SPINOZA-TANULMÁNYOK1

SZALAY JUDIT

[ Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás ]

 

Spinoza gondolkodói nagysága — Santayana szavai szerint az évek múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik. Ez az állítás máig sem vesztette érvényét: a spinozai szövegek sokrétűsége, valamint a tulajdonságuk, hogy különféle — nem ritkán egymással inkompatibilis — teóriákkal is kapcsolatba hozhatók, — így egymástól gyökeresen eltérő megközelítéseket is eltűrnek, akkor is népszerűvé teszi szerzőjüket, ha korunk, amely — bár Spinoza társadalomelméletére például kellőképpen fogékony, hiszen a kontinuitás ebben az esetben nyilvánvaló —, a koraújkor racionalista metafizikáját talán kissé háttérbe szorítja. Éppen ezért jelen gyűjteményben szereplő tanulmányok többsége is valamiféle összevetésre vállalkozik: más szerzőkkel szembesíti a filozófust, illetve bizonyos spinozai megoldásokat más kontextusokba emel át.

Az egyes teóriáknak egymással illetve saját problémáinkkal való kapcsolatát azonban sokféleképpen láttathatjuk, hiszen — mint a kötet szerkesztője, Boros Gábor írja Spinoza-monográfiájában — nem vagyunk a múltbéli gondolat-alakzatok érdeknélküli szemlélői (Spinoza és a filozófiai etika problémája, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest 1997, 42. o.). Sajátos — karteziánus nézőpontból feltétlenül gyanús és leküzdendő — előítéletek vezetnek bennünket, ha egy-egy, az adott elmélethez asszociált elemet mondjuk puszta illusztrációként bontunk ki, vagy nagy teherbírású magyarázóelvet vezetünk le belőle, esetleg hatástörténeti összefüggéseket állapítunk meg. A kötet írásait olyan kísérleteknek tekinthetjük, amelyek a számunkra bizonyos szempontból már idegen filozófiai szövegek kezelésére egy-egy metodológiai lehetőséget igyekeznek kiaknázni — az "idegenséget" azonban nem föltétlenül Gadamer módjára kell értenünk, aki szerint immár "kudarcot vallott az a kísérletünk, hogy a mondottakat igaznak tekintsük" (H-G. Gadamer: Igazság és módszer, Gondolat Kiadó, Budapest 1984, 209. o.).

A módszer kérdése egy karteziánus gondolkodó esetében természetesen mindig alapvető. Boros Gábor írása éppen Descartes módszertani ideáljának spinozai továbbgondolását elemzi, melynek eredményeképpen a Tanulmány az értelem megjavításáról analitikus "bizonyítási elve" az Etika szintetikus fölépítésének adja át a helyét. Moldvay Tamás esszéje viszont az emberi tökéletesedésnek az amor Dei intellectualis-ra irányuló módszerét vizsgálja a rendszer egészével való összefüggésében. Egy, a későbbiekben tárgyalandó felosztás szerint mindkét tanulmány a (sajátos szempontú) "belső analízis" módszertani ideáljához közelít, mégpedig úgy, hogy az előbbi írás a karteziánus tradíción belül is elhelyezi az analitikus-szintetikus kettősség problémáját.

De nemcsak a Spinoza által alkalmazott illetve javasolt (tehát a rendszeren belüli) módszer vet föl kérdéseket. Spinoza azon szerzők közé tartozik, akik tanulmányozása kapcsán gyakorta fölmerül, hogy miért és milyen formában érdemes a filozófiatörténet egy-egy jelenségével foglalkozni, és számos kutató érzi relevánsnak a reflexiót a szerzőhöz fűződő viszonyra (gondoljunk csak a "kortársunk, Spinoza" frázisra, amellyel az újabb irodalomban könyv- vagy fejezetcímként nemegyszer találkozhattunk). Ilyesfajta módszertani megfontolások a kötet két helyén szerepelnek. Trencsényi Balázs a spinozai társadalomelmélet megközelítésének három lehetséges módját említi (E. Giancotti, A. Matheron és M. Walther alapján): a "teoretikus" megközelítés egyfajta "belső analízist" nyújt; a "historikus" a "valamely konkrét tradícióban való elhelyezést" jelent; az "összehasonlító" viszont a "modern társadalomelméletekkel" való viszonyt állapítja meg. A fölosztást a társadalomelméleten kívül is alkalmazva megpróbálhatnánk a kötetben szereplő írásokat ennek segítségével kategorizálni. Rögtön világossá válik azonban, hogy az analízis "belső" volta, a "valamely konkrét tradíció" és az "összehasonlítás" kifejezések egyaránt árnyalásra szorulnak. Mint már utaltunk rá, a "belső analízist" is különféle prekoncepciók irányítják. Egy-egy tradíció egységének megállapítása és határainak megvonása szinte minden esetben (sőt nyugodtan állíthatjuk, elvileg is) legalábbis problematikus. Az utóbbira Trencsényi Balázs tesz kísérletet a liberalizmus vonatkozásában, azzal az eredménnyel, hogy "maguk a problémák, a föltett kérdések azok, amik kontinuitássá szervezik a fent említett gondolatrendszereket" (ebben az esetben természetesen azzal a kérdéssel kell szembenéznünk, hogy mely problémákat tekinthetünk azonosnak illetve egymáshoz kapcsolódónak). Egy "modern társadalomelmélettel" való összehasonlításnál is fölmerülhet a kérdés, hogy a vizsgált nézetek valamilyen módon nem képezik-e mégis ugyanazon tradíció részét (ily módon a második és a harmadik kategória határa elmosódna). Ami pedig az "összehasonlítást" illeti, a "hasonlók" viszonya, mint már említettük, sokféleképpen kifejthető. Zilahy Péter írása, melynek alcíme: "Wittgenstein és Spinoza az örökkévalóság szemszögéből", mintha az Etika és a Tractatus Logico-Philosophicus közötti puszta hasonlósággal operálna. Az életrajzi párhuzamok, az etikák "racionális" jellege, értelem és akarat egysége és a két mű további hasonló tartalmi és stiláris jegyei — úgy tűnik — a további magyarázatot nem igénylő kongenialitás misztériumát láttatják az olvasóval. Losonczi Péter "Babits és Spinoza" című tanulmánya viszont — részben Babits explicit kijelentéseire, részben pedig szintén összehasonlító műelemzésekre alapozva — hatás- illetve recepciótörténeti állításokat tesz: Babits "mind interpretációjában, mind saját filozófiájában — mintegy tagadva őrzi meg Spinoza rendszerét", valamiféle egységet ugyan tételezve, ám a szigorú determinizmust elutasítva.

A legkényesebb, de egyben a legnagyobb nyereséggel kecsegtető föladat, hogy egy-egy megoldást a saját diskurzusunkba emeljük be, ismét akár illusztratív, akár magyarázó vagy egyéb célzattal. Ch. Norris például a posztmodern-ellenes propaganda alkalmas eszközét látta meg Spinozában: a sub specie aeternitatis perspektívát regulatív funkcióban meg kell tartani ahhoz, hogy értelmes kritikai diskurzust lehessen folytatni, amit a "consistency, logic, right reading" szempontjainak figyelmen kívül hagyása alapjaiban veszélyeztetne. A Trencsényi Balázs tanulmányában szereplő fölosztás mellett a kötet másik olyan helye, ahol a filozófiatörténeti vizsgálódások metodológiájának kérdései fölvetődnek, Takács Ádám írásának első bekezdése. Deleuze egyfajta "affektív" olvasatot ad, "amelyben már nem az a lényeges, milyen konkrét filozófiai problémák merülnek fel Spinoza olvasása kapcsán, hanem [...] az válik hangsúlyossá, hogy a spinozai szövegek milyen mértékben képesek közvetlenül befolyásolni, netán praktikus tanácsokkal ellátni olvasóikat" (23. o.).

Trencsényi Balázs írása sem annyira a föntebbi hermeneutikai értelemben közelít saját problémáink felől, hanem azt vizsgálja,"mennyiben ragadhatók meg egy előfutárban az utókor problémái, kaphatunk-e olyan dolgokra vonatkozó válaszokat tőle, amelyekre ő maga nem is kérdezett rá" (87. o.). A megértés tehát ismét mintegy alárendelődik a "hasznosítás" szempontjának. "Tudatában vagyok annak, hogy minden effajta összevetés ahistorikus" — mentegetőzik a szerző, pedig nyilvánvalóan nem a dekontextualizálás legszélsőségesebb formájáról van szó. A tanulmány túlnyomóan angolszász irodalomra hivatkozik; ebben a metodológiai keretben azonban több is megengedett. Nemcsak arra van lehetőség, hogy egyes fogalmakat kissé nagyvonalúan kezeljünk és jelentésmezejüket utólagosan kitágítsuk annak érdekében, hogy kontextusukkal együtt kikopott válaszokat a saját problémáink szempontjából is relevánsnak tudjunk látni. Ennél radikálisabb megoldások is léteznek: különböző tradíciók egymáshoz idomított (és időnként reflektálatlanul azonosnak tekintett) problémáira adott válaszainak "versenyeztetése" is bevett eljárás. Bocsánatos bűn tehát, ha egy-egy problémát már saját csíráiba belelátunk.

A kötet szerzői 1994-ben másod- és harmadéves filozófia szakos hallgatók. A kötet inspirátora és a szerzői gárda mestere Boros Gábor. Az ő írásai egyrészt módszertanilag bizonyultak példaadónak: Moldvay Tamás esszéje, a Spinoza és a filozófiai etika problémája c. monográfiához hasonlóan, elsősorban etikai szempontú rekonstrukció, amelyben a módszertani megfontolások kiemelt helyet kapnak. De a kortárs problémákkal való konfrontációval kapcsolatban szintén erre a kötetre kell hivatkoznunk, ahol Boros a kartezianizmus egyfajta ideáltípusát R. M. Hare illetve a hermeneutika kritikájának veti alá. A legtöbb írás a filológiai megalapozottságra és dokumentáltságra való törekvésben, valamint a szövegtől idegen terminológia visszafogott használatában is Boros Gábor nyomdokain halad.

Példaértékű (és sajnálatosan ritka) az az alkotó műhelymunka is, amelynek eredményeképpen a tanulmánykötet létrejött. A Spinoza-tanulmányok ugyanakkor egy nagyobb vállalkozásba illeszkedik: évek óta folyik — és minden bizonnyal a jövőben is folytatódni fog — a szerző életművének módszeres rekonstrukciója és földolgozása. Az ehhez hasonló kollektív erőfeszítések hozzásegíthetnének ahhoz, hogy a megkerülhetetlen gondolkodóknál (akik közül többük életművének hozzáférhetővé tételére vannak próbálkozások) legalábbis elidőzzünk, s a kortárs filozófiák irányában való eltolódás, melyet az elmúlt években tapasztalhattunk, ne jelentsen filozófiatörténeti tájékozatlanságot.



JEGYZETEK

1 Boros Gábor (szerk.): Spinoza-tanulmányok, Áron Kiadó, Budapest 1994, 144 . o. Vissza

 

[ Cikk eleje | Jegyzetek ]