Lombhullásban – II.: 2/2

3. A Föld órája
 
Milyen cinikus teremtmény is a maga igazi valójában az ember! Mennyire gyarló, mennyire szemforgató és mennyire képmutató!…
 
Itt van ez az agyonreklámozott Föld órája (Earth Hour) nevű médiahisztéria. Az a nyolc évvel ezelőtt Ausztráliából indult, aztán a WWF által már 2008-tól világszinten is felkarolt, amúgy alapjában véve tisztességes kezdeményezés, amely minden esztendő március utolsó szombatján, este fél 9-kor arra buzdítaná a bolygónk jövője miatt aggódó földi halandók tíz- és százmillióit, hogy a globális felelősség és együttérzés jeleként, megtakarítandó valami keveset a Föld amúgy meglehetősen véges erőforrásaiból, ahol éppen vannak, egy órán keresztül tartózkodjanak az elektromos áram használatától. E felszólítás eredményeként immár a Föld 133 országában (köztük kies hazánk több városában is) azon a bizonyos szombat estén sorra kialusznak a fények a reprezentatív középületeken, az utcai közvilágítás erőssége a felére vagy a harmadára csökken, az elsötétülő ablakokban pedig mindenütt gyertya vagy mécses lángja hirdeti a felhívás eredményességét. Igazán dicséretes ötlet, mondhatnánk, a jövő iránti felelősség világméretű tudatosítása; valóban élmény nézni, a tucatnyi tévécsatorna egyenes közvetítésében, a karosszékben kényelmesen hátradőlve, miként merül sötétségbe egymás után a sydneyi kikötő hídja, a tokiói tévétorony, a dubai Burdzs al Kalifa felhőkarcoló, az athéni Akropolisz, a párizsi Eiffel-torony, a londoni Parlament épülete; szívet melengető öröm hallani, hogy ezzel a látványos cselekedettel az emberiség hány és hány százezer kilowattórát takarított meg röpke egy óra leforgása alatt – hogy aztán az óra leteltével visszaálljon minden szépen az eredeti kerékvágásba: az áramfejlesztő (vagy fogyasztó) motorok újra felperegjenek, a díszkivilágítások reflektorai ismét felgyúljanak, az üzletek és áruházak kirakatai pedig megint fényárba öltözve kínálják eladásra termékeiket. Azaz minden menjen szépen a maga útján változatlanul előre és fogyasztói társadalmunk, a minél nagyobb haszon jelszavával, zavartalanul folytassa a természet erőforrásainak esztelen elpocsékolását…
 
Pedig igazán oda kellene figyelni végre Gaia istennő egyre kétségbeesettebb, egyre hangosabb sikoltozására! A globális felmelegedésre, az immár Európát is sújtó elsivatagosodásra, a radioaktív szennyeződés megnövekedésére, a szinte megállíthatatlannak tűnő tengerszint-emelkedésre, Csernobil és Fukusima példájára. Föld-anyánk nem véletlenül panaszkodik mind nekikeseredettebben. A világ nagyvárosai mindinkább fuldokolnak az autóforgalom gerjesztette szén-monoxid-szennyeződéstől (szomorú „dicsőség”, hogy ebben is az élvonalban vagyunk: szeretett hazánk fővárosa a közlekedés-zsúfoltság világlistáján az „előkelő” nyolcadik helyre tornászta már fel magát, dilemma elé állítva Sorin Oprescu főpolgármestert: alkalmazza-e újból a harminc évvel ezelőtt oly „sikerrel” kikísérletezett megoldást: a páros/páratlan rendszámú autók forgalomtiltását) – miközben a légszennyezésmentes, jó hatékonyságú, biztos vezérlésű elektromos személygépkocsik működtetését a világ legtöbb országában már több mint másfél évtizede szabadalmaztatták (Romániában is – ezt személyesen tanúsíthatom!). Miért is nem lehet ezt a környezetbarát megoldást világszinten bevezettetni? Mint ahogy fel lehetne (pontosabban fogalmazva: fel kellene!) tenni ugyanezt a kérdést az amúgy sokat reklámozott megújuló energiaforrások (napfény, szél, árapály, hullámverés) régóta halogatott hasznosításáról is. Kinek (azaz kiknek) érdeke itt ez az öngyilkos helyben topogás?… Mikor döbben már rá végre arra a maga kreativitására oly büszke emberiség, hogy a kizárólag kőolaj- és földgázfeldolgozásra alapozott globális energiagazdálkodás (és egyesek relatív jóléte!) végső soron homokvár?
 
És hogy ne csak a távoli nagyvilág elvont képernyő-dolgaival foglalkozzunk: szűkebb pátriánkban, a kies Biharországban a sajtó példás vészharang-kongatása után (Tasnády-Sáhy Péter kiváló tényfeltáró riportsorozatára gondolok az Erdélyi Riport hasábjain) immár hivatalosan is igazolta prefektus és országos szakhatóság a tényt, hogy az utóbbi két évtized gátlástalan kitermelése miatt végveszélybe került nemcsak a hévízi tündérrózsájáról oly nevezetes püspökfürdői természetvédelmi terület, a Pece (azaz Hévjó) patak forrása, de magának az egész Félixfürdőnek a termálvíz-ellátása is – mégis mindmáig várat magára a szépszámú illegális vízkitermelő azonosítása, senki nem meri vállalni a felelősséget ezeknek a törvénytelen kitermeléseknek az azonnali leállításáért! Mi több, a megyei tanács elnökének napokban közreadott tájékoztatója szerint, az orosz tulajdonban lévő NIS-Petroleum, országos engedély birtokában, a közeljövőben éppen Félixfürdő körzetében szándékozik beindítani a palagázt kutató próbafúrásait (veszélybe sodorva ezzel nemcsak a Várad környéke alatt található termálvíz minőségét, de kockára téve – tessék csak a térképre nézni egy kicsit! – mind a gyulai, mind a hajdúszoboszlói balneoturizmus jövendőjét is). A helyzetet sokan ismerik, az idők során több szaktanulmány is készült erről a kérdésről, mégsem mer senki illetékes megálljt kiáltani. Miért?
 
Mint ahogy tisztelettel kérdezem: szemébe ötlött-e valakinek a Király-hágó felé menet, hogy az útszélről eltűntek a fák? Vagy hogy a Kálvária- és a Macska-domb lábának a felelőtlen megbolygatásával – egy eleve értelmetlen „gyorsforgalmi út” építése ürügyén – a közeli jövőben nagyarányú földcsuszamlást provokálhatunk ki: a várad–kolozsvári vasútforgalom legnagyobb „örömére”? Arról nem is beszélve, hogy a Gomba-feljárót mindenfajta környezetvédelmi engedély nélkül kezdték feldúlni jó két hónapja. Cui prodest?
 
Gaia istennő mind hangosabban jajgat. Szemrehányó kiáltozása eljut lassan még a legsüketebbnek tűnő fülekbe is! Ezeket a jelzéseket nem lehet nem elhangzottnak tekinteni! S akár tetszik nekünk, akár nem: tudomásul kell(ene) már vegyük, hogy Föld-anyánk mind panaszosabban és panaszosabban perlekedik velünk, testét zaklató földi halandókkal…
 
Jó lenne végre valóban odafigyelni kétségbeesett üzeneteire!
 
Amíg nem lesz túl késő!
 
(Nagyvárad, 2015. március 31.)
 
 
4. „S mondd, mit érlel annak a sorsa…”
 
„…ki költő s fél és így dalol…” Igen, József Attila csaknem fél évszázaddal ezelőtt betanult sorai dübörögtek fel bennem az emlékezet katlanjaiból április 11-én, a magyar költészet napja alkalmából. (Milyen jó is lenne, ha ezeknek az ünnepeknek az üzenetei kiterjednének az esztendő mind a 365 napjára!) Annak a József Attilának, akinek „a város peremén” született „De szeretnék gazdag lenni, / egyszer libasültet enni…” sorait az ötvenes évek végi elemi iskolánkban, az „Apáink mindig robotoltak, / Hogy lenne enni kevés kenyerünk”, a „Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak” vagy éppenséggel az „Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz, / ne szisszenj minden kis szilánkhoz!” rigmusait pedig a középiskolai szavalóversenyeken skandáltuk annak idején olyan szívesen és oly lelkesedéssel; akinek a Mama című költeményét március 8-án, az utcán vásárolt ibolyacsokor átadásakor, illett mindig édesanyámnak odahaza elszavalni: „Én még őszinte ember voltam, / Ordítottam, toporzékoltam, / hagyja a dagadt ruhát másra, / engem vigyen fel a padlásra!…”; s akinek Duna-parti ülő szobrát negyvenvalahány év teltével, jócskán a rendszerváltás után, alig néhány esztendővel ezelőtt, egy agyament ötlet következtében, majdnem-majdnem sikerült elvitetni az Országház épülete mellől… Mert ugyebár mit is keres voltaképpen – hallottam szinte az inkrimináló pusmogást a fülemben – egy ilyen eltévelyedett „kommunista agitátor” bronzba öntött fizimiskája – aki nem átallotta volt leírni „tiszta szívvel” annak idején, hogy „nincsen apám, se anyám, / se Istenem, se hazám…”; hogy „a tőke szennyében gázolunk, kedves fegyverünk böködi / tomporunkat…”; mi több, még azt is képes volt magáról állítani, hogy „neve, ha van, csak áruvédjegy, / mint akármely mosóporé, / s élete, ha van élte még egy, / a proletár utókoré” – a nemzet megválasztott képviselői felszentelt tanácskozóhelyének a tőszomszédságában?… S aki ráadásul istenigazából nem is nevezhető magyarnak – hiszen a saját vallomása szerint: „anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az”, s aki ráadásul egész életében görögkeletinek, azaz ortodox(!) vallásúnak tartotta magát…
 
Hogyan? – kaptam fel erre a gyalázatos hírre a fejem. Hát ennyit ér mifelénk manapság egy költő élete? Ilyen könnyen pálcát lehet törni egy önmagát emésztő alkotó életműve felett? – tettem fel magamnak, épp József Attilára kihegyezve, a kérdést (bár ha csak szűkebb erdélyi világunkra szorítkoznánk, ugyanezt az értetlenkedést meg lehetne fogalmazni az utóbbi esztendőkben oly szépen agyonhallgatott Horváth Imre, Szabédy László, Szemlér Ferenc, vagy éppenséggel, horribile dictu, a szekusbesúgónak bizonyult Szilágyi Domokos esetében is!). Ilyen hamar elfelejtettük a Levegőt!, a nyolcvanas években oly sokat skandált verssorokat, a „fortélyos félelem” korszakainak, a mindenfajta önkényuralmi rendszer (ideértve tehát az éppen körülöttünk tomboló „ügyészi diktatúrát” is!) működési elveinek lényegét oly képletesen leleplező helyzetábrázolást? Azt, hogy: „Számon tarthatják mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktákba irják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg.” Ennyire gyorsan megfeledkeztünk az Altató, az Óda, a Kései sirató, az Eszmélet, a Nagyon fáj, a Thomas Mann üdvözlése, az Ime, hát megleltem hazámat, a Tudod, hogy nincs bocsánat költőjéről? Az Elégia csodálatos vallomásáról: „Anyjához tér így az a gyermek, / kit idegenben löknek, vernek. / Igazán / csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. / Magaddal is csak itt bírhatsz, / óh lélek! Ez a hazám”? A Reménytelenül gyönyörű sorairól: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok”? A Dunánál tökéletes önjellemzéséről: „a világ vagyok, minden, ami volt s van, / a sok nemzetség, mely egymásra tör, / a honfoglalók győznek velem holtan, / s a meghódoltak kínja meggyötör…”, és jövőképéről: „Én dolgozni akarok! Elegendő / harc, hogy a múltat be kell vallani…”? Az „én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” egykori merész ígéretének a beteljesüléséről? A politikai széljárások talmi világa ilyen könnyen képes kikezdeni még a megkérdőjelezhetetlennek tartott életműveket is ebben az istenverte régióban!?…
 
Szerencsére idült pesszimizmusom jogossága ezúttal nem igazolódott be. Hírét hallván a debilis kezdeményezésnek, a magyar értelmiség legkiválóbb képviselői, felülemelkedvén a hagyományos csoportérdekek szekértáborain, egy emberként hallatták szavukat a Nem én kiáltok méltatlanul megrágalmazott szellemóriása érdekében, s az „El a kezekkel a József Attila-szobortól!” felhívás eredményeként a Költő továbbra is ott üldögél a „zavaros, bölcs és nagy” folyó partján, nézi nap mind nap ezután is, „hogy úszik el a dinnyehéj”, hallgatja sorsába merülten, „hogy fecseg a felszín, hallgat a mély” – s szemlélvén türelmesen, ahogy „a Dunának, mely mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai”, rendületlenül figyelmeztet mindannyiunkat – és nem csak a magyar költészet napja alkalmából! – réges-régi, mindmáig teljesítetlenül hagyott Kárpát-medencei nagy adósságunkra: „s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
 
Ezt az üzenetet nem lehet immár sem elsumákolni, sem elhallgatni. Mert „azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, / Hogy fölengednének az emberek!”
 
(Nagyvárad, 2015. április 12.)
 

Impresszum   -   Szerzői jogok