. I 14, Theophrastos Philónnál: De aeternitate mundi 124–9. 143–4; De providentia I 9; 13; a Föld örökkévalósága és a világegyetem örökkévalósága kölcsönösen föltételezi egymást: Kritolaos apud Philón: De aeternitate mundi 55). Rendkívül hasonló az idevonatkozó fejtegetés az Okellos neve alatt fönnmaradt De universi natura 1. 13-ban, Moraux, Theiler (Gnomon 2 [1926], 585–97) közös forrást tételeznek fel, közelebbről Theiler Kritolaosra gondol. Jóllehet a jelenségek leírásában hű marad szerzőnk Aristotelés hagyatékához, a természeti jelenségek teleológiai értelmezése Aristotelésnél a biológiára korlátozódik. A sztoikusokra jellemző morális teleológia viszont (gonoszok megbüntetése, az istenség hatalmára emlékeztetés, erényre sarkallás) szerzőnket nem ihlette meg. Vissza

149 Aristoteles is beszél a világmindenséget összetartó erőről (Met v 10. 1075a12–5; Pol VII 4. 1326a32–3, vö. De anima I 5. 410b10–5). ám nála a mozgás okának kutatása vezet el istenhez. Annál nagyobb hangsúlyt fektettek a fenti gondolatra a Stoában (pl. SVF II, 439–41; 448), beleértve a magát platonistának valló Askalóni Antiochost (Cicero: Acad II 24–9), és gyakran felbukkan a pseudo-pythagoreus irodalomban (Ekphantos: De regn. 84,4–6; Theagés: De virt. 191,4–5, Okellos: De leg. 124,18–20) Vissza .

150 Ilias I. 499 Vissza

151 Azt a problémát, hogy a "távol esők" miként részesednek az isteni hatóerőből, Theophrastos is tárgyalja: Met II, 9–11. 5b10–6a5, egy másik Homéros-sorra történő hivatkozással, melyben Zeus így szól: "Fölhúználak a földdel is én, tengerrel is együtt" (Ilias 8,24). Vissza

152 A leírásban szerzőnk forrása föltehetően Hérodotos (I 98.: Déiokés palotája, vö. Odysseia IV,68skk.; Aischylos: Perzsák 980; Xenophón: Kyros neveltetése VIII 2,11). Philón is említi többször a Nagykirályt (pl. De decal 61), a legjobb lelkek halál utáni sorsának illusztrálásánál hasonló összefüggésben, mint szerzőnk (De somn. I 140). A De mundo hasonlatára erőteljesen emlékeztet Tyrosi Maximos leírása (XI 12. p. 144,5–145,9). Vissza

153 Vö. Ekphantos: De regn. 82,17–21, Theiler. A közép-platonikus elképzelés szerint a daimonionok közvetítenek: Tyrosi Maximos, XI 12. 144,3–145,9. Vissza

154 Aristotelés is használja a párhuzamot egy csekély, illetve távoli ok hatásának szemléltetésére (De motu anim. 7. 701b1–7; De gen. anim. II 1. 734b9–16. Synesios (Aegyptii sive de providentia 19, egy automata bábjátékra hivatkozva) az Istennek a világra gyakorolt hatását mutatja be a hasonlattal. Az automatákról lásd Hérón: Automatakészítés, kül. 335–43, Schmidt. Vissza

155 A filozófiában a báb-hasonlatot leginkább az emberre használják: Platón: Törvények I 644D–45E; Philón: De opificio mundi 117; Gellius, XIV 1,23 (Favorinus); Marcus Aurelius II 2; II 16; VI 28; VII 29; X 39; XII 19; Porphyrios Stobaiosnál 118,40. p.167,7.; hasonlóan Horatius: Szatírák 117,82. Vissza

156 Chrysippos használja a hasonlatot az emberi autonómia megvilágítására (SVF II 974; 1000), és az ő nyomán Marcus Aurelius (X 33,3), és később keresztény szerzők is (Basileios: Hexaemeron IX, 12; Nyssai Szent Gergely: Nagy katetikus beszéd, 6,9). Vissza

157 Szintén közkeletű kép, melyet különböző szerzők különféle jelenségek szemléltetésére alkalmaznak: a Corpus Hermeticumban (Stobaios I 49,68. p.460,10–461,7) a lelkek halál utáni sorsának bemutatására (Reinhardt: Poseidonios p. 379. Poseidónios hatását véli fölfedezni az itt idézett Isis-apokalipszisen); Velleius Paterculus (I 16,2) a görög klasszicitás érvényesülésére a kultúra különböző területein; Galénos (III De usu part. I 3. 7,1–12, nála három tojáshéj reped föl egyszerre) a születéstől fogva beprogramozott ösztönök kimutatására. Az égitestek mozgását Aristotelésnél is természetük határozza meg; De caelo B12.293a10. Vissza

158 Az egy okra és az egy célra kell gondolnunk. Vissza

159 Itt a korufa‹oj szó kettős jelentését – "karvezető" és "a csúcson levő" – használja ki a szerző. Vissza

160 A hasonlat valószínűleg szerepelt Aristotelés de philosophiájában (lásd Sextos Empeirikos, M IX,26–7, vö. Arist.: Met 1075a11 skk., fg. II Rosé3 [12b Ross]): Anton-Hermann Chroust: "A Cosmological (Teleological) Proof for the Existence of God in Aristotlés »On Philosophy«", in Aristotle: New Light on His Life and on Some of His Lost Works, vol. 2, 171 Routledge, London 1973). Szerzőnk a hadvezért rá jellemző módon a királlyal helyettesíti. Vissza

161 Empedoklés fr B21,9–11. Az empedoklési kontextusban a Szeretet és a Viszály a keletkezések okai. Aristotelés ilyen értelemben idézi e sorokat, néhány szóval bővebben (Met B 4. 1000a29kk.). Vissza

162 Közhelyszerű hasonlat arra, hogy egy kicsiny ok hogyan fejthet ki nagy hatást (pl. Seneca: Epistolae 118,16). Tyrosi Maximosnál a kövek egymáshoz-illeszkedése biztosítja az épület fönnmaradását, ahogy a kozmoszban a rész-szerint való dolgok kapcsolódása (XV 5. 188,8–11). Vissza

163 Vö. Pseudo-Aristotelés: Mirab. 155 (szinte szó szerint); Cicero: Tuscul. I 34; Orat. 234.; Valerius Maximus VIII 14,6. Másképp adja elő a történetet Thukydidés (II 13), Plutarchos (Periklés 31.) és Dion Chrysostomos (XII 6). Vissza

164 Itt szerzőnk etimologizál ("igaz értelemben" = "tumwj"), és az "™tumwj" ("égbolt") szót a "Őroj" ("határ") és "¥nw" ("fenn") szavakból származtatja. Vissza

165 Ismét egy etimológia-kísérlet, az "Olympos" magyarázatára a Ñlolampºj (="teljes egészében világító") melléknévből. Vissza

166 Odysseia VI. 42–45 (Devecseri Gábor fordítását a kontextushoz alkalmaztam: 44. sor). Vissza

167 Aristotelés: De caelo A 3. 270b5kk. Vissza

168 Ilias XV. 192 (Devecseri Gábor fordítását a kontextushoz alkalmaztam). Vissza

169 Vö. Arist.: Meteor. I 14. 352a19kk. Vissza

170 Említi az eseményt Platón (Timaios 22CD), aki szerint a történet mítosz köntösét öltötte magára. Vissza

171 Vö. Lykurgos in Leocr. 95–96. Későbbi említései a történetnek: Strabón VI 2. 3,269 (Poseidónios alapján); Seneca: De ben. III 37,2; Martialis VII 24,15; Pseudo-Vergilius: Aetna 604–46; Valerius Maximus V 4 Ext. 4; Claudianus: Carm. min. XVII; Hyginus 254,4; Silius Italicus XIV,97; Anthologia Palatina II 17; Konón 43 (Phótios: Bibl. cod. 186,139b23–37); Philostratos: Vita Apollonii V 17; Stobaios IV 25,38 (Aelianus). Vissza

172 E hasonlatokat több-kevesebb átfedéssel használja [Arkhytas:] De vir. bon. 11,17–19; [Onatas:] De deo 139,20–140,5; Tyrosi Maximos IV 9. p. 51,4–13 (az epikureusok ellenében). A törvény-párhuzam sztoikus színezetű (isten, illetve a "logosz" a legfelsőbb törvény: SVF I 162; III 316; Epiktétos: Dissertationes I 12,7), érthetően megtalálható a zsidó Philónnál (Quod. omn. prob. lib. 46,68; De migr. Abr. 130; De Ioseph. 29), de a hellenisztikus kor pythagóreus szerzőinél is ([Arkhytas:] De leg. 35,21–28; Sthenidas: De regn. 188,9). (Realehoz, Morauxhoz stb. hasonlóan nem fogadtam el Lorimer javítását ("nomo<tšth>j" = "törvény<hozó>"), amit az indokolna, hogy az itt fölsorolt foglalatosságok gyakorlását (8kk.) szembeállítja a törvény működésével (13kk.), amennyiben e tevékenységek fáradsággal járnak. Nem bizonyos azonban, hogy föltétlenül ilyen precíz csoportosítást kell e hasonlatok esetében föltételezni.) Az isten-hadvezér hasonlat filozófiai párhuzamai: Platón: Phaidros 246E; [Archytas:] De vir. bon. 11,73; Diotogenés: De regn. 72,7; Onatas: De deo 139,22; Tyrosi Maximos IV 9; X 9; XII 4; Dión Chrysostomos XII 22; Philón: Decal. 177–8; vö. Sextos Empeirikos: AM IX,26; Aristotelés Fr. 11, Rose3 (A De philosophiából, Homéros-idézetekkel). A trombitaszó képét Plutarchos (Sókratés daimónja 24. 539CD) használja annak szemléltetésére, hogyan adja tudtul isten akaratát az egyszerű embereknek. Vissza

173 Sophoklés: Oidipus király 4–5 (Babits Mihály fordítása). Vissza

174 A régi athéni törvények egy fából készült forgatható háromszög alapú gúlába vésték be (vö. Arist.: Const. Ath. VII,1). Vissza

175 Odysseia VII. 116; XI. 590. Vissza

176 Uo. V. 64 (Devecseri Gábor fordítása). Vissza

177 Uo. VII. 115; XI. 589 (Devecseri Gábor fordítása). Vissza

178 Hérakleitos fr. B11. egyetlen lelőhelye. A kódexek szövegét fogadtam el, jóllehet Diels és Lorimer Stobaios (és a legjobb örmény kódex) alapján javítják a szöveget, s így más értelmezés tulajdonítható neki: "Minden élőlényre az, aki pásztora, sújtva ügyel" (Kerényi Károly fordításában). Vissza

179 Korábban szerzőnk isteneknek nevezte a csillagokat (2. 391b14–18), isteninek az étert (2. 392a4), ezek a kijelentései azonban inkább peripatetikus közhelyek maradványainak, semmint saját meggyőződésének tudhatók be. A De mundo egésze a monoteizmus kifejtésének van alárendelve. Vissza

180 Vö. Aischylos: Prométheus 210: "sok névhez egyetlen alak tartozik" – mondja Prométheus, amikor Gaiát és Themist azonosítja és anyjaként nevezi meg. Xenophón: Symposion VIII 9: Zeus, míg ugyannak lenni látszik, sok megnevezést visel. Vissza

181 Az etimológiákhoz a párhuzamos helyeket összegyűjti G. Rudberg: Forschungen zu Poseidonios, pp. 102–108; Lorimer kiadásának apparátusában; Maguire pp. 162–4; Festugiére II p. 491; n. 510–1; Strohm pp. 350–2. Vissza

182 ZeÚj tulajdonnév (Z»na; Dia) kétféle tárgyesetét magyarul nehéz visszaadni, még reménytelenebb föladatnak látszik a magyarázat olyan fordítása, amely magyarul is működik, hiszen szerzőnk a két névváltozatból egy hasonló hangzású mondatot formál: d“ ×n zîmen"aki által élünk". Forrása föltehetően Platón: Kratylos 396AB. Érdekes egybeesés, hogy föntebb (399b13) szerzőnk a "lélek – első mozgató" hasonlatban a lélekkel kapcsolatban használta azt a kifejezést, hogy "amely által élünk". Vissza

183 Az istennév görögül: KrÒnoj (Kronos); az "idő": crÒnoj (Khronos). Vissza

184 Orph. fr. 21a Kern. Vissza

185 A sors ilyenfajta abszolutizálása igen távol esik Aristotelés elképzeléseitől, aki a determinizmus ellen hevesen érvelt (pl. Hermeneutika 9.). Zeus és a sors azonosítása az ó-sztoára jellemző mindenekelőtt (vö. kül. Chrysippos: SVF I 102.: egy Zeus sok névvel; SVF II 914.: a sors-szinonimák és a Moirák etimológiája; SVF II 913.: sors, természet, igazság stb. azonosítása etimológiai fejtegetések kíséretében, a Moirák elemzése; a sztoikus teológia Zeus és a sorsfogalmak azonosításával jellemezhető: Areios Did. apud Eusebios: PE. XV 15,6; Kornutos c. 13 – etimológiai magyarázatokkal). Poseidónios ugyanakkor a Végzetet rangban Zeus és a Természet után a harmadik helyre helyezte (Fr. 382ab, Theiler). Vissza

186 Itt az "An£gkh "-t (Ananké) az "¢n…khton"-nal hozza kapcsolatba. Szó szerint ugyanez az etimológia: SVF II 976. Vissza

187 A "E“marmšnh " származtatása az "eŠrein" igéből az ókorban bevett (SVF II 915; 918; 920; Chrysippos: SVF 914; Kritolaos Philónnál: De aet. mundi 75; Pseudo-Plutarchos: De Fato 4. 570b; Areios Didymos Eusebiosnál: PE. XV 15,6: Zeusra vonatkoztatva). A helyes etimológia (a me…romai = "kioszt" igéből) csak egyszer bukkan föl: Cornutus 13. p.12,17. Az "akadálytalanul halad" (Usener javítási javaslatával [¢koloÚqwj]: "következetesen halad") az oksági láncra vonatkozik, s nem része az etimológiának. Vissza

188 Peprwmšnh és peper¢tîsqa. A mediális ige használata kétértelművé teszi a mondatot, de a fönti fordítás nyilvánvalóan jobban illik a szövegösszefüggésbe, mint a "minden le van határolva" megoldás. Az (egyébként hibás) etimológia szintén elterjedt volt az ókorban, és kétféle változata is volt: (1) a "Végzet" határol: SVF II 997, Plutarchos Fr 19., Sandbach [Stobaiosnál I 5,19]; (2) a végzet határolt, azaz meghatározott: Chrysippos: SVF II 914.; Theodorétos: Gr. aff. cur VI 11. Vissza

189 Az aristotelési tétel itt sztoikus értelmet nyer. Vissza

190 Mo‰ra és memer…stai. Itt az etimológiai összefüggés tényleges, legföljebb az értelmezés sántít, hiszen a "Moira" a "kiosztott rész"-t jelenti. Hasonlóan magyarázzák a sztoikusok is: Chrysippos: SVF II 913.; SVF II 914; Theodorétos: Gr. aff. cur. VI 11. Ezzel ellentétben Cornutus a "nem látható" szintagmából származtatja ("m¾ Ñr©sqai"). Vissza

191 Nemesis istennő neve egyébként "jogos fölháborodás"-t jelent mint köznév, és az ókorban tévesen hozzák összefüggésbe a nšmw = "részül juttat" igével (vö. Cornutus 13. p.13,17; Schol. in Plato: Resp. V 451A. p. 342,3–4, Hermann; [Iamblikhos:] Theol. arithm. 31. p. 40,19, De Falco). Vissza

192 'Adr£steia. Vö. SVF II 528; Plutarchos, Fr. 21; Cornutus 13. p. 13,12–17 (Kornutus még két magyarázatot hozzáfűz: "amitől igencsak menekülnek" [az • mint intenzívumképző], illetve "amitől mindig menekülnek" [¢eˆ = "mindig"]. Ezt átveszi a föntebb említett Platón-scholion is). Vissza

193 A“sa és ¢eˆ oÙsa. Cornutus (13. p. 12,14–16.) ezt a régiek magyarázataként említi, míg maga inkább a "kiismerhetetlen ok" (¨ stoj a“t“a) etimológia mellett foglal állást. Vissza

194 Ugyanígy Platón: Állam 617BC, csakhogy ott Lachesist rendeli a pamphyliai Ér a múlthoz, és Atropost a jövőhöz (vö. Törvények XII. 960C, ahol annyit tudunk meg, hogy Atropos teszi fölbonthatatlanná a testvérei által font szálat). Vö. még Isidorus: Etym. 11,92–93, ahol megtaláljuk a másik elképzelést is, miszerint az egyik Moira föladata az emberi élet száljának megkezdése, a másiké vezetése, végül a harmadik a szálat elvágja. Vissza

195 –Atrepta – itt tényleg átlátható beszédes nevekkel van dolgunk. Az etimológiára utal Platón is (Állam X 620E: Atropos elcsavarhatatlanná teszi a szálat). A sztoikusok gyakran említik ezt a névmagyarázatot: Chrysippos: SVF II 913–914; 1092; Cornutus 13. p. 13,9–10; vö. Tyrosi Maximos V 5. 60,2–5. Vissza

196 A lÁxij kétértelmű szó, egyaránt jelent "vég"-et és "osztalék"-ot. Az utóbbi esetben az etimológia helyes, és ilyen értelmben használja a lÁxijszót Cornutus is (13. 13,8–9), és a lagc£nein (osztályrészül juttat) igével hozzák kapcsolatba rendesen is az ókorban Lachesis nevét (Chrysippos: SVF II 913. 914. 1092; Porphyrios Stobaiosnál, II 8, 42. 168,20–22, Tyrosi Maximos V 5. 60,2–5). Nem így érti azonban a szöveget az azt parafrazeáló Apuleius (De mundo 38,374), és meggyőződésem szerint a tagmondat fönt megadott fordítása a természetesebb. Vissza

197 Klètousa: vö. Chrysippos idézett töredékei, Kornutos idézett szöveghelye. Vissza

198 Vö. Platón: Állam 621B. Vissza

199 Törvények IV. 715e–716a és V. 730b. Vissza

 

[ Cikk eleje | Jegyzetek ]