MOZGÁS ÉS IDŐ PLÓTINOSNÁL

BENE LÁSZLÓ

[Cikk vége | Irodalom | Summary | Jegyzetek | Bezárás ]



1. A probléma


Plótinos időteóriája, melyet Azörökkévalóságról és az időről (III.7 [45])1 írott munkában fejt ki legteljesebben, több szempontból is számot tarthat érdeklődésünkre. Mindenképpen említendő -- bár nem tartozik szorosan e tanulmány témájához --, hogy ez a traktátus artikulálja először világosan az atemporális örökkévalóság fogalmát, amely a következő évszázadok filozófiai és teológiai spekulációjában különös fontosságot nyer. A tulajdonképpeni értelemben vett örökkévalóság (aeternitas) eszerint nem csupán a keletkezést, pusztulást és a változást zárja ki, mint a sempiternitas, hanem a tartamot is: az örökkévalóság nem osztható temporális részekre, nincsen benne "előbb" és "később", ily módon pontszerűegységet alkot.2

Ugyancsak Plótinos az, aki -- a görög filozófiai hagyományban uralkodó kozmológiai-fizikai időértelmezés különböző változataival vitatkozva -- elsőként dolgoz ki pszichológiai típusú időfogalmat. A kozmológiai időteória reprezentatív megfogalmazásának Aristotelés meghatározását szokás tekinteni, melynek értelmében az idő a mozgás száma az "előbb" és "utóbb" szerint.3 Az antik pszichológiai időfogalom vonatkozásában általában nem Plótinos, hanem Ágoston definícióját idézik, aki az időt mint a lélekben lévő kiterjedést határozza meg.4 Ha Plótinos időtraktátusának komplex elemzéséből az előbbi definíciókkal összevethető formulát akarunk kiemelni, azt mondhatjuk, hogy a filozófus az időt a Lélek életeként definiálja.5

Ricoeur az ágostoni és az aristotelési időteória elemzésén keresztül igyekszik megmutatni, hogy az antik pszichológiai és kozmológiai időfogalom paradox viszonyban áll egymással: az időnek a lélekből kiinduló megközelítése és a fizikai mozgást alapul vevő időértelmezés összeegyeztethetetlen, ugyanakkor kölcsönösen föltételezik egymást, s egyikük sem pótolhatja a másikat. Ez az aporétikus viszony nem esetleges, alapja a dolog természetében van. Bizonyíték erre, hogy az időt az elme, az öntudat, illetve a természeti világ, a fizikai mozgás felől megközelítő koncepciók közötti antinómia a filozófia későbbi történetében újra és újra jelentkezik. Századunk objektív (fizikai) és szubjektív (fenomenológiai) időteóriái között hasonló viszonyt állapíthatunk meg, mint az aristotelési és az ágostoni koncepció között.6

Fölmerül azonban a kérdés, hogy csakugyan ezen a módon áll-e szemben az antik pszichológiai időfogalom a kozmológiai időértelmezéssel. Plótinos ugyanis -- bár saját elméletét a fizikai időkoncepciók kritikájából bontja ki és az időt a Lélek mozgásához kapcsolja -- nem fosztja meg az időt kozmológiai aspektusától: a Lélek egy és ugyanazon működését tekinti az idő és a természeti világ létezése princípiumának.7 Az emberi lélek Plótinos elméletében csak ezen univerzális princípiummal való strukturális analógiája révén részese az időnek. Eszerint az antik filozófia konceptuális keretében elképzelhető olyan pszichológiai időértelmezés, mely kozmológiai vonatkozással bír.8 Arra a problémára, hogy mennyiben mond ellent mégis Plótinos időteóriája az általa kritizált fizikai időfogalomnak, csak érveinek gondos elemzésével találhatunk megoldást. Az értelmezésnek mindenekelőtt föl kell vázolnia azt a problémaállást, melyben Plótinos kifejti időkoncepcióját. Az idő plótinosi "pszichologizálása" motívumainak föltárása némileg megvilágíthatja a yuc» fogalmát is, amennyiben megfoghatóvá teszi, hogy milyen minőségben szerepel itt a Lélek, milyen funkciókat tulajdoníthatunk neki. Emellett e vizsgálat a modern fenomenológiai időértelmezés előtörténete szempontjából szintén releváns, hiszen Plótinos időelemzése -- direkt vagy indirekt módon -- előkészíti Ágoston időteóriáját, melyet Husserl fedez föl és von be újra a filozófiai diszkusszióba a századelőn.9 A plótinosi teória értelmezése hozzájárulhat ahhoz, hogy árnyaltabban lássuk a pszichológiai időfogalom alakulását.

Plótinos időtraktátusának tartalmi novumai (az atemporális örökkévalóság fogalma és a pszichológiai időfogalom kidolgozása)10 mellett, annak még egy vonására szeretném fölhívni a figyelmet. Plótinosban a kutatók újabb nemzedéke nem egyedül a vallási gondolkodót vagy az ókor utolsó nagy metafizikai koncepciójának megalapozóját látja, hanem a dialektikust is, aki részletekbe menő érveléssel támasztja alá fölfogását a konkurrens elméletekkel szemben. Ezt a Plótinos-képet a III.7 időelemzése messzemenőleg alátámasztja: a szövegben a metaforikus megfogalmazások mellett gondosan fölépített argumentumokat találunk, melyek a fizikai időfogalom -- elsősorban Aristotelés verziója -- cáfolatát és a pszichológiai időteória pozitív igazolását szolgálják. Az időtraktátus mind az örökkévalóságot, mind az időt elemző részben a keresett fogalom aporétikus vizsgálatából indul ki, és saját elméletét mint az elődök nézeteinek vizsgálata során felszínre került nehézségek megoldását tálalja. Az értekezés tehát a Plótinos által másutt is alkalmazott filozófiai módszer mintadarabjának tekinthető. A metodológia kérdését azért érdemes éppen ezen írás kapcsán megemlíteni, mert a szöveg több ponton kifejezetten reflektál a problémára.11

E tanulmányban az említett három pont közül a másodikat, az idő "pszichologizálásának" kérdését kísérelem meg közelebbről megvizsgálni. Rendkívül bonyolult problémakomplexumról lévén szó, ajánlatos leszukítenünk vizsgálódásunkat és valamilyen jól körülhatárolt szempont szerint haladnunk. A legkézenfekvőbb volna Plótinos lélekfilozófiája felől megközelíteni a kérdést, ahogyan ezt a kutatók szinte kivétel nélkül teszik. Ehelyett mégis más eljárást javasolnék: a pszichológiai időteória a fizikai-kozmológiai időelméletek plótinosi kritikájából kiindulva is fölfejthető.12 Ezzel megkapjuk azt a történeti és fogalmi kontextust, amelybe maga Plótinos helyezi elméletét. A pszichológiai és a fizikai időfogalom viszonyára vonatkozó kérdés ebben a perspektívában a következő formát ölti: milyen alapon veti el Plótinos az idő fizikai értelmezését, és hogyan határozza meg a mozgás és az idő viszonyát?

Ennek tisztázásához először is a mozgás plótinosi elemzését kell szemügyre vennünk. Fontos leszögeznünk, hogy jelen szempontból kizárólag a fizikai mozgás érdekes, a pszichikus és a szellemi mozgás Plótinosnál egyébként fontos szerepet játszó fogalmaival nem szükséges érdemben foglalkoznunk.13 Megjegyzendő, hogy a "mozgás" (kinhsij) abban a jelentésben, melyet a görög filozófiai tradíció adott neki, tágabb kategória, mint a modern nyelvhasználatban: a helyváltoztatás mellett a fizikai változások egyéb fajtáit is magában foglalhatja, amilyen például a minőségi változás.

Az idő (crOnoj) fogalmával nehezebb dolgunk lesz, hiszen a szó sokkal kevésbé bír egységes szemantikai mezővel, mint a mozgás. Itt tehát nem egyszerűen egy nagyjából egyértelműfogalom teoretikus kifejtését kell értelmeznünk, hanem magát a konceptust is aprólékos elemzéssel kell rekonstruálnunk. Számolnunk kell azzal is, hogy Plótinos különböző összefüggésekben eltérő időfogalmakat használhat.

Az idő plótinosi "pszichologizálása" problémájának e megközelítése lehetővé teszi annak elkerülését, hogy valamilyen kész, Plótinos filozófiájától idegen lélekfogalmat vigyünk bele az interpretációba. A mozgáselmélet elemzése ugyanis megmutatja, hogy milyen belső érvek teszik szükségessé az időnek a fizikai mozgástól való elválasztását (jobban mondva a mozgás és az idő közötti prioritásviszony megfordítását), s hogy milyen funkciókat kap a Lélek princípiuma ezen lépés következtében.14

A mozgáselmélet vizsgálatát az is indokolja, hogy Plótinos filozófiájának kevéssé föltárt területéről van szó. A plótinosi természetfilozófia általában sem gyakran elemzett téma. Ez bizonyos mértékig érthető is, hiszen a császárkori platonizmusban a természetfilozófia erősen háttérbe szorult az etikai és metafizikai kérdésekhez képest. Azonban súlyos érvek szólnak amellett, hogy Plótinos természetfilozófiájának interpretációja elengedhetetlen ahhoz, hogy a filozófus metafizikai modellját adekvátan értelmezhessük. Ezek közül a legfontosabb, hogy Plótinos a természeti világ metafizikai princípiumait és a közöttük fennálló viszonyokat általában természetfilozófiai fogalmakkal írja le15 -- joggal kérdezhetjük tehát, hogy hogyan működik ez az apparátus eredeti kontextusában, a fizikai világra alkalmazva. Példának okáért a Szellem belső dinamikájának, a noétikus mozgásnak interpretációjához először azt kell kiderítenünk, hogy mit ért Plótinos egyáltalán mozgás és dinamika alatt, hiszen enélkül aligha van esélyünk annak megértésére, hogy milyen módon alakítja át a filozófus e fogalmakat a spirituális létezőre való transzpozíció során. A természetfilozófia vizsgálata emellett arra is alkalmat ad, hogy Plótinos elemzését közvetlenül összevessük mondjuk Aristotelésével, s ily módon körvonalazzuk filozófiájának specifikumait -- ezt például a Lélek hiposztázisa belső szerkezetét illetően nem tehetnénk meg, minthogy Aristotelés nem foglalkozott a problémával.

A mozgás és az idő természetfilozófiai szempontú vizsgálata két szempontból is különösen fontos. A fizikai objektum éppen a mozgás és időbeliség révén különbözik a szellemi természetűlétezőktől, tehát ha mint fizikai objektumot akarjuk elemezni, elsősorban ezen sajátságaira kell tekintettel lennünk.16 A másik ok, ami miatt a mozgás és idő figyelmet érdemel, abban jelölhető meg, hogy Plótinos metafizikai modellje nem statikus: a dinamikus, temporális terminológia, melyet a filozófus a hiposztázisok belső struktúrájának és egymáshoz való viszonyának leírására használ, nem tekinthető tartalmatlan és félrevezető metaforák sorozatának, hanem bizonyos vonatkozásban épp a koncepció lényegét világítja meg. Így a mozgás és az idő fogalmai a plótinosi világmodell egészének konstrukciójára nézve is alapvető jelentőséggel bírnak.17

A probléma fölvázolása után tekintsük most át a vizsgálódás konrét menetét! Azon kérdésünk megválaszolásához, hogy mi készteti Plótinost arra, hogy az idő jelenségét -- szemben a görög filozófiai tradíció fő áramával -- a fizikai mozgás helyett a Lélek felől közelítse meg, legkézenfekvőbb Az örökkévalóságról és az időről érveit (III.7.810) szemügyre vennünk, ahol a filozófus a korábbi időteóriák dialektikus vizsgálatával mutatja ki az idő kozmológiai-fizikai időértelmezés elégtelenségét. Nem elégedhetünk meg azonban Plótinos gondolatmenetének mechanikus reprodukálásával, már csak azért sem, mert e szövegrész -- polemikus jellege miatt -- nem teszi közvetlenül átláthatóvá a kozmológiai időteóriák elvetésének fő motívumát. Az antik dialektikus érvelés szabályai szerint ugyanis az, aki egy tézis cáfolatára válalkozik, csak ellenfele által is elfogadott premisszákra alapozhatja cáfolatát. Ebből adódik, hogy Plótinos az említett szöveg dialektikus-aporétikus vizsgálódásában a kozmológiai időteóriáknak immanens cáfolatát adja, s nem tárja föl saját természetfilozófiai és metafizikai előfeltevéseit, amelyek polémiájának tulajdonképpeni mozgatói.18 Plótinos konkrét érveit, melyek közvetlenül arra irányulnak, hogy kimutassák az ellenfél álláspontjának logikai inkonzisztenciáját, illetve az általánosan elfogadott "tényekkel" való összeegyeztethetetlenségét, annak fényében kell interpretálnunk, hogy mi ezen argumentumok voltaképpeni bizonyítási célja és megalapozása. Ezt persze szintén a szövegekben kell megtalálnunk, nem elégedhetünk meg puszta hipotézisekkel.

Hogy interpretációnkat szilárdabb talajra helyezzük, s egyúttal tágasabb perspektívát adjunk elemzésünknek, először két olyan szöveget vizsgálunk meg, ahol Plótinos a fizikai változás és mozgás fogalmait teszi vizsgálódás tárgyává. Az első A potencialitásról és aktualitásról (II.5 [25]) címet viselő rövid értekezés, melynek témája az aristotelési filozófiából származó, Plótinosnál is rendkívül fontos szerepet játszó dunmei™nergeiv és dÚnamij™nšrgeia fogalompár. A fizikai változás itt a potencialitás elemzésének összefüggésében kerül elő, így alkalmunk nyílik a potencialitás, a változás és az idő közötti összefüggések tisztázására.

Ezután A létező nemeiről (VI.13 [4244]) írott monumentális traktátusból emeljük ki a fizikai mozgásra vonatkozó fontosabb részeket. Plótinos nagy kategóriaelméleti munkájának első könyvében a Aristotelés kategóriáinak kritikáját fejti ki, itt tehát éppúgy dialektikus cáfolatokkal van dolgunk, mint a III.7 aporétikus vizsgálódásában. Ez esetben azonban már az aporétikus tárgyalás során világosan kirajzolódik Plótinos érvelésének célja: Plótinos saját kategóriaelméletében, amely az aristotelési kategóriaelmélet javított változatának tekinthető, az érzéki világ kategóriái közé föl kívánja venni az aristotelési kategóriák között nem szereplő "mozgást" is, melyet az aristotelési fogalmi apparátus módosításával19 elemez. Ez utóbbi feladatot Plótinos a munka harmadik könyvében végzi el; a második könyv a fizikai mozgás és a szukcesszív idő szempontjából irreleváns, mivel a szellemi világ kategóriáit tárgyalja. A mozgás fogalma tehát a harmadik könyvben konstruktív vizsgálódás tárgya, melynek során a filozófus részben Aristotelésre alapozva, részben vele szemben fejti ki tanítását -- így joggal tekinthetjük Plótinos mérvadó állásfoglalásának a kérdésben. A kategóriaelméleti traktátus tárgyalási módjából2020 adódik, hogy az idő két helyen önállóan is fölbukkan az aporétikus elemzés során: a "valamennyi" és a "valamikor" aristotelési kategóriáinak kritikájánál -- ezeket a részeket is érdemes szemügyre vennünk, noha csak indirekte hozhatók kapcsolatba a III.7 pszichológiai időfogalmával.

A potencialitásról és aktualitásról és A létező nemeiről írott művek releváns részeinek elemzésénél fő szempontunk az, hogy miképp határozza meg a filozófus fizikai mozgás és idő viszonyát. Ez szolgál háttér gyanánt Az örökkévalóságról és időről idevágó részének, a fizikai-kozmológiai időteóriák módszeres kritikájának értelmezéséhez. Végezetül meg kell találnunk az időteória pozitív kifejtésének azon pontjait, amelyekhez a mozgás és az idő viszonyát illető konklúzióink hozzákapcsolhatók. E vizsgálattól azt remélhetjük, hogy új oldalról világítja meg Plótinos "pszichológiai" időkoncepcióját és -- közvetve -- lélekfilozófiáját is.

Az áttekinthetőség kedvéért érdemes ezen a helyen tézisszerűen fölvázolnunk a következő szövegelemzések legfontosabb eredményeit:

1. Plótinos két időfogalmat használ. A pszichikus idő elgondolása mellett írásaiban megtalálható egy fizikai jellegu időfogalom is. Eszerint az idő ontológiailag a fizikai mozgástól függ, s definíciója szintén előfeltételezi a mozgást, amennyiben a mozgás mértékeként határozható meg. E meghatározásból az is következik, hogy az időt relatívumnak kell tekintenünk, és hogy az idő valamiféle mennyiség, hiszen csak így szolgálhat a mozgás mértékéül. Történetileg ez az időfogalom Aristotelésre megy vissza.

2. Plótinos ezt a fizikai időfogalmat bizonyos összefüggésekben pozitíve használja, azonban saját időteóriáját az időre vonatkozó intuíciónk más elemeire építi. A pszichikus idő a fizikai világ és a benne lejátszódó mozgások "tartalmazója", ontológiai közege. Exaktabb megfogalmazásban: az idő szükséges föltétele a fizikai mozgásnak. Az idő plótinosi elemzésében szintén központi helyet foglal el az idő dinamikus jellege, előrehaladása. Ezt a jövőre irányuló struktúrát a filozófus pszichológiai fogalmakkal igyekszik megragadni (akarat, vágyakozás, törekvés).

3. A fizikai mozgás elemzésében mindkét időfogalom szerepet kap. Az idő mint a mozgás mértéke Plótinos értelmezése szerint nem egyéb, mint meghatározott időmennyiség, időszakasz. Ebben az értelemben véve az idő a mozgásnak pusztán járuléka, nem tartozik természetéhez. A filozófus ezért elveti Aristotelés megkülönböztetését mozgás és működés (kinhsij és ™nšrgeia) között, mely szerint a mozgás szükségképpen egy bizonyos időszakaszt vesz igénybe, míg a működés lehet pillanatszerűis. Plótinos elemzésében egy mozgást már kezdőpontjában is mozgásnak nevezhetünk, tekintet nélkül arra, hogy meddig folytatódik. Ugyanakkor a fizikai mozgás egy ennél sokkal alapvetőbb értelemben is implikálja az időt. A mozgás ugyanazt a dinamikus, előrehaladó struktúrát mutatja, mint a Lélek ideje: a fizikai mozgás "képmása" a Lélek temporális mozgásának.

4. Az idő "pszichologizálása" Plótinosnál az ontológiai prioritás elvén nyugszik. A fizikai mozgás és a Lélek mozgása egyaránt temporális jellegű Az időt azért rendelhetjük mégis éppen a Lélekhez elsődleges formájában, mert a fizikai világ létében és mozgásainak tekintetében egyaránt a Lélektől függ, míg a Lélek nem függ a fizikai világtól és annak mozgásaitól. Plótinos tehát a Léleknek a kozmosszal szembeni ontológiai elsődlegességére hivatkozva fordítja meg a fizikai mozgás és az idő közötti prioritásviszonyt. A filozófus érvelésében ezek szerint a Lélek nem megismerőként, hanem a fizikai világ ontológiai princípiuma és mozgásprincípiuma gyanánt szerepel. Ez adja meg a kulcsot Plótinos "pszichológiai" időértelmezéséhez, ezáltal megvilágítva az antik és a modern problémaállás különbségeit is.



2. Változás, potencialitás, idő


A potencialitásról és aktualitásról c. írásban21 Plótinos fő célja annak vizsgálata, hogy hogyan alkalmazhatók e fogalmak a szellemi természetűlétezőre; különösen az a probléma áll előtérben, hogy vajon beszélhetünk-e potencialitásról a szellemi világban.22 Az utóbbi kérdést a filozófus természetesen nemlegesen válaszolja meg, hiszen ez ellenkezne a szellemi létező tökéletességének követelményével.23

Plótinos a potencialitás kizárását a szellemi világból arra a stratégiára alapozza, hogy különbséget tesz potencialitás (dunmei) és aktív képesség, erő (dÚnamij) között: az előbbi korrelátuma az aktualitás (™nergeiv), az utóbbié pedig a működés vagy tevékenység (™nšrgeia).24 A két szembeállítás közül csak az első, a potencialitásaktualitás föltételezi szükségképpen a változást és az időt. A képesség és tevékenység kategóriái, noha nem zárják ki, hogy a képességgel bíró agens működését időben fejtse ki, nem is kívánják meg azt szükségképpen; a legjelentősebb különbség, hogy a dÚnamij-ban, illetve hordozójában az ™nšrgeia semmiféle változást nem okoz, így elsősorban ez a fogalompár alkalmazható a szellemi természetűlétezőre.25 Bennünket jelen összefüggésben elsősorban a potencialitás és aktualitás érdekel, ugyanis a potencialitás fogalmának elemzésétől várhatunk fölvilágosítást a fizikai változás26 és az idő viszonyáról.

Tekintettel a traktátus fent vázolt kérdésföltevésére, nem meglepő, ha a fizikai változás természete gyakran a szellemi létezővel való szembeállításban körvonalazódik. Ez történik az írás első érvében is, ahol Plótinos a potencialitásnak a szellemi világból való kizárása mellett argumentál: eszerint a szellemi létező esetében nem beszélhetünk potencialitásról, hiszen ellenkező esetben soha nem juthatna aktualitásba, mindig potenciális maradna, még ha örökké létezik is, minthogy ott nincsen idő, ami az átmenetet "kikényszerítené".27 A potencialitás kizárása itt azon nyugszik, hogy a szellemi világ időtlen, márpedig a potenciálisan létező aktualitásba jutásának folyamatához időre lenne szükség, így a szellemi természetűpotenciálisan létezőnek örökké potencialitásban kellene maradnia, ami lehetetlen. Az érvelésből a fizikai processzusra nézve az következik, hogy a potencialitásból aktualitásba való átmenetnek, vagyis a változásnak az idő: föltétele.

Ezen a következtetést megerősíteni látszik a következő passzus, ahol Plótinos a potencialitás fogalmának meghatározására vállalkozik.28 Potenciálisnak mindig valaminek a vonatkozásában mondunk valamit, ahogyan az érc potenciálisan szobor. A potencialitás azonban nem csupán a potencialitásból aktualitásba való átmenet célját föltételezi, mely szükségképpen valami más, mint maga a potenciálisan létező,29 hanem magát a változási folyamatot és az időt is, melyben a változás lejátszódik. Plótinos különösképpen az utóbbit, a változás temporális aspektusát hangsúlyozza: "... ha abból, ami potencialitásban van, nem lenne valami más, és benne sem jelenne meg, továbbá ha maga sem lenne majd semmi más azon túl, ami volt, s nem is válhatna valami mássá, az volna, ami volt, nem egyéb. Ám az, ami az illető dolog volt, már jelen volt, nem pedig mint jövőbeli készülődött; ugyan mi mást tudott hát azon túl, ami már jelen volt? Ily módon tehát nem is volna potencialitásban."30

A potencialitás eszerint mindig egy változási folyamattal összefüggésben határozható meg,31 mely valamilyen célhoz vezet, a változás pedig valamilyen értelemben föltételezi az időt. Ellene lehetne vetni értelmezésünknek, hogy e szövegrész csak a potencialitás (logikai) függését mondja ki a temporális szerkezetűváltozási folyamattól, magának a változásnak az időtől való ontológiai függését legföljebb implikálja. Szövegünk csakugyan inkább a változás időbeli szakaszairól illetve a változó dolog egymást követő állapotairól beszél,32 nem magát az időt teszi vizsgálat tárgyává. Először tehát azt kell szemügyre vennünk, hogy hogyan elemzi Plótinos az időbeli processzus szerkezetét, csak ezután térünk rá -- újabb szövegrészek bevonásával -- arra a problémára, hogy pontosan hogyan viszonyul egymáshoz a fizikai változás és az idő.

A fizikai változás legfontosabb jegyének az tunik, hogy a változó dolog, mely a változási folyamat céljának vonatkozásában potencialitásban van, nem marad meg jelenlegi állapotában, hanem túllép rajta és más karaktereket vesz föl; a kiinduló állapot jelene felől tekintve a változás végpontja a jövőben van. Plótinos teóriájában a változás szerkezetében benne rejlő időaspektusnak egyetlen vonása domináns: a jövő.

Ahhoz, hogy a jövőnek a fizikai változás szerkezetében játszott szerepét közelebbről értelmezhessük, az anyag problémájának bizonyos vonatkozásait is be kell vonnunk az elemzésbe. Föntebb említettük már, hogy Plótinos a potencialitástól (tO dunmei) megkülönbözteti az aktív képességet (dÚnamij): az utóbbi teremtő erő,33 mely önállóan hozza létre működését (™nšrgeia),34 míg a potencialitásnak külső agensre van szüksége, hogy aktualitásba jusson (™nergeiv).35 A potencialitásban-lévő ezen szembeállításban mint az általa (a jövőben) fölveendő formák passzív szubsztrátuma jelenik meg.36 Vegyük tehát szemügyre a potencialitásban-lévőt mint szubsztrátumot!

Plótinos a potencialitást és aktualitást az anyag, forma és összetett dolog aristotelési fogalmaival is kapcsolatba hozza. Ebben az elemzésben a potencialitásban-lévőnek az anyag vagy szubsztrátum, az aktuálisan létezőnek pedig az összetett dolog felel meg (a forma, melynek révén az összetétel aktualitásban van, valamiféle ™nšrgeia, de nem keverendő össze a tulajdonképpeni értelemben vett működéssel).37 Ebben az összefüggésben anyag és forma mint korrelatív, egymásra vonatkozó fogalmak szerepelnek, ahogyan általában Aristotelésnél is (az érc, a szobor alakja és a kettőből "összetett" szobor példája is tőle származik).

Az utolsó két fejezetben (II.5.45) azonban egy másik anyagfogalmat találunk: az abszolút értelemben vett, teljességgel formátlan anyagét, amely minden (érzékelhető) létezőnek alapul szolgál. Az anyag -- éppen mert potenciálisan minden -- aktuálisan nem lehet a létezők egyike sem, tehát nem-létező.38 Valami köze azonban mégiscsak kell legyen a létezéshez, hogy az érzékelhető világ létezőinek hordozója lehessen. Ezen aporia megoldása viszi vissza vizsgálódásunkat a potencialitás statikus fogalmakkal való elemzésétől a fizikai változás és az idő problémájához.

"Miképpen szóljunk tehát róla (az anyagról)? Hogyan lehet a létezők anyaga? Talán úgy, hogy potencialitásban van. Akkor tehát, minthogy már most potenciális, már most létezik, amennyiben lesz? Ám az anyag léte pusztán abban áll, hogy ígérete annak, ami majd lesz, s léte mintegy arra halasztódik, ami majd lesz."39 Ezen rendkívül figyelemreméltó passzus föltárja a potencialitás lényegét; az anyagról ugyanis fentebb kiderült, hogy nem más, mint abszolút potencialitás, így a potencialitás természete az anyagban mutatkozik meg legtisztábban. Plótinos szigorúan veszi az anyag abszolút nem-létezését, amiből arra következtethetünk, hogy maga a potencialitás mint olyan szintén teljességel nem-létező. Az anyagnak mint abszolút potencialitásnak kizárólag a jövő vonatkozásában tulajdoníthatunk létet, azon formákra való tekintettel, melyeket majd fölvesz -- önmagában, a hozzá képest külső aktuálisan létező formáktól elvonatkoztatva nem-létező.

A forma fölvételét persze nem egyszeri történésként kell értenünk, sokkal inkább az anyag (és potencialitás) ontológiai struktúrájának leírása gyanánt, hiszen a forma fölvétele nem változtatja meg természetét: az anyag mintegy "száműzetett" a létezők köréből, "teljességgel elkülönült" tőlük, s "nem bír megváltozni", így örökre az marad, ami kezdettől fogva volt: nem-létező.40 Paradox módon éppen természetének ezen makacs "változatlansága", "állandósága" az alapja annak, hogy az anyag mindig nyitva áll az újabb és újabb formák előtt.41 Plótinos erőteljes metaforáit fogalmibb nyelvre fordítva azt mondhatnánk, hogy az anyag tiszta potencialitása, privatív nem-létezése, inerciája szükséges föltétele a fizikai változásnak. Az pedig, hogy az anyag, a potencialitás léte "a jövőben" van, nem egyebet jelent, mint hogy az anyag csak annyiban nevezhető létezőnek, amennyiben lehetővé teszi a változást, melynek során a fizikai világ tárgyai létrejönnek.

A változás eszerint az a dinamizmus, mely által az anyag szabadulni "akar" (qšlhse) önnön semmisségétől -- persze hasztalanul. Ha a változást ily módon az anyag funkciójának tekintjük, az anyag és potencialitás nem mint inercia, passzivitás jelennek meg, hanem nagyon is aktív,42 dinamikus tényezőként: ezért tulajdoníthatunk itt az anyagnak, s a traktátus egy más helyén a potencialitásban-lévőnek is "akaratot" (boÚletai).43 Azt, hogy ezeken a helyeken nem a metafizikai princípiumok esetleges és figyelmen kívül hagyható antropomorfizálásával van dolgunk, abból láthatjuk, hogy az írás egy korábbi pontján Plótinos -- miután a potencialitásban-lévőt passzív szubsztrátumként jellemezte -- kifejezetten helyesbíti megfogalmazását a "törekvés", "igyekvés" (speÚdein) értelmében.44 Az anyag és potencialitás ontológiai szerkezete ebben a perspektívában "törekvés-struktúra".45 A törekvés, akarat, impulzus pszichológiai funkcióinak fontos összetevője a jelenlévőn való túllépés, a jövő felé való kinyúlás -- e pszichológiai struktúráknak éppen a jövőre való vonatkozását akarja Plótinos átvinni az anyagra és a potencialitásra. Utoljára idézett szövegünkből kiemelendő még, hogy a potencialitásban-lévőnek tulajdonított törekvés-struktúra ambivalens: a potencialitásban-lévő "igyekezete" irányulhat a "legjobbra", vagy "hitványabbakra" is.

Említettük már, hogy a változás az a dinamizmus, mely az anyagnak mint tiszta potencialitásnak, aktuálisan nem-létezőnek egyáltalán létet kölcsönöz. Ez azt jelenti, hogy maga a változás "magasabban" foglal helyet a létezők rendjében, mint az anyag. Az anyag és potencialitás a maga részéről viszont a változás szükséges ontológiai föltételének, bizonyos értelemben princípiumának bizonyult.46 Mindazonáltal az anyag önmagában véve tehetetlen és passzív, az előzőekben leírt dinamikus törekvés-struktúra csak annyiban vonatkoztatható rá, amennyiben az anyag az, ami lehetővé teszi a változást. A jövőre irányuló törekvés-struktúra sajátlagosan magát a fizikai változást jellemzi, annak belső szerkezete. A princípium, az anyag vagy potencialitás léte a "jövőben" van; "jövője" pedig nem más, mint maga a változás. Ez a -- metafizikai értelemben vett -- "jövő" azonban a változás konkrét struktúrájában a szukcesszív idő jövőjévé alakul. A fizikai változás alapszerkezete tehát a jövőre irányuló törekvés-struktúra. Ezzel lezárhatjuk a változásban benne rejlő, annak szerkezetét meghatározó időaspektus jellegének vizsgálatát.

Eddigi elemzésünk megmutatta, hogy a fizikai változásnak ontológiailag princípiuma az anyag vagy potencialitás, hogy e princípium léte metafizikai "jövőjében", a változásban van, s hogy a változás szerkezete a jövőre irányuló dinamika gyanánt határozható meg. A fölvetett problémák közül hátravan még annak pontosabb tisztázása, hogy milyen viszonyban áll egymással a fizikai változás és maga az idő. Az a szövegrész, melyben kérdésünkre választ találunk, a potencialitásnak a szellemi világból való kizárása melletti fő argumentum: "Ha tehát ott nincsen anyag, amiben potencialitás lehetne, s az ottaniak közül semmi nem lesz, ami már most ne volna, s nem is szül mást, sem úgy, hogy maga közben valami mássá változik, sem pedig úgy, hogy ugyanaz marad, és nem is adott létet másnak önmaga helyett kilépvén önmagából, ott nincsen olyan, amiben potencialitás lenne, ha egyszer a létezők47 az örökkévalóságban, nem pedig időben vannak."48

Ebből a szövegrészből az anyag, potencialitás, fizikai változás és idő közötti összefüggéseket újfent ex negativo kell kikövetkeztetnünk, hiszen Plótinos mindezeket a kategóriákat tagadja a szellemi természetűlétezőről. Az érv a potencialitást az anyag, a jövő dimenziója, a változás és az idő negációja révén zárja ki a szellemi világból. Az érzéki világra nézve e szembeállításból az adódik, hogy anyagban van, nem jellemezhető a tiszta jelenléttel, változékony és alá van vetve az időnek.

Az anyag itt mint a potencialitás ontológiai "helye", alapja jelenik meg.49 Ezzel szemben a fizikai változásnak, melynek meglétét a szellemi világban Plótinos úgyszintén tagadja, a potencialitás jelenti szükséges ontológiai föltételét. Az argumentum eszerint azt állítja, hogy a szellemi világban azért nem lehet potencialitás, mert e léttartományban a potencialitásnak mind alapja, az anyag, mind a rajta alapuló fizikai változás hiányzik: az anyagpotencialitásváltozás megalapozási összefüggésének a potencialitást megelőző és követő tagjai egyaránt ki vannak zárva a szellemi világból, így a potencialitás is kizárható.

Úgy tűnik azonban, hogy a fizikai változásnak nem az anyag vagy potencialitás az egyetlen szükséges föltétele, hanem az idő is. Elemzésünk fentebb kimutatta, hogy a fizikai változás szerkezetét az időbeliség, pontosabban a jövőre-irányultság, törekvés-struktúra jellemzi. Jelen passzusban pedig az idő mint a változás ontológiai közege jelenik meg, nem egyszerűen a változás időtartamaként. A fizikai változásnak eszerint két szükséges, de egyenként nem elégséges föltétele van: az anyag mint tiszta potencialitás és az idő. Az anyag a változásnak mint passzív szubsztrátum lehet alapja, mely mindig újabb és újabb formákat vehet föl; az idő pedig az a sajátos dimenzió, mely e dinamizmus kibontakozásának másik föltételét, a formák egymásra-következésének lehetőségét biztosítja.

Az, hogy a változás tekintetében mind az anyag, mind az idő conditio sine qua non, korántsem jelenti, hogy az anyag és idő azonos lenne.50 Az anyag ugyanis, ahogyan ez már korábban világossá vált, a plótinosi világmodellben a fizikai változás "alatt" foglal helyet, míg az idő vonatkozásában erre semmiféle utalás nincs a szövegben. Más írásokban -- így a III.7-ben is -- az idő a fizikai változás "fölé", a Lélekhez rendelődik.51 Annyi mindenesetre világosan kiderül az értekezés elemzéséből, hogy az idő ontológiai föltétele a fizikai változásnak és belső szerkezetét is megszabja -- további gondolatmenetünk szempontjából pedig ez a következtetés a legfontosabb.



3. A mozgás Plótinos kategóriaelméletében és a fizikai időfogalom

plótinosi használata


Némiképpen meglepő, hogy Plótinos a potencialitás fogalmának ezen elemzése után (II.5 [25]), melynek implicit időfogalma a III.7 [45] időértelmezésével közeli rokonságot mutat, A létező nemeiről címet viselő nagy kategóriaelméleti értekezésben (VI.13 [4244]) gyökeresen eltérő időfogalmat használ. Először ezt az időfogalmat kell fölvázolnunk ahhoz, hogy a fizikai mozgás (kinhsij) elemzését és annak temporális vonatkozásait helyesen interpretálhassuk. Ez az eltérés azonban nem jelent inkonzisztenciát Plótinos időértelmezésében: látni fogjuk, hogy a kontextus elemzésével, az érzéki világ kategóriáinak tárgyalása során használt időfogalom státusának meghatározásával pontosan okát lehet adni a különbségnek; ezenfelül a mozgás elemzésében itt is döntő szerepet játszik az időnek az a konceptusa, mely a szóbanforgó másik két írásban is megtalálható.

Az értekezés első könyvének (VI.1) célja az aristotelési és a sztoikus kategóriaelmélet cáfolata. Plótinos stratégiájának lényege abban áll, hogy az egyes aristotelési (és sztoikus) kategóriákról rendre kimutatja, hogy valójában nem elemi ontológiai genusok.52 Így jár el a "valamennyi" (posOn) aristotelési kategóriájával is: érvelése szerint a diszkrét mennyiségek (Aristotelésnél ilyen a szám és a beszéd) és a kontinuumok (a nagyság, a hely, az idő53 és mozgás) nem alkotnak egységes genust, mert korábbikésőbbi reláció mutatható ki közöttük. Elsődlegesen egyedül a szám tekinthető mennyiségnek, a többiek csak levezetett értelemben azok.54 Ezt az érvet támogatja a per se mennyiség (posOthj) és a járulékosan valamennyi (kata sumbebhkOj posOn) közötti distinkció.55

Az időről (crOnoj) ezen különbségtétel alapján állapítja meg, hogy nem tartozik a mennyiség genusába: ha ugyanis az időt mint a mozgás mértékét56 úgy értelmezzük, mint azt, ami a mozgást méri (metroan), ez nem lehet folytonos mennyiség, hiszen a mozgást a kiterjedés nélküli lélek, illetve a -- más értelemben -- szintén kiterjedés nélküli most-pillanat méri; ha viszont az idő a mozgás mértékeként olyasmi, amit mérünk,57 az időt legföljebb járulékos értelemben nevezhetjük valamennyinek (posOn), de semmiképpen sem tarthatjuk elsődleges értelemben vett mennyiségnek (posOthj).58 Az érv szerint az idő éppúgy nem mennyiség, mint ahogyan például a szubsztancia sem az -- attól, hogy valami egy bizonyos mennyiséggel bír, még nem sorolható a mennyiség kategóriájába, hiszen saját természete más. A mennyiség tehát az időnek nem lényege, hanem pusztán járuléka. Azzal, hogy egy meghatározott nagyságú időről megállapítjuk, hogy egy évnyi, még nem adtunk számot arról, hogy mi az idő természete.

Az aristotelési "valamikor" (potš) kategóriájánál Plótinos nem a rendezett sorozat elvére és a per seper accidens megkülönböztetésére épít, mint az előbbi érvekben, hanem egyszerűen visszavezeti az időre e kategóriát: a "tegnap" és "tavaly" az idő részei, így ugyanabba a kategóriába kell tartozniuk, mint az időnek, vagyis -- a peripatetikus ellenfél álláspontja szerint -- a mennyiségbe.59 Plótinos még egy érvet használ itt: ha a "valamikor" nem egyszerűen időt (időszakaszt), hanem ilyen vagy olyan módon specifikált dátumot (pote crOnoj) jelent, a "valamikor" szintén nem lehet kategória, lévén nem egyszerű,hanem több fogalmi elemből összetett, melyek ráadásul különböző kategóriákba tartoznak (így például a "tegnap" mint múlt idő, a "valamikor" és -- ex hypothesi -- a "valamennyi" kategóriájába).60 Végül érthetjük a "valamikort" úgy is, hogy "valamikor" egy időbeli tényállás van (tO ™n crOnJ) -- ám ez is valami összetett: a tényállás (tO pragma) külsődleges az időponthoz képest.61 Plótinos e három argumentum különböző kombinációit játssza végig a fejezetben, s így cáfolja, hogy a "valamikor" önálló kategória volna.

Mindebből persze még nem tudtuk meg, minek tekinti Plótinos az időt kategóriaelméleti traktátusában, legföljebb az Aristotelés elleni polémia jellegére derült némi fény. Annak ellenére, hogy vonakodik a mennyiség kategóriájába sorolni, s mennyiségét puszta járuléknak minősíti, az első könyvben, a mozgás aporétikus tárgyalásának összefüggésében többször is mint mennyiségre utal az időre, persze nem mint tiszta quantitasra, hanem mint quantumra.62 Az idő ezekben a kontextusokban kiterjedéssel és valamely mennyiséggel bíró időszakaszt jelent. A tárgyalás konstruktív szakaszában, a harmadik könyvben Plótinos megismétli, hogy az idő nem mennyiség (posOthj), ám itt azt is megmondja, hogy micsoda: relatívum (prOj ti).633 Az első könyvben már szó volt az "előbb" és "utóbb", vagyis két időpont egymáshoz való relációjáról,64 itt azonban Plótinos más értelemben mondja relatívumnak az időt: az idő azért relatívum, mert valami másnak a vonatkozásában az, ami, vagyis mérték -- az idő ugyanis a mozgás mértéke. Az idő tehát lényegét tekintve mérték, s minthogy e funkcióját csak mint kiterjedt és mennyiséggel bíró időszakasz láthatja el, bízvást föltételezhetjük, hogy az idő e definícióban ugyanúgy időszakaszt jelent, mint a fentebb idézett előfordulásokban. Az időnek ezt a meghatározását a traktátusban több helyütt is megtaláljuk.65 Az időnek a fizikai mozgástól való függését egy további passzus is megerősíti: "Ezért az idő is mindig más és más, hiszen a mozgás hozza létre (poie‹); az idő ugyanis megmért mozgás, mely nem marad egyben; az idő tehát a mozgás mellett fut, mintegy rajta kocsizva, amint a mozgás tovahalad."66 Az idő tehát a fizikai mozgás produktuma, epifenoménje. Az idő ebben az elemzésben nem csupán formális meghatározását tekintve függ a fizikai mozgástól, hanem ontológiailag is.

Foglaljuk össze, hogy milyen fontosabb jegyei vannak annak az időfogalomnak, melyet Plótinos a kategóriaelméleti traktátusban használ! Az idő létében a fizikai mozgástól függ, annak kísérőjelensége; definícióját szintén a mozgás vonatkozásában nyeri, ezért az idő relatívum; lényegi funkcióját tekintve mérték, a mozgás mértéke; mérő funkcióját mint bizonyos mennyiséggel bíró időszakasz töltheti be, ezért "valamennyi", de nem tartozik a mennyiség kategóriájába, mert mennyisége nem lényege, hanem járuléka.67

Megállapíthatjuk, hogy ez az időfogalom diametrális ellentéte a III.7 időfogalmának. Plótinos ezt az időfogalmat, melyet a III.7 elemzésének fényében hajlamosak volnánk külsődlegesnek minősíteni, nem csupán ex hypothesi, az Aristotelés elleni polémiában használja a kategóriaelméleti traktátusban, hanem saját konstruktív vizsgálódásaiban is ezt érti crOnoj alatt, semmi egyebet.

Az a lehetőség, hogy Plótinos a pszichikus idő doktrínáját a VI.3 [44] és a III.7 [45] megírása között dolgozná ki, teljes biztonsággal kizárható, már csak azért is, mert e tanításra már jóval korábbi írásaiban is kifejezetten utal.68 A VI.3 skOpoj-a azonban maradéktalanul magyarázza a különbséget. A filozófus ugyanis itt kizárólag az érzéki világ kategóriáinak kidolgozására vállalkozik -- a Lélek (és az emberi lélek) viszont nem az érzéki világhoz tartozik, hanem a szellemihez, így e vizsgálódásban éppúgy el kell tőle tekinteni (bármilyen nehezen tudjuk is különválasztani a lelket és a testet), mint ahogyan egy város lakosainak számbavételénél is kihagyjuk az idegeneket.69 Nem meglepő tehát, ha ebben az összefüggésben Plótinos nem tér ki a Lélek idejére, hanem a vázolt pragmatikus időfogalmat használja. Erre persze föltehetnénk a kérdést, hogy miért nem tárgyalja Plótinos a pszichikus időt a VI.2-ban, a szellemi világ kategóriáinak kapcsán. Ezen ellenvetést azzal válaszolhatjuk meg, hogy a VI.2 a szellemi világ első genusait kutatja, a Lélek viszont alárendelt a Szellemhez képest, így a Lélek külön tárgyalásának nincs helye ebben az elemzésben.70 A pszichikus idő vizsgálatára eszerint a VI.2 prîta gšnh-elmélete sem alkalmas keret.71

Vizsgáljuk meg most a kategóriaelméleti traktátusban a mozgás fogalmának elemzését! A mozgás nem szerepel az aristotelési kategóriák között, ezért Plótinos érvelése már az alapvetően aporétikus VI.1-ben sokkal konstruktívabb, mint a többi kategória vonatkozásában. Az érvelés célja a kinhsij-nek mint az érzéki világ egyik kategóriájának bevezetése. Plótinos az aristotelési "csinálni"72 (poie‹n) kategóriájából indul ki, ezt visszavezeti a poihsij-re, mert az elemibb, amennyiben nem utal egyben a tevékenység alanyára is. A poihsij viszont besorolható az ™nšrgeia, működés fogalma alá, így inkább az utóbbi tekintendő kategóriának; fölvetődik továbbá a kinhsij, a mozgás fogalma is, mint lehetséges kategória.73

A továbbiakban Plótinos az ™nšrgeia és kinhsij prioritásviszonyait vizsgálja. Először fölvázolja azt az értelmezést, amit Aristotelésnek tulajdonít: a mozgás a működés alá tartozik, annak speciese, hiszen a mozgás befejezetlen működés (™nšrgeia tel»j) -- tökéletlen vagy befejezetlen annyiban, hogy célját nem önmagában hordja, hanem olyan eredmény létrehozására irányul, mely magához a mozgáshoz képest külső. A másik különbség abban állna, hogy a mozgás mindig egy bizonyos időtartamot vesz igénybe, a működés viszont nem föltétlenül.74

Plótinos alapjában annak kimutatásával cáfolja e megkülönböztetést, hogy a mozgás qua mozgás nem kíván időt, hanem csak az ennyi és ennyi ideig tartó mozgás, vagyis a mozgásnak időtartama nem lényegéhez tartozik, hanem pusztán járuléka; járulékosan viszont az ™nšrgeia is ugyanúgy igénybe vehet időt, mint a mozgás -- mozgás és működés között tehát ezen az alapon nem tehetünk különbséget.75 A sétálás mint mozgás nem lesz inkább vagy kevésbé mozgás attól, ha hosszabb vagy rövidebb ideig tart, vagy ha hosszabb vagy rövidebb távot teszünk meg. Másfelől a látás vagy az élet működése szintén tarthat ennyi vagy annyi ideig. A másik kritérium, a mozgás külső eredményre való irányultsága sem érvényes minden mozgásra, csak a mozgások egy bizonyos részére.76 A mozgás tehát nem rendelhető alá az ™nšrgeia-nak mint species, sőt, különbséget sem tehetünk a kettő között, így egyetlen kategóriáról kell beszélnünk: ezt a kategóriát Plótinos mozgásnak nevezi.77

Az ™nšrgeia és kinhsij közötti distinkció lebontása azon alapul, hogy a mozgásnak mint mozgásnak nem konstitutív eleme az idő, pusztán járuléka. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy Plótinos érvelésében végig az időnek föntebb vázolt szukös fogalmát használja, mely szerint az idő a mozgás mértéke, s mint ilyen, nem más, mint egy meghatározott hosszúságú időszakasz. Ha tehát itt Plótinos azt állítja, hogy a mozgás csupán járulékosan időbeli, nem mond többet, mint hogy a mozgás járulékosan kvantitatív. A mozgás ontológiai struktúrájának elemzése a VI.3-ban78 azonban megmutatja, hogy a fizikai mozgás egy ennél sokkal alapvetőbb, lényegibb értelemben is implikálja az időt. Ez az időfogalom az értekezésben -- csakúgy, mint a fentebb elemzett írásban (II.5) -- nem válik tematikussá, a kifejtést Plótinos a III.7 számára tartja fenn.

Plótinos, miután előadta amellett szóló érveit, hogy a mozgás eleget tesz azon föltételeknek, melyek alapján egy univerzálét legfelső genusnak vagy kategóriának nevezhetünk,79 rátér a mozgás természetének körüljárására. A mozgás egy lehetőségből (potencialitásból: dunmei) vagy képességből (dÚnamij) affelé vezető út, amire a képesség vagy lehetőség irányul.80 Az utóbbi, a mozgás célja lehet valamely forma (eedoj), mely a mozgás folyamatához képest külső és annak megszuntével is megmarad (ilyen például a potenciálisan szoborból, az ércből az aktuális szobor formája felé vezető mozgás), vagy pedig egyszerűen működés, tevékenység (™nšrgeia), mely nem különbözik magától a mozgástól -- ez a fajta mozgás önmagában hordja célját (ilyen például az ember sétálási vagy táncképességének gyakorlása).81 Nem nehéz e fölosztásban ráismerni a II.5 dunmei™nergeiv és dÚnamij™nšrgeia distinkciójára, illetve a VI.1.16 aporétikus tárgyalásában vizsgált és végül elvetett különbségtételre mozgás és működés között (itt azonban a mozgás kategóriáján belül jelenik meg az ott körvonalazott kettősség).82

A fizikai mozgás Plótinos értelmezésében dinamikus, intenzív, "éber forma", melyet meg kell különböztetnünk az érzéki világban látható statikus formáktól: az utóbbiak maradandóak, míg a mozgás nem az, ám a statikus formákat is a mozgás hozza létre, a mozgás az okuk. A mozgás a testek élete -- persze a testek mozgása a Szellem és a Lélek mozgásaival csupán homoním.83 A mozgásnak ezen megfogalmazások szerint Plótinos alapvető fontosságot tulajdonít a fizikai világ konstitúciójában: a mozgás az, ami által a testi világ több, mint élettelen anyagi tömeg. A mozgás az anyagot strukturáló statikus formáknak is fölérendelődik ontológiailag, e formák ugyanis mind a mozgás által jönnek létre. Maga a mozgás éppúgy láthatatlan, mint a mozgást létrehozó erő (dÚnamij), csupán a változás alanyának különböző térbeli helyzetei illetve állapotai révén érzékeljük, vagyis járulékosan.84 A mozgás nem a mozgatóban van, nem is a mozgóban, noha egyiküktől sincsen elvágva, hanem a kettő közötti megfoghatatlan, testetlen dinamizmus, olyan, mint a fuvallat (oon pno e"j llo).85 A mozgás természete eszerint eltér a materiális tárgyakétól, melyek között közvetít, s melyeknek szerkezetét meghatározza. E kvázi-spirituális státus az, ami érthetővé teszi Plótinos rendkívül figyelemreméltó formuláját: a mozgás a testek élete.

Az égbolt körmozgásáról szóló rövidke, ám megvilágító erejű írásban (II.2 [14]) ugyanezt a gondolatot valamivel kifejtettebb formában is megtaláljuk: "Az élőlényben86 ugyanis az a fontos, ami a<z élőlény részeit> körülfogja és eggyé teszi. Ám ha <a mindenség> nyugalomban maradna, nem tudná a benne lévőket életmozgásával körülfogni, sem fenntartani őket, hiszen teste van: a testek élete ugyanis mozgás."87 A kozmosz Plótinos fölfogásában -- s e kérdésben a filozófus a tradíció fő áramlatát követi -- keletkezetlen és romolhatatlan. A mindenség maradandósága nem csupán a fajták állandóságát jelenti, mint a partikuláris élőlények esetében, hanem a kozmosznak mint bizonyos értelemben véve egyedi élőlénynek individuális, szám szerinti állandóságát.88 Az érzéki világ mint világélőlény (zuon) azonban egyszersmind dinamikus képződmény, melynek dinamikája mint önmagában maradó (nem kifelé ható) mozgás, tevékenység, élet határozható meg. A mindenség tehát egyszerre van mozgásban és nyugalomban.89 Mozgás és nyugalom ezen dialektikus90 egységét példázza mindenekelőtt a természeti világ mozgásainak legalapvetőbbike, az égbolt körforgása, mely a kozmoszban minden másra kihat, hiszen a körmozgást úgy elemezhetjük, mint mozgás és nyugalom keverékét:91 a körmozgásban a mozgó tárgy nem halad előre egyenes vonalú mozgással, e tekintetben nyugalomban van, nem mozdul ki helyéről, ugyanakkor a kör középpontjához viszonyítva mozog. Ugyanezen kettősség jelenik meg a világegész állandóságában és részeinek változékonyságában is.92 A mindenség mozgásának és nyugalmának aspektusai azonban nem függetlenek egymástól, az egyik aspektus föltételezi a másikat. A kozmosz állandósága lényegileg dinamikus állandóság, mely paradox módon éppen a mozgásban valósul meg. A mozgás pedig nem vonja maga után, hogy a mindenség kilépne saját természetéből, lényegi fölépítése megváltozna: a mozgás épp a világélőlény stabilitását biztosító dinamikus struktúra. Ez nem értelmetlenség vagy ellentmondás, hiszen a mindenség nem ugyanazon tekintetben nyugszik és mozog (egyenes vonalú mozgáskörmozgás; a részek változékonyságaaz egész állandósága).

A fizikai mozgás eszerint abban az értelemben a testek élete, hogy ez teszi lehetővé az érzéki világ dinamikus állandóságát. A megfogalmazás analógiája az idő és az örökkévalóság meghatározásaival szembeszökő, hiszen Plótinos az időt a Lélek életeként, az örökkévalóságot pedig mint a Létező (Szellem) életét definiálja. Ha kedvelői vagyunk a szimmetrikus konstrukcióknak, a következő sorozatot állíthatjuk föl. A fizikai mozgás, a pszichikus idő és a Szellem örökkévalósága valamilyen értelemben mind mozgás, dinamika, élet. E dinamizmusoknak rendre megvan a maguk sajátos hordozója, "szubsztrátuma": a testi világ, a Lélek és a Szellem. Maguk a "mozgások" azonban nem csupán hordozójuktól függenek, hanem a fölöttük álló princípiumot strukturáló dinamizmustól is, mely "körülfogja" és megalapozza őket, ontológiai föltételük gyanánt szolgál: ily módon a fizikai világ és mozgásai az időben vannak, a Lélek és az idő az örökkévalóságban, a Szellem és az örökkévalóság pedig az Egyben.93

A fizikai mozgásnak e szerint a séma szerint függenie kell a Lélek idejétől. Ezt igazolja a mozgás struktúrájának elemzése a VI.3-ban, mely döntően időbeli terminusokban történik: "De mi az, ami közös a másmilyenné válásban, a növekedésben, a keletkezésben és ezek ellentéteiben, valamint a térbeli hely szerinti változásban, amire való tekintettel mindezek: mozgások? Talán az, hogy az egyes <mozgó dolgok> nem ugyanabban94 vannak, amiben korábban voltak, nem maradnak békén, sem pedig tökéletes nyugalomban nincsenek, hanem -- amennyiben jelen van a mozgás -- mindig valami más felé hajtja őket; ez a »más« nem marad ugyanabban, hiszen a mozgás megszunik, ha nincsen jelen a »más«; ezért a másság nem abban áll, hogy <a mozgó dolog> valami másba kerül és ott marad, hanem örökös másságot jelent."95

Plótinos itt a mozgást mint a másság96 princípiumának különös megjelenési formáját interpretálja. A másság ebben az összefüggésben nem logikai, hanem ontológiai fogalomként áll. E fogalom -- s vizsgálódásunk szempontjából éppen ez a pont a lényeges -- temporális értelmezést nyer: a mozgás lényege a nyughatatlanság, a mindenkori adott állapot azonosságának tagadása, a jelenen való túllépés; a másság tehát, amit ez a struktúra implikál, nem egyszerre fennálló statikus állapotok különbsége, hanem "örökös másság" (ei terOthj), melynek szükségképpeni velejárója a mindenkori jelen állapot megszüntetése egy jövőbeli állapot kedvéért. A fizikai mozgás szerkezete eszerint föltételezi az idő szukcesszív rendjét és a jövőt: a mozgás szerkezetének lényege kikövetkeztethetőleg itt is a jövőre irányultság. A "másság" fogalmának ezen temporális értelme azt bizonyítja, hogy a mozgás struktúráját itt éppúgy az idő határozza meg, mint a II.5 elemzése szerint -- annak ellenére, hogy Plótinos ugyanezen írásában, ráadásul éppen a mozgás elemzésének összefüggésében mutatta ki, hogy az idő (mint időtartam) nem tartozik a mozgás lényegéhez.

A fizikai mozgás jövőre irányultsága, amit Plótinos a II.5 értelmezésének tanulságai szerint különböző pszichológiai metaforákkal ír le, az imént idézett szövegben implicite benne van ugyan, de nem nyer világos kifejtést. Az égbolt mozgásáról (II.2) és Az örökkévalóságról és az időről (III.7) írott munkákban viszont további bizonyítékokat találhatunk arra, hogy Plótinos a fizikai mozgásban a jövőre irányultságnak különös fontosságot tulajdonít, és hogy e szerkezetet törekvés-struktúraként értelmezi. A II.2 az utóbbi vonatkozásban releváns. Az értekezés egyik érve szerint a körmozgásban a mozgás középpontja természettől fogva nyugalomban van, a mozgó test kerülete viszont nem maradhat nyugalomban, hanem épp a körmozgás által "hajlik a középpont felé", egyedül így teljesülhet be a középpont iránt való vágyakozása (fesij).97 Egy további argumentumban szintén szerepet játszik a törekvés-struktúra. Itt a kiindulópont az, hogy a világlélek mindenütt teljes egészében jelen van, anélkül, hogy részekre szakadozna; az égbolt a maga módján szintén igyekszik mindenütt jelen lenni, ezt azonban csak úgy tudja elérni, hogy a kozmoszban minden térbeli helyet sorra bejár. Az égbolt körmozgásának mozgatója tehát a világlélek utáni vágyakozás (™fiesqai): a világlélek mindenütt egészében jelen van a világban, ezért az égbolt mindenüvé utána törekszik.98

A III. 7-ben Plótinos, mikor az örökkévalóság tárgyalásának keretében ellenpontként a keletkezésnek alávetett dolgok ontológiai szerkezetét elemzi, a törekvés-struktúrát és a fizikai mozgás jövőre irányultságát össze is kapcsolja. Az időbeli létezők struktúráját a jövő (tO stai) határozza meg, amennyiben csak a jövő által létezhetnek. Sajátos létmódjuk ( oUsia, tO stin, tO eenai) éppen abban áll, hogy mindig "hozzászereznek" (™piktasqai) létezésükhöz. Igaz ez a mindenségre is, mely éppen ezen létszerkezetből kifolyólag a jövő felé igyekszik (speÚdei), nem akar (oU qšlei) megállni, mindig mást és mást csinál. A mindenség körmozgását itt Plótinos a létezés utáni vágyra vezeti vissza (™fšsei tini oUsiaj) -- e mozgásban a mindenség azon igyekszik (speÚdei), hogy mindig létezzék a jövő által.99 Ebben a kontextusban az időbeli létezőket és mozgásukat jellemző törekvés-struktúra már csak az örökkévalósággal való összehasonlítás miatt is sokkal kétesebb fényben tunik föl, mint fentebb idézett szövegeinkben.

A VI.3-ban elemzésünk eddigi tanulságai szerint a fizikai mozgás lényegében pozitív értékelést kap.100 Ezt megerősítik a mindenség mozgásáról szóló írás (II.2) párhuzamos helyei is. Annál meglepőbbnek tunik a következő passzus: "A mozgás -- mely az érzéki dolgokba máshonnan101 kerül bele -- rázza, hajtja, taszigálja, felébreszti mindazt, aminek csak része van benne, úgyhogy nem alusznak, s nem maradnak azonosságban, hogy ily módon eme nyughatatlanság és mintegy fontoskodás révén az élet képmása tartsa össze őket."102 Azért hat különösen az itteni fogalmazás, mert itt egyszerre vannak meg a mozgás pozitív és negatív értékelésére utaló elemek: egyrészt megismétlődik az a kijelentés, hogy a mozgás és dinamika élteti és tartja fenn a testeket, másrészt viszont kiderül, hogy ez az élet pusztán képmás, máshonnan származik, nem a testek sajátja, s -- vélhetőleg a mozgás tulajdonképpeni forrásához, a Lélekhez viszonyítva -- okvetetlenkedésnek, fontoskodásnak minősíthető. Úgy látszik, meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a mozgás struktúrája lényegileg ambivalens.103

A létező nemeiről írott traktátus elemzésének fontos tanulsága, hogy a mozgás előföltételezi az időt, amennyiben belső szerkezetét az idő (pontosabban a jövőre irányuló dinamika: ei terOthj) határozza meg. Ezt az eredményt a fizikai mozgás plótinosi fogalmának értelmezésébe bevont egyéb szövegek -- így a II.5 is -- megerősítették. Fény derült továbbá arra, hogy Plótinos ismer, sőt használ is egy olyan időfogalmat, mely szerint az idő jelentősége a mozgás mérésének pragmatikus funkciójára korlátozódik. Ez a megközelítés nem alkalmas a mozgás és az idő közötti valódi összefüggés tisztázására. A fizikai mozgás plótinosi elemzése ennek ellenére -- éppen a két időfogalom eltérése miatt -- nem mutat inkonzisztenciát. Plótinos az idő tulajdonképpeni fogalmát (a pszichikus időt) a III.7 elemzésének konstruktív szakaszában fejti ki, ehhez azonban előbb cáfolnia kell a másik időfogalmat, mellyel a kategóriaelméleti traktátusban találkoztunk. Ez a föladata a III.7 aporétikus vizsgálatának, mely módszeresen végigmegy a fizikai vagy kozmológiai időteóriák különféle változatain, hogy elégtelenségüket kimutassa. A következőkben ezeket az érveket vizsgáljuk meg.



4. A fizikai időfogalom kritikája


Az örökkévalóságról és az időről (III.7 [45]) az idő kozmológiai vagy fizikai értelmezését nem in abstracto cáfolja, hanem korábbi filozófusok nézeteinek kritikáján keresztül. Az idő problémájának vonatkozásában nyomatékos utalást találunk a "régi, boldog filozófusokra",104 míg az örökkévalóság tárgyalásánál -- melyet ugyanígy a keresett fogalom aporétikus vizsgálata vezet be -- nem lehetünk bizonyosak abban, hogy Plótinos konkrét ellenfelekkel vitatkozik. Föntebb utaltam arra, hogy ez a polémia a vizsgált teóriák immanens, belső kritikáját jelenti. Ennek következtében Plótinos érvelése nem épít saját természetfilozófiai és metafizikai előföltevéseire, sőt föl sem fedi azokat. Abból, hogy Plótinos az argumentáció e szakaszában a kritizált teóriák keretei között marad, az adódik, hogy e kritika egy lehetséges megközelítése a vizsgált peripatetikus, sztoikus és epikureus nézetek eredeti megfogalmazásaival illetve ezeknek a fennmaradt forrásokban hozzáférhető nyomaival való szembesítés volna. E föladat alapos elvégzésére itt nincsen mód, már csak azért sem, mert e vizsgálathoz hozzátartozna többek között Aristotelés és Alexandros időteóriájának elemzése, amit végképp nem lehet egy rövid exkurzussal elintézni.105 Ugyanakkor egy percig sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Plótinos időtraktátusa mögött gazdag és differenciált tradíció áll.

Plótinos érvelésének egyszerűvégigkövetése szintén nem alkalmas módszer, hiszen ez vagy elnagyolt és pontatlan, vagy pedig terjengős és az elviselhetetlenségig unalmas parafrázist eredményezne. A következőkben Plótinos fontosabb érveit próbálom meg kiemelni, elsősorban azon időfogalom fölvázolásának céljával, melyet a filozófus érvei tűz alá vesznek. Kérdésünk tehát a következőképpen hangzik: hogyan érti Plótinos azt az időfogalmat, amelyet cáfolni kíván? Érveléséből arra is következtethetünk, hogy milyen követelményeket támaszt az időre vonatkozó filozófiai számadással szemben. Ezzel az eljárással közelebb jutunk azon kérdés megválaszolásához, hogy milyen motívumok alapján cseréli föl Plótinos a görög filozófiai hagyományban uralkodó kozmológiai-fizikai időértelmezést saját elgondolásával, vagyis hogy mit jelent itt pontosan az idő "pszichologizálása". Plótinos koncepciója ebben az összefüggésben (is) értelmezhető: a filozófus által vázolt problémaállás értelmes kontextust teremt időteóriájának interpretációjához.

Plótinos az aporétikus vizsgálat bevezetőjében a vizsgálandó időteóriáknak rendszeres és kimerítő fölosztását szándékozik adni: eszerint az időt vagy mozgásként, vagy mozgó tárgyként, vagy "a mozgás valamije" gyanánt szokás meghatározni.106 Ezen három lehetőség további alesetekre osztható, melyekre rögvest rátérünk. A három meghatározást az köti össze, hogy mindegyik a fizikai mozgás (kinhsij legomšnh)107 felől közelíti meg az időt. A meghatározásoknak az kölcsönöz valószínuséget, hogy az idő képzetétől108 teljességgel idegennek tunik a nyugalom, mivel az idő mindig más és más.109 Az elődök nézeteinek vizsgálatát Plótinos a következő szavakkal zárja le: "De mivel nem azt kutatjuk, hogy mi nem az idő, hanem azt, hogy micsoda, továbbá elődeink közül sok mindenki sok mindent mondott mindegyik tétel110 értelmében, s ha valaki ezeket sorravenné, inkább történetírást művelne, futólag pedig mondtunk róluk valamit, már amennyire lehetséges volt, ... az volna soron, hogy megmondjuk, mit kell tartanunk az időről."111 Az aporétikus tárgyalás bonyolult érvelése eszerint mindvégig arra irányul, hogy az időnek a fizikai mozgásból kiinduló értelmezését --dacára látszólagos plauzibilitásának -- megcáfolja: Plótinos alapvetően a vizsgált teóriák közös kiindulópontját kifogásolja. Egybehangzik ez a II.5 és VI.3 elemzésének azon konklúziójával, mely szerint a fizikai mozgás előföltételezi az időt, más szóval az idő ontológiailag elsődleges a fizikai mozgáshoz képest.

Az idő fizikai értelmezésének különféle módozatai Plótinos érvelésében nem egyenlő súllyal szerepelnek. Azt a lehetőséget, hogy az idő mozgó test, a mindenség gömbje volna, Aristoteléshez hasonlóan nem hajlandó komolyan venni.112 Annak cáfolatára, hogy az idő a mozgással lenne azonos, szintén megelégszik néhány, jobbára Aristotelésen alapuló érvvel.113 Más a helyzet a fölosztás harmadik ágával, mely szerint az idő "a mozgásnak valamije", bár ezen belül is differenciálnunk kell. Plótinost legkevésbé az utolsóként tárgyalt variáns érdekli (az idő a mozgás kísérője: parakoloÚqhma kin»sewj), mint a rövid és henye érvből, valamint a közvetlenül ezután következő, imént idézett harapós megjegyzésből sejthető, mely lezárja az aporétikus vizsgálódást.114 A másik két változatot ezzel szemben alapos vizsgálatnak veti alá, melynek során a téziseknek különféle értelmezéseit dolgozza ki, ily módon azok folytonosan alakulnak a filozófus keze alatt az elemzés során. Az első meghatározás szerint az idő a mozgás kiterjedése (disthma kin»sewj), a második értelmében az idő a mozgás mértéke (mštron kin»sewj).115 Az utóbbi, aristotelési eredetűdefiníciót Plótinos sokkal részletesebben cáfolja, mint a sztoikus meghatározást, mely szerint az idő a mozgás kiterjedése. Annak, hogy Plótinos a peripatetikus időteóriára nagyobb figyelmet fordít, értelmezésem szerint mélyebb oka is van, s nem pusztán Aristotelés nagyobb tekintélyének tudható be.

Lássuk először a sztoikus definíció elleni érvelés szerkezetét! Az érvek egyik csoportja közvetlenül az idő mozgásnak való alárendelésével kapcsolatos. Az egyik argumentum azon alapul, hogy többféle mozgás létezik: a helyváltoztató mozgások mellett másfajta mozgások is vannak, ezenfelül a helyváltoztató mozgások maguk is lehetnek gyorsabbak és lassúbbak, sőt az égbolt rendezett mozgásai is különbözőek. Föltehető tehát a kérdés, hogy melyik mozgás kiterjedése az idő -- e mozgások kiterjedése ugyanis szükségképpen különbözik egymástól, így sokkal inkább az a mindegyiküktől különböző egységes mérték tekinthető időnek, melynek alapján különbségüket megállapítjuk.116 Az érv az idő egységének intuíciójára támaszkodik: az idő nem lehet a mozgás kiterjedése, hiszen mozgás többféle van, idő azonban csak egy.117 A másik megfontolás, amelyet Plótinos a tézis ellen fölhoz, hogy nem csupán a mozgásnak, hanem a nyugalomnak is van "kiterjedése" (időtartama): ha ugyanis két test közül az egyik mozog, a másik nyugszik, a mozgás és a nyugalom ideje lehet azonos, így az idő éppúgy nem a mozgás kiterjedése, mint ahogyan a nyugalomé sem, hanem valami olyan, ami mindkettőtől különbözik.118 Az érv arra a föltételezésre épít, hogy az idő mindenütt jelen van, mozgó és nyugvó testben egyaránt.119 Az időnek a fizikai mozgás kiterjedése gyanánt való meghatározását eszerint azért kell elvetnünk, mert nem képes az idő bizonyos általánosan elfogadott vonásairól számot adni: az idő egységéről és az idő omniprezenciájáról.

Plótinos "a mozgás kiterjedése" definícióban a "kiterjedésnek" kétféle értelmezését adja: az első szerint e kiterjedés magában a mozgásban van, annak sajátos kiterjedése (o"ke‹on disthma tÁj kin»sewj), a második értelmében viszont e kiterjedés a mozgáson kívül van, a mozgás pedig "vele párhuzamosan fut", "mellette feszül ki" (sumparaqe‹n, partasij).120

A sztoikus definíció előbbi értelmezése elleni polémia középpontjában a mennyiség fogalma áll. Az idő ezen definíció szerint ugyanis a mozgásnak mennyiségi aspektusát121 tekinthetjük időnek. A mozgás mennyiségéről viszont az derül ki, hogy ezt vagy a megtett távolság alapján határozhatjuk meg, ami viszont nem idő, hanem tér (tOpoj), vagy pedig magának a mozgásnak "tömege" (Őgkoj), tehát mozgás.122 Az idő eszerint nem tekinthető a mozgás mennyiségének.

Ha viszont mozgás és idő "egymás mellett futnak", vagyis ha az időt nem a mozgás sajátos, belső kiterjedéseként határozzuk meg, hanem valamilyen másfajta kiterjedés gyanánt, amely mentén a mozgás saját kiterjedését elnyeri, definíciónk semmit sem mond az idő lényegéről. Az ugyanis eleve világos (triviálisan igaz), hogy az idő az, amiben a mozgás lejátszódik -- feladatunk éppen abban állna, hogy megmondjuk, mi légyen az időnek, a mozgás tartalmazójának saját természete.123 Annak kimondásával ugyanis, hogy az idő a mozgás tartalmazója, az időt nem önmagában, lényegi funkciójára való tekintettel határoztuk meg, hanem valami másnak, nevezetesen a fizikai mozgásnak vonatkozásában. Az argumentum arra épül, hogy az idő lényegi funkcióját tekintve nem relatívum.

Többek között ezt is explicitté teszi az időnek a mozgás mértéke (vagy száma) gyanánt való meghatározásának kritikája.124 Az itt szereplő érvekben a célbavett időfogalomnak az eddigi aporétikus vizsgálat során felszínre került valamennyi lényeges vonása megjelenik: az idő e fölfogás szerint létében a mozgástól függ; az időnek mint mértéknek lényegi funkciója a mozgás vonatkozásában határozható meg, tehát relatívum; szintén az idő mozgást mérő funkciójával függ össze, hogy az idő mennyiség. Az idő aristotelési eredetűmeghatározásának vizsgálata ily módon gyújtópontja azon polémiának, melyet Plótinos a görög filozófiai hagyomány fizikai időteóriáival szemben folytat. Plótinos az eddigi okfejtésben használt érveknek különböző változatait sorakoztatja föl, amelyek komplex érvelésében kibogozhatatlanul összefonódnak, itt azonban a mérték fogalma áll a középpontban.

A mozgástól való függés közvetlen cáfolatára itt is a mozgások különbségén alapuló érvek szolgálnak.125 Az idő mint relatívum és az idő mint mennyiség elleni érveket javarészt a mérték és szám fogalmainak vizsgálata tartalmazza, találunk azonban néhány jobban elkülöníthető argumentumot is.126

A mérték fogalmát elemezve Plótinos az időt először mint a mozgással együtt futó -- a mozgáson magán tehát kívül álló127 -- folytonos mennyiséget vizsgálja, de e hipotézist elég hamar elveti. Érvelése szerint semmi okunk nincsen azt föltételezni, hogy a két együtt futó kontinuum közül az egyik inkább mérné a másikat, mint fordítva. Ehhez járul a mozgások sokféleségéből adódó nehézség.128

A módosított hipotézis úgy szól, hogy az idő nem a mozgáson kívül van, hanem benne: az idő ily módon megmért mozgás (kinhsij memetrhmšnh)129 lenne. A megmért mozgás fogalma azonban a mozgás mellett föltételezi azt, ami a mérést végzi (vagyis a lelket), valamint azt, amivel a mérést elvégezzük (memetrhkOj, metrÁsan). Ez utóbbi nem más, mint a fent említett különleges folytonos nagyság (mšgeqoj). Melyik mármost ezek közül az idő? Az e nagyság által megmért mozgás, a mértékül szolgáló nagyság, vagy pedig a mérést végző lélek?130

A megmért mozgás vagy a mozgást mérő nagyság azonban nem lehet az idő, hiszen a mozgást a nagyság méri, e nagyság viszont maga is valamilyen további mértékre szorul, mert határozott mennyiséggel kell rendelkeznie ahhoz, hogy a mozgást megmérhesse. Ezek szerint még csak nem is a mozgással együtt futó nagyság lesz a mozgás tulajdonképpeni, végső mértéke, vagyis az idő, hanem az a szám (riqmOj), amely e nagyságot méri. Ha eltekintünk is azoktól a nehézségektől, hogy vajon különbözik-e ez a szám a matematikai számtól, és hogy hogyan mérheti a szám a mozgást, meg kell állapítanunk, hogy a definíció vizsgálata nem magához az időhöz, csupán a valamekkora időhöz (e tosOsde crOnoj) vezet el.131 A mozgást mérő léleknek pedig szintén nincs köze az idő fogalmához.132 Ebben az érvelésben leginkább az tarthat számot figyelmünkre, hogy az argumentumokból kitunik: az idő mint a mozgás mértéke Plótinos legjóindulatúbb értelmezése szerint nem egyéb, mint valamely határolt időszakasz, időmennyiség.

Plótinos azt is megvizsgálja, miképpen mérheti a mozgást valamely szám -- nyilván nem csupán azért, mert az előbb tárgyalt okfejtésben ez elvarratlan szál maradt, hanem azért is, mert Aristotelésnél az időnek a mozgás számaként133 való meghatározása nagy hangsúllyal szerepel. Plótinos fő érve az idő ezen definíciója ellen az, hogy körbenforgó. A mozgás száma Plótinos értelmezésében a mozgás mellett futó -- a mozgáshoz képest külső -- "szám", mely a mozgást az "előbb és utóbb" tekintetében méri. Számról azért van értelme beszélni ezen összefüggésben, mert a mozgás mellett futó mennyiségben diszkrét, pontszerű cezúrák (Aristotelésnél most-pillanatok: nan) különíthetők el, melyek lehetővé teszik a mozgás mérését vagy számlálását. A mozgást azonban az "előbb és utóbb" tekintetében időben mérjük, hiszen az "előbb és utóbb", hacsak nem akarjuk tér- beli értelemben venni őket, időbeli terminusok. A mozgást az "előbb és utóbb" vonatkozásában mérő szám tehát előföltételezi az időt, így nem lehet maga az idő.134

Az idő aporétikus vizsgálata azt mutatja, hogy Plótinos ellenérvei egészen pontosan azt az időfogalmat veszik célba, amelyet nagy kategóriaelméleti értekezésében (VI.13) maga is használ. A III.7 elemzett tárgyalásából kitunik, hogy Plótinos ezt az időfogalmat tartja a kozmológiai-fizikai típusú időértelmezés leginkább védhető változatának. A görög filozófiai hagyomány időteóriáinak vizsgálata ugyanis azon megfogalmazás kritikájába torkollik, mely legvilágosabban és legkoherensebben bontja ki a fizikai időfogalom implikációit: eszerint az idő a mozgás mértéke, tehát lényege a fizikai mozgás vonatkozásában határozható meg, vagyis relatívum, és mint mérték, kvantitatív. Az időnek a mozgás mértékeként való meghatározása azonban elégtelennek bizonyul, mivel az "idő" csupán mint egy bizonyos nagyságú időszakasz (tosOsde crOnoj) szolgálhat a mozgás mértékéül -- a "valamekkora idő" fogalma viszont már önmagában véve föltételezi azt, hogy maga az idő saját természetét tekintve valami más, mint az időegység, melyet kikanyarítunk belőle a mozgás mérésére.135

Történeti eredetét tekintve az az időfogalom, mely Plótinos kritikájának középpontjában áll, nem más, mint Aristotelés időfogalmának "javított" változata. Ennek elégséges bizonyítéka mind az, hogy Plótinos ezen időfogalmat a kategóriaelméleti traktátusban Aristotelés kategóriaelméletének és fizikai teóriájának szembesítésével nyeri,136 mind pedig az, hogy a III. 7-ben a fizikai időteóriák vizsgálatánál érvei elsősorban Aristotelés meghatározása ellen irányulnak. Ezen aristotelési eredetu időfogalmat Plótinos a VI. 13-ban egy alapvetően konstruktív vizsgálódásban, a fizikai mozgás természetének elemzésében gyümölcsözteti, míg a III. 7-ben cáfolja az idő ilyetén módon való értelmezését. Nem vizsgáljuk azt a kérdést, hogy mennyiben felel meg Plótinos interpretációja Aristotelés időteóriája eredeti értelmének -- az "aristotelési" időteória kétféle használata azonban némi fényt vet Plótinos Aristoteléshez való viszonyának kettősségére.

Ide kívánkozik a III. 7 vizsgálódásának konstruktív szakaszából az a rész, ahol Plótinos röviden visszatér a peripatetikus időteóriára: "... ez vezette őket137 arra, hogy az időt a mozgás mértékének mondják, ahelyett, hogy azt mondták volna, az idő az, amit mozgással mérünk,138 s aztán hozzátették volna, mi az, amit mozgással mérünk -- így nem az idő valamilyen járulékos sajátságát nevezték volna meg, s még azt is fordítva. De talán nem is ők mondták fordítva, csak mi nem értjük őket: noha <az időt> világosan a »megmért« értelmében mondják »mértéknek«, nem sikerült rájönnünk szavaik értelmére. Értetlenségünknek az az oka, hogy írásaikkal nem világították meg, hogy mi az idő, legyen akár mérő, akár megmért, mivel olyanok számára írtak, akik amúgy is ismerték a kérdést, és hallgatóik voltak. Platón bezzeg [...]."139

Nehéz e sorokban mást látni, mint iróniát: Aristotelést ugyanis Plótinos csak az alól a vád alól menti föl, hogy fordítva határozta meg a mozgás és idő viszonyát egymást mérő funkciójukban -- a súlyosabb vád, mely szerint Aristotelés nem határozta meg az idő lényegét, továbbra is áll. Ha tehát nem jól értjük Aristotelés tanítását az időről, ennek oka egyedül az, hogy Aristotelés műveiben az idő lényegét nem jól írta le. Az "íratlan tanítás" hipotézisével Plótinos kétségtelenül egérutat akar adni Aristotelésnek, azonban ez mit sem változtat azon a megállapításán, hogy az Aristotelés munkáiban megtalálható időfogalom helytelen.140

Mindazonáltal Plótinos nem ellenségesen áll szemben Aristotelésszel: álláspontját komolyan fontolóra veszi és téziseit hasznosítja, ahol csak lehet. Az idő problémája esetében ez abban nyilvánul meg, hogy Plótinos a peripatetikus időteóriának bizonyos -- alárendelt -- jelentőséget tulajdonít, mint azt a kategóriaelméleti értekezés is mutatja. Az időtraktátus későbbi elemzése szerint a mozgás mérése az időnek járulékos funkciója.141 Talán még fontosabb, hogy Plótinos terminológiájában, elemzési módszerében és a tárgyalásra érdemes problémák körének kijelölésében messzemenőleg Aristotelésre támaszkodik.




5. Pozitív érvek az idő "pszichologizálása" mellett


A potencialitásról és aktualitásról és A létező nemeiről írott munkák elemzésének fontos tanulsága, hogy a fizikai változásnak az idő szükséges föltétele, s a mozgás szerkezetét is az idő határozza meg, amennyiben a mozgás dinamikus, jövőre irányuló struktúrával bír.142 Ez azt sejteti, hogy az időt a fizikai mozgás fölé kell rendelnünk. Az idő fogalmának aporétikus vizsgálata a III.7-ben ex negativo bizonyítja, hogy nem elégedhetünk meg az időnek a fizikai mozgás felől való megközelítésével, mérőfogalomként való értelmezésével, hiszen az idő ezen konceptusa saját keretein belül vizsgálva is elégtelennek mutatkozik. Ezzel viszont elhárul az akadály az idő tulajdonképpeni fogalmának kifejtése útjából, mely már a mozgás szerkezetének elemzésében is benne rejlik. A pszichikus idő plótinosi fogalmát itt nincs módunk minden oldalról megvizsgálni (ehhez hozzátartozna az idő és a Lélek, valamint az idő és az örökkévalóság viszonyának érdemi tárgyalása) -- ám ezt jelen tanulmány célkitűzése nem is kívánja meg okvetlenül. Mindenképpen szükséges azonban bevonnunk az elemzésbe egy, a mozgás és az idő közötti reláción alapuló pozitív érvet, mellyel Plótinos alátámasztja az idő "pszichologizálását".

Ez az argumentum a III.7 okfejtésének konstruktív szakaszában két megfogalmazásban is olvasható. Ezek közül először az elsőt vesszük szemügyre. "Ha valaki az ehhez a mozgáshoz143 tartozó »előbbit« és »utóbbit« venné, és ezt mondaná időnek -- hiszen ez is valami <létező> --, a valódibb mozgáshoz144 tartozóról viszont, noha ehhez is hozzátartozik az »előbb« és az »utóbb«, azt mondaná, hogy semmi, a legképtelenebbül járna el, hiszen így megengedné, hogy a lélek nélküli mozgásban megvan az »előbb« és »utóbb« és idő tartozik hozzá, ám tagadná ugyanezt arról a mozgásról, amely szerint és amelynek utánzása révén a lélek nélküli mozgás is létrejött, pedig ettől a mozgástól származik elsődlegesen az »előbb« és az »utóbb« is, hiszen e mozgás önmagát hozza létre, és ahogyan minden egyes működését maga nemzi, úgy egymásutániságukat és nemzésükkel együtt a köztük való átmenetet is."145

Az időnek ez a szövegrész két vonását jelöli meg: az "előbb és utóbb" rendjét (tO prOteron kai Usteron, tO ™fexÁj) és az egymásrakövetkező fázisok közötti átmenet dinamikáját (metbasij). A másik fontos előföltevés a fizikai mozgás és a Lélek mozgása közötti megkülönböztetés.146 A rendezettség és a dinamika mind a fizikai, mind a pszichikus mozgásban megvan (a fizikai mozgást illetően ezt a korábban elemzett szöveg is hangsúlyozták). A fizikai mozgás viszont nem független a Lélek mozgásától. A pszichikus mozgás "valódibb", mint a fizikai, s Plótinos a kettő viszonyát mimhsij-relációként írja le. Nem itt van a helye annak, hogy megpróbáljuk meghatározni, mit értsünk pontosan a Lélek mozgása alatt, és hogy hogyan viszonyul a Lélek mozgásához az idő -- az argumentum megértéséhez az is elégséges, ha leszögezzük, hogy a Lélek mozgása szukcesszív, idői szerkezetű,és hogy e szukcesszív mozgás a testi mozgásnak valamilyen értelemben föltétele.

Az érv lényege abban áll, hogy a fizikai mozgás függ a pszichikus mozgástól, tehát a fizikai mozgáshoz tartozó idő szintén a Lélek mozgásának van alárendelve. Ha nem létezne a Lélek szukcesszív mozgása, nem létezhetne a kozmoszban fizikai mozgás sem, míg a Lélek mozgása a kozmosz nyugalmának idejét is mérhetné.147 Ezért mondhatjuk ki, hogy a Lélek ideje elsődleges (pretwj), hiszen -- szemben a fizikai mozgáshoz tartozó szukcesszióval, mely végső soron a Lélektől függ -- a Lélek működése maga hozza létre a szukcessziót, a pszichikus idő tehát sem a fizikai mozgástól vagy annak idejétől, sem mástól nem függ közvetlenül.148 Plótinos e fejtegetése alapján úgy tunik, hogy fizikai mozgás éppen szukcesszív szerkezetének tekintetében függ a Lélek idejétől, a pszichikus mozgás és a fizikai mozgás közti mimhsij-reláció lényege tehát e mozgások időstruktúrájában keresendő: az egymásutániság és az átmenet dinamikája ugyanis a fizikai mozgásban szintén megvan, de csak másodlagosan, levezetett értelemben. Az azonban nem csupán valószínű, hanem bizonyos, hogy Plótinos az ontológiai prioritás elve149 alapján állapítja meg, hogy a kétféle szukcesszív szerkezetűmozgás közül a Lélek ideje az elsődleges.

Az érv másik változatában a fizikai mozgásnak a pszichikus mozgástól való függése erősebb értelmet kap. Eszerint a pszichikus mozgás a tergo ható erőként okozza a fizikai mozgást: "Azt kell még megfontolnunk mindazon felül, amit eddig elmondtunk, hogy -- ha egy mozgó embert veszünk szemügyre, hogy mennyit haladt előre, és azt, hogy mennyi a mozgás, mondjuk az a mozgás, amit lábán tett meg -- tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a benne lévő mozgás, mely korábbi ennél a mozgásnál,150 ugyanekkora volt, ha egyszer eddig tartotta fenn a test mozgását. Azt tehát, hogy a test ennyi és ennyi ideig mozgott, az ekkora és ekkora mozgásra és ennek idejére vezetjük vissza, hiszen ez az oka (a"tia), ezt pedig a lélek mozgására, melynek kiterjedése ezzel egyenlő. Ám mire vezetjük vissza a lélek mozgását? Hiszen amire vissza szeretnénk vezetni, már nem bír kiterjedéssel.151 Ez tehát az, ami elsődlegesen <kiterjedt>, és amiben a többiek vannak; maga viszont már nincsen más valamiben, hiszen nincsen neki miben lennie. A mindenség lelkének esetében ugyanígy van."152

Plótinos itt nem esik vissza az időnek mértékként vagy mennyiségként való fölfogásába, melyet az imént cáfolt -- az időnek a mozgás mérése pusztán járulékos funkciója.153 A megfogalmazás mindazonáltal fény derít az időnek egy másik lényeges vonására: az idő -- szemben az örökkévalóság kiterjedés nélküli egységével -- kiterjedéssel (distasij) bír.154 Plótinos ebben az érvelésben, akárcsak az előbb vizsgált argumentumban, elismerni a fizikai mozgás idejének létezését, melynek azonban itt nem rendezettsége és dinamikája, hanem (járulékos) mennyiségi aspektusa áll előtérben, amelyben az idő kiterjedt voltának alapvető jegye jelenik meg.

A mozgó ember példájában a test mozgását és mozgásának idejét első lépésben a fizikai mozgásra és a fizikai mozgás idejére vezetjük vissza mint okra, ez azonban nem jelenti a fizikai mozgásnak és idejének egy külön ontológiai síkra helyezését a mozgó testtel és annak idejével szemben (bármi légyen is ez utóbbi),155 hanem csak annyit, hogy a test nem qua test mozog egy bizonyos ideig, hanem mint mozgó test, vagyis hogy a test mozgásának idejéről magára a mozgásra és annak idejére való utalással adunk magyarázatot. A mozgó test azért mozog ennyi és ennyi ideig, mert mozgása ennyi és ennyi ideig tart, nem pedig azért, mert test. Az "ok" (a"tia) és a "visszavezetés" (ngein) ebben az összefüggésben tehát egy magyarázó eljárás faktoraira utalnak, mely eljárás jelen esetben a mozgás aspektusának elkülönítésében áll.

Más értelemben vezetjük vissza azonban a fizikai mozgást a lélek mozgására. A lélek mozgása, melynek a test mozgása is velejárója, "megelőzi" a test mozgását, persze nem időben, hanem ontológiailag, mint a test tulajdonképpeni mozgatója. Ezért is megfelelő a Plótinos által választott példa, a gyalogló ember példája, hiszen ez nem okvetlenül implikál előzetes elhatározást a lélekben és az elhatározás későbbi végrehajtását a testi mozgáson keresztül, a két mozgás lehet szimultán is (ta ‡sa dieist»kei). A gyalogló ember mozgását mindvégig a lélek mozgása tartja fönn (sunšcein) -- e megfogalmazásból kitunik, hogy a lélek mozgása itt nem pusztán szükséges föltétel, hanem tevékeny agens szerepét játssza.156 Plótinos nem írja le ezen okság "mechanizmusát", de számára jelen kontextusban nem is ez az érdekes, hanem az, hogy a test mozgásának ideje tulajdonképpen nem a fizikai mozgás ideje, hanem a lélek mozgásának ideje, erre vezetendő vissza. Az érv kulcsa újfent a pszichikus mozgás ontológiai prioritása a fizikai mozgással szemben. Ez a prioritás itt mint oksági viszony jelenik meg, ily módon az érv fentebbi változatában szereplő mimhsij-relációnál -- mely magyarázható a pszichikus mozgás és a fizikai mozgás strukturális analógiája és a fizikai mozgásnak a pszichikus mozgástól mint szükséges föltételtől való függése gyanánt is -- erősebb értelmezést kap.

Annak igazolásához, hogy az ember mozgása esetében a lélek mozgásának ideje az elsődleges, tulajdonképpeni értelemben vett idő, még egy premissza szükséges, nevezetesen az, hogy a lélek mozgása nem vezethető vissza semmiféle további idői szerkezetűmozgásra. Ezt a premisszát szolgáltatja annak kimondása, hogy a lélek mozgását ontológiailag megelőző tényező -- kikövetkeztethetőleg a lélek magasabb, atemporális funkciója vagy az emberben lévő szellem -- már nem bír kiterjedéssel (distaton). Temporális kiterjedése tehát elsődlegesen a léleknek van, és ez a mozgás tartalmazza (tO ™n ú) a test mozgását, a fizikai mozgásokat is.

Rendkívül figyelemreméltó az a kitétel, mely szerint a világlélekre ugyanez a séma vonatkoztatható. Ennek jelentősége nem csupán abban áll, hogy a mozgó ember példája elemzéséből adódó következtetések érvényességi körét valamennyi fizikai mozgásra kiterjeszti,157 hanem abban is, hogy támpontot ad annak meghatározásához, hogy melyik ontológiai síkon jelenik meg Plótinos világmodelljáben először a szukcesszív idő.158

Plótinosnak ezek szerint a fizikai típusú időteóriák immanens nehézségeinek kimutatásán kívül pozitív érvei is vannak amellett, hogy az időt a fizikai mozgás helyett a Lélekhez rendeljük. Ezek az érvek a Lélek mozgásának a fizikai mozgással szembeni elsődlegességén alapulnak: a fizikai mozgás mellett a pszichikus mozgás is idői struktúrát mutat, megvannak benne az egymásutániság, a dinamika és a kiterjedés jegyei, azonban a fizikai mozgás függ a pszichikus mozgástól (akár mint szükséges föltételtől, akár mint tevékeny agenstől), míg a Lélek mozgása független a testek mozgásától -- ez Plótinos filozófiájának konceptuális keretében, ahol az ontológiai prioritás a világmodell egyik legfontosabb szervező elve, elegendő bizonyíték arra, hogy az idő elsődlegesen nem a fizikai mozgáshoz, hanem a pszichikus mozgáshoz tartozik.

Egybehangzik ezen érvvel a fizikai mozgás, változás elemzéseinek (II. 5 és VI.13) azon tanulsága is, hogy a változásnak az idő ontológiai föltétele, továbbá hogy a fizikai változás belső szerkezetét az idő, a jövőre irányuló törekvés-struktúra határozza meg, hiszen ez azt is jelentheti, hogy az időt a metafizikai modellban a fizikai mozgás fölé kell rendelnünk. A III. 7 pozitív érvei az idő "pszichologizálása" mellett annyival mondanak ennél többet, hogy a Lélekben meg is jelölik azt a léttartományt, amely az idő elsődleges formájának ontológiai helye lehet.

A fizikai változás és mozgás elemzései, a fizikai időfogalom kritikája és a pszichikus idő elgondolása melletti pozitív érvek egyaránt azt mutatják, hogy az idő "pszichologizálása" Plótinosnál nem szubjektum és objektum oppozíciójának keretében értelmezhető: nem arról van szó, hogy az idő a tárgyi oldalról, a világ oldaláról átkerül az "én", a megismerő elme oldalára, hiszen az emberi lélek jelentősége a plótinosi időteóriában igencsak alárendelt. Az időpercepció és az időmérés problémái valamint az idő realitásának kérdése -- melyek Ágoston elemzésében nagy súlyt kapnak -- csupán másodlagos szerepet játszanak a filozófus fejtegetéseiben.159 A szövegek elemzése megmutatta, hogy a Lélek nem mint megismerő, hanem mint ontológiai princípium és mozgásprincípium tunik föl ebben az összefüggésben. Plótinosz időkoncepciója ily módon a temporális univerzum ontológiai előföltételeire irányuló kérdésre adott válasz gyanánt fogható föl, és egy másik oppozíció, a spirituális és materiális létező ellentéte mentén értelmezhető: az időbeli kozmosz előföltételezi az időt, ezért kell az idő primer formáját a kozmosz ontológiai princípiumához, a Lélekhez rendelnünk -- így az idő már a spirituális létező terrénumára esik.

Az a tény, hogy Plótinos pszichológiai időfogalma kozmológiai aspektussal bír, arra utal, hogy az antik kozmológiai és pszichológiai típusú időteóriák bizonyos értelemben békülékenyebbek, mint modern leszármazottaik -- legalábbis szembenállásuk más természetu. Ezen különbség az antik lélek-fogalom és a modern "elme", "öntudat" kategóriáinak eltérésében gyökerezik: a görög yuc» -- némely megszorításokkal -- maga is objektív struktúrának tekinthető.160 Plótinosznál "Lélek" és "világ" egyetlen sorozat tagjai, mely a lét feletti első princípiumtól a privatív értelemben nem-létező anyagig ér. Ezáltal válik lehetővé, hogy a kozmoszt és mozgásait egyszerűen alárendeljük a Léleknek és a pszichikus időnek.



IRODALOM

[Cikk eleje | Irodalom | Summary | Jegyzetek | Bezárás ]

 

Plotinus: Opera IIII., Oxford Classical Texts, eds. P. HenryH. R. Schwyzer (editio minor), Oxford 19641982 (=HS2; a III. kötetben az első két kötet szövegéhez föltüntetett szövegjavítások=HS3)

Plotinus: The Enneads IVII., Loeb Classical Library, ed., tr. A. H. Armstrong, Cambridge/Mass. London 19661988

Plotin: Über Ewigkeit und Zeit (Enn. III.7), übers., eingeleitet und komm. v. W. Beierwaltes, Frankfurt am Main 1967


* * *


J. L. Ackrill: "Aristotle's Distinction Between Energeia and Kinesis", in New Essays on Plato and Aristotle, ed. R. Bambrough, London 1965, 121141. o.

J. Annas: "Aristotle, Number and Time", Philosophical Quarterly 25 (1975), 97113. o.

P. Aubenque: "Plotin philosophe de la temporalité", Diotima 4 (1976), 7886. o.

M. Baltes: Die Weltentstehung des platonischen Timaios nach den antiken Interpreten, 12, Leiden 1976

G. H. Clark: "The Theory of Time in Plotinus", The Philosophical Review 53 (1944), 337358. o.

G. H. Clark: "Plotinus on the Eternity of the World", Philosophical Review 58 (1949), 130140. o.

K. Corrigan: "The Internal Dimensions of the Sensible Object in the Thought of Plotinus and Aristotle", Dionysius 5 (1981), 98126. o.

K. Flasch: Was ist Zeit? Augustinus von Hippo. Das XI. Buch der Confessiones. Historisch-philosophische Studie, Frankfurt am Main 1993

K. Gloy: "Die Struktur der Zeit in Plotins Zeittheorie", Archiv für die Geschichte der Philosophie 71 (1989), 302326. o.

C. Horn: Plotin über Sein, Zahl und Einheit. Eine Studie zu den systematischen Grundlagen der Enneaden, Stuttgart Leipzig 1995

E. Hussey: Aristotle's Physics, Books III and IV, Oxford 1983

H. Jonas: "Plotin über Ewigkeit und Zeit", in Politische Ordnung und menschliche Existenz, Festschrift E. Voegelin, hg. v. A. DempfH. ArendtF. Engel-Janosi, München 1962, 295319. o.

H. Jonas: "The Soul in Gnosticism and Plotinus", in Le Néoplatonisme, eds. P. Hadot P.M. Schuhl, Paris 1971, 4553. o.

A. C. Lloyd: "Neoplatonic Logic and Aristotelian Logic" III, Phronesis 1 (1955), 5872. és 146160. o.

A. C. Lloyd: The Anatomy of Neoplatonism, Oxford 1990

P. Manchester: "Time and Soul in Plotinus", Dionysius 2 (1978), 101136. o.

J. E. McGuire S. K. Strange: "An Annotated Translation of Plotinus Ennead III 7: On Eternity and Time", Ancient Philosophy 8 (1988), 251271. o.

G. E. L. Owen: "Aristotle on Time", in Motion and Time, Space and Matter, eds. P. Machamer R. Turnbull, Ohio State University 1976, 327. o.

P. Ricoeur: Time and narrative, 13, tr. K. BlameyD. Pellauer, Chicago 1988 (Temps et Récit, Editions du Seuil 1985).

J. M. Rist: "The Problem of »Otherness« in the Enneads", in: Le Néoplatonisme, eds. P. Hadot P. M. Schuhl, Paris 1971, 7787. o.

R. Sharples F. W. Zimmermann: "Alexander of Aphrodisias On Time", Phronesis 27 (1982), 158178. o.

J. Simons: "Matter and Time in Plotinus", Dionysius 9 (1985), 5374. o.

A. Smith: "Potentiality and the Problem of Plurality in the Intelligible World", in Neoplatonism and Early Christian Thought, Festschrift A. H. Armstrong, eds. H. Blumenthal R. A. Markus, London 1981, 99107. o.

A. Smith: "Eternity and time", in The Cambridge Companion to Plotinus, ed. L. P. Gerson, Cambridge 1996, 196216. o.

R. Sorabji: Time, Creation and the Continuum. Theories in Antiquity and the Early Middle Ages, London 1983

C. Steel: The Changing Self. A Study on the Soul in Later Neoplatonism: Iamblichus, Damascius and Priscianus, Brussel 1978

S. K. Strange: Plotinus' Treatise "On the Genera of Being": an Historical and Philosophical Study, Ph.D. Dissertation, The University of Texas at Austin 1981.

S. K. Strange: "Plotinus on the Nature of Eternity and Time", in Aristotle in Late Antiquity, ed. L. P. Schrenk, The Catholic University of America Press 1994, 2253. o.

Th. A. Szlezák: Platon und Aristoteles in der Nuslehre Plotins, BaselStuttgart 1979

Th. A. Szlezák--Rez. K. Wurm: "Substanz und Qualität", Göttingische Gelehrte Anzeigen 227 (1975), 216225. o.

A. Trotta: "Interpretazione e critica di Plotino della concezione del tempo dei suoi predecessori", Rivista di filosofia neoscolastica 84 (1992), 340368. o.

M. Wagner: "Real time in Aristotle, Plotinus, and Augustine", Journal of Neoplatonic Studies 4 (1996) (=19961), 67116. o.

M. Wagner: "Plotinus on the Nature of Physical Reality", in The Cambridge Companion to Plotinus, ed. L. P. Gerson, Cambridge 1996 (=19962), 130170.o.

J. Whittaker: "The »Eternity« of the Platonic Forms", Phronesis 13 (1968), 131144.o.

J. Whittaker: "Ammonius on the Delphic E", Classical Quarterly 19 (1969), 185192. o.

J. Whittaker: God Time Being. Two Studies in the Transcendental Tradition in Greek Philosophy, Oslo 1971.

K. Wurm: Substanz und Qualität. Ein Beitrag zur Interpretation der plotinischen Traktate VI 1, 2 und 3, BerlinNew York 1973.



SUMMARY

[Cikk eleje | Irodalom | Summary | Jegyzetek | Bezárás ]

 

Plotinus on Motion and Time

This article is part of a more extensive study on The Structure of Time in the Metaphysics of Plotinus (PhD thesis, Univ. of Budapest, 1997), which explores the connections between Plotinus' analysis of time and his dynamic metaphysical model. The most intriguing feature of the Plotinian conception of time seems to be its "psychological" character. Although this characterization is justified, as Plotinus was indeed the first to replace the physical or cosmological theory of time (dominant in Greek philosophy) with an elaborate "psychological" account through attaching time in its primary form to the principle of Soul, it evidently needs further qualification. This paper aims to bring out the real significance of Plotinus' "psychologization" of time. Instead of starting directly from his psychological doctrines, as most interpreters do, I focus on the relationship of physical motion and time. This approach has the advantage that we are not forced to use a ready-made (and perhaps irrelevant) concept of soul; thus, we are in a position to clarify the reasons -- inherent in Plotinus' analysis of motion -- that led him to deny the primacy of physical motion over time. At the same time, certain features of the Plotinian concept of Soul, the functions Plotinus ascribes to it in this context also become clearer. But, of course, Plotinus' theory of motion is an exciting -- and relatively neglected -- problem in its own right as well.

The basic material for the examination of motion is On the Genera of Being (Enneads VI.13). The reconstruction of the relationship between motion (change or coming-to-be) and time partly relies on the treatise On Potentiality and Actuality (Enn. II.5), but the most important source is On Eternity and Time (Enn. III.7). This text serves our purposes in two ways: first, the analysis of Plotinus' dialectical arguments against several versions of the traditional physical theory of time reveals the considerations that led Plotinus to maintain that any theory that subordinates time to motion must fail (also revealing the requirements that Plotinus thinks should be met by a satisfactory theory of time and the features of our intuition of time he builds upon); second, the positive arguments for the "psychologization" of time offer a straight account of his conception.

An important conclusion of this paper is that Plotinus employs two different concepts of time, one of which can be regarded as physical in character. In spite of his criticism of the physical theories of time, he makes positive use of this concept in certain contexts. Its main characteristics are the following: time is ontologically dependent on physical motion as its concomitant; time also depends on motion in its definition as it is defined in relation to motion; thus, time is a fundamentally relative term; it is related to motion as its measure; this function can be displayed only by a definite time-stretch, which means that time must be quantitative. Historically, this understanding of time is a modified version of the Peripatetic theory.

Plotinus, however, considers this concept unsatisfactory, or at least derivative. In fact, his ex professo analysis of time is diametrically opposed to it. Criticizing the views of his predecessors he points out that the above characteristics define a definite stretch of time at best rather than the nature of time. Within the framework of his own theory time is considered as the ontological medium of motion that encompasses the physical world and the changes going on in it (or, less metaphorically, as a necessary condition of motion). Another important feature of time is a certain dynamic, with the paramount dimension being the future. This structure is explained in psychological terms such as "striving" or "desire". Here, an attempt is made to grasp the progress of time.

In the analysis of motion Plotinus applies both concepts of time. In the first of the above senses time is accidental to motion. This is why Plotinus destroys Aristotle's distinction between energeia and kinesis, according to which the former doesn't necessarily take time, whereas the latter does. Using Aristotle's examples (seeing and living for energeia, walking for kinesis) he shows that in both cases the activity in question can last for some time, but not necessarily does so. His conclusion is that, just as time is not essential to energeia, it is not essential to kinesis either. At each point of a walk, the activity is equally and fully present, regardless of its duration. At the same time, motion implies time in a much more fundamental way: change displays the same temporal, progressive structure as time itself (in the second sense).

Plotinus' analysis of motion, his criticism of the physical theories of time and his positive arguments for a "psychological" account of time make clear that the "psychologization" of time relies on the principle of ontological priority. Physical change presupposes time as a necessary condition and has a progressive, temporal structure. That is why time cannot be subordinated to physical motion as the traditional theories mantain. There is, however, another kind of motion, the motion of the Soul, which is also temporal in character. The physical world as a whole depends on the principle of Soul for its existence and motion, whereas the Soul does not depend on the world in any way. Therefore, time in its primary form must be related to the Soul (provided that there is no further factor in the metaphysical scheme, prior to Soul, to which temporal functions could be assigned). It is the productive activity of the Soul towards the world to which time is connected.

Given all this we can conclude that Soul figures in Plotinus' theory of time as an ontological principle and a principle of motion rather than a cognitive one. The Plotinian "psychologization" of time should be interpreted in terms of the opposition of the spiritual and the material, instead of the antithesis of a subject and an object (a knowing mind and the external world). It could be argued that the Greek psuche in general is in a certain sense an objective structure. In this respect Plotinus' principle of Soul is on a par with the other major factors of his metaphysical scheme (One, Intellect and the physical world). It is this difference from our conceptual framework that explains how Plotinus' "psychological" concept of time can retain a cosmological aspect without running the risk of incoherence.

 

JEGYZETEK

[Cikk eleje | Irodalom | Summary | Jegyzetek | Bezárás ]

1 Plótinos munkáit az Oxford Classical Texts sorozatban megjelent editio minor nyomán idézem (Plotini Opera IIII, eds. P. Henry H.-R. Schwyzer, Oxford, 19641982). A harmadik kötet függelékében közölt, az első két kötet szövegére vonatkozó javításokat HS3-mal jelölöm. A művekre a Porphyrios-féle beosztás szerint hivatkozom (pl. III.7 a harmadik Enneas hetedik értekezése), esetenként szögletes zárójelben a műnek a szintén Porphyrios által hagyományozott kronológiai sorrendben elfoglalt helyét is megadom. Vissza

2 Az atemporális örökkévalóság problémájába kiváló bevezetést ad R. Sorabji (1983), 98136. o. Az aeternitas és sempiternitas terminologikus megkülönböztetéséhez lásd Boethius, De Trin. 4, 6478 (vö. Cons. Phil. V. pros. 6, 5859). Vissza

3 Phys. 219b12. Vissza

4 Conf. XI.33, 2021. Vissza

5 III.7.11, 4345. A szóban forgó "Lélek" nem az emberi lélek, hanem univerzális princípium, mely kozmosz létezéséért és mozgásainak rendjéért felelős. Vissza

6 P. Ricoeur (1988), 3., 1222. o. Vissza

7 III.7.13, 2628. Vissza

8 Természetesen ezt csak abban az esetben állíthatjuk, ha Plótinos időfogalma koherens. Vissza

9 Plótinos és Ágoston időteóriája viszonyának árnyalt elemzését adja K. Flasch (1993), 130150. o. Husserl Ágoston-recepciójához lásd uo., 4251. o. Vissza

10 Persze mind az atemporális örökkévalóság fogalmának, mind a pszichológiai időkoncepciónak vannak bizonyos előzményei a görög filozófiai tradícióban, kidolgozott elméletekről azonban Plótinos előtt nem beszélhetünk. Vissza

11 III.7.1 és 7, valamint 10, 912. Vissza

12 A plótinosi időteóriát elemző tanulmányok közül a legjobbak is ritkán fordítanak különösebb figyelmet az idő aporétikus elemzésére (III.7.710), melynek alapján a fizikai mozgás és az idő közötti viszony megközelíthető, ehelyett a pszichológiai elméletet használják interpretációjuk kerete gyanánt, illetve a plótinosi lélekfogalomra nézve vonnak le következtetéseket a traktátusból: lásd például P. Aubenque (1976), W. Beierwaltes (1967), 988. o., K. Gloy (1989), H. Jonas (1971), P. Manchester (1978). H. Jonas (1962) fontos munkájában, melyben az értekezés szövegét jórészt lefordítja illetve parafrazeálja, egyszeruen átugorja a kérdéses szövegrészt. A két legfontosabb kivétel S. Strange (1994) és M. Wagner (19961) tanulmánya. A. Trotta (1992) szintén kísérletet tesz a szóban forgó szövegrész gondolatmenetének rekonstrukciójára. Vissza

13 Plótinos mozgáselméletének rekonstrukciójához a III.7 mellett egyéb szövegeket is be kell majd vonnunk az elemzésbe. Vissza

14 A mozgás és az idő viszonyának elemzése természetesen nem jelenti Plótinos a pszichológiai időfogalmának kimerítő interpretációját: ehhez szükséges volna a Lélek ontológiai szerkezete és a temporalitás közötti összefüggést, valamint az idő "mintaképe", az örökkévalóság és az idő relációját is értelmeznünk. Vissza

15 Kivételt képez Az Egy akaratáról és szabadságáról (VI.8) szóló értekezés, ahol a filozófus etikai kategóriákat alkalmaz a metafizikai princípiumokra. Vissza

16 Plótinosz legrészletesebb és legexaktabb elemzése a természeti világról A létező nemeiről (VI.13) írott értekezésben található. Kategóriaelmélete az újabb kutatás egyik fontos területét jelenti, azonban az idevágó tanulmányok szinte kizárólag a fizikai szubsztancia problémájára koncentrálnak: lásd például K. Corrigan (1981), C. Horn (1995), 62105. o., S. Strange (1981), 100206. o., K. Wurm (1973), 250262. o. A másik gyakran tárgyalt természetfilozófiai vonatkozású kérdés az anyag problémája (ehhez a II.4 a legfontosabb szöveg). Megjegyzendő, hogy a mozgás és az időbeliség mellett az anyagiság is a fizikai objektumok megkülönböztető jegye. A fizikai mozgást érdemben tárgyalja M. Wagner (19961 és 19962). Vissza

17 A plótinosi időteória és a metafizikai modell konstrukciós szabálya közötti összefüggést tárgyalja Az idő struktúrája Plótinos metafizikájában c. kandidátusi disszertációm. Jelen tanulmány e munka része. Vissza

18 A dialektika fogalmát itt nagyjából abban az értelemben használom, amelyben Aristotelés Topikájában szerepel: a dialektika nem föltétlenül igaz, ám (legalábbis némelyek által) elfogadott premisszák alapján von le formálisan helyes következtetéseket. Mint ilyen módszer alkalmazható vitatechnika gyanánt. Említendő, hogy a dialektika Aristotelésnél a tudományok princípiumainak fölfedezését és védelmét is szolgálhatja. Plótinos itt követett eljárásának eltérő értelmezéséhez és a kérdés irodalmához vö. S. Strange (1994), 2331. o. Interpretációm leglényegesebb eltérése az övétől, hogy -- ebben a szövegben -- a dialektikus eljárást nem az érdek nélküli vizsgálódás, hanem a cáfolat eszközeként értelmezem, melynek funkciója, hogy szabaddá tegye a terepet Plótinos számára új tézise elővezetéséhez. Vissza

19 Nem vállalkozom az érdemi összehasonlításra Aristotelés és Plótinos teóriája között, sem a potencialitást és az aktualitást, sem a kategóriaelméletet illetően. Az előbbi témához a Metafizika Q könyvét, az utóbbihoz a Kategóriákat és a Metafizika Z-t vehetnénk alapul. Vissza

20 Plótinos az első könyvben nagy vonalakban Aristotelés Kategóriái tágyalását követi (itt a crOnoj kontinuus mennyiségként szerepel, emellett a "valamikor" külön kategóriát alkot). Az utolsó fejezetekben, ahol a sztoikusok kategóriaelméletét kritizálja, persze más forrást vesz alapul. Ehhez vö. K. Wurm (1973) és Th. Szlezák (1975). Vissza

21 Az értekezésben fölvetett problémák önálló téma gyanánt való kidolgozásához elengedhetetlen lenne két további munka bevonása: Az anyagról (II.4 [12]) és Arról, hogy a testetlen létezők nem szenvednek változást (III.6 [26]). Vissza

22 II.5.1, 67: "Oti men oân ™n to‹j a"sqhto‹j tO dunmei, dÁlon: e" de kai ™n to‹j nohto‹j, skeptšon.

II.5.3, 14: Oá d' ›neka taata proeirhtai, nan lektšon, ™n to‹j nohto‹j pîj pote tO ™nergeiv lšgetai kai e" ™nergeiv mOnon A kai ™nšrgeia ›kaston kai e" ™nšrgeia pnta kai e" tO dunmei kke‹. Vissza

23 Ez nem csupán posztulátum, hanem egy regressus-érvvel támasztható alá. II.5.3, 2528: Noaj gar oUk ™k dunmewj tÁj kata tO oOn te noe‹n e"j ™nšrgeian toa noe‹n: llou gar ¨n protšrou toa oUk ™k dunmewj dšoito: ll' ™n aUtu tO pan. Vissza

24 II.5.1, 2134 és 2, 3136; vö. 3, 1922 Vissza

25 II.5.3, 1922, vö. uo. 2,1526; II.5.2, 3136. Az ™nšrgeia a szellemi létező életét jelenti (II.5.3, 3440). Plótinos ebben a pontban a Metafizika L tradícióját követi, vö. Meta. 1072b2630. Megjegyzendő, hogy Plótinos a potencialitás és aktualitás fogalmai közül az aktualitást alkalmazza ugyan a szellemi természetűlétezőre is, itt azonban a terminus más értelmezést kap: nem egy anyagból és formából összetett létező teljesültségét jelenti, hanem az eedoj tökéletességét, befejezettségét és változatlanságát (II.5.3, 2234, Kirchoff javításaival). A szellemi anyag úgyszintén nem jelent potencialitást (II.5.3, 819). A problémához vö. A. Smith (1981). Vissza

26 Plótinos az általános értelemben vett változásra ebben az értekezésben nem az aristotelési terminus technicust (metabol») használja, hanem körülírásokat, elsősorban a ginesqai igét; másutt a metabol»-t a mozgás (kinhsij) aleseteként határozza meg (VI.3.21, 4047). Vissza

27 II.5.1, 610: "Oti men oân ™n to‹j a"sqhto‹j tO dunmei, dÁlon: e" de kai ™n to‹j nohto‹j, skeptšon. H ™ke‹ tO ™nergeiv mOnon: kai e" sti tO dunmei, tO dunmei mOnon ei, k¨n ei I, oUdšpote ¨n lqoi e"j ™nšrgeian <oUtw> tu crOnJ ™xeirgesqai. Az utolsó szavak szövegalakítása HS3-t követi. Vissza

28 II.5.1, 1021 Vissza

29 II.5.1, 1520. A másság fogalma döntő szerepet játszik mind a fizikai mozgás, mind a pszichikus idő szerkezetének leírásában. Vissza

30 II.5.1, 1317: e" gar mhden ™x aUtoa mhd' ™p' aUtu mhd' melle mhqen sesqai meq' Ö An mhd' ™nedšceto genšsqai, An ¨n Ö An mOnon. •O de An, dh parÁn kai oUk melle: ti oân ™dÚnato llo meta tO parOn aUtO; OU toinun An ¨n dunmei. Vissza

31 A változásnak ezen logikai prioritása a potencialitáshoz képest nem okvetlen jelent ontológiai elsőbbséget: a változás jele a potencialitás meglétének, azonban ontológiailag inkább a változás függ a potencialitástól, mint fordítva. Vissza

32 A passzusban az igék alanya végig a változó dolog; az időt mint olyat szerzőnk nem említi. Vö. II.5.1, 2223: prOj tO ™sOmenon (=drij). Másfelől persze épp az a tény, hogy az idő a változás leírásában implicit módon jelen van, követeli meg, hogy az időt a fizikai változás fölé rendeljük. Vissza

33 II.5.1, 245: dÚnamij kata tO poie‹n. Vissza

34 II.5.2, 32: dÚnamij ™pagoasa ™nšrgeian. Uo., 334: tÍ de dunmei Ö dÚnatai par' aUtÁj ™nšrgeia. Erre a fajta aktív képességre Plótinos a lelki habitust (›xij) és a habitusnak megfelelő tevékenységet hozza föl példának, amilyen a bátorság és a bátor viselkedés. Vissza

35 Uo., 33: tO men gar dunmei tO ™nergeiv cein par' llou. Vissza

36 II.5.1, 2931: TO men d dunmei toioaton ésper OpokeimenOn ti pqesi kai morfa‹j kai e‡desin, § mšllei dšcesqai kai pšfuken. Vissza

37 II.5.2, 11 és 2631. Vissza

38 II.5.4. A "nem-létező" kifejezés használatakor természetesen nem a létige exisztenciális jelentésére kell gondolnunk, hiszen ez esetben nem egykönnyen lehetne Plótinos fejtegetéseinek bármiféle elfogadható értelmet tulajdonítani. A nem-létezés alatt ebben az összefüggésben a forma, meghatározottság, megismerhető struktúra hiánya értendő. Vissza

39 II.5.5, 15: Pîj oân lšgomen peri aUtÁj; Pîj de tîn Őntwn Ulh; H Óti dunmei. OUkoan, Óti dh dunmei, dh oân sti kaqO mšllei; 'Alla tO eenai aUtÍ mOnon tO mšllon ™paggellOmenon: oon tO eenai aUtÍ e"j ™ke‹no nablletai, Ö stai. Vissza

40 II.5.5, 1113: dš ™stin oon ™krife‹sa kai pnth cwrisqe‹sa kai metabllein autn oU dunamšnh, ll' Óper ™x rcÁj An -m ×n de An- oUtwj ei cousa. Uo., 2122: sqenšj ti kai mudrOn e‡dwlon morqoasqai m dunmenon. Vissza

41 II.5.5, 1517: § gar Opodanai qšlhsen, oUde crwsqÁnai p' aUtîn dedÚnhtai, lla mšnousa prOj llo dunmei oâsa prOj ta ™fexÁj. Vissza

42 A potencialitás és az aktív képesség föntebb említett szembeállítása ellenére. Vissza

43 II.5.3, 2829: TO gar dunmei boÚletai tšrou ™pelqOntoj e"j ™nšrgeian gesqai, †na ™nergeiv ginhtai ti. Vissza

44 II.5.1, 2934: TO men d dunmei toioaton ésper OpokeimenOn ti pqesi kai morfa‹j kai e‡desin, § mšllei dšcesqai kai pšfuken: A kai speÚdei ™lqe‹n, kai ta men aj prOj tO bšltiston, ta de prOj ta ceirw kai lumantika aUtîn, in ›kaston kai ™nergeiv ™stin llo. -- Itt persze nem az abszolút potencialitásról, a formátlan anyagról van szó, hanem bármely dologról, ami valami másnak a vonatkozásában potencialitásban van. Vissza

45 A terminust K. Gloytól (1989) kölcsönzöm. Vissza

46 A problémához lásd kül. II.5.5, 1322. Vissza

47 A "létező" itt terminus technicusként áll, "valódi, szellemi természetűlétező" értelemben. Vissza

48 II.5.3, 38: E" d m»te Ulh ™ke‹ ™n Î tO dunmei, m»te ti mšllei tîn ™ke‹, Ö m dh ™sti, mhd' ti metabllon e"j llo A mšnon ›terOn ti genn´ A ™xistmenon autoa dwken llJ nt' aUtoa eenai, oUk ¨n e‡h ™ke‹ tO dunmei ™n ú ™sti, tîn Őntwn kai a"îna, oU crOnon ™cOntwn. Vissza

49 Másfelől a potencialitás az anyag benső természete, lényege. II.5.5, 3335: E‡per ra de‹ neleqron tn Ulhn thre‹n, Ulhn aUtn de‹ thre‹n: de‹ ra dunmei, aj oiken, eenai lšgein mOnon, †na I Ó ™stin. -- Az anyag az egyes potenciálisan létezőknek éppen azáltal princípiuma, hogy tiszta potencialitás. Uo., 2733: E‡per ra de‹ aUtO eenai, de‹ aUtO (tO m Őn=tn Ulhn) ™nergeiv m eenai, †na ™kbebhkOj toa lhqîj eenai ™n tu m eenai cV tO eenai, ™peiper to‹j yeudîj oâsin, ™an fšlVj tO yeadoj aUtîn, fe‹lej aUtîn ntina eecon oUsian, kai to‹j dunmei tO eenai kai tn oUsian cousin e"sagagën tn ™nšrgeian polelekaj aUtîn tÁj Opostsewj tn a"tian, Óti tO eenai aUto‹j ™n dunmei An. Vissza

50 J. Simons (1985) cikkének fő tézise éppen ez: az anyag és idő ugyanazon princípiumot nevezik meg; e princípium funkciója a keletkezés és a rossz magyarázata. Vissza

51 Az elemzett szövegrész grammatikai konstrukciója is azt látszik támogatni (bár döntő argumentumot nem szolgáltat), hogy Plótinos az anyagot és az időt a fizikai változás egymástól független föltételeinek tekinti. A változás két föltétele, az anyag és az idő megnevezése két külön, parallel grammatikai egységben található meg (m»te Ulh ... m»te ti mšllei ktl. -- az utóbbi kitételt veszi föl és fogalmazza meg világosabban a mondatot záró genitivus absolutus: tîn Őntwn kai a"îna, oU crOnon ™cOntwn); ezután tér rá Plótinos a változásra (m»d' ti metabllon ktl.), és sorolja föl különféle módozatait. -- Az érv teljes egészében tehát a következőképpen rekonstruálható: a szellemi világban sem a potencialitás alapja, az anyag, sem az idő, sem az anyag és az idő által együttesen megalapozott változás nem található meg, mely pedig jele a potencialitás meglétének, következésképpen potencialitásról sem beszélhetünk ebben a szférában. Vissza

52 Az elemi ontológiai genus (prîton gšnoj) kritériumai: 1. több dolog közös predikátuma, univerzálé (koinOn); 2. az alá tartozókról ugyanabban az értelemben (szinoním értelemben) állítható; 3. esszenciális predikátum (™n tu ti ™sti); 4. sajátos differenciái (o"ke‹ai diaforai) vannak, melyek speciesekre (e‡dh) tagolják; 5. nem áll fölötte további genus; 6. nem lehet fogalmilag összetett. Ezen követelményekből adódik többek közt az is, hogy egy genus ugyanazon szinten elhelyezkedő speciesei nem állhatnak egymással az ontológiai prioritás viszonyában (nem alkothatnak rendezett sorozatot). Ilyen értelemben vett elemi ontológiai genusai csak a szellemi világnak vannak, az érzéki világ fokális szerkezetűkategóriák alapján klasszifikálható. A kategóriaelmélet logikai szerkezetéhez lásd elsősorban A.C. Lloyd (1955 és 1990), S.K. Strange (1981) és Ch. Horn (1995) írásait. Vissza

53 Plótinos rögtön a tárgyalás elején (VI.1.4, 25) kifogásolja, hogy Aristotelés szerint a mozgás azért kontinuus mennyiség, mert az idő az (itt nyilván a Metafizika 1071b910-re céloz), pedig minden valószínuség szerint fordítva kéne mondania, hiszen a kontinuitást az idő a mozgástól nyeri. A fizikai mozgás prioritása az idővel szemben homlokegyenest ellentmond a III.7 időteóriájának. Az ellentmondásnak teljességgel kielégítő föloldása, ha az érvet argumentum ad hominem gyanánt fogjuk föl Arisztotelésszel szemben, aki a Fizika (IV.1014) elemzésében az időt a mozgástól teszi függővé. Vissza

54 VI.1.4, 5052. Később, a "valamennyi" kategóriájának konstruktív tárgyalásánál a geometriai nagyságokat is elfogadja valódi mennyiségnek (VI.1.11, 1skk. és VI.3.13, 2324). Persze a VI.3 kategóriáinál Plótinos kevésbé szigorú kritériumokat állít föl: e kategóriák nem föltétlenül genusok a szó szoros értelmében (nem okvetlen szinoním predikátumok), fokális szerkezetük is lehet. Vissza

55 VI.1.4, 1617. Nem a három marha mennyiség, hanem számuk, a három. Vissza

56 Plótinos itt hallgatólagosan Aristotelés idődefiníciójából indul ki; az aristotelési idődefiníciónak ezt a megfogalmazását (mštron kin»sewj) tartja szerencsésebbnek, szemben az riqmOj kin»sewj-szal, lévén az idő kontinuum, nem pedig diszkrét mennyiség. Vö. III.7.9, 12. Vissza

57 Vö. III.7.12, 2555. Az idő egységeit a kozmikus mozgások jelölik ki, mérik -- az idő ennyiben "megmért". Ezekkel az időegységekkel viszont mérhetünk más mozgásokat, ilyen értelemben az idő a mozgás mértéke. Vissza

58 VI.1.5, 1521. Vissza

59 VI.1.13, 16. Vissza

60 VI.1.13, 613. Vissza

61 VI.1.13, 1318. Vissza

62 VI.1.16, 1419; 2533; VI.1.18, 34; VI.1.19, 15. A VI.1.16-ban számos alkalommal előforduló cronon nem az örökkévalóság atemporalitását jelenti, hanem pusztán a mennyiséggel, kiterjedéssel bíró időszakasz tagadása. Vissza

63 VI.3.11, 611. A VI.3.28, ahol a relatívumok tárgyalásának helye lenne, rendkívül vázlatos, az idő sem kerül elemzésre. Vissza

64 VI.1.6, 3536 és VI.1.7, 15. Vissza

65 VI.3.3, 2325: parakolouq»ma ... kin»sewj. VI.3.4, 12: mštron llou. VI.3.5, 2934: mštron kin»sewj. Vissza

66 VI.3.22, 4345. Föntebb a mozgásról derült ki, hogy mindig más és más, itt innen következtetünk az idő hasonló szerkezetére. Az időnek mint a mozgás mértékének együtt kell haladnia a mozgással, hogy mérő funkcióját elláthassa. Vissza

67 Az eddigi elemzés eredményei nagy mértékben egybevágnak J. Whittaker (1968, 1969 és 1971) elgondolásával, mely szerint a görög filozófusok számára az idő megmért idő, meghatározott mennyiség. Érvelése szempontjából ez azért bír jelentőséggel, mert az időben-lét negációja a középplatonizmus előtt -- amikor Whittaker rekonstrukciója szerint a nem-duracionális örökkévalóság fogalma kialakul -- nem jelent rögtön atemporalitást, hanem utalhat perpetua duratiora is. Plótinos itt használt időfogalmát a Whittaker által körvonalazott időfelfogás teoretikus kifejtésének tekinthetjük, azonban a pszichikus idő fogalma, melyet a filozófus a III.7-ben vázol fel, teljesen más jellegu. Érvelni lehetne amellett, hogy bizonyos mértékig ez utóbbi nem-kvantitatív időfelfogásnak is vannak gyökerei korábbi görög filozófiában. Vö. P. Ricoeur (1988), 3., 16-17. o. Vissza

68 V.1. [10] 4, 2820; IV.4.[28] 15, 24. Vissza

69 VI.3.1, 2128. Vissza

70 A szellemi világ kategóriáinak tárgyalásában a lélek példaként szerepel (VI.2.4, 1617 és 2829), ontológiai struktúrájának elemzése csupán bevezeti a szellemi világ első genusainak vizsgálatát, melyek sajátlagosan a Szellemhez tartoznak (VI.2.4, 12VI.2.6, 20 és VI.2.7, 4). Ennek alapján úgy tunik, hogy a Lélek nem alkot külön kategoriális síkot, hanem a Szellem első genusainak segítségével elemzendő. Vissza

71 A Lélek, amennyiben lényegileg azonos a Szellemmel, problémátlanul leírható a szellemi világ kategóriáival. Az idő (a pszichikus idő) azonban épp az a faktor, mely által a Lélek elkülönül a Szellemtől és önálló hiposztázisként konstituálja magát. Az idő nem "vezethető le" az örökkévalóságból, valami elsődleges, ami a világmodellben a Lélek szintjén jelenik meg először. Itt tehát azon a gyanús határterületen mozgunk, érzéki és par excellence szellemi között, ahol indokolt volna a Lélek külön kategóriákban való leírása. Plótinos azonban nem akarja a Szellemet és a Lelket kategoriálisan különböző léttartományként értelmezni, hiszen a Lélek valódi természetét tekintve Szellem. Marad tehát, hogy az időt a Lélek szekunder funkciója gyanánt fogjuk föl, mely nem változtat lényegi természetén. Vö. VI.2.22, 2834 és VI.2.16, 610. Vissza

72 A szokásos fordítás a "cselekvés" -- ennek görög megfelelője azonban a prttein vagy praxij volna. Vissza

73 VI.1.516. Vissza

74 VI.1.16,18. Vissza

75 A VI.1.16 teljes egészében ezt a problémát tárgyalja. VI.1.16, 1420: Kai aj legomšnh ™nšrgeia oU de‹tai crOnou, oUtwj oUd' kinhsij, ll' e"j tosoaton (sc. crOnon) kinhsij: kai e" ™n crOnJ ™nšrgeia, kai kinhsij Î Ólwj kinhsij. E" d' Óti tO sunecej proslaboasa pntwj ™n crOnJ, kai Órasij (ez itt az ™nšrgeia példája gyanánt szerepel) m dialeipousa tO eran ™n suneceiv ¨n e‡h kai ™n crOnJ. -- VI.1.16, 2533: Toato gar sumbainei dia tO cwrizein ™nšrgeian kin»sewj kai tn men ™n crOnJ fskein genšsqai, tn (sc. tn kinhsin) de crOnou de‹sqai lšgein m tn tOshn mOnon, ll' Ólwj tn fÚsin aUtÁj nagkzesqai posn lšgein kaitoi emologoantaj kai aUtoÝj kata sumbebhkOj tO posOn aUtÍ pare‹nai, e" merhsia e‡h A eposouoan crOnou. "Wsper oân ™nšrgeia ™n crOnJ, oUtwj oUden kwlÚei kai kinhsin Arcqai ™n crOnJ, e de crOnoj tu tos»nde gegonšnai. -- Vö. még VI.1.18, 14 és VI.1.19, 15. Az utóbbi passzus argumentum ad hominem Arisztotelésszel szemben, a boldog élet ™nšrgeia-ja ugyanis Plótinos I.5 [36]-ban kifejtett álláspontja szerint nem függ az időtartamtól. Vissza

76 VI.3.22, 413. Vissza

77 Érvelésének konklúzióját Plótinos a VI.1.19, 58-ban vonja le. Ugyanitt adja az érzéki világ általa is elfogadott kategóriáinak fölsorolását (szubsztancia, "valamennyi", "valamilyen", mozgás), melyeket a VI.3-ban elemez majd (ott szerepel még a relatívumok kategóriája is). Vissza

78 VI.3.2126. A szellemi mozgás és fizikai mozgás viszonyának szempontjából releváns a nyugalmat (remia), a fizikai mozgás privációját tárgyaló VI.3.27 is. Vissza

79 VI.3.21. Különösen érdekes az az érvelés, melynek alapján kizárja, hogy a kinhsij-t Arisztotelésszel a metabol» általánosabb terminusa alá rendeljük mint a gšnesij-szel koordinált speciest: inkább a változás a mozgás speciális fajtája, hiszen a változás során a változó dolog kilép saját természetéből (llo nq' tšrou, k toa o"keiou metstasij, ™kstatik kinhsij), míg ez nem minden mozgásnak velejárója (például a helyváltoztató mozgás sem föltétlen tekintendő ilyennek, a habitusok gyakorlása pedig, mint a kitharajáték vagy a tanulás, semmiképpen sem). Ebből az következik, hogy a mozgás a tágabb fogalom (VI.3.27, 4047). A következő fejezet első soraiban végül oda konkludál, hogy a változás és a mozgás azonosak, mert a "más és más" (tO llo) a mozgásnak is velejárója. Vissza

80 VI.3.22, 34: "Estw d kinhsij, aj tÚpJ e"pe‹n, ™k dunmewj edOj e"j ™ke‹no, Ö lšgetai dÚnasqai. Vissza

81 VI.3.22, 413. Vissza

82 A distinkcióhoz lásd még: VI.3.22, 4649; VI.3.23, 1315. A passzív potencialitásból külső mozgató által okozott átmenethez: VI.3.23, 1520. Az aktív képesség gyakorlásához: VI.3.23, 2034. Kiemelendő, hogy a dÚnamij™nšrgeia fogalompár szolgálhat időben végbemenő, szukcesszív szerkezetűfizikai változások leírására is, mint itteni használata mutatja. -- Plótinos nem csupán a szavakkal játszik, mikor a mozgás és működés közti aristotelési distinkciót annak ellenére elveti, hogy egy hasonló különbségtétel saját teóriájában is jelentkezik a mozgás kategóriáján belül külső célra irányuló és öncélú mozgások között. Van ugyanis az aristotelési klasszifikáció mozgásai között egy problématikus csoport, mely nem felel meg a fundamentum divisionisnak: ilyen például a sétálás, vagy egyéb képességek gyakorlása, melyek legföljebb járulékosan irányulnak külső célra. Ha viszont a mozgásokon belül találunk egy olyan csoportot, mely a működésektől megkülönböztethetetlen, nem hagyhatjuk meg a distinkciót eredeti formájában. Az itt szereplő rekonstrukció Aristotelés fölosztásának plótinosi értelmezését veszi alapul. Érdekes azonban, hogy J. L Ackrill (1965), aki minden bizonnyal Plótinostól függetlenül vizsgálta meg Aristotelés megkülönböztetését ™nšrgeia és kinhsij között, ugyanezen pontot találja problématikusnak. -- Plótinos fontosabbik érve a distinkcióval szemben az, hogy a mozgásnak ugyanúgy járulékosan lehet valamely időtartama, mint a működésnek. Ez a megfontolás nem csupán az aristotelési mozgások egy csoportját illetően, hanem valamennyi mozgás esetében kérdésessé teszi a megkülönböztetés jogosultságát. Vissza

83 VI.3.22, 1318: "Wste, e‡ tij lšgoi tn kinhsin eedoj ™grhgorOj ntiqeton to‹j lloij e‡desi to‹j sthkOsin, Î ta men mšnei, tO de oÜ, kai a‡tion to‹j lloij e‡desin, Ótan met' aUt»n ti ginhtai, oUk ¨n topoj e‡h. E" de kai zw»n tij lšgoi swmtwn taÚthn, peri Âj e lOgoj nan, t»n ge kinhsin taÚthn emenumon de‹ lšgein ta‹j noa kai yucÁj kin»sesin. -- Az utolsó kitétel azt jelenti, hogy a szellemi, pszichikus és fizikai mozgás nem pontosan ugyanolyan értelemben nevezhetők mozgásnak. A homonímia azonban Plótinosnál nem puszta névazonosság, hanem fokális jelentésstruktúrát takar, jóllehet annak negatív oldalát hangsúlyozza. A fokális jelentésstruktúra arra utal, hogy a testek élete, a fizikai mozgás a Lélek életétől, az időtől, ez pedig a Szellem életétől, az örökkévalóságtól függ ontológiailag. Vö. Ch. Horn (1995), 496. o. Vissza

84 VI.3.23, 513. Vissza

85 VI.3.23, 1320. Vissza

86 Plótinos itt elsősorban a világélőlényre gondol. Vissza

87 II.2.1, 814: H ‡swj oUde topik kÚklJ, ll' e" ra, kata sumbebhkOj. Poia oân tij; E"j aOtn sunaisqhtik kai sunnohtik kai zwtik kai oUdamoa xw oUd' lloqi kata tO pnta de‹n perilambnein: toa gar zóou tO kÚrion perilhptikOn kai poioan ›n. OU peril»yetai de zwtikîj, e" mšnoi, oUde sesei ta ndon sîma con: kai gar sematoj zw kinhsij. Az idézet valamivel bővebb, mint a fent lefordított rész; HS3 javításaival. Vissza

88 Emellett érvel Plótinos A világról (II.1 [40]) c. írásának első részében (II.1.15; a műmásodik része a Timaiosz elemtanának interpretációja). Plótinos az időbeli világkezdetet a III.7ben is nyomatékosan tagadja (III.7.6, 5057). Magának az időnek ugyanígy nincsen kezdete (vö. III.7.12, 37; III.7.13, 2830 és 4445). A világ örökkévalóságának gondolatához Plótinosnál lásd G. Clark (1949) cikkét. A kérdés történeti összefüggéseihez: R. Sorabji (1983) és M. Baltes (1976). Vissza

89 II.2.1, 19: feromšnou te kai mšnontoj. II.2.3, 2122: oUtwj oân kai tO pan tu kÚklJ kine‹tai ¤ma kai ›sthken. Vissza

90 A dialektika terminus persze itt nem a föntebb említett aristotelési értelemben áll. Vissza

91 VI.3.24, 1113, HS jegyzetével. Vissza

92 II.1.4, 2730: OU gar ™ktštriptai ta stoice‹a, ésper xÚla kai ta toiaata: menOntwn d' ei kai tO pan mšnei. Kai e" metabllei ei, tO pan mšnei: mšnei gar kai tÁj metabolÁj a"tia. -- IV.4.32, 4452: Pntwn de toÚtwn gšnesij te fqora lloiwsij te prOj tO ce‹ron A bšltion tn toa nOj zóou ™keinou nempOdiston kai kata fÚsin cousan zwn potele‹, ™peiper oUc oOn te An ›kasta oUtwj cein, aj mOna Őnta, oUde prOj aUta tO tšloj eenai kai blšpein mšrh Őnta, lla prOj ™ke‹no, oáper kai mšrh, difor te Őnta m pnta tO aUtîn ™n mi´ zwÍ Őnta ei cein: oUk An te mšnein oUden pnth asaÚtwj, e‡per melle tO pan mšnein ™n tu kine‹sqai tO mšnein con. Vissza

93 Vö. III.7.6, 19 és 3842; III.7.11, 2735; IV.4.15; V.1.4, 1012 és 1621. Vissza

94 A névmás egyszerre utal térbeli helyre és állapotra, hiszen itt Plótinos a változás vagy mozgás valamennyi fajtájáról beszél általánosságban. Vissza

95 VI.3.22, 3543: 'Alla ti tO koinOn ™pi te lloiesewj kai aUx»sewj kai genšsewj kai tîn ™nantiwn toÚtoij ti te tÁj kata tOpon metabolÁj, kaqO kin»seij aátai pasai; H tO m ™n tu aUtu ›kaston, ™n ú prOteron An, eenai mhd' reme‹n mhd' ™n suciv pantele‹, ll, kaqOson kinhsij prestin, ei prOj llo tn gwgn cein, kai tO ›teron oUk ™n tu aUtu mšnein: pOllusqai gar tn kinhsin, Ótan m llo: diO kai terOthj oUk ™n tu gegonšnai kai me‹nai ™n tu tšrJ, ll' ei terOthj. -- Armstrong a szöveghelyhez írott jegyzetében megjegyzi, hogy a másság és mozgás funkciója a szellemi létező vonatkozásában a VI.7.13 leírása szerint analóg a fizikai mozgás (és az itt érvényesülő másság) szerepével az érzéki világban. A fizikai mozgás szerepének értékelése jelen szövegrészben pozitív: a mozgás (és a III.7.4, 1929 szerint az idő) biztosítja a fizikai létező sajátos létmódjának megfelelő folytonosságot és létezést az érzéki világban. Vissza

96 A terOthj problémaköréhez vö. J.M. Rist (1971). Vissza

97 II.2.1, 3137. Vissza

98 II.2.1, 3951. A törekvés-struktúrának itt leírt variánsa persze nem egészen ugyanaz, mint a II.5-ben az anyag esetében: itt ugyanis az égbolt vágyakozása folyamatosan teljesül (ei tugcnei), míg az anyag vágyakozása a forma után reménytelen szerelemhez hasonlít. A törekvés-struktúrának a mozgásra való alkalmazásához lásd még: II.2.1, 2529. Vissza

99 III.7.4, 1933. Az örökké létező ezzel szemben nem vágyakozik a jövendő után (oUde fesij toa mšllontoj), hiszen már most mindent birtokol, így számára egyáltalán nem létezik a jövő (uo., 3337). Vö. III.7.6, 3845. Vissza

100 Persze a "másság" szerepének hangsúlyozásában eleve benne rejlik egy lényegesen negatívabb értékelés lehetősége is. Vissza

101 Értelmezésem szerint Plótinos itt a Lélekre illetve a lelkekre utal, amelyek a fizikai mozgások okai. Vissza

102 VI.3.23, 15: Kai stin kinhsij peri ta a"sqhta par' llou ™niemšnh seiousa kai ™laÚnousa kai ™geirousa kai çqoasa ta metalabOnta aUtÁj, éste m eUdein mhd' ™n taUtOthti eenai, †na d tÍ m suciv kai oon polupragmon»sei taÚtV e"delJ sunšchtai zwÁj. -- Megjegyzendő, hogy a mozgás itteni leírásában használt metaforák erősen emlékeztetnek a pszichikus idő leírására a III.7.11ben (egyrészt a nyughatatlanság, fontoskodás, másság és képmásszerűség, másrészt pedig az élet, dinamika és folytonosság elemei). Vissza

103 A mozgás értékelésének eme kétértelműsége elsősorban nem természetfilozófiai összefüggésben bír jelentőséggel, hanem a "magasabb metafizikában". Plótinos ugyanis a fizikai mozgás modelljét felhasználja a metafizikai princípiumok közötti viszony értelmezésében: a világmodell származtatott fokait (Szellem, Lélek, kozmosz) az Egyből kiinduló metafizikai mozgás "hozza létre". A mozgás értékelése ily módon kihat a modell levezetett fokainak metafizikai státusára. Vissza

104 III.7.7, 1017. Vö. III.7.1, 716. Plótinosnak a görög filozófiai tradícióhoz való viszonyához lásd Th.A. Szlezák (1979), 951. o. körültekintő és alapos elemzését. Vissza

105 Plótinos kritikájának a peripatetikus tradícióval való összefüggéséhez vö. S. Strange (1994), 4346. o. Aristotelés időteóriájának óriási irodalma van, pl. J. Annas (1975), G.E.L. Owen (1976), R. Sorabji (1983), E. Hussey (1983). Alexandroshoz lásd R. Sharples F.W. Zimmermann (1982). Vissza

106 III.7.7, 1727. Már G. Clark (1944) észreveszi, hogy Plótinos az idő aporétikus tárgyalásához Aristotelés hasonló elemzését veszi mintául. Aristotelés fölosztása szerint az időt egyesek a mindenség mozgásával, mások pedig magával az éggömbbel (vagyis a kozmikus mozgás hordozójával) azonosítják. A harmadik lehetőséget, mely szerint az idő a mozgásnak valamije, Aristotelés maga veti föl, és ebből bontja ki saját idődefinícióját (Phys. 218a30219b1). Plótinosnál az idő létezésével kapcsolatos aporiáknak, melyekkel Aristotelés az idő vizsgálatát elkezdni (Phys. 217b32218b30), nincsen különösebb szerepe, jóllehet később említi a problémát: III.7.13, 4953. Vissza

107 Vö. McGuire Strange (1988) jegyzetét a szöveghelyhez. Vissza

108 Az nnoia terminusának pontos jelentéséhez és történeti gyökereihez lásd S. Strange (1994). Vissza

109 III.7.7, 2022. Vö. VI.3.22, 4345. Vissza

110 A fizikai időteóriák különböző variánsairól van szó. Vissza

111 III.7.10, 917. A III.7-ből vett idézetek fordításához felhasználtam Perczel István kéziratos fordítását. Vissza

112 III.7.7, 2425 és 8, 2022. A nézetet Simplikios bizonyos pythagoreusoknak tulajdonítja, lásd HS jegyzetét a szöveghelyhez. Aristotelés e vélekedést túlságosan együgyűnek tartja, semhogy érdemes lenne megvizsgálni a belőle adódó lehetetlenségeket (Phys. 218b59). Vissza

113 III.7.8, 119. A mozgás időben játszódik le, következésképpen a mozgás és az idő nem lehetnek azonosak. A mozgás abbamaradhat, az idő nem. Az idő nem lehet a mindenség mozgása, a körforgás sem, hiszen ez is időben van -- a körforgásnak a fele is a mindenség mozgása, a teljes mozgás ideje viszont kétszerese az utóbbiénak (HS3 szövege alapján, Igal javításával). A mindenség szféráinak mozgásai közül az egyik gyorsabb, a másik lassúbb, gyorsabb pedig az a mozgás, amely rövidebb idő alatt nagyobb távolságot tesz meg, következésképpen a mozgás és az idő nem azonosak. -- Ezekben az érvekben az "idő" a VI.3 szóhasználatának megfelelően időszakaszt, időmennyiséget jelent; kivételt jelenthet az első argumentum, ahol az idő a mozgás közegeként, tartalmazójaként is értelmezhető, de az érvnek akkor is van értelme, ha benne az időnek a fönt javasolt jelentést tulajdonítjuk. -- Az időnek a mindenség mozgása gyanánt való meghatározását egyes antik magyarázók Platónnak tulajdonítják, lásd W. Beierwaltes (1967) jegyzetét a szöveghelyhez. Plótinos természetesen nem fogadja el ezt az interpretációt (III.7.12, 2529). A definíciót említi Aristotelés is, más források szerint egyes sztoikusok képviselték. Vissza

114 III.7.7, 26 és III.7, 10, 18. Plótinos első ellenérve, mely szerint azzal, hogy megmondtuk, hogy az idő a mozgás kísérője, még nem adtunk számot arról, mi is ez a "kísérő", plauzibilis. Második érve viszont, mely azt állítja, hogy a "kísérőnek" vagy előbbinek, vagy szimultánnak, vagy későbbinek kell lennie, ezek viszont időbeli terminusok, így a definíció körbenforgó (az idő ugyanis ily módon a mozgás időbeli kísérője volna, akár egyidejűa mozgással, akár későbbi), csak akkor állna, ha a korábbiszimultánkésőbbi kizárólag időbeli viszonyokra volna alkalmazható, logikaiakra és ontológiaiakra nem. -- Az időt az epikureusok határozták meg a mozgás kísérőjeként, lásd HS megjegyzését a III.7.7, 26-hoz és S. Strange (1994), 42. o., 53. j. Plótinos maga is használja a definíciót (VI.3.3, 2324). Vissza

115 III.7.8, 2369 és III.7.9, 184. A mozgás kiterjedése gyanánt a sztoikus Zénón (SVF I, n. 93 és II, n. 510) határozta meg az időt. A másik definíció Aristoteléstől származik (Phys. 220b32221b1). Figyelemre méltó, hogy Plótinos nem az Aristotelésnél hangsúlyos formulát használja, mely szerint az idő a mozgás száma. Egy, a peripatetikus Stratónra visszamenő érv szerint az időt helyesebb mértéknek nevezni, mint számnak, lévén folytonos mennyiség, nem pedig diszkrét (III.7.9, 12, vö. S. Strange (1994), 43. o., 56. j.). Vissza

116 III.7.8, 2329. Vissza

117 Vö. III.7.13, 6768. Vissza

118 III.7.8, 6367. Vissza

119 Vö. III.7.8, 4748 és 13, 4749. W. Beierwaltes az előbbi locust másként értelmezi. Vissza

120 III.7.8, 31, 5456 és 6162. Az első lehetőség tárgyalása: III.7,8, 3053. A másodiké: III.7.8, 5362. S. Strange (1994), 42. o. másképp osztja föl az érvelést. Vissza

121 III.7.8, 32: tos»de mšntoi. Vissza

122 III.7.8, 3235 és 3553 (az utóbbi szövegrészhez lásd a HS3 által fölvett javításokat). A mozgás mennyisége ( tO polÝ tÁj kin»sewj, plÁqoj kin»sewj, tO tosOnde) pontosabban vagy az "újra és újra" a mozgásban (tO plin kai plin -- vö. VI. 1. 16, 6), ez viszont (absztrakt, matematikai) szám, vagy pedig a mozgás tömegének kiterjedése -- ezek közül azonban egyiknek sincs köze az idő fogalmához. Továbbá ha e mennyiség, a mozgásban lévő kiterjedés csakugyan a mozgásban van, akkor nem lehet azonos az idővel, hanem időben van. Ha ugyanis nem ismerjük el, hogy e mennyiség nem maga az idő, hanem időbeli, azt kellene állítanunk, hogy az idő: mozgás (és ezt már fentebb cáfoltuk), emellett az idő nem lehetne mindenütt, csak szubsztrátumában, a mozgásban; az utolsó érv a mozgás időbelisége mellett, hogy a kiterjedt mozgás ( diestîsa kinhsij) a pillanatszerűtől (qrOa) abban különbözik, hogy időben van, tehát a mozgás kiterjedése nem lehet az idő. -- "Időben lenni" ebben az érvben is csak annyit jelent, hogy a mozgásnak egy bizonyos időtartama van. Vissza

123 III.7. 8, 5362. A szövegrész fölhozza azt is, hogy a definíció ezen értelmezés szerint cirkuláris, mert az idő ily módon a mozgás időbeli kiterjedése volna. Ebben a passzusban az "időben lenni" kifejezésben -- szemben az eddigi használattal -- az idő inkább jelenti a mozgás közegét, mint időtartamát. Vissza

124 III.7.9. Vissza

125 III.7.9, 210. A szabálytalan mozgások mértéke és száma külön problémát jelent a definícióra nézve. Plótinos itt arra futtatja ki az aporiát, hogy a különböző mozgások egységes mértékéül csak valamely absztrakt mérték vagy szám szolgálhat (vö. uo., 1517 és 4546). Az érvelés ezután (III.7.9, 10skk.) azt vizsgálja tovább, milyen természetet tulajdoníthatunk a megmért mozgások jellegétől független mértéknek vagy számnak. Az idő (mint a mozgással "együtt futó" speciális nagyság, mšgeqoj) csak azt a mozgást mérheti, mellyel együtt halad (III.7.9, 2123, HS3 módosításaival). A mozgások különbségének aporiája azzal kerülhető meg, ha az időt a mindenség egységes és egyenletes mozgása mértékének mondjuk, nem pedig minden mozgásénak (III.7.9, 3135) -- persze a többi ellenvetés ezen változatra is érvényes (vö. III.7.10, 1215). Vissza

126 Az idő mint relatívum ellen: ha az idő a különféle mozgások absztrakt mértéke, ezzel megmondtuk ugyan, hogy minek a mértéke az idő, ti. mozgásoké, nem mondtuk meg viszont, hogy micsoda ő maga, hiszen a számnak és mértéknek általában a méréstől függetlenül, azt megelőzően is van valamely saját természete (III.7.9, 1015). Ha az időt a különböző mozgások valamiféle absztrakt száma gyanánt határozzuk meg, nem mondtuk meg, micsoda ez a szám, pedig ennek is kell legyen valamilyen saját természete, mely független attól, hogy méri-e a mozgásokat vagy sem (III.7.9, 5155). -- Az idő mint mennyiség ellen: ha az időt a mozgással együtt futó kontinuus nagyságot (mšgeqoj) mérő számnak tekintjük, még ha meg tudnánk is mondani, hogy miképpen méri ez a szám a mozgást, nem magát az időt találtuk meg, hanem valamekkora időt (e tosOsde crOnoj); más ugyanis az idő és a valamekkora idő -- az időről előbb azt kell megmondanunk, hogy micsoda, s csak aztán, hogy mennyi (III.7.9, 4650). Vö. III.7.9, 1819 és 3536. Vissza

127 Vö. III.7.8, 56 és 62. Vissza

128 III.7.9, 1723. Vissza

129 Vö. VI.3.22, 44. Vissza

130 III.7.9, 2431; vö. uo., 7885. Az érvelés a módosított hipotézis keretein természetesen már annak megállapításával túllép, hogy a megmért mozgás fogalma föltételezi a mozgást kísérő, vele együtt haladó nagyságot, hiszen e nagyságnak kívül kell lennie magán a mozgáson. Vissza

131 III.7.9, 3550. A föntebbi jegyzetekben az érvelés néhány pontjának részletes elemzése is megtalálható. Vissza

132 Az idő azelőtt is létezik, mielőtt a lélek a mozgást megmérné, hacsak azt nem állítjuk, hogy az időt a lélek (a Léleke) hozza létre. Az idő mindenesetre nem azért létezik, mert a lélek a mozgást méri, hiszen ennek mennyisége akkor is adott, ha éppen senki nem méri (III.7.9, 7885). -- Ez a szövegrész talán tartalmaz egy homályos utalást Plótinos saját időteóriájára, mely szerint az időt a Lélek hozza létre. -- Föntebb Plótinos az időnek a mozgás számaként való meghatározásával kapcsolatban tárgyal egy hasonló aporiát (III.7.9, 6875). Vö. Aristotelés, Phys. 223a2129. Vissza

133 Phys. 219b12: riqmOj kin»sewj kata tO prOteron kai Usteron. Vissza

134 III.7.9, 5168. Plótinos persze itt más argumentumokat is használ, ezek közül egyeseket a föntebbi jegyzetekben már érintettünk. A III.7.9, 6878 még szintén az idő ezen definíciója elleni érveléshez tartozik. Vissza

135 III.7.9, 4650. Vissza

136 Az időt Plótinos azon az alapon sorolja a relatívumok kategóriájába, hogy a mozgás mértékeként lényege valami másnak a vonatkozásában határozható meg (lásd a fentebbi elemzést). Vissza

137 A peripatetikusokat, voltaképpen Aristotelést. Az előző sorokban Plótinos megismétli korábban (III.7.12) már kifejtett nézetét, mely szerint az égbolt mozgásai csak mutatják az időt, azonban nem ezek a mozgások hozzák létre. Új állítása, mely az időnek a fizikai mozgásból való (téves) eredeztetését is érthetővé teszi, azt mondja ki, hogy az időt inkább a mozgás, mint a nyugvás alapján észleljük (III.7.13, 19). Vissza

138 Az idő egységeit ugyanis az ég mozgásai alapján nyerjük (III.7.12, 3337). Vissza

139 III.7.13, 9-18: DiO kai kin»sewj nšcqhsan e"j tO e"pe‹n mštron nti toa e"pe‹n kin»sei metroÚmenon, eeta prosqe‹nai ti ×n kin»sei metre‹tai kai m kata sumbebhkOj ginOmenon peri ti aUtoa e"pe‹n kai taata ™nhllagmšnwj. 'All' ‡swj ™ke‹noi oUk ™nhllagmšnwj, me‹j de oU suniemen, lla safîj legOntwn mštron kata tO metroÚmenon oUk ™tugcnomen tÁj ™keinwn gnemhj. A‡tion de toa m sunišnai maj, Óti ti ×n e‡te metroan e‡te metroÚmenon oUk ™d»loun dia tîn suggrammtwn aj e"dOsi kai kroamšnoij aUtîn grfontej. `O mšntoi Pltwn oÜte metroan e‡rhken oÜte metroÚmenon OpO tinoj tn oUsian aUtoa eenai [...]. -- Az idézet néhány szóval bővebb, mint a fönti fordítás. Vissza

140 S. Strange (1994) interpretációja szerint Plótinos időteóriája alapjában nem egyéb, mint Aristotelés elméletének javított változata (47. o.). Úgy vélem, az idő fogalmának aporétikus vizsgálata azt mutatja, hogy ez az értelmezés nem tartható. Plótinos jelen szövegrészben szintén nem védheti Aristotelést mások félreértéseivel szemben, mint Strange állítja (51. o.), hiszen Plótinos maga dolgozza ki Aristotelés teóriájának ezt a magyarázatát, mind a III.7-ben, mind a VI.3-ban, ráadásul a kategóriaelméleti írásban pozitíve használja ezt az időfogalmat. Strange tézisének cáfolatát sokkal inkább ezen eredményre alapozom, mint az itt tárgyalt szövegrészre, hiszen bizonyos mértékig egyéni mérlegelés kérdése, hogy hajlandóak vagyunk-e egy olyan szövegben iróniát látni, melytől több mint másfél évezredes távolság választ el minket. Strange a III.7 kapcsán azonban mindenképpen túl messzire megy Plótinos arisztotelizálásában. Megjegyzendő, hogy egyéb munkái, különösen a VI.13 értelmezése (1981) haszonnal forgathatók többek között Plótinos és Aristotelés viszonyának kérdésében is. Az idézett szöveg fönti interpretációjához hasonló értelmezést ad A. Smith (1996). Vissza

141 III.7.12, 41-43. Vissza

142 Az idő persze itt nem időtartam, időszakasz értelemben szerepel, hanem a fizikai változás "ontológiai közegeként". Vissza

143 A fizikai mozgásról van szó. Vissza

144 A pszichikus mozgásról van szó. Vissza

145 III.7.13, 3040: E" dš tij tÁsde men tÁj kin»sewj tO prOteron kai tO Usteron lambnwn crOnon lšgoi -eenai gr ti toato- tÁj d' lhqestšraj kin»sewj tO prOteron kai tO Usteron ™coÚshj m lšgoi ti eenai, topetatoj ¨n e‡h, kin»sei men yÚcJ didoÝj cein tO prOteron kai Usteron kai crOnon par' aUt»n, kin»sei dš, kaq' n kai aUth Ofšsthke kata mimhsin, m didoÝj toato, par' Âj kai tO prOteron kai tO Usteron pretwj Opšsth aUtourgoa oÜshj kin»sewj kai ésper taj ™nergeiaj aUtÁj kstaj genneshj, oUtw kai tO ™fexÁj, kai ¤ma tÍ genn»sei kai tn metbasin aUtîn. Vissza

146 A fizikai mozgás és a pszichikus mozgás megkülönböztetésében és prioritásviszonyaik kérdésében Plótinos támaszkodhatott Platónra (Törvények 889b1899d2). Vissza

147 III.7.12, 1519: 'Epei oUd' ¨n sfa‹ra aUt e‡h, Î oU pretwj Oprcei crOnoj: ™n crOnJ gar kai aUth kai sti kai kine‹tai, k¨n stÍ, ™keinhj ™nergoÚshj, Ósh stsij aUtÁj, metr»somen, ›wj ™keinh (scil. yuc») toa a"înOj ™stin xw. HS3 szövege, Igal javításával. Plótinos teóriája szerint az időt a kozmosz mozgásai mérik (III.7.12, 3337), ezért problématikus az a kijelentése, hogy az időt a kozmosz nyugvása esetén is mérhetnénk. Azt viszont -- Plótinos elméletének keretében -- elfogadhatjuk, hogy a kozmosz nyugvásának is lehetne időtartama. A problémához lásd R. Sorabji (1983), 6783. o. Vissza

148 Annak persze, hogy a Lélek ideje lehessen az elsődleges, tulajdonképpeni értelemben vett idő, az is föltétele, hogy a világmodellben fölötte elhelyezkedő szinteken nincsen szukcesszió. Vö. III.7.12, 115 és 1922, valamint III.7.13, 2830. Vissza

149 Ha x és y olyan viszonyban állnak, hogy y föltételezi x-et, míg ez fordítva nem áll, x ontológiailag elsődleges y-hoz képest. Az ontológiai prioritás vagy rendezett sorozat elvének plótinosi használatához, aristotelési és óakadémiai gyökereihez lásd A.C. Lloyd (1955 és 1990) és S. Strange (1981), kül. 4599. o. Vissza

150 Az ember térbeli mozgásánál "korábbi" mozgás a lélek mozgása. Vissza

151 Itt az emberi lélekben lévő magasabb, nem szukcesszív szerkezetűfunkciókra, illetve a Szellemnek és az Egynek az emberben lévő analogonjára történik utalás, melyek működésében nincsen egymásutániság, változás és temporális kiterjedés sem. Vö. IV.4.15 és V.1.1112. Vissza

152 III.7.13, 5366: 'Eke‹no de ™nqume‹sqai de‹ prOj ¤pasi to‹j e"rhmšnoij, aj, Ótan tij tOn kinoÚmenon nqrwpon lambnV Óson proel»luqe, kai tn kinhsin lambnei Ósh, kai Ótan tn kinhsin oon tn dia skelîn, ertw kai tO prO tÁj kin»sewj taÚthj ™n aUtu kinhma Óti tosoaton An, e‡ ge ™pi tosoaton sune‹ce tn kinhsin toa sematoj. TO men d sîma tO kinoÚmenon tOn tosOnde crOnon nxei ™pi tn kinhsin tn tos»nde -aUth gar a"tia- kai tOn crOnon taÚthj, taÚthn de ™pi tn tÁj yucÁj kinhsin, tij ta ‡sa dieist»kei. Tn oân kinhsin tÁj yucÁj e"j ti; E"j Ö gar ™qel»sei, distaton dh. Toato toinun tO pretwj kai tO ™n ú ta lla: aUtO de oUkšti ™n ú: oU gar ›xei [toato toinun tO pretwj]. Kai ™pi tÁj yucÁj toa pantOj asaÚtwj. HS2 szövege. Vissza

153 III.7.12, 4961. Vissza

154 Vö. III.7.2, 3234; III.7.3, 15 és 37; III.7.6, 15 és 35; III.7.11, 41 és 53. Vissza

155 Ezzel persze nem azt állítom, hogy a fizikai mozgást Plótinos ne tekintené valami létezőnek. A mozgás fogalmának elemzése fentebb megmutatta, hogy a fizikai mozgás alapvető szerepet játszik a fizikai világ konstitúciójában. A mozgás azonban "nincsen elvágva" a mozgó testtől (VI.3.23, 1320). Vissza

156 Elgondolkodhatunk azon, hogy vajon a lélek mozgása szükséges és elégséges föltétele-e a fizikai mozgásnak. Ellenérvként azt lehetne fölhozni, hogy az ember mozgásának az alkalmas pszichikai berendezésen kívül még sok egyéb föltétele is van, mint például a test megléte vagy a térbeli hely. Ilyen értelemben az emberi lélek esetében a pszichikus mozgás nem elégséges föltétel, jóllehet kitüntetett szerepet tulajdoníthatunk neki a többi faktorhoz képest. Ha azonban az derülne ki, hogy végső soron az anyag meglétéért is a Lélek a felelős, akkor Plótinosnak az erősebb tézist kell képviselnie: a fizikai mozgás valamennyi föltétele a Lélekre vezethető vissza, amely persze nem azonos az egyéni lélekkel. Vissza

157 A világlélek ugyanis az egész kozmoszt és a benne előforduló mozgások összességét is átfogja, így a mozgás ideje minden mozgó test esetében a Lélek idejére vezethető vissza, nem csupán az egyéni lélekkel bíró élőlényeknél. Vissza

158 A szöveghely arra szolgáltat érvet, hogy a szukcesszív idő elsődlegesen a világlélekben lép föl, nem pedig a világmodellben fölötte helyet foglaló univerzális Lélekben. Vissza

159 III.7.12, 4142 és 5455; III.7.13, 4953. Vissza

160 Vö. C. Steel (1978), 116. o. Vissza



[Cikk eleje | Irodalom | Summary | Jegyzetek | Bezárás ]