Napfény

 
Sötétszürke felhők borították be a májusi eget; nagyon lassan, de napról napra észrevehetően egyre lejjebb ereszkedtek, és mintha átalakultak volna valamilyen sűrű ködszerű anyaggá, alig engedve utat a fehér napnak, hogy kísérletet tegyen világosságot hozni az újjászülető földre. Az égitest soha meg nem szűnő gondoskodó szándéka ellenére, mintha ólommal vonták volna be a várost, amely ragacsos, levakarhatatlan színtelenséggel nehezedett rá az épületekre, a fákra, az emberek mozdulataira.
A városban még levegőt venni is nehéz volt, mintha a vártnál nagyobb koncentrátumot kapott volna ebből a káros anyagból. Mint egy vastag, áthatolhatatlan háló, amelyen nem lehet átlátni, és amelynek zord levegője fojtogatta a szerencsétleneket. Látták ugyan, amint egyre közeledett, és végül megtelepedett felettük, de úgy érezték, még nincs ok a félelemre. A vélt hátralévő idő eltűnésével valósággal elszürkült minden, és az arcok is szürkévé váltak, élettelenné. Az ember végigmehetett az utcán, és senki nem nézett rá, még csak felé sem pillantott, egyszerűen nem voltak kíváncsiak a másikra, nem is beszéltek egymással, nem mosolyogtak szinte soha. Még az egymásnak ismerős arcok is elfordultak, hacsak nem előre megbeszélt ritka találkákról volt szó. Vártak valamire, maguk sem tudták, pontosan mire, vagy egyesek éppenséggel nagyon is jól tudták, míg mások – akik szívében még maradt némi remény, vagy netán a hit egy kis csökevénye – bíztak benne, hogy a kellemetlenségeknek hamar végük lesz, és az ár, amit fizetniük kell érte, nem fogja derékba törni őket, a szégyen ellenére nem fogják kevesebbnek vagy rosszabbnak érezni magukat másoknál. A helyzet egyetlen pozitívuma talán éppen ez a közös felelősség volt, mindenki egyformán volt bűnösként számon tartva, mindenekelőtt saját maguk által, hiszen attól, hogy az ember nem néz oda, a szörnyűség, amiről nem akar tudomást venni, még ott van. A legtöbben csak várták, hogy végre történjen valami, és nem gondoltak semmire. Nem gondolkodni – talán ez volt a legokosabb, amit az ember tehetett saját maga érdekében, hogy megvédje magát a ,,káros” érzelmektől, amelyek még józan, de már alig hallható hangon szüntelenül a helyzet tébolyult réméről kántáltak a fülekben, amely ezen a ponton már maga is elveszettnek tűnt a gyalázat útvesztőjében, mintha a rém maga is megrémült volna egy kicsit saját sikerei láttán.
Minden bizonytalan volt még, az emberek többsége várt, és kitartóan készült a változásra. Alig lehetett hangokat hallani az utcán, legalábbis nem emberi hangokat, mintha a villamos is halkabban közlekedett volna, nehogy megsértse az üres terek szentségét, és a nem létező járókelők könyökölő igyekezetét. Úgy tűnt, mintha megállt volna az élet, mintha mindenki eltűnt volna azokból az utcákból, amelyek oly jól ismerték Lőrincz Eszter lépteit. A másodéves gimnazista születése óta ezeken az utcaköveken haladt el megszámlálhatatlan úthosszakat róva, éppúgy, ahogy legtöbb iskolatársa; és ahogy ők, úgy Eszter is tisztában volt vele, hogy az emberek nem tűntek sehová. Egyszerűen csak dolgoztak, már napok óta szorgosan építkeztek. Munkájuk eljutott az utcákon lomhán átvonuló kevesek fülébe, erőfeszítésük zajai már napok óta nem hagyták békén a városrész lakóit. Túl nagy volt a csend, és a legapróbb nesz is kisebb ijedelmet keltett, mindenki csak a fejét kapkodta. De a munka irányába senki nem nézett, kerülték a kézzelfogható bizonyosságot.
Eszter lassú léptekkel áthaladt a hídon, és begombolta tavaszi kabátján a felső két gombot is. Alig várta, hogy végre a templomnál legyen, a nagy tölgyfánál megpillantsa Károlyt, és nagyon lassú léptekkel elhaladjanak egymás mellett. Eleinte a megálló melletti utca sarkán találkoztak, mert Eszternek így volt a leggyorsabb eljutni az iskolába, de amikor még reggelente lehetett embereket látni az utakon – sok-sok ismeretlen arcot, akik mind loholtak valami után –, annyian várták a villamost, hogy sokszor alig nézhettek egymásra. Az óriási tölgyfa viszont jóval lennebb állt, és a villamosmegállótól nem is lehetett rálátni az utca azon oldalára, amelyiken Eszter és Károly reggelente egymásra mosolyogtak. Amikor senki nem tartózkodott körülöttük, vagy senki nem figyelt, egymásra nézhettek, sőt, gyakran olyan közel haladhattak el egymás mellett, hogy karjuk összeért. Eszter a reggeli útravaló puszta gondolatától belemosolygott a levertségbe, és közben elhaladt a zsinagóga mellett. Ő azok közé tartozott, akik még tudtak mosolyogni, és ezt a kivételes ajándékot egyetlen személynek, Réder Károlynak köszönhette. Károly is tudott még mosolyogni, ha együtt voltak, ha néha elszöktek és elrejtőztek lent a folyóparton, lemászva egész a folyómederig, mert ott senki nem jött velük szembe, és még el is nevethették magukat anélkül, hogy megsértsék a város vagy a közhangulat szellemét. Kedvüket nem szegte a fenyegető szürkeség, nem hagyták magukat megfélemlíteni. Eszter őszintén bízott benne, hogy Károly nemsokára újra haza fogja kísérni az iskolából, hogy újra egymás mellett sétálhatnak, és senki nem fog botrányt csapni, mint évekkel ezelőtt, pusztán azért, mert szóba állt vele.
A lány ebben a pillanatban valóban az üres utcán sétált, egymagában, de nem félt a csendtől. A téren megállt a templommal szembeni utcán, ahonnan láthatta a városháza cserepes tornyait. Mindenfelé falragaszok voltak, egyesek sorai még mindig Soós polgármester úr lemondását hirdették, pedig a város kedvence már jó néhány napja távozott a székéből, azóta nem is látta senki őt, sem a családját. Eszter elgondolkozott rajta, hogy az ilyen plakátok kiragasztgatása mindig könnyen és gyorsan megy a jól szervezett akcióknak köszönhetően, de az eltávolításukra már senki nem fordít gondot. Elveszítik az értéküket, először még mindenki mohón olvassa őket, hogy aztán egy-két nap múlva már rájuk se nézzenek, elfelejtvén az akkor értékesnek tűnt információt. Lelassított, és figyelmes lett egy újabb plakátra, amely az előbbivel ellentétben frissen volt ragasztva, még sehol nem volt összepiszkolva, megkaparva, a szélein kissé begyűrve – még senki nem vetemedett rá, hogy személyes vagy közhasznú okokból megkísérelje eltávolítani –, ezért Eszternek olyan érzése támadt, mintha ő lenne az első, aki a mai napon elolvashatja a tartalmát. Elolvasta az egészet, de nem teljesen fogta fel, hogy mit is kívántak közölni benne. Elolvasta még egyszer, és egy kicsit izgatott lett: „A csillag viselésére kötelezett lakosoknak megtiltom, hogy lakásukat ezen hirdetményem közzétételétől fogva elhagyják” – ezt a mondatot megjegyezte, és izgatottsága kezdett aggodalommá alakulni, de még nem tudta volna megfogalmazni magában, hogy miért. A szavak lassan belevésődtek a fejébe, és megállás nélkül keringtek, végül pedig értelmes szöveggé álltak össze számára is, és valódi értelmük feltárult előtte. A helyettes polgármester úr kemény, még a papíron át is érződő parancsoló szavai voltak ezek, melyek Esztert most is arra késztették, hogy maga elé képzelve az elöljáró mélynövésű alakját, lesüsse a szemét. Határozott és megkérdőjelezhetetlen, magyarázatra nem szoruló utasítás volt. Aggodalma ijedelemmé növekedett, amint belegondolt, hogy erről a határozatról már biztosan mindenki tud, illetve tudni fog a nap folyamán, és mindenkinek előre kell látnia a tartalmából következő értetlenséget, kikényszerített cselekedeteket vagy cselekvésképtelenséget. Mindeddig teljesen egyedül volt az utcán, bár emlékezett rá, hogy valaki elhaladt mellette cigarettafüstöt eregetve maga után, de Eszter nem figyelt fel rá, annyira halk volt a lépte, ő pedig egyre inkább elmerült a gondolataiba. Most felemelte a fejét, kicsit kilépett a járda szélére, és látta, hogy szembe jön vele egy férfi. Csendőr volt. Magas és sovány, a szájában cigaretta. ,,Biztosan ő is a gimnáziumba tart, mintha ismerősnek tűnt volna az arca – valószínűleg ő is a bizottság tagja” – gondolta a lány. A férfi hirtelen odakiáltott annak az embernek, aki valóban elhaladt Eszter mellett az előbb, látta a cigarettát tartó kezét a bal oldali nadrágzsebe mellett újra és újra feltűnni, parázsló vége erős fénypontnak tűnt a szürkeségben. Hangja erős volt és durva, és Eszter hirtelen összerezzent, mintha felébresztették volna. Nem hallotta, mit kiáltott a férfinak, de azt látta, hogy miután a csendőr hosszú lépteivel hamar beérte, a két izzó szentjánosbogár együtt ballagott tovább a járda két oldalán. Rögtön azután, hogy a csendőr elhaladt mellette, elindult a járda közepén, olyan lassan és látszólag elveszettül, mintha most pottyantották volna le egy léghajóból, hogy feltalálja magát, és bizonyítsa, nem ijedt meg sem az utazástól, ami mögötte áll, sem a feladattól, ami rá vár. A keresgélő utazóra hasonlított, aki próbálja eldönteni, mit is látogasson meg először, de mégsem térképpel a kezében indul el, mint a turisták általában, hanem az emlékeiben kutat, mint azok az emberek, akik ismerik a helyet, mert már jártak arra, és megadják maguknak a lehetőséget, hogy újra igénybe vegyék kissé megkopott tudásukat.
A kiáltás után hátranézett ugyan, de nem állt meg, folytatta megszokott útját. Megijedt, hogy el fog késni, és ha Ónodi tanárnő nem fogja beengedni a történelemórára, akkor nem fogja megúszni az újabb megrovást. Zúgott a feje, igyekezett mély levegőt venni, de ekkor rázúdult a felfedezés az égen éppen kibukkanó halvány napsugár formájában, amely épp csak a fénytől elszokott szemet bántja, de meleget nem ad: Károly is ilyen csillagot visel, sárgát, otrombát, amelyet az utca másik végéből is látni. Nem is tudta volna megmondani, mióta tűzte magára nap mint nap, olyannyira megszokta; néha el is felejtette, vagy egyszerűen nem vett róla tudomást, máskor a fiú levette, és egy mozdulattal elrakta a táskájába.
Hirtelen megállt. Összerándult a gyomra. Elnézett az utcán, csak balra, a folyótól elkanyarodó utca, a tölgyfa irányába, de nem állt ott senki. Elzsibbadt a lába. Megállt, majd gyors léptekkel újra elindult, de nem az iskola irányába, hanem visszafelé, Károlyék háza felé. A cipősarka egyre sebesebb ütemben visszhangzott a kikopott köveken, és most megint egyedül volt az utcán. A folyó mellé érve már nem hallotta a saját maga keltette lármát, a víz zúgása volt az egyetlen jele annak, hogy van még élet az utcában, a villamos is késni látszott.
Eszter észre sem vette, de már rohant. Tudta, hogy már nem fog elérkezni az órára, büntetést fog kapni. Elmosolyodott, és már arra is felkészült, hogy ma egyáltalán nem megy iskolába. A következő kétszáz méter után teljesen megfeledkezett mindenről. Károlyt látta maga előtt, csontos arcélét, széles mosolyát, a redőket, amint a nevetése összesűrűsödik a szája két sarkában. „Többé már nem vagyunk gyerekek – ismételte magában a fiú szavait –, felnőttek vagyunk, és a felnőttek nem sírnak, még ha meg is szakad a szívük.”
Nem nézett semerre, futott, ahogy bírt. Nem tudta, a fiú mire gondolt akkor, neki még soha nem szakadt meg a szíve, de tekintetében látta a szavai súlyát, amelyek újra a földbe nyomták, mint legelőször, de százszorosan felerősödve, mert Károly most először nem állt ott a tölgyfánál, és ő tehetetlennek érezte magát. A rohanástól vagy talán a számukra kényelmetlen helyzetből fakadóan kabátja két felső gombja kibújt a helyéről, de a lány nem vette észre. Amikor elkapta a karját néhány hónappal ezelőtt, Eszter el akart futni, de nagyon fáradt volt a hosszú úttól, amit jóformán végig szaladva tett meg. Így hát nem mozdult, hagyta, hogy elmondja, amit akar. Tudta, hogy meg kell hallgatnia, mert ez az a pillanat, amire már olyan régóta készültek. Hirtelen megrohanták beszélgetéseik emlékfoszlányai, melyek gyors egymásutánban váltották egymást, de csak egy töredékük öltött szavakban is testet. „Miért is ígértem meg neki, hogy nem fogok sírni?”– hirtelen észrevette, hogy könnyeivel küszködik. Igyekezett nem gondolni semmire, ehelyett azzal biztatta magát, hogy mindjárt látni fogja Károlyt, és nem lesz baj. Arca mégis komorrá változott, mintha megérezte volna a változás előszelét, amely kissé hűvös volt ugyan, de csupán hirtelen feltámadt fuvallatként jelezte az elkövetkező hetek forgószelét, amelynek örvénye süllyesztőként nyeli majd magába az általa ismert világot. Lassított a léptein, kényelmesebb ütemre váltott, amelyet elég gyorsnak érzett ahhoz, hogy még időben ott legyen Károlyéknál. Csak arra gondolt, hogy elérkezzen hozzájuk, mielőtt a fiú elindul utána az iskolába, abban az egyetlen órában, ami a rendelet szerint mostantól engedélyezve volt számára az utcán való tartózkodásra.
 

Impresszum   -   Szerzői jogok