"RATIO" ÉS "ELOCUTIO" HOBBES FILOZÓFIÁJÁBAN1

NAGY JÓZSEF

[ Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás ]

 

Q. Skinner 1996-ban kiadott monumentális munkájában, amelyben Hobbes munkásságát a humanista tradíció lehetséges hatásainak szempontjából elemzi, a jelek szerint ismét sikerrel alkalmazta a hermeneutikai és az analitikus módszerek egyfajta fúzióját, az ún. lingvisztikai kontextualizmust. (Bár e kifejezést, mint maga Skinner is rámutat, adekvát módon szabad csak használni, 7. o., 38. j.) Az említett elemzési módszer által Skinner már a korábbiakban is jelentős interpretációs teljesítményt tudott fölmutatni Machiavelli életművének és általában a modern politikai filozófia fogalomapparátusa és érvelési struktúrája kialakulásának vonatkozásában. (Konkrétan a következő művekre utaltunk: Machiavelli, Oxford UP 1981; Machiavelli and Republicanism (kompendium), CUP 1990; valamint The Foundations of Modern Political Thought I-II., CUP 1978.)

Hobbes-elemzésének megírásakor, maga Skinner magyarázata szerint, a kitűzött cél az volt, hogy mint írja, "Bevezetés"-ében, "el lehessen helyezni Hobbesnak a társadalomtudományi (civil science) elméletét és gyakorlatát abban a szellemi kontextusban, amelyben az kialakult. Kevésbé érdekel — magyarázza Skinner — Hobbes mint valamiféle filozófiai rendszer megalkotója, inkább az a szerepe érdekes számomra, mely révén a reneszánsz kultúrában lezajlott, a moráldiszciplínákra (moral sciences) vonatkozó vitákhoz jelentős kontribúciót volt képes nyújtani. Hobbes-t hagyományosan úgy ábrázolták, mint valamiféle magányos tekintélyt, »előzmények és következmények nélküli« gondolkodót. Az utóbbi időben ellenben egyre nagyobb hajlandóság mutatkozott arra, hogy megkérdőjelezzék ezt a föltevést, és hogy inkább megpróbálják saját korszakával összekötni filozófiáját." (6-7. o.)

Jelezve saját elemzési módszerének egyik lényeges háttér-apparátusát, nevezetesen az Austin- és Searle-féle beszédaktus, elméletnek a politikai-filozófiai szövegek vonatkozásában történő alkalmazási kísérletét, Skinner további magyarázatában azt is kiemeli, hogy "érvelésemet/elemzésemet (argument) úgy lehetne meghatározni, hogy kitüntetett szerepet nyilvánítok (to exemplify) egy, a történelmi szövegek tanulmányozására és értelmezésére vonatkozó, bizonyos megközelítésnek. Módszerem lényege abban áll, hogy az említett történelmi szövegeket olyan kontextusokba helyezem, amelyeknek a vizsgálata lehetővé teszi számunkra, hogy végre beazonosíthassuk azt, amit e szövegek szerzői, azok megírása által, cselekedtek". Ehhez persze Skinner-nek, mint rámutat, fönn kell tartania a nyelv két markánsan elhatárolható dimenziójának általa tételezett szigorú megkülönböztetését. "Az egyiket hagyományosan úgy írták le, mint a jelentés dimenzióját, vagyis mint a jelentés és referencia kutatását, amelyek állítólagosan a szavakhoz és a mondatokhoz kapcsolódnak. A másikat leginkább adekvát módon úgy írták le, mint a nyelvi cselekvés dimenzióját, vagyis azon dolgok skálájának a tanulmányozását, amelyeket a beszélők képesek tenni a szavak és a mondatok általuk történő használatában és használata által. A hagyományos hermeneutika általában, és gyakran kizárólagosan, e két dimenzió közül az elsőre koncentrált — mutat rá Skinner —; én sokkal inkább a másodikra koncentrálok. Megpróbálom komolyan venni annak a ténynek az implikációit, amelyet Wittgenstein úgy ír le a Philosophical Investigationsben, hogy »A szavak egyben cselekvések/tények is« (»Words are also deeds«)". (7-8. o.)

Általánosságban tehát elmondható, hogy Skinner ebben a művében is az adott kor (amely jelen esetben a XVII. sz.) politikai nyelvezetének alapelemeit akarja a lehető legpontosabban beazonosítani. Mindehhez óriási filológiai apparátust mozgósít, melynek folyamán érdekes, eddig kevésbé ismert információkat is nyújt az angol humanizmus mindenekelőtt irodalmi és filozófiai vetületeiről, továbbá a spanyol és az itáliai humanizmus angliai hatástörténetéről. Már a "Bevezetés" elején kiemeli Skinner, hogy Hobbes életműve egészének a racionalista filozófiai irányzatokhoz való besorolását óvatosan kell végrehajtani, hiszen korai műveiben a reneszánsz humanizmus erőteljes hatását lehet azonosítani. A humanizmus útjáról Hobbes tulajdonképpen akkor tért le, amikor a scientia civilis problémája felé fordította figyelmét. Mint Skinner megyarázza, Hobbes "egyik célkitűzése a The Elementsben és a De Civeben az volt, hogy érvénytelenítse és helyettesítse az értelem és a retorika, egyben a tudomány és az ékesszólás egyesítésére vonatkozó reneszánsz eszmét. Ezen ambíciója különösen a The Elementsben világos, amelyben Hobbes saját politikai érveit filozófiájának általános fölvázolásával vezeti be. Álláspontjának megfelelően, ameddig a tapasztalat alapján megfogalmazott premisszák szerint gondolkodunk, nem pusztán csak tudományos igazságokhoz jutunk el, hanem ahhoz is, hogy megtanítsuk és ki is alakítsuk másokban pontosan ugyanazoka a tudásformákat/elméleteket (conceptions), amelyeket mi birtoklunk. Ezzel tehát (Hobbes) tagadja, hogy szükséges lenne a meggyőzés művészetét alkalmazni az említett eredmények eléréséhez. Hangsúlyozza, hogy a meggyőzést kategorikusan meg kell különböztetni a tanítástól, s hogy a meggyőzés mesterfogásainak egyáltalán nem lehet legitim szerepe a tanítás folyamatában". (3. o.)

A monográfiában kifejtett elemzés folyamán Skinner a továbbiakban rávilágít arra is, hogy életművének későbbi stádiumában (kiváltképpen a Leviatánban) Hobbes újraértékelte és végeredményben nélkülözhetetlennek ítélte a retorikai meggyőzés szerepét a tudás átadásának vonatkozásában.

Munkájának első részében Skinner a klasszikus retorika angliai hatástörténetét elemzi, természetesen Hobbes szellemi fejlődését — mint vezérfonalat — követve nyomon. Az angol humanista nevelési hagyomány, természetesen — mint ahogy az Elyot The Governor című művének első része alapján is nyilvánvaló — a római studia humanitatis újraélesztési szándékán alapult. A humanista műveltségű embernek mint propedeutikát mindenekelőtt a görög és a latin nyelvtant kellett elsajátítania, ami nélkülözhetetlen volt a szabad tudományok elsajátításához. Azt követően került sor a költészet tanulmányozására, mindenekelőtt a Homéroséra, majd a római költők műveinek a vizsgálatára. A humanista nevelési ideál alapján tizennégy éves korban a fiatal úriember készen állt a dialektika és a retorika elsajátítására, azt követően pedig már képes volt befogadni a kozmográfiát és, Livius, Caesar, Sallustius és Tacitus művein keresztül, a történelmet. Tizenhét éves korától kezdve végre a morál-filozófiára összpontosíthatott, mindenekelőtt Aristotelés Etikája, Cicero De officiise és Platón művei alapján. (21-22. o.) Tehát a Tudor-féle humanista műveltség öt alkotóelemét, vagyis, mint Skinner magyarázza, a grammatikát, a retorikát, a költészetet, a történelmet és a morálfilozófiát nyilvánvalóan Hobbes is alaposan elsajátította. (23. o.)

J. L. Vives is rámutatott De traendis disciplinis című munkájában, emeli ki Skinner, hogy "bármiféle tudásra is teszünk szert, azt teljes mértékben másoknak köszönhetjük. Amennyiben szándékunk az, hogy fejlesszük a humán tudományokra vonatkozó tudásunkat, azokra a művekre kell koncentrálnunk, amelyekben azt a bölcsességet kifejtett formában leljük meg, különösen az antikvitás legkiemelkedőbb és fönnmaradt munkáiban". (24. o.; kiemelés nem az eredetiben)

Skinner elemzi W. Kempe: Education of Children in Learning című művének vezérfonalát is, amely szerint Ciceró leveleinek J. Sturm-féle kiadásán túlmenően kiváltképpen Ovidiust, Vergiliust, Horatiust mint költőket, Caesart mint történetírót és Cicerót mint morál-filozófust kell a nevelés során előtérbe helyezni. (26-27. o.) Ezt követően több bekezdés terjedelmében vizsgálja Skinner a kezdetben Cicerónak nyilvánított Ad Herennium című munka kiemelkedő szerepét a humanista nevelés-eszményben. (32-34. o.)

Skinner további elemzése szerint "a római rétorok egytől-egyik hangsúlyozták az egyszerűséget (plainness), mint az igaz elocutio nélkülözhetetlen elemét". (48. o.) Ugyanilyen fontos természetesen az ornatus szerepe is a retorikában: Quintilianus szerint "az ornatus és az ornamenta mesteri szinten történő művelését (mastery) mint a rétor képzettségének csúcspontját (climax) kell felfogni". (48. o.)

A sorra következő alfejezetben, melyben a Tudor-kori retoriát elemzi, Skinner rámutat, hogy a Hobbes iskoláséveit megelőző évtizedekben az angol neveléselmélet-írók figyelme jelentős mértékben irányult az ars rhetoricára, kiváltképpen olyan modern latin szerzők műveire, mint Mancinelli, Mosellanus és Melanchthon. Később a pedagógiaelmélet-írók megpróbáltak szélesebb közönség számára is könnyen érthető műveket kidolgozni. (51. o.)

Munkájának második fejezetében Skinner az eloquentia politikai vonatkozásait elemzi, természetesen a vir civilis eszményének összefüggésében. Nevezett eszménynek a római tradícióban egyik központi jelentőségű tétele volt a politikai közösségi életben való aktív részvétel (negotium) szükségessége és, ellenben, az otium (hétköznapi-közösségi problémáktól való elszakadás) kiiktatása. Nyilvánvalóan a vita activáról nyilatkozik e szöveghelyen Skinner. (67-70. o.) A Tudor-korszak Angliájában az imént fölvázolt eszmény különösen nagy hangsúllyal jelenik meg Sir J. Cheke és Sir T. Smith cambridge-i professzorok tanítványainak, R. Aschan- és T. Wilson-nak az életművében. (73. o.) Az ő munkásságukban a helyes politikai kormányzati elvek kidolgozása szempontjából képezett alapot a vir civilis római eszménye, mindenekelőtt Cicero De officiis című művére támaszkodva. (73-74. o.)

A vir civilis, mint Skinner rámutat, a római hagyomány alapján a ratio és a sapientia embere kellett hogy legyen. (83. o.) Elemzésének egy helyén Skinner igen világosan fejti ki számunkra az ars rhetorica és a vir civilis szoros összefüggésének lényegét. "Amennyiben a vir civilis specifikus kötelezettségeire reflektálunk, azt láthatjuk, hogy ezek a (római- ill. angol-humanista) szerzők" egy rendkívül szoros "összefüggés vonatkozásában érvelnek, mely összefüggés a retorika mestersége és az adekvát állampolgári viselkedésre való képesség között áll fenn. Az állampolgár fő kötelessége — írja Skinner — az igazságosság védelme a bíróságokon, továbbá az, hogy becsületes és hasznos tanácsokkal szolgáljon a hivatalos fórumokon (assemblies)". Ugyanakkor az igazságosság védelme a bíróságokon — teszi hozzá Skinner — egyben a retorikai érvelés kétféle módja közül az egyiknek a gyakorlását is jelenti: a genus iudiciale-ét. És úgy szolgálni tanácsokkal, hogy az egyben azt is bizonyítsa, hogy a cselekvések bizonyos adott menete egyaránt becsületes és hasznos, az annyi, mint a retorika másik fő nemének, a genus deliberativumnak a gyakorlása. Ami tehát itt mindebből kirajzolódik, az az — magyarázza Skinner —, hogy "a jó polgár legfontosabb tevékenységei lényegileg retorikai jellegűek; az olyan vir civilis, aki az ő saját kötelességeinek teljesítésén fáradozik, egyben úgy fog eljárni, mint a retorika művészetének gyakorlója". (87. o.; kiemelések nem az eredetiben) Skinner utal Quintilianus Institutio Oratoriajának azon tézisére is, amely szerint a jó szónok olyannyira azonosítható a jó polgárral, hogy az árulóról ill. egy bűnözőről még csak föl sem tételezhetjük, hogy az a szónoklás művészetének mestere volna. (88. o.) Skinner e magyarázataiban Gadamer-nek az Igazság és módserben kifejtett egyes téziseivel nyilvánvalóan igen rokon fölfogást vall, és ez különleges érdekességet jelent egy alapvetően analitikus szerző elemzésében.

Munkájának negyedik fejezetében egy rendkívül fontos és érdekes problémáról, az "újraleírás"-ról (redescription) nyilatkozik Skinner. Az alaphivatkozások a Skinner által fölidézett angol humanisták részéről itt is mindenekelőtt Ciceró és Quintilianus, akiknek retorika-elméleti műveiben különösen fontos helyt foglal el az ornatus, mint emocionális hatásokat kiváltó tényező szerepe. (138-139. o.) Az "újraleírás" vonatkozásában Skinner érdekes példákat hoz föl két angol humanistától, R. Sherrytől és T. Wilsontól, akik — pl. az amplificatio vonatkozásában — igen szorosan követték Quinitilianus ill. Aristotelés egyes téziseit. (148. o.) Castiglione Cortegianojának T. Hoby-féle fordítása is jelentősen befolyásolta az angol humanizmusban kifejtett retorikai tézisek megfogalmazását. Ezen túlmenően Skinner kiemeli az angol humanisták részéről történő, Ovidiusra való hivatkozás jelentőségét is. (157. o.)

Miután fölidézett néhány, Cavendish által is alkalmazott retorikai elemet, Skinner szóba hozza Machiavelli jelentőségét is a politikai retorika, ezen belül az "újraleírás" vonatkozásában. A fejedelemben Machiavelli hangsúlyozza, hogy az uralkodónak kerülnie kell annak lehetőségét, hogy kegyetlen ember hírében álljon (bár vannak esetek, mint az Skinner Machiavelli-elemzéseiből világosan kiderül, amikor jobb, a hatalom megszerzésének ill. megtartásának függvényében, ha az alattvalók félnek az uralkodótól). Az "újraleírás" kérdése Skinner magyarázata szerint úgy kapcsolódik ide, hogy annak eldöntése: mi számít könyörületes és erényes cselekedetnek ill. kegyetlen cselekedetnek, az utólagos morális interpretáció eredménye. (171. o.) Mint Skinner rámutat, a morális "újraleírás" a XVI. sz. vége felé fokozatosan egyre kevésbé vált elfogadottá a filozófusok körében, míg irodalmi és költői szinten megoldatlan problémaként maradt fönn. Hobbes többek között erre a problematikára is reagált, emeli ki Skinner, amikor a társadalmi élet tudományát próbálta kidolgozni. (179-180. o.)

Az elemzés ötödik fejezetében Skinner a képzelet erő retorikában betöltött szerepét elemzi, továbbra is a római tradícióban (ez esetben Quintilianus életművében) megfogalmazott tézisek angliai-humanista hatástörténetének függvényében. Fontosak a "Képzeleterő mérséklése az ítélőerő által" ("Tempering imagination with judgement") című fejezetben kifejtett ill. rekonstruált aristotelési, cicerói és quintilianusi tézisek, melyek lényege az, hogy el kell kerülni annak a veszélyét, hogy a figurák és toposzok retorikai használata, mintsem hogy elősegítené, inkább akadályozza a hallgatóság számára a rétor mondanivalójának megértését. E veszély elkerülését az ítélőerő korlátozó erejével lehet elérni. (188-189. o.)

A mű második része, mint a cím is megjelöli, Hobbes életműve és a táradalomtudomány eszméjének összefüggését boncolgatja. Ebben a részben Skinner végigköveti többek között Hobbes humanista korszakát, ami, mint Skinner rámutat, az eddigi Hobbes-biográfiákban nem volt eléggé alapos elemzés tárgya. (Kivételt képeznek e tekintetben Strauss és Reik; a problémával foglalkoznak még Johnston, Tuck és Schulsmann. Vö. i.m., 215-217. o.) Hobbes 1608-tól, különböző időszakokban, házitanítóként dolgozott Cavendish bárónál: fiát, ifj. W. Cavendish-t kellett tanítania és, mint Skinner kiemeli, nyilvánvalóan a studia humanitatis három propedeutikai diszciplínáját tanította: a grammatikát, a retorikát és a politikát. Ezekhez jött még a logika, az aritmetika és a földrajz is. Az 1608 és 1628 közti időszakban kifejtett szolgálati tevékenysége folyamán, mutat rá Skinner, Hobbes egyre hangsúlyozottabban vált Cavendish személyi titkárává. (221-222. o.)

Második szolgálati időszakában, 1630-tól, Hobbes — öndefiníciója szerint — már nem Cavendish személyi titkára, de így is tanácsadója és ügynöke maradt, egészen 1637-ig. Mindez a politikai tapasztalat szempontjából lényeges, akárcsak Machiavelli esetében is. Azt követően, azon közismert politikai események következtében, melyeket Skinner részletesen és hatalmas filológiai apparátus mozgósításával rekonstruál, Hobbes részben száműzetésben volt Franciaországban, részben utazott, többek között Itáliába is, ahol valószínűleg személyesen találkozott azzal a Galileivel, akinek életműve nagy hatást gyakorolt Hobbes filozófiai módszerére is. Kapcsolatban volt Descartes-tal, Gassendival és Mersenne-nel. A Leviatánt, mint az közismert, 1651-ben fejezte be Franciaországban.

Persze Skinner nem annyira az említett és közismert életrajzi adatok ismertetésére futtatja ki elemzését, hanem a humanista műveltség Hobbes életművében betöltött szerepének részletes elemzésére. Külön alfejezetben taglalja Hobbes humanista műveltségét. Skinner elemzése azt sugallja, hogy a De Cive és a The Elements of Law alapvetően humanista-retorikai műveltséggel is rendelkező szerző gondolkodását tükrözik. (230-244. o.)

A monográfia hetedik fejezete címében is egy igen fontos fordulatot jelez Hobbes életművében: "Hobbes' rejection of eloquence", vagyis az ékesszólás Hobbes részéről történő visszautasítását. Ez a fordulat az 1630-as években ment végbe, részben Euklidés Elemek című műve Hobbes részéről történő olvasásának hatására, részben W. Warner (bizonyos R. Payne közvetítésén keresztül Hobbes által megismert) fénytörés (refraction)-tanulmányának hatására. (250-251. o.)

Hobbes 1634-35 táján találkozott Mersenne-nel és sokat átvett Mersenne fizikai "mozgás"-fogalmából. Aubrey (Hobbes első életrajzírója) részletesen ír arról a találkozásról, ami Hobbes és Galilei között jött állítólagosan létre Firenzében (a párizsi tartózkodást követően). Érdekes módon maga Hobbes nem ír saját életrajzi költeményében (Vita) ilyesféle találkozóról, de White De Mundo című művéhez írt kritikájában Hobbes Galileit a valaha élt legnagyobb filozófusként tartja számon. (253-254. o.)

Hobbes 1636 októberében tért vissza Angliába, ahol súlyos lelki válságon esett át. Devonshire báró udvarában való tartózkodása folyamán, mint ahogy az a Vita című költeményből is kiderül, jut arra a következtetésre, hogy a filozófia genusa három részből áll, melyek a következők: Corpus, Homo és Civis, avagy test, ember és polgár. (255. o.) Skinner azért vonultatta föl az eddigiekben ismertetett és más filológiai evidenciákat, hogy azokat a föltételezhető okokat ismertesse, amelyek Hobbes-ot arra késztették hogy elforduljon a studia humanitatistól és az ékesszólás diszcíplinájától. A The Elementsben és a De Civeben Hobbes módszeresen zúzta szét az ékesszólás alapelemeit, vagyis az "inventio"-t és az "elocutio"-t; Skinner részletesen magyarázza e módszeres destrukció folyamatát. (257-284. o.)

Kiemelkedően fontos az a rekonstrukció is, amit Skinner a humanista vir civilis Hobbes-féle kritizálásának vonatkozásában hajt végre. Hobbes első lépése az új társadalomtudomány kidolgozásában tehát az volt, hogy de(kon)struálta a humanista (tehát a vir civilisen alapuló) társadalomtudomány alapjait. Mint írja Skinner, "Hobbes azzal indítja kritikáját, hogy emlékezteti olvasóit, a De Civeben explicitebb formában, azokra a nézetekre, amelyeket általában a szónokok fejtettek ki a vir civilis eszményéről. Arra mutat rá mindenekelőtt — magyarázza Skinner —, hogy a retorikára és az ennek politikai implikációira vonatkozó kérdések sokkal nyilvánvalóbban vetődnek föl a demokratikus közösségek esetében. Az ilyen közösségek meghatározó jellemzője az, hogy mindenkinek van valamilyen szerepe a nyilvános döntésekben (deliberations), melynek következtében mindenkinek szüksége van arra, hogy abban a stílusban fejtsen ki beszédeket, melyet a szónokok genus deliberaticumként ismernek. De bárki, aki arra áhítozik, hogy a szónokok tanácsait hivatalosan elfogadják egy népi gyűlés által, nem csak azt fogja szükségesnek tartani, hogy bölcsességgel és scientiával, hanem azt is, hogy hatásos eloquentiával beszéljen. Ez azért van, mert nekik nem pusztán arra lesz szükségük, hogy fölsorakoztassák érveiket a cselekedetek bizonyos irányú menetének preferálása vonatkozásában, hanem ugyanakkor arra is (és itt hívja segítségül Hobbes az ars rhetorica terminológiáját), hogy »magukkal ragadják« hallgatóságukat (»hold them forth« to their audience) a megfelelő hangsúlyozásokkal (emphasis)". (285. o.) Skinner magyarázata szerint Hobbes azért veti föl újra ezeket az érveket, hogy világossá tegye: milyen álláspontot akar megcáfolni. Hobbes igazat ad Sallustiusnak, aki szerint a retorika gyakorlata a közjó fölforgatásával kapcsolódik össze, és ezt a sallustiusi érvet a The Elements 8. fejezetének II. részében fejleszti tovább. (288. o.)

Hobbes retorika-ellenes érvelése azon nézetében csúcsosodik ki, amelyben az állampolgárnak és az ezzel kapcsolatos kötelességeknek olyan fogalmait alkotja meg, amelyek, mint Skinner kiemeli, homlokegyenest ellentétesek a vir civilis eszményével. Ti. a humanisták "vita activa"-t a privát semmittevéssel állították szemben (mint már láttuk, Vives is a negotiumot preferálta az otium helyett). Ettől teljesen eltérő módon Hobbes szerint, mutat rá hangsúlyozottan Skinner, "az állampolgárság legfontosabb kötelességei a privát szférában érvényesülnek, nem a publikus szférában". (291. o.; kiemelés nem az eredetiben)

Skinner művének következő, 8. fejezetében, melyben Hobbes politikai tudományát elemzi, az első alfejezetben az eloquentiának a tudománnyal való Hobbes-féle helyettesítése a vizsgálat tárgya. A The Elements II. fejezetében találjuk Hobbes egyik híres tézisét, amely szerint "az egyetlen és kizárólagos őt, mely a scientiához vezet, a definíciókból kiindulva járható végig". Ez a tézis további kidolgozás tárgya lesz a XVIII. fejezetben, ahol egy jellegzetes passzus szerint "ameddig emlékezetünkben tartjuk azokat a dolgokat, amelyeket lopásnak nevezünk, továbbá azokat a dolgokat is, amelyeket bűncselekménynek nevezünk, addig képesek leszünk magukból a szavakból megérteni, hogy (egy adott esetben) igaz-e vagy hamis az »A lopás bűncselekmény« állítás". Skinner rekonstrukciója szerint ez azért van így, mert, Hobbes leírásában, "az igazság ugyanaz mint egy igaz állítás, és egy állítás akkor igaz, amikor a rákövetkező név, amit a logikusok predikátumnak hívnak, benne foglaltatik annak a megelőző névnek a referencia-hatókörébe, amely megelőző nevet a logikusok szubjektumnak neveznek". (295-296. o.) Ugyanebben a fejezetben Hobbes egyik summázata szerint a ratiocinatio annyi, mint "egyfajta módja annak, hogy következményeket vezessünk le egy tapasztalatunkon alapuló kiindulópontból". (296. o.)

Az "igazságosság" fogalmának Hobbes részéről történő tudományos elemzését Skinner külön alfejezetben rekonstruálja. A cselekvésekre vonatkozó igazságosság és igazságtalanság Hobbes-féle elemzése, mint Skinner rámutat, a De Civeben azon (a The Elementsben alkalmazott) módszer szerint történik, amely lehetővé tette annak a fölfedezését, hogy "milyen alapon vannak a dolgok közmegegyezés alapján (valahogy) megnevezve". Más szavakban kifejezve Hobbes "az emberi cselekvésekre vonatkoztatott just és unjust terminusok etimológiájának és hétköznapi használatának kutatását folytatja — magyarázza Skinner —. Annak kiemelésével kezdi, hogy amikor az emberek elutasítják azt, hogy egy adott cselekvés igazságos — vagyis amikor azt állítják, hogy az a cselekvés iniusta (...)—, akkor ők lényegében azt mondják, hogy az a cselekvés kereszteződik egy adott iusszal vagy joggal, és hogy éppen ezért az iniuria avagy a jogi értelemben vett igazságtalanság egy esetével van dolgunk". (310. o.)

További elemzéseket követően a mű 9. fejezete újabb váratlan fordulatot taglal, mint már a fejezet címe is utal rá: "Az eloquentia újraértékelése Hobbes részéről." "A tudomány kutatásának folytatása" című alfejezetben Skinner centrális jelentőségű magyarázatot fogalmaz meg. Mint írja, a tény, hogy Hobbes a Leviatánban újraértékelte saját társadalomtudomány-fölfogását, azzal függ össze, hogy — különböző politikai fejlemények nyomán — egy idő után teljesen másképpen látta a társadalomtudomány

általános jellegét. "Mind a The Elements, mind a De Cive arra a meggyőződésre épült, hogy bármiféle hiteles politikai tudománynak kötelessége arra törekedni, hogy a retorikai művészettel összefüggő tisztán meggyőző technikákon túlhaladjon, ill. hogy azoklat elutasítsa. Ezzel szemben a Leviatánban ahhoz a hangsúlyozottan humanista fölfogáshoz tér vissza, amely szerint amennyiben az értelem igazságait széles körben kell, hogy elhigyjék, akkor a tudomány módszereit ki kell egészíteni és meg is kell erősíteni a vis által, vagyis az eloquentia mozgósító erejével". (334. o.) Rögtön hozzáteszi ehhez Skinner, hogy mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Leviatán retorikai, mintsem tudományos mű lenne. Ellenben arról van szó, hogy Hobbes a Leviatán megírásakor már másképpen látja a ratio és oratio közti viszonyt, azzal együtt, hogy a The Elements és a De Cive téziseit továbbra is érvényesnek tekintette. A retorika funkciójának újraértékelését Hobbes a Leviatán átdolgozott és latin nyelvű második (1668-as) kiadásában is föntartotta. (334. o.)

A sorra következő alfejezetben Skinner arról ír, mint a cím is jelzi ("The indispensability of eloquence"), hogy Hobbes "kétségtelenül kinyilvánítja arra vonatkozó akaratát, hogy társadalomtudományának végső változatában összekapcsolja a tudomány módszereit az ékesszólás meggyőző erejével", de ez nem jelenti azt, hogy Hobbes rajongott volna az ékesszólás ereje iránt. (343. o.) A retorika iránti kétkedée kifejezésre jut a Dialogue Between a Philosopher and a Student of the Common Laws című késői művében is. (343. o.) Skinner részletes és zseniális elemzése abba a megállapításba torkollik, miszerint bár Hobbes elutasította azt az elképzelést, hogy a "ratio"-t és az "elocutio"-t egybe lehetne fogni a természettudományban, végső meggyőződése mégis az, hogy ez a kettő a moráldiszciplínákban "jól megférhet egymás mellett". (356. o.)

A könyv 10. fejezete Hobbes retorikai gyakorlatát vizsgálja. Az elemzés vezérfonala nyilvánvalóan az, hogy Hobbes — Machiavelli szellemiségével analóg módon — az emberi szenvedélyeket instrumentalizálhatónak tartotta a morális igazságok elfogadtatási szándékának esetében. Skinner ragyogó elemzését jobb talán közvetlenül olvasni. Ellenben érdemes röviden utalni a "Konklúzió" címében megfogalmazott kérdésre adott Skinner-féle válaszkísérletre. Skinner kérdése tehát az, hogy Hobbes miért értékelte újra a retorika funkcióját. Maga Hobbes erről úgy nyilatkozott a Leviatánban, hogy bár az értelem szuverenitását/fennhatóságát a társadalom- és moráltudományokban fönn kell tartani, mégis valamilyen módon annak teljesítményét ki kell egészíteni a meggyőzés, ergo a eloquentia erejével. (429. o.) Mint Skinner föltárja számunkra, Hobbes ezen álláspontjának kialakításában jelentős szerepe lehetett La Mothe Le Vayer-nek, valamint Sir W. Davenant-nak, amint erre a (Skinner által bemutatott) filológiai evidenciák utalnak. (430. o.)

Végül érdekes Skinner azon megállapítása is, miszerint Hobbes gondolatában a retorika újraértékelése azzal is magyarázható, hogy Hobbes számára "az angol forradalom úgy jelenik meg, mint a neoklasszikus és antinomikus retorika irracionális, mégis túláradó erejének győzelme a tudomány és a racionalitás kicsiny hatalma fölött". (435. o.)



JEGYZETEK

 

1 Q. Skinner: Reason and Rhetoric in the Philosophy of Hobbes, Cambridge UP, 1996, 477 oldal. Vissza

 

[ Cikk eleje | Jegyzetek ]