Inger a távolság idegrendszerén
Ahogy az idő meszet olt az érfalon,
a csontok váza lassan, porladón jelzi,
a szépség törékeny, illanó vonás,
a vér lusta folyó a bőr alatt,
nikotinnal táplálja a szívszobát,
úgy lettél gondolat a lélek ráncain,
mi sebben edzett százfokos pokol,
ne firtasd, miért, nem kívánt otthon ez,
úton felejtett zöld lakókocsi,
nem csoda, ha benne nem leled helyed.
Nem kérem, hogy cipeld hátadon a hót,
csak a tavaszi fákat engedd látszani,
a szerelem ma nem más,
egyszerű, állatias, félszeg rettegés,
hogy el ne ragadjanak
tőlem idegen reggelek.
Úgy simulj mellemhez, mint papírhoz
az ölelkező rímek, amikor a testek
megismételhetetlen ritmikáját éneklik meg,
ne csitulj várni, szüntelen keress,
s látni fogod, amint ajkam pirosba borul.
Bitorolj, mint csöndet a sötét,
vagy a lármát a szőke hajnalok,
torkodat csiklandó tüzes víz legyek,
tenyeredbe simuló puha kéz a perc,
tenyered ívére rajzolt időtlenség leszek.
Követlek a poklok macskakövein,
a menny karavánján leszek a fény,
homlokodra hulló finom hópihe,
inger a távolság idegrendszerén.
Varga Melinda költő, újságíró (1984, Gyergyószentmiklós). A Babes–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán szerzett diplomát. Jelenleg Kolozsvárott él, az Irodalmi Jelen munkatársa. Legutóbbi kötete: Űrezüst (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2013).