A Hetedik kereszttől a Saul fiáig: 2/4

A külső helyszín, az eredeti auschwitz-birkenaui tábor tehát minden értelemben hiteles háttér volt Jakubowska filmjének, de általában más lágerfilmnek nem lehetett gondja a külső helyszínek hitelességével. Nem volt gondjuk a díszlettervezőknek a hitelességgel. (Talán csak most, Rajk Lászlónak, aki a Saul fiához a gázkamrák, krematóriumok és egyéb kiszolgálóhelyiségek tervét kellett elkészítse, mert az eredetieket hamar felrobbantották, részben még maguk a nácik, mielőtt elhagyták Auschwitzot, így nem maradt fenn olyan film, mint amit a németek, majd a bevonuló orosz, amerikai katonák készítettek a felszabadítás óráiban. Ráadásul a filmek karaktere különböző volt, akadt olyan is, amelyik egyetlen, zárt közegben készült. (Palotai Boris írásából, Zsurzs Éva rendezésében a Nő a barakkban, a címének megfelelően, egy barakkban játszódott.)

A hitelesség azonban ebben a témában nehezen definiálható. Például olyan esetben, amikor nagyobb számú foglyot – a lágerek szóhasználata szerint „heftlingeket” – mutattak be a történet adott részében. Márpedig akármennyi sminket kentek a statiszták arcára, de 10-20, vagy éppen 100 embert nem lehetett lefogyasztani annyira, hogy úgy nézzenek ki, mint a több hónapja éhező rabok kinéztek egy-egy ilyen alkalommal. Nem is beszélve a „muzulmánokról” – ez is láger-szóhasználat volt a csontig lesoványodott, de még elő rabokra. Magam láttam a mühldorfi lágerben 1945 januárjában vagy februárjában, hogy a már halott muzulmánokat kétkerekű kocsin tolták egy lezárt mosdó-barakkba, ahol aztán felstószolták őket, amíg teherautó nem jött, hogy elszállítsa a hullákat. Akkor nem tudhattam, hogy majd 70 év múltán magam is járhatok abban az erdőben, ahol ezeket a tetemeket egy tömegsírba rakták.

Ilyesfajta muzulmánokat természetesen nem tudtak produkálni – különösen a számítógépes korszak előtt –, de még igazán soványakat sem. Időnként ez zavart filmnézés közben, hogy jó húsban lévő statisztákról kijelentik, a gázba vagy a kivégzőosztag elé velük, mert erőtlenek. Aztán rájöttem, hogy nem ezen múlik a lágerfilmek hitelessége. Egyébként is, hogy mi hiteles a mozivásznon vagy a képernyőn, nem elsősorban ilyesmin múlik. Ráadásul ami az egyik nézőnek hitelesnek tetszik, a másiknak, az ilyesfajta túlélőknek egyáltalában nem.

A legjellemzőbb – mert ellentmondásos – Benigni példája. Az ő története szerint Az élet szép című filmjében az apa és a tízévesforma kisfia bekerülnek egy lágerbe. Valójában már a kiindulópontot is hiteltelennek tarthatjuk, hiszen ilyen korú gyereket nem hagytak életben, már a lágerbe érkezés első napján meggyilkolták őket. (S ez nemcsak Auschwitzra igaz, hanem valamennyi lágerre.) Benigni ráadásul azt a képtelenséget játssza el a felnőttek között elhelyezett gyerekével, hogy mindez csak játék, és ha győznek ebben a játékban, akkor tankot kap a fia. Ez természetesen már abszurd mese minden tekintetben. Ráadásul, ahogy ez a jó mesében illik, a végén jönnek a felszabadító katonák, természetesen egy tankkal, hogy meglegyen a beígért jutalom is

Mégis, mint minden mese, tisztességes, emberszabású üzenetet hordoz. Az emberfiának – pláne, ha már apa is – mindent meg kell tenni, hogy a gyerekét, ha lehet, testi és szellemi értelemben is, minden veszélytől megóvja. Ha másképpen nem megy, a gyerek képzeletvilágát mozgósítva, meg kell próbálni, hogy minden értelemben megőrizze a gyermek épségét. Nagyon szép – és igaz – gondolat. Hiteles gondolat, még ha fizikai értelemben oly távol van is a valóságtól. Ezért is, hogy Az élet szép, a maga nemében ilyen igaznak mondható film, joggal kapott Oscar-díjat.

A hitelesség tehát sok mindenen múlik, és az adott film, adott történet és közeg döntheti csak el, melyik szerző mit tart annak. Gondoljunk csak a fiatalabb nézőkre, akik – jó esetben – láttak már a televízióban olyan dokumentumfilmet, amit maguk a nácik készítettek, de egyébként nem sok fogalmuk van arról, milyen is lehetett egy koncentrációs láger, és most csak ezekből a játékfilmekből lehet némi képzetük arról: milyenek is voltak és ott mik történtek. Számukra a hitelesség szempontjából nincs más mérce, mint amit éppen látnak, és azt vagy elhiszik, vagy nem. Márpedig elsősorban a hitelesség érzetével lehet elérni, hogy ezek a nem szórakoztatónak szánt művek megerősítenek-e a nézőkben valamilyen üzenetet, emberi tapasztalatokat szereznek-e arról, hogy mit jelent a tábor, a holokauszt.

Számomra a leghitelesebb motívum, nem is hagyományos lágerkörülmények között játszódó filmben, alig néhány rövid részlet is lehet. Például Polansky A zongorista című filmjében a varsói gettóban látható egy rövid epizód, pedig ez nem is hagyományos lágerkörülmények között játszódik, hanem egy körülkerített negyedben, hiszen ilyen viszonyok között tartották ott a lengyel zsidókat éveken át. Ez a jelenet ráadásul nem is tartozik szorosan a főhős, a címszereplő történetéhez. Egy idős ember megy az utcán, nagy óvatosan visz egy lábost. Egyszer csak mellette terem valaki, szándékosan kiüti az öreg kezéből a lábast, s abból a földre esve kiömlik valami étel. Mire az agresszív férfi elkezdi fölnyalni a járdáról az ételt.

Igen, ez az a motívum, amelyik a legtöbb lágerfilmből hiányzik: a drasztikus, a mindent felülíró éhség. Ami nem azonos a böjtös napok esti éhségével, amit már mindenki türelmetlenül vár, hogy végre ehessen valamit. Pláne nem azonos a fogyókúrás hölgyek kínzó éhezésével, hogy leadjanak magukról néhány felesleges kilót. Ez az éhség hetek, sőt hónapok alatt alakul ki, amikor a szervezet minden porcikája táplálékot kíván. Az agy – képletesen – összezsugorodik gombostű-fejnyire, és minden más kiszorul belőle. Nincs múlt, nincsenek barátok, ismerősök, társak, nincs erkölcsi mérce. Semmi sincs. Csak a türelmetlen remegés és a felfokozott figyelem, hol lehet találni valami ehetőt.

Személyes élményeimből ide tartozik, hogy amikor sima főtt krumplit kaptunk ebéd-vacsorára, természetesen minden más nélkül, voltak olyan fogolytársaim, akik lehámozták a burgonya héját. Amikor megettem a két-három szemet, akkor az általam is meghámozott burgonya héját is megettem, és rájöttem, ettől valahogy eltömődik a gyomrom, és egy ideig nem érzek éhségérzetet. Ezután felajánlottam a kockakenyerem 5 centis adagjából egy morzsányit az egyik hámozós bajtársamnak, hogy ezért adja ide a héját. Az szívesen eleget tett a cserének, és én egy időre nem éreztem éhséget.

Akinek nincs fogalma erről az állapotról, de mondjuk van kutyája, az figyelje meg az állat viselkedését. Akármilyen tisztességesen ellátott a kutyus, ha azt látja, hogy mi eszünk, alig várja, hogy kapjon néhány falatot. Ez természetes viselkedésük az állatoknak, hiszen életük jelentős része – különösen, ha természetes élőhelyükön tartózkodnak – arról szól, hogyan szerezzék be a napi táplálékukat. Az emberiség – a többsége legalábbis – megteremette, hogy más módon, előre biztosítsa a fennmaradásához szükséges élelmet. (Bár Brecht nem véletlenül fogalmazott így: „Előbb a has, aztán a morál.”)

A lágerbe került emberek túlnyomó többsége számára korábban a morál ilyen-amolyan szintű elfogadása, szabályainak betartása természetes volt. Mindaddig, amíg a lágerben el nem jutottak az éhezés már leírt fokára. És akkor úgy viselkedtek, mint az állatok. Márpedig ez meghatározta és megmagyarázta az őrző német katonák magatartását. Igazolva látták Hitler, Göbbels és a többi náci vezető ideológiai alapvetését. Azt ugyanis, hogy felsőbbrendűek, ők a teljes értékű emberek, nem úgy, mint a zsidók, cigányok, melegek. (Mindenfajta rasszizmusnak, mindig, mindenhol ez a téveszme az alapja: mi vagyunk az épek, ők nem teljesen azok, még ha emberformájuk van nekik is.) A lágerőrök, látva az éhező foglyok magatartását, megnyugodhattak, hiszen a szemük előtt igazolódni látszott a feltevés, hogy ezek ugyan emberkinézetűek, de valójában olyanok, mint az állatok. Ezért fogadhatták el a katonaruhába öltöztetett őrök, hogy úgy kell viselkedniük, ahogy az állatokkal szokták. Aki ezt nem érti meg, az nem érti meg a lágerviszonyok lélektanát.

Természetesen vannak kivételek, amilyet a Schindler listája mutat. (Ennek is volt írásos előzménye, csakúgy mint a legtöbb lágerfilmnek, a Schindler bárkája című könyv.) Már az is eredetivé tette ezt a filmet, hogy az akkor (1993-ban) már világhírű Spielberg fekete-fehérben forgatta. Egyetlen jelenet kivételével: amikor a deportáló teherautókra felzavarják a foglyaikat, egyszer csak feltűnik egy piros sapkás kislány, ami szinte az embertelenség szimbólumává válik Schindler emlékezetében.

Furcsa vitám volt a film magyarországi bemutatása idején, méghozzá szokatlan helyszínen. Akkoriban, a még egyetlen televízióban, délelőttönként volt egy vegyes tartalmú magazin, ebben időnként filmekről is szó esett. Ide hívtak meg, mint kritikust, de nem be a stúdióba, hanem a Józsefvárosi pályaudvarra. Pontosan azért, amiért oda készül a Holokauszt Emlékház, mert onnan is indultak deportáló vonatok. (Egy újságíró kolléganőt – 16 évesen – még 1944 decemberében is, onnan hurcolták ki édesanyjával és nagymamájával. Ők azonban nem élték túl a deportálást.) Amikor kiértem a pályaudvarra, a tévéstáb egy nyitott ajtajú vagon elé állított, de ott nemcsak az operatőr és a riporter várt, hanem egy – számomra ismeretlen – fiatalember is, ugyancsak kritikusi minőségben. Őt kérdezte a riporter először, és őszinte meglepetésemre azzal kezdte, hogy a Schindler listája egy tipikus hollywoodi termék. Pontosan olyan a dramaturgiája, mint a nagy sikerű kereskedelmi jellegű produkcióknak.

Én először kapkodtam a szavakat a meglepetéstől, ahogy hirtelen megpróbáltam vitatkozni – remélem elég hatásosan a nézők számára –, és arról próbáltam meggyőzni az ifjú kollégát, hogy amit ő tipikusan hollywoodi dramaturgiának tart, az lényegében azonos a klasszikus görög drámák, vagy Shakespeare műveinek drámaszerkezetével. Mindegyikben van egy központi hős, aki szembekerül a körülmények kényszerével, de azt nem fogadja el, hanem harcol ellene. Shakespeare-nél többnyire elbukik a hős ebben a küzdelemben, miközben a néző katarzist él meg, de a görög drámákban néha győznek is a körülményekkel szembeszegülő hősök. Schindler is kétségtelenül egy ilyen hős, és éppen ettől tud a néző azonosulni vele, és abban is van katarzis, hogy mégis győz a végén. Inkább erénye a filmnek ez a dramaturgia, mert Amerikában népszerűvé tette ezt a művet, igen sokan nézték meg és szereztek tudomást egyáltalán a lágerek világáról. Tegyük hozzá, majd ötven évvel A hetedik kereszt után, amelyiknek a nézőszámáról nincs fogalmunk.

Impresszum   -   Szerzői jogok