EGY MONOGRAFIKUS FILOZÓFIATÖRTÉNET ÚJABB KÖTETE1

SOMOS RÓBERT

[ Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás ]

 

A néhány éve nyugalomba vonult, de azóta is fáradhatatlan innsbrucki professzor, Wolfgang Röd vezetésével folyó, 12 kötetesre tervezett filozófiatörténeti kiadványsorozat újabb darabja jelent meg 1997 vége felé. A magyar olvasóközönség a Magyar Filozófiai Szemle hasábjain már találkozhatott a görög filozófiai tárgyú első három kötet ismertetésével. (Lásd Steiger Kornél: "Egy monografikus filozófiatörténet antikvitáskötetei", 1991. évf. 6. sz., 936-952. o.)A negyedik kötet rendelkezik néhány speciális sajátossággal az előzőkhöz képest. A Wolfgang Röd által írt és Démokritosig jutó első kötet, az Andreas Graeser készítette és a szofisztikával, Sókratésszal, a szókratikusokkal, Platónnal és Arisozó második kötet, s Malte Hossenfelder a hellenisztikus filozófiát tárgyaló munkájában közös, hogy a görög filozófiatörténetnek egy többé-kevésbé egységes vonulatát tárgyalják, melynek kronológiai határait néhány száz év választja el egymástól. Wolfgang Gombocz munkája ezzel szemben tizenkét évszázad filozófiatörténetét dolgozza föl; a Kr. e. I. század közép-platónizmusától Canterbury-i Anselmusig. A nagyon átfogó, a bölcselet történetét madártávlatból szemlélő áttekintő filozófiatörténeti munkákon kívül csak az A. H. Armstrong szerkesztette The Cambridge History of Later Greek and Early Medieval Philosophy című, több kiváló tudós által csapatmunkában készített filozófiatörténeti könyv igyekszik egyetlen kötetben megírni az említett korszak bölcseletének történetét. E tény nagyjából mutatja, milyen nehéz dologra vállalkozik az, aki egyedül próbálja a kutatás mai színvonalán megírni az antik közép- és új-platónizmus, a patrisztika és a kora-skolasztika históriáját.

E három témakör nagyjából hármas, egy személyben ritkán meglévő kompetenciát igényel: először Platón és az antik platónizmus ismeretét a hozzá kapcsolódó peripatetikus, sztoikus anyagokkal, másodszor a patrisztikus teológia dogmatikai, misztikus-aszketikus tradíciójának szellemi birtoklását, harmadszor pedig a kora-skolasztika, mindenekelőtt Anselmus ismeretét. Wolfgang Gombocz, teológiai stúdiumainak eredményeképpen, otthonos a keresztény dogmatika és irodalom vizsgálata terén, munkásságát Anselmus-kutatásaival alapozta meg, az utóbbi évtizedekben pedig több közép-platonizmus-tárgyú tanulmányt jelentetett meg — a hármas kompetenciaigénynek eleget tesz tehát.

A könyv négy fő egységre tagolódik. Az első, bevezető rész a (xenokratési eredetű) etika—természetfilozófia—logika sorrendű szisztematizálás alapján, visszatekintve a középső- és új-akadémia szkeptikus tradíciójára, Aszkaloni Antiochos munkásságában jelöli meg a platónizmus dogmatikus fordulatát. Ezt a szakirodalomban elfogadottnak számító megközelítést W. Theiler képviseli a legmarkánsabban — láthatóan az ő fölfogását osztja Gombocz, s használja a theileri "vorneuplatonische" kifejezést is (26.o.) — jóllehet J.Barnes újabban erős érvekkel vitatta Antiochos ilyen kiemelt jelentőségét a későbbi platónista iskolafilozófia fejlődése szempontjából.(Vö."Antiochus of Ascalon" in Philosophia Togata, ed. by M. Griffin — J. Barnes, Oxford 1989, 51-96. o.) Ezután Gombocz az új-pythagoreus Alexandriai Eudóros és a zsidó Alexandriai Philón munkásságát tárgyalja azzal az újnak számító megközelítéssel, miszerint Philón teológiájára Eudóros erősen hatott. A hasonlóság mindenekelőtt az "Egy fölötti" Egy ill. Isten transzcendenciájának hangsúlyozását jelenti. Plauzibilis föltevés a nagyjából azonos helyen, egy időben élt filozófusok között kapcsolatot föltételezni, bár az sem kizárt, hogy Philónnál az isteni transzcendencia végletes, időnként benső ellentmondásokat is eredményező kiemelése rétorikai vagy vallási természetű okokkal, s nem direkt filozófiai hatással magyarázható.

A "Platónizmus" alcímet viselő második fejezet bő 160 oldalt szentel Plutarchos, Alkinoos, Albinos, Apuleius, Attikos, Numénios, Plótinos, Porphyrios, Jamblichos, a proklosi athéni iskola és az alexandriai iskola filozófiájának. Talán arányaiban túlméretezett az Alkinoosról szóló pont a maga 22 oldalával és az Apuleius-fejezet 23 oldala, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Porphyriosra és Jamblikhosra összesen is csak 13 oldal jut. Mindenképpen nagy erénye azonban Gombocz munkájának az, hogy részletesen kommentálja az alkinoosi Didaskalikost, melynek nincs német fordítása, s amely a II. századi források közül a legfontosabb a platónizmus szempontjából. Így elkerüli azon megközelítés buktatóit - melyeket az Armstrong-szerkesztette The Cambridge History of Later Greek and Early Medieval Philosophy Ph. Merlan által írt része nem tudott - mi szerint a közép-platónizmust csak Plótinos felől értelmezhetjük. Gombocz — Giusta és Whittaker nyomán — nagyon határozottan megkülönbözteti egymástól Alkinoost és Albinost. Ebben a tekintetben azonban továbbra sem árt az óvatosság: O. Nüsser Albinos-kommentárja új érveket hoz föl a szerzők azonosítása mellett. Lásd Albins Prolog und die Dialogtheorie des Platonismus, Stuttgart 1991.)

Gombocz, szerencsés módon, a tárgyalásmód szerkezetében is képes alkalmazkodni a vizsgált filozófusok tanításához. Plótinos kapcsán az érzéki világból és a benső énből kiindulva mutatja be a rendszert, éppen azért, mert maga Plótinos is így tesz, s nem a sematikus, de egyszerűbben kivitelezhető megoldást választja, amely az "Egy" fogalmától halad lefelé. Ezzel szemben Proklosnál valóban jogosult egy deduktív formát követni, hisz ő is így adja elő mondandóját.

A harmadik rész a patrisztikával foglalkozik. Itt kiemelt hely jut (joggal) Augustinusnak és Pseudo-Dionysios Areopagitának, hiszen előbbi a nyugati, utóbbi a keleti kereszténység meghatározó alakja. A szerző itt már nem az etika — természetfilozófia-logika fölosztás szerint halad — bár ez talán megoldható lett volna, s esetleg az ismeretelméletet is magábafoglaló logika első helyen való tárgyalása pontosabban megvilágíthatta volna a hit és tudás viszonyára vonatkozó kérdéseket is, ezáltal pedig a filozófiatörténeti és teológiatörténeti megközelítések különbözőségeinek problematikáját. Mindenesetre az Augustinus-fejezetre is áll az, amit az imént Plótinos és Proklos kapcsán mondtunk; az ágostoni egységes látásmód, a teológiai vonatkozású és történetileg változó problematikák, s nem az iskolai filozófiák rendje szerint kell tagolni a fejezetet Gombocz szerint. A patrisztikáról szóló rész szerkezetét, elrendezését és tartalmát tekintve konzervatívabb az előző fejezetnél, föltűnő talán csak az, hogy a kappadókiai atyák kapcsán Makrinának, Nyssai Szent Gergely és Nagy Szent Basileios nővérének tulajdonítja azokat a tanításokat, amelyek Gergelynek "A lélekről és a feltámadásról" szóló dialógusában Makrina szájából elhangzanak.

A negyedik fejezet "A skolasztika kezdetei" címet viseli. Bevezető alfejezete az antik és későantik logika koraközépkori recepciójáról szól, mely szerencsésen kiegészíti a túl rövid Porphyrios-fejezetet is. Különösen Boethius és a későbbi, a laikus olvasó számára szinte egyáltalán nem ismert logikai irodalom alapos földolgozása üdvözlendő ezen a téren, mert az általános filozófiatörténetek ezt olykor elhanyagolják. A záró Anselmus-fejezetben a szerző az egyik kedvenc filozófusával foglalkozhat, s az anselmusi istenbizonyítás elemző ismertetése után még egy "Az ontológiai istenbizonyíték ma" című kitekintést is ad, amely az érvek formalizált analízisét kínálja.

A 412 oldalas, sűrűn szedett főszöveget 74 oldalas jegyzetapparátus kíséri. Megadja a szövegkiadásokat, fordításokat és a legfontosabb szakirodalmat. Ez az anyag nemcsak általános áttekintést nyújt, de eligazít a részletkérdésekben is, alkalmas rá, hogy kutatási kiindulópont legyen az olvasó számára. Legföljebb a francia nyelvű szakirodalom (jelentőségéhez képest) alulreprezentálása válthat ki bírálatot. A jegyzetapparátust 3 oldalas bibliográfia követi, mely további bibliográfiákhoz, bevezető tankönyvekhez vagy átfogó filozófiatörténeti munkákhoz utalja az olvasót. Igen szerencsésnek tarthatjuk, hogy mindezt kronológiai tábla, név- és tárgyszóregiszter zárja, mely eligazít akkor is, ha csupán egy-egy filozófiai terminus jelentésére, használatára kiváncsi éppen az olvasó. E terminusok legtöbbször görög ill. latin kifejezések, az előbbiekre Gombocz a német átírást használja a kötet egészében.

E kétségtelenül óriási munkát igénylő könyv legnagyobb erényének alighanem azt tarthatjuk, hogy a szerző nem egyetlen tárgyalási sémát erőltet végig, hanem előadásmódjában is érvényesíti a vizsgált gondolkodó saját karakterét. Így nem válik unalmassá a kötet, bár a nyilvánvalóan terjedelmi korlátokra is visszavezethető igen tömör fogalmazásmód és határozott vonalú gondolatvezetés természetesen nem teszi könnyű olvasmánnyá.



JEGYZETEK

1 Wolfgang L. Gombocz: Die Philosophie der ausgehenden Antike und des frühen Mittelalters (Geschichte der Philosophie, hg. v. Wolfgang Röd, Band IV. Beck, München 1997, 513 oldal.Vissza

 

[ Cikk eleje | Jegyzetek ]