Csend

Elkéstem. Mire az órára néztem, már fél óránál több volt, mint amire számítottam. A lakás szokatlanul csöndes volt. A fürdőszobában álltam, kinéztem az ablakon. Az iskola előtt jó pár gyerek rohangált, a szülők beszélgettek, de én nem hallottam semmit. A rádió nem szólt. Elromlott? A kijelző viszont mutatta a kedvenc csatornám sávját. Furcsa.

Az utcán némán suhantak el a kocsik. A buszon mellettem két nő beszélgetett. Az egyik folyamatosan fintorgott, a másik hevesen gesztikulált, de nem hallottam semmit. Kezdtem pánikba esni. Megjelent előttem a kimutatások egész garmadája. Te jó ég, még azt is gyorsan meg kell csinálnom. A megrendelő fél tizenkettőre jön. Addigra kész lesz! Aztán soha többé… mindig leadok mindent időben, az órát hozzám lehet majd igazítani!

A portás barátságosan mosolyog. Köszönök, vagy inkább azt hiszem, mondok valamit. A portás bólint, ő is mond valamit. Még mindig barátságosan mosolyog, talán nincs semmi baj…

Az irodában feszült a hangulat, igyekszem úgy viselkedni, mint máskor. Köszönök, majd gyorsan bekapcsolom a gépemet. Senki nem figyel rám. Kapkodok… sok a munkám… elküldöm a kimutatást e-mailben… kész! A főnök még éppen megkapja, áttanulmányozza, mire a megrendelő megjön. Fél tizenkettőig még van idő… és ekkor belép az ajtón a megrendelő. Ledermedek.

Bemennek a főnök irodájába. Mindenki rám néz. Mit néznek? Nem történt semmi különös. Kivágódik az ajtó. A főnök hatalmas léptekkel az asztalomnál terem. Ordibál, gyorsan jár a szája, a nyakán kiduzzadnak az erek, az öklével az asztalomat veri, aztán jó pár perc után elhallgat. Mondani kéne valamit. Védekezni. A könnyeim folynak, kétségbeesetten megnyitom a levelezést, de akkor már régen visszament az irodájába. A levelet tíz perc múlva kapom meg. Vegyem fel a kapcsolatot a munkaügyi osztállyal. Majd holnap. Némán szedem össze a cuccaim. Tulajdonképpen nincsen sok. A kardigánom, a poharam… nemsokára jön valaki, elfoglalja a helyemet, és amikor ő is elmegy, mi marad utána? Semmi, talán egy-két napig még emlékeznek rá. A többiek némán dolgoznak. Senki sem néz rám… mondok valamit… aztán becsukom az ajtót.

Hideg, szürke idő van. Ónos eső szitál, pingvinléptekkel araszolok a buszmegálló felé. A busz késik. Sokat. Az emberek idegesen topognak, van, aki az óráját nézegeti türelmetlenül. Aztán csak bevánszorog. Alig lehet elférni, kitekert pózban, akár egy kígyóbűvölő, kapaszkodok. A közértben veszek valamit ebédre. Otthon tűnődve nézem a mikrohullámú sütő kijelzőjét. Húsz másodperc… tíz másodperc… kész. A fény elalszik, kinyitom az ajtót. Bekapcsolom a számítógépet. Nincs új üzenetem. Mi történt a nagyvilágban? Semmi különös. Az ellenzék a minisztert csalással vádolja… mint mindig… a gazdaság recesszióban, nő a munkanélküliség… az újságok kedvenc botrányhőse ismét randalírozott egy bárban. Előttem egy üres délután.

Az asztalra siklik a tekintetem. A könyvnek nagyon megörülök. A könyvtár egyik kiárusításán vettem, a szokásos romantikus regény, szép lányok, jóképű férfiak, vad trópusi illatok, pálmafák… ez kell nekem!

Még szerencse, hogy a mobilomat a közelembe raktam. Anya. Gyorsan felveszem, beleszólok, süket csönd. Több mint egy perc után ugrik vissza a kijelző az alapállapotba. Ekkor már zokogok. Mi van, ha kiment az ónos esőbe? Olyan felelőtlen… mert bevásárlás nélkül nem lehet élni! Biztos, ott fekszik egy kórházban magatehetetlenül, felhívja az egyetlen gyermekét, aki csak szórakozik vele. Kétségbeesetten gondolkodom. A számítógépről azt sem tudja, micsoda, az sms-t nem ismeri, nincs is mobilja…

Leszállt az est. A televízióban a bemondó faarccal darálja a híreket. Robbantás, éhező gyerekek, gyilkosságok. Néha egy-egy felirat is megjelenik, mohón kapaszkodom az információba.

Kedvenc vetélkedőmben éppen egy anya és lánya páros játszott. Kérdőn néztek egymásra, aztán a lány széles gesztusokkal magyarázott valamit, az anya bólogatott, majd kiválasztották a helyes választ.

A zuhanyzóból erősen spriccelt a víz. Az ágynemű hideg volt. Most már tényleg be kéne kapcsolnom a fűtést.

Másnap korán keltem. A felső szomszédom üvöltözött a feleségével szokás szerint.

– És hol van a pénz, amit a múltkor adtam? Elköltötted mind, te büdös kurva?

Ütések, keserves gyermeksírás.

Ültem az ágyon és rázott a zokogás. Talán még sosem voltam annyira boldog.

Impresszum   -   Szerzői jogok