Dalmát szerelem

 
G. egy szabotőr. Horvátorsziban szabotázsakcióinak köszönhetően romokat nézegettünk strandolás helyett, Tengerészeti Múzeumot Trogirban a vitorlásversenyen, technikai okok miatt, Splitben meg Kagylómúzeumot, azaz bazársort.
De Gy. mindenképpen látni akarta a dalmát naplementét, romantikus helyen, lehetőleg a tengerparton, pálmafák között. Zászlóba lógó naplementét kívánt, havaj-dizsi nélkül, így tehát eljátszottuk a dalmáciai Rómeó és Júlia történetét Kastel Luksicban, a feudális jogok miatt harcban álló nemes Vitturi és Rusinic család földjén, a Rusinic család birtokán. – A továbbiakban, az egyszerűség kedvéért, Ősi Ellenségek. A Vinyetták és a Rozsomákok véres lavsztorija.
Apám, T., és anyám, B., azaz Marija kontesz, a megállapodás létrejötte után heves gyűlöletet táplált Miljenko időlegesen kinevezett szülei, D. és G. iránt. E gyűlölet valóban oly hevesnek bizonyult, hogy szerelmemet nem átallották eltávolítani a közelemből, Velencébe küldték, a Doge szolgálatába állították a hőn szeretett ifjút, akiért a szívem majd megszakadt.
Mielőtt Miljenko elvágtatott nemes paripáján az itáliai ellen- vagy éppen szövetséges város felé – az ottani politikai viszonyokat az utóbbi pár száz évben követni lehetetlennek bizonyult –, örök hűséget esküdött a mólón. A lemenő nap sugarában, vakondképző vakuvillogtatások közepette, ahogy dukál, térdet, fejet nekem hajtvék, miközben én „göndőrjítő” pilláimat rezegtetve szimbolizáltam szívem verdesését.
Készült Milliről egy másik fotósorozat is a parton, türkizkék, hivatalosan sirius blue metallic színezetű, Női Honda fedőnevű százhúsz lóereje társaságában, reprezentálandó, így néz ki manapság egy paripa, pontosabban fehér ló, a fekete lelkületű herceggel. Avagy, A reménység című kompozíció.
Sírtam, miután elment. Addig itattam és hizlaltam ásványi anyagoktól dússá érett könnyeimmel az ocsmány kisegereket, hogy apám (mily mások vagyunk mi nők és férfiak, szülők és gyermekek) annak reményében, hátha elfelejtem „azt a sihedert” és megkímélem otthonunkat egy pestisterjesztő patkányinváziótól, kihasználva labilis idegállapotomat, hozzá akart adni egy Druzimir (és nem Dragomán!) családnevet birtokló trogiri nemeshez. Az esküvő szerencsére meghiúsult, a színtársulat létszámbeli szegényességének és hagyománytisztelő magatartásának köszönhetően, meg persze azért, mert Miljenko, halált megvető bátorságról tanúbizonyságot téve, erőszakosan megakadályozta a boldogító vagy boldogtalanító(?), sosem fogjuk megtudni, melyik „igen” kimondásának a lehetőségét, amikor a legmeghatóbb pillanatban kivont karddal rontott a násznép sorai közé. Mások szerint én, Dobrila Vitturi válaszoltam nemlegesen a korántsem tisztelendő atya ama fantáziátlan kérdésére, hogy akarod-e, Dobrila Vitturi, az itt jelenlevő Druzimirt hitvesedül. Számomra mindkét verzió averzió, mivel ki nem állhatom a negédes drámajátékokat, ám adott pillanatban mégis mindkét változat szimpatikusnak bizonyult, az egyik a hiúságomat legyezgette, a másik sziklaszilárd jellememre lett volna ékesszóló bizonyíték. Mindenesetre, amikor megpillantottam Miljenkót a dalmát naplementében, üvöltöttem a nemeket, ahogyan a torkomon kifért, miközben Gy. vagdalkozott, légből kapott szüleink pedig azon imádkoztak, nehogy bezárjanak minket a legközelebbi elmegyógyintézetbe, s ezáltal a történet hamarabb véget érjen, mint ahogyan ildomos lenne véget érnie.
Apám kőkemény szíve azonban e szívszaggató jelenet láttán sem lágyult meg, tartotta magát a forgatókönyvhöz, ismét száműzte kedvesemet a Visovac szigeten fekvő ferencesek kolostorába, Sibenik közelébe, a bírósági hatóságok segedelmével (de a csendőrségen is támogatták ötletét). Mi ebből csak annyit láttunk, hogy T. a cigarettájával hadonászott, miközben a tenger irányába kifújt füstfelhőbe burkolózva mutogatott egyezményes jeleket. Mivel arabok nem tartózkodtak a közelben, nem adódott félreértés emiatt.
A következő jelenetek a Visovac szigeten játszódtak, de hamar, mondhatni látatlanba’ peregtek embererő, közlekedési eszköz és idő híján. A kolostorban szívem választottja megismerte Bozicát, alias a Bözsike nevezetű parasztasszonyt, hajdani dajkámat. Bele se merek gondolni, milyen eszközökkel, de meggyőzte őt, hogy tanúsítson irányába megfelelő mennyiségű és minőségű lojalitást. Itt merült fel bennem a kérdés, léteztek-e a tizenhetedik század második felében rendőrnők? Nem alaptalan a gyanú, hiszen Gy. egész nyaralás alatt a fehér miniszoknyás, csokibarna horvát femzsarukat hajkurászta… Mindenesetre az öreglány közvetített, a történet szempontjából ez a leglényegesebb mozzanat. Közben én a Szent Nikola kolostorban raboskodtam, Trogirban. Hogy miként közvetített az a ribanc Bözse, arról nem szól a fáma, ergo egy jelenettel kevesebb.
Annak ellenére, hogy renitens nemszeretem magatartásom és a férfiak (illetve egy bizonyos férfi) miatt hosszú ideig a trogiri kolostorban múlattam az időt, hovatovább ott tékozoltam el fiatalságom legszebb napjait, Szent Nikoláról mindössze annyit tudok, hogy elneveztek róla néhány templomot és egy nessebari hotelt. Rejtélyes személyiség lehetett, az szent, de mindegy, mert a megfelelő pillanatban suttyomban kijátszottam Gertruda apácafőnöknő jóhiszeműségét és megszöktem egy postagalamb hátán. Csakhogy Miljenko nem várt a megbeszélt helyen… Erről a szánalmasnak tűnő helyzetről eszembe jutott egy vicc, amit ad hoc módon, mondhatni l’art pour l’art rögtönöztem, kizökkenve a középkorból, mai környezetbe helyezve a történetet. Mi a különbség E.T. és a férfiak között? Miljenko természetesen elfelejtette előre közölni jelennemlétét, ám ezen egyáltalán nem csodálkoztam, mivel elég gyakran hallottam már az „ilyenek a férfiak” szállóigét.
Egyedül kóboroltam hát az éjszakában, mígnem egy óvatlan pillanatban, pirkadatkor elkapták a grabancomat a hajdukok, azaz a hajdúk, akiknek apám jutalmat ígért, ha megölik Miljenkót, esetleg… Ám az én drága szerelmem ismételten bebizonyította, hogy ő ugyan nem babapiskóta! Csellel félrevezette üldözőit, egyúttal megkaparintotta szerénytelen személyemet is. Papnak öltözve még engem is félrevezetett, míg félre nem vezetett egy kies öblöcskébe, ahol minden gyanúm szertefoszlott…
Onnantól fogva vérre ment a játék, s nemcsak azért, mert turistáknak játszottunk. Apám, a ravasz róka, nem akarta, hogy folt essék nemes családunk kikezdhetetlen becsületén, csapdát állított nekünk. Kibékült G.-vel, aki három követet (mint említettem) ember hiányában ugyan nem küldött, ellenben saját maga kérte meg a fia nevében a kezemet. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptunk, volt kaja, pia, mulatozás. A három napig tartó dínomdánom után, melynek minden egyes percét érzékletesen megjelenítettük, Miljenko kézen fogott, hogy bevezessen a Rusinic család palotájába és végre elháljuk a nászéjszakát. Éppen azon morfondíroztam, vajon a végső pillanatban lesz-e elég lelkierőm ahhoz, hogy a harisnyakötőmbe rejtett gombostűvel vérserkentés céljából megszúrjam a kisujjamat, amikor apám, T., szíven lőtte Miljenkót, az én drága, egyetlen szerelmemet!
Beleőrültem a bánatba. Elkeseredésemben öngyilkosságot kíséreltem meg, véletlenül a tengerbe vetettem magam a palota mögötti sziklák egyikéről. Esküszöm nem akartam, hogy ismét ilyen tragikus vége legyen a történetnek, legalábbis számomra, mert potenciális vőlegényjelölt, mint búzában a konkoly, vagy (stílusosan) mint tengerben a csepp, ezerszám akad, csak azok a rohadt algák! Megcsúsztam a nyavalyás moszatokon, és úgy zuhantam a tengerbe, mint traktornyomba az ólajtó. Abban a pillanatban valóban elment az életkedvem egy münyürit.
Később aztán még mélyebb depresszióba estem, mert egész úton, kezdve a primosteni templomhegyen, folytatva a zadari kikötőben és a Krka Nemzeti Parkon át Bolig, azt hallgattam minden egyes sziklaszerű képződmény láttán, hogy ugorj, Dobrila, ugorjál! Márpedig Horvátországban igen sok sziklaszerű képződmény található…
Végzetünk végül Budapesten, a Fűrész utca 14. szám alatt teljesedett be, amikor közkívánatra levetettem magam a járdaszegélyről. Abban a pillanatban szerelmem, Miljenko a szívéhez kapott és összeesett, „Rómeó” és „Júlia” így Dalmáciába’ is belehalt. A 16. századi Szent Iván-templomban, a Rusinac szigeten a következő sírfelirat jelzi nyughelyüket: Nyugalom kedvesemnek. A kastély mellett a mai napig ott áll a templom, ahol örök hűséget esküdtünk egymásnak, nem véletlenül…
 

Impresszum   -   Szerzői jogok