A pusziárus

A kerületben sorra mennek tönkre a kisboltok, ezt az egyet kivéve. Mindenki csak úgy hívja: „az öreg néni bódéja”. Mindent lehet nála venni: nyáron fagyit, jégkristályt, télen újévi trombitát, petárdát, de leginkább multikban nagyban felvásárolt édességet, háromszoros áron. Szóval semmi hasznosat vagy olyat, ami másutt ne lenne beszerezhető. Mégis megél, sőt, nem győzi kiszolgálni a vevőit. Most is, a dermesztő hidegben, vagy tízen toporognak a bódé előtt. Férfiak, nők, idősek, fiatalok. Nem forralt borért, azt nem árulhat, tilos és nem lehet letagadni, mint a petárdát, ugyanis a rendőrök orra sem fából van. Akkor vajon mit akarnak ilyen istenverte időben? Miért nem maradnak inkább otthon a tévé előtt? A választ egy nagybetűs krétafelirat adja meg a falon: „PUSZI – 100 FT/ DB”. Hát ez a titok nyitja. Ha a cukorka drágább is, mint másutt, szeretetet sehol nem lehet egy százasért kapni.

Karácsony másnapján legnagyobb a forgalma. Hozzá jár mindenki, aki nem tölthette a szeretteivel az ünnepet, mert, mondjuk, a barátnőjének van saját családja, vagy mert kislánya az anyjával, vagyis az ő exfeleségével karácsonyozott, tőle pedig eltiltották. Gyerekek, akik nem azt az ajándékot kapták, amit szerettek volna. Olyanok, akik épp a karácsonyi pulyka mellett vesztek össze rokonaikkal. Ám nem csupán ők képezik a pusziárus vendégkörét. Megfordulnak itt sikeres városi képviselők, gazdag vállalkozók is, olyanok, akikkel – látszólag – minden rendben. Aranykoszorús jó tanulók, és a diákkupa válogatott csapatának tagjai. Egy büszke ikres anyuka, és az ikrek – külön-külön. Nagyik, akik csak egy kávéra térnek be, de ha már ott vannak, egye fene, jöhet a puszi is. Papik, akik elvileg csak sakkozni ülnek le a bódé elé helyezett, mindig vizes és hideg műanyag asztalokhoz.

A polgármester minden évben nyilvánosan megköszöni a boltos asszony fáradhatatlan emberbaráti munkáját, amivel sokat tesz a városért, amely pedig egyre csak épül-szépül, pláne mióta ő áll az élén. (Állítólag ő is törzsvendég, de tagadja, és eddig még senkinek nem sikerült cuppantáson kapnia.)

Ricsi, a környék egyik utcagyereke, előbújik a bódé mellett felállított szemetesből. Megigazítja a ruháját, ráköp fekete műbőr cipőjére, hogy fényesebb legyen. A kukában találta.

– Öh, kezét csókolom!

– Szervusz, mi járatban, Öcsi?

– Én… Én csak…

– Nyögd ki, nekem is lejár a munkaidőm. Nem szeretném lekésni a sorozatomat. Mit adjak?

– Pu…

– Pufit? Simát, pizzásat, vagy mogyorósat?

– Pu-szit!

– Puszit?? Van száz forintod? Mert nem úgy nézlek – méri végig a gyerek kopott, piszkos, kinőtt gönceit.

– Nincs, néni. De én akarok puszit adni.

– Ezt az oskolás pajtásaiddal találtátok ki?

– Nem járok iskolába. Nincs miből tankönyvet venni.

– Ó. Sajnálom, de a puszi sincs ingyen.

– Akkor se, ha én adom?

– Akkor se.

Impresszum   -   Szerzői jogok