Inger a távolság idegrendszerén

Ahogy az idő meszet olt az érfalon,

a csontok váza lassan, porladón jelzi,

a szépség törékeny, illanó vonás,

a vér lusta folyó a bőr alatt,

nikotinnal táplálja a szívszobát,

úgy lettél gondolat a lélek ráncain,

mi sebben edzett százfokos pokol,

ne firtasd, miért, nem kívánt otthon ez,

úton felejtett zöld lakókocsi,

nem csoda, ha benne nem leled helyed.

Nem kérem, hogy cipeld hátadon a hót,

csak a tavaszi fákat engedd látszani,

a szerelem ma nem más,

egyszerű, állatias, félszeg rettegés,

hogy el ne ragadjanak

tőlem idegen reggelek.

 

Úgy simulj mellemhez, mint papírhoz

az ölelkező rímek, amikor a testek

megismételhetetlen ritmikáját éneklik meg,

ne csitulj várni, szüntelen keress,

s látni fogod, amint ajkam pirosba borul.

Bitorolj, mint csöndet a sötét,

vagy a lármát a szőke hajnalok,

torkodat csiklandó tüzes víz legyek,

tenyeredbe simuló puha kéz a perc,

tenyered ívére rajzolt időtlenség leszek.

Követlek a poklok macskakövein,

a menny karavánján leszek a fény,

homlokodra hulló finom hópihe,

inger a távolság idegrendszerén.

Impresszum   -   Szerzői jogok