Arról, hogy mi a normális (részletek)

Belső kényszerré vált az írás próbálgatása. Bizonyítani akarok, inkább magamnak, mintsem Mr. Doktornak. Naphosszat heverészek lapjaim társaságában, markolom a tollat, egyre több lapot sötétítek be.

Közben ringatom magam, külső-belső mámorba.

A betűk képek, a képek mélyek. Belenézek.

Alfailag jól érzem magam, a tiltott gyümölcs rothadt kupacokban gőzölög – a kutyának sincs kedve hozzá.

Ilyenkor elnézném magam, mert jó passzban vagyok. Ehhez készséggel állnék rendelkezésemre, csak ott a bibi, hogy nincs. Rendelkezésem.

Így vetkőzik ki magából sorsom tragédiája, amihez szerencsére nincs túl sok közöm. Az ember azért tehetetlen, mert telhetetlen – rólam nem is beszélve.

Pattintok az ujjammal, hogy essen le a tantusz, mert rá akarok taposni. Ha ez megvolt, máris helyreálltam. Addig viszont szükségállapotot jelentek. Alássan. Összegömbölyödök sündisznónyi létembe, onnan pislogok ki.

– Vigyázz a csápjaidra!

A kalciumhiányom aggasztó. Hervasztó. Elmerengek a hosszúra nyúlt párzási évad következményein, csontjaim megroppannak, a gatya megszakad.

– Hátrább az agyarakkal!

Szétráztam magam. Szükségből jöttem el ide alfához is, abban a reményben, hogy nem küld el. Jól esik idejönni, itt egyszerre mindenki barát, ha nincs is itt senki.

És végre érezhetem: a kezeim közt vagyok!

Megremegek e gondolattól.

Megremegek. E gondolat tol.

Zuhanok.

*

Békésen heverésztünk a fűben. Fári fűszálat rágcsált, de nem azért, mert éhes volt. Fejét a mellemre hajtotta, én néha bizonytalanul hozzáértem az arcához: mintha meg akartam volna simogatni, s közben meggondoltam volna magam.

Körülöttünk nem ébredt a reggel, a madarak sem csicseregtek, a bogarak sem indultak útjaikra, szóval semmi olyan nem történt, ami egy író könyvében esetleg történni szokott.

Mi pedig nem véletlenül kerültünk oda, hanem meglógtunk a tavaszi nagytakarítás elől, mert nem szeretjük. „Amit megtehetsz, azt el is halaszthatod” alapon döglődtünk a gyepen. Hogy ezt igazán jól érzékeljük, egy ideig mondogattuk: dögl-dögl-dögl, de aztán ráuntunk, s azzal közénk telepedett a csend. Hívatlanul. De hát nem volt mit mondjunk egymásnak, ezt a csend meghívásnak vette, s többet el se tudtuk küldeni.

Én megtettem, ami tőlem tellett: adogattam Fárinak a fűszálakat, hogy neki csak rágcsálni kelljen. Többre viszont nem voltam képes.

Valamit csak kellene mondani – éreztük –, de mindketten a másiktól vártuk az indítást, ami nem akart érkezni. Hallgattunk hát, s ha nem lettünk volna úgy-ahogy összebújva, egy kívülálló azt is gondolhatta volna: ellenségesen. Eltelt egy marék idő, Fári ez alatt belegelte a körülöttünk levő összes fűszálat. Nem tudtam, ettől elégedett lett-e magával, mert meg se szólalt. Én megszámoltam ötször minden bárányfelhőt az égen, amitől majdnem romantikus hangulatba kerültem. Bizonytalanul el is suttogtam, hogy sok-sok szerelmes bárányfelhőt látok.

Egyszerre nevettük el mindketten magunkat.

Ez a mondat csak egy szerelmes szájából hangzott volna jól.

Mi meg már beismertük, hogy nem szeretjük egymást Hát ezért nevettünk. Aztán még heverésztünk egy ideig, mintha mi sem történt volna. És nem is történt semmi. Még nagytakarítás sem.

Elhallgattam, szomorú szemekkel néztem Fehérkére, a múlt kénköve köhögtetett. Ö egy halvány mosollyal az arcán a falat bámulta, nem is tudom, figyelt-e egyáltalán arra, amit elmeséltem. Ha nem figyelt volna, azt se bánnám. Egyelőre ott voltam rekedve, Fári szorongatott, és én nem tudtam eldönteni, tiltakozzak-e.

Végre rám nézett, szemében megértés volt, és még valami más, amit nem tudtam azonosítani. Valami furcsa, ami szaglászásra késztetett.

– Legyünk mi ketten barátok, jó?! – mondta, és újra végigsimított a homlokomon.

– Miért akarod?

– Csak – válaszolta.

– Szóval csak. Akkor jó. És meddig?

– Az tőled függ…

– Tőled nem? – nem értettem, mire gondol.

– De igen, csak másképp.

– Jó, akkor bízd rám.

– Rád bízom, de vigyázz!

Nem akartam mondani, hogy a fenébe, egyfolytában azt teszem.

*

Impresszum   -   Szerzői jogok