Halak

 
Ötven évet vártam rád.
Meddő voltam, ezért láthatatlan. Feljöttem a városba, remélve, hogy megkapom, amire vágyom.
Az anyaságot.
Jártam, keltem, senki nem volt kegyes hozzám, nehogy azt hidd, gyorsan elkeltem és aztán, huss, már meg is fogantál.
De lakott egy férfi a szomszédban, akivel érezni kezdtünk egymás iránt valamit.
Azt mondta nekem a főbérlőm a halálos ágyán: én most elmegyek, hogy legyen hely, nemcsak a méhedben, hanem kinnebb is, nem egy, hanem két magzatnak.
Azzal óriásit sóhajtott, akkorát, hogy beleremegtek az ablakok. Erővel kiszakította magát a testéből, amit addigra fölzabált a csontritkulás, ereit megrepesztette a magas vérnyomás, eszét elvették a sztrókok. Az utolsó pillanatban elkiáltotta a nevemet. Sára. Hiszen tudod, „minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában.”1 A menyasszonyi csokrot is csak egyetlen szerencsés kaphatja el.
Veled együtt kezdtem el élni. Amikor először láttalak az ultrahangon, négy és fél centiméteres voltál. Nevettünk, mert az orvos megmozgatta a hasamon a készüléket, s hirtelen rúgtál egyet a lábacskáddal. A jobbikkal, ezt a mai napig nem felejtettem el. Az első három hónapban olyan rosszul voltam, hogy csak akkor nem éreztem émelygést, mikor aludtam. De reggel felébredtem és a rosszullét azonnal bekapcsolt. Apád láncdohányos, úgyhogy percnyi nyugtom sem volt a hányingertől. Ám a negyedik hónap elején mintha elvágták volna az egészet. Végre úgy dolgozhattam és létezhettem, ahogy annak előtte. Kérlek, semmit se végy szemrehányásnak, egyikünk sem tehet róla. Az emberi természet mindig annyira kiszámíthatatlan, csak a bűnbeesés átka fog egyformán mindenkin, nem tudsz kibújni alóla. Fájdalommal szültelek, gyönyörű, négykamrás szíved irdatlan tempóban dobogott, szivattyúzta a vért az erekbe, sivalkodásod megtöltötte a kórtermet. Megvénültem, és a csodánkra jártak. Sok fiatalasszony irigyelt engem, öt évvel később, a húgod születésekor is.
Nem tudom, hogy halálom pillanatában melyiketek neve jön majd a számra, az is lehet, csak a sajátom, vagy az se. Szellemi képességeim teljes birtokában kijelentem, bármelyik legyen az, egyik sem élvez elsőbbséget a ki nem mondott másikkal szemben.
 
(1)
 
Tovább, tovább. Isten veletek.
Míg a teremben várakoztak, Berkes körbejárt, és mindenki kapott egy bőrszíjat a nyakába. Rézkereszt függött rajta. Ez volt az utolsó giccs, amit muszáj volt elviselni tőle, ezért megkettőzött örömmel viszonozták. A lányok lehajtották a fejüket, nyakuk engedelmesen mozdult. A fiúk vigyorogtak, arcukat feszítette a nevetés, de Berkes hajthatatlan volt, körbejárt.
A teremben virágok, hiábavalóságból leszakasztva. A még nedves szárakat celluxszal illesztették a padokra. Minden évben eljön a pillanat, amikor hét évfolyam és tizennégy osztály több szekérnyi virágot hord össze, remegő kezükben tucatmozdulat, hiszen addigra ezerszer megbeszélték már, hogyan is fog történni. A szárakról lemetszik az apró virágokat, tisztes halmokba rendezik, ollóval egyenlő darabokra vágják a celluxot. Mintha ezzel tartósítható, mindörökre megőrizhető volna, ám ettől hiábavalóbb törekvés nincsen.
Itt az idő, Berkes tapsol, a figyelem szálait még ő mozgatja. Nehezen mozdulnak, minden érdekesebb most. Egy légy körben szálldos, az egyik leüti, a másik rátapos. Az utolsó tülekedés, hogy sorba rendeződjenek, furcsa trükk, csak a tanárok tudnak ilyet, nincs benne csalás, de tanulhatatlan. A jobb kezetekkel, így, magyarázza, és szemben állva szinte évtizedes kedvencével, ráteszi a kezét Bokor Andris vállára. Bokor elnéz Berkes válla fölött, az utolsó kínos kivételezés ez, gyerünk, ki kell bírni. A helyzet valóságos, mert egyszerre nyálas és egyértelmű. Megint tapsol, s a kígyózó sort kitessékeli az osztályteremből.
Léna pirul, izzik a füle töve, akarja is, hogy ott legyenek a megbeszélt helyen meg nem is. Olyan most ebben a sorban lenni, mintha egy jóslat teljesült volna be rajtuk, mely egyúttal szétválasztja őket, a borsók gimnáziumba mennek, a lencsék szakiskolába. Léna erősnek érzi magát, de a mellfeszülés lelohasztja, a test korlátait a lányok előbb ismerik meg, ez meggyőződése. A fiúknak ugyan mi bajuk lehet? Pár perc és némi erőlködés után elérik az élvezetet, ami persze az ő osztályrészük, míg a lányok minden hónapban kénytelenek szembenézni nemük speciális, csak sokára elvesző lényegével. Léna duzzadást érez magában, feszül és fénylik a bőre, az egyik percben elbújna a világ elől, a másikban levetkőzne és körbemutogatná a testét. Hiába fürdött meg reggel, a testnedv, mint egy ravasz kis ér, kifakad a hóna alatt s elindul, végigcsiklandozva mindenütt, ahol csak éri. Az összes ablakot kitárták, a lepattogzott festék már örökre úgy marad, hiába határozták el vagy százszor, mégsem festették le társadalmi munkában.
Léna a sor közepén halad, a kövér és kíméletlen Dénes háta mögött. Dénes egy pöcs, és ezt élvezi. Egy hatalmas darab hús, még inkább gyomor, mindent bekebelez, ami az útjába kerül. Lehetetlen megbántani, annyira belefolyt saját magába, kilencven kiló zsír, de most jó mögötte lenni, lehet nyugodtan pirulni, belemarkolva izzadó vállába, tovább, tovább, isten veletek.
Kit sajnál ott hagyni? Léna tudja, Gergőt és Olgát. Gergő a szomorú szépfiú, inas és a legízlésesebben öltözik az egész iskolában. A mai napig nem adta vissza neki a hosszú ujjú fekete pulóvert, amit hetedikben kölcsönkért. Nem hordja. Tél végén beteszi a zsákba a többi meleg holmi közé, apu lefuvarozza Mórádra, nincs értelme visszaadni. Gergő már nem emlékszik arra, hogy kölcsönadta, egyszer megkérdezte tőle. Gergővel tervei vannak, legalább a nyarat együtt vészelik át, s erre a pulóver a biztosíték.
Olga nincs ma itt, nem volt kedve iskolába jönni. Léna vállát Gergő fogja, mikor megállnak, csippentve masszírozó mozdulatokat tesz. Év eleje óta küldetésének tekinti, hogy boldoggá tegye Gergőt. Ősszel, az osztálykiránduláson ez sikerült. Gergő a hasára spriccelt, a pólójával letörölte, amit aztán begyűrt a táskájába. Léna rengeteg unalmas estén végiggondolta már, hogyan történne a következő alkalommal. Elképzelte, ahogy kedvenc szoknyájában és western csizmában kilép a házból, néhányan ott lebzselnek a kapu körül, megbámulják és vágyakoznak utána. Gergőt nem kellett elképzelni, csak úgy volt, ahogy mindig. Megfogták egymás kezét és teljes egyetértésben átmentek Gergőék lakására.
Berkes megint tapsol, mindenki odakapja a fejét, pedig recseg a hangszóró, a Gaudeamus igitur szól belőle. Megbomlik a sor, akár a gyöngylánc, amit leejt egy ügyetlen kéz, Berkesé, mert máris rohan, vezényli az ültetést az udvaron. Mióta átfestette a haját szőkére, boldogabbnak tűnik. De lerí róla, máris magányosnak érzi magát nélkülük. Léna szívesen kibontaná feszes copfját, sőt, az összes lányét, bulisabb lenne, menő és életteli. Vajon ha ő lesz szülő, arra vágyik majd, hogy saját fiát-lányát talpig ünneplőben lássa az utolsó tanítási napon? Nem tudja megmondani. Anyut örömmel tölti el a fehér ing és a fekete szoknya látványa. Részévé teszik őt a rendnek. Olga most valamelyik strandon fekszik. Igaz, évet ismételt, mert a szülei egy éven keresztül váltak, közben gyermekkora egy csapásra elmúlt, mint egy akut tünetegyüttes. Az állandó idegeskedéstől megbukott és évet ismételt.
Léna is évvesztesnek számított, pedig márciusban született.
A sor ismét összeáll, csak most az ültetésben. Megpróbál odafigyelni az igazgató szavaira. Gergő a háta mögül odatolja az arcát az övéhez, s két kézzel átkarolva hátrahúzza. Most a szívdobogás erősebb a mellfeszülésnél. Tegnap este leborotválta a lábát, megérte napoztatni a gangon, lett egy kevés színe. A szoknya elég hosszú, hogy ne gerjessze tovább Gergőt, aki tényleg évvesztes, más igényei vannak, vagy Léna komplikálja túl ezt a dolgot kettejük között. Nem is baj, ha nincs kimondva semmi, sokkal érdekesebb ez az érzelmi homály, az opál köd, amibe olyan kellemes beburkolózni. Mi van, Lénus, hallja Gergő hangját, de tudja, hogy nem vár tőle választ.
 
Az iskolát, mint egy burkot, maguk mögött hagyták. A hervadt virágtömegek, az elszomorodott arcú tanárok túl nagy áldozatnak tűntek a boldogságukért. Nem volt idő felfogni, mi történik, anyu mellette, Lilla mögötte lépkedve akadályozta meg, hogy hátranézzen. Liliomot vettek, ahogy szokás, Léna már az utcán rosszul lett tőle, tömény halottasház-szaga volt. Gergő utánasietett, lefékezte, ne viselkedjen meggondolatlanul, még a végén gyanút fognak. Anyu nem győzött mosolyogni, ahogy elnézte Léna gömbölyű, durcás arcát. Csak lassan a testtel. Kár lenne elrontani, hogy megint elveszítsen valamit.
Az utca csupa tócsa volt, a melegben bűze párolgott. Az esővíz nem oldotta fel a mocskot, ami a flaszterre tapadt. Gergő most már bátran belékarolhatott. Rövid időre zápor ért föléjük, bolondozva menekültek előle. Összekapaszkodtak, pörgőztek, ami a lányok szokása, de a fiút nem zavarta. Közben hátravetett fejjel nevettek. Mohón kortyolták a szabadságot. Az utca csupa fény volt, foguk szikrázva tükrözte vissza.
Aztán újra tűzött a nap, jó magasról, mintha máris nyár közepe lett volna. Mozgásuk lelassult, az eget kémlelték fölemelt fejjel, behunyt szemmel, honnan zuhog le a fény, miféle csapok nyílnak, most miért paskolja, simogatja őket, hisz negyedórával azelőtt még pocsolyákba gyűlt az esővíz. Léna elhallgatott, nem szégyenlősségből, inkább várakozás volt benne és egy kicsi félsz, hogy a fény lebuktatja nagyszabású terveit és az este idő előtt megsemmisül. Már nem tartotta olyan könnyen kivitelezhetőnek, pedig Sára és Lilla szépen lemaradtak. Egyiküknek azt mondta, hogy illőn el akar búcsúzni Gergőtől, a másiknak, hogy vitesse magát cukrászdába. Mindenkivel a maga nyelvén kell beszélni.
A ballagás végén Gergő ügyetlenül a falhoz nyomta őt egy beugróban, de nem iskolaszagban akarta átélni azt, amit már annyiszor eltervezett. Előételnek jó ez a rohanás, sose gondolta volna, hogy az eső és a nap ennyire lelkesítő lehet. Csak érnének már hozzájuk. Léna érezte, hogy finisben vannak, lábában megsokszorozódott az erő. Dobogó szíve közepén szűnni nem akaró, borsszemnyi félelem fészkelt. Kicsi volt, de ott volt. Gergő megfogta a kapunál, lassította röptét. A kapu ívén nem volt virág, Léna legfeljebb csak odaképzelhette. Most ő csókolt, a másik szemébe bámulva, gyöngén, gyakorlatlanul.
Az udvar tágas volt, de sötét, csak reggel süt ide a nap. A körfolyosóról nézve kalitkaszerű a ház, s ahogy a madarak megszokják, a lakóknak is elég, ha csupán a korlátig jönnek elő, onnan is látható minden, ami a kapu és az udvar közt zajlik. Léna lábujjhegyen szalad a lépcsőn, nagyra tárja a lakás ajtaját, kinyit egy hatalmas szájat, onnan várja be Gergőt.
Rosszízű hang köszönti őket. Apu az ajtó mögött, a konyhaasztalnál ül és keresztrejtvényt fejt. Anyu ügyetlen, gondolja Léna, nem tudta elintézni, hogy ne legyen itthon.
– Szevasztok – mondja apu, csúfondárosan, emelkedve intonál. Léna kicsi kora óta félt ettől a hangtól, mely apja arcát viselte és a testében rejtőzött. Félt attól a naptól, amikor mindezt leveti, s a teljes valósága, melyet elképzelni sem lehet, megmutatkozik.
Apu köhögött, Léna összerándult, arcát mintha fehér festékkel mázolták volna be. Apu kihűlt kávét kavargatott, örök restanciát. A meleg étel riasztotta, mint a méreg. Számára a hideg volt a biztos, a már soha el nem hűlő, mégis tápláló koszt. Azon kívül a rejtvény volt a mindene, egy oldal tökéletes, kerek egész, a tévedhetetlenség bizonyítéka. Egy világ, ahol mindenre van válasz.
Léna a szobába vezette Gergőt, majd visszament a konyhába, és csapkodni kezdett apja körül.
– Ha büdösíteni akarsz, menj ki a gangra – utasította, míg a viaszosvászonról a tenyerébe söpörte a morzsát. Apu köhögve bólogatott.
Mire visszament, látta, hogy Gergő a fotelban ül és a plafont bámulja. Léna torkából a csalódottság, a félelem, hogy ma semmi nem fog már úgy sikerülni, ahogy eltervezte, lefelé kezdett kúszni, mint a gyík a kövek közt, ha megriasztják.
– Be van rozsdásodva az öreg – mondta Gergő úgy, hogy csak a zajt hallotta, de közben nem látta, hallotta Lénát. Akiben minden friss hajtás letört addigra, pedig hosszú hónapokon keresztül csak táplálta magában a reményt. Tudta, de legalábbis érezte, hogy ha most meztelenre vetkőzne, a fiút úgy sem érdekelné. S a testében alább szökött a ruganyosság és a vágyakozás, mint mikor egy kéz lerázza a hőmérőt és elteszi a fiókba.
– Gyere – mondta hirtelen, dacból Gergőnek. Feléje nyújtotta a karját, az egyetlen szalmaszálat, melybe ő jobban, erősebben kapaszkodott. De a fiú odahúzta őt a karfára. Elcsöndesülve üldögéltek, a boldogság két kis madara, soha nem fognak már egymáshoz repülni.
Holnap ilyenkor, mondta föl magában a leckét Léna, borsót pucolnak az ebédhez, megtisztítják a vitrint és a tükröket, letörlik a port. Anyu mindig tudta, hogyan foglalja el a kezüket. Világrendjének alapja a dolgos kéz volt, melyet inkább mosogatólében áztatott, mintsem hagyott tétlenül. Hol leszel holnap?, akarta kérdezni a fiútól, hogy válaszából egy kis vigasztalást merítsen. Aztán átbeszélték a ballagást, s Léna hite egy kicsit megint szárnyra kapott. Még mindig nem tudta más nyelvre lefordítani ezt az egészet, ami közöttük volt és egyfolytában alakult, csak a reményére. Pedig ha körülnézett volna – de inkább lesütötte a szemét –, megláthatja, hogy zárványban ülnek, az idő körülfogja, bekeretezi őket, minden perc egy újabb szép kép, amire majd évek múlva – mi lett volna, ha? – vissza lehet gondolni.
Apám beteg – próbálkozott még utoljára, hogy legalább ilyen módon a saját szívét döfje át, mert rosszabbul esne, ha a másiktól, egy fiútól semmisülne meg. Kivette és felmutatta, mint egy mártír, csorgott a vér a ruháján, a nyakán, a combja közt a karfára. Gergő nem felelt, ujjaival a fotelon dobolt. Léna ennek dallamára mesélte el, amit apja bajáról tudott. A fontoskodás, ahogy belelovallta magát, halvány pírt kölcsönzött az arcának és megacélozta a tekintetét. Valójában senki sem tudta, hogy apu baja mennyire szörnyű vagy súlyos, egyáltalán, neve se volt neki. De felmondta, ha már megtanulta s az idő ezt is rögzítette, mint kellemetlen és a helyzethez egyáltalán nem illő, súlyos zenét. A beszédje végére Léna is el volt temetve a családi sírboltba, emlékét mindörökre megőrizzük.
Nem tudta, hogyan küldje el. A fiú jelenléte olyan volt, mint egy korty, amit sem lenyelni, sem kiköpni nem tudott. Beszélgettek egymással, udvariasak voltak, ahogyan megtanulták az iskolában és a szüleiktől. Valahol pontot kellett tenni a dolog végére. Anyu a hibás, gondolta Léna, a nyár csak egy üres pohár lesz, kiesik a kezéből, pedig mennyire várta, hogy eljöjjön, mennyire meg akarta tölteni. Másoknak miért sikerül? S legfőképp: hogyan? Barlangban érezte magát, lassan leomló, vaskos sziklák közt, nyirkos, mégis langymeleg helyen. De hiszen még el sem kezdődött, intette türelemre egy hang. Léna utálta, mikor ez megszólalt benne, s hamar elterelte róla a figyelmét. Lángolt az arca ebben a méltatlan helyzetben, másra készült, egyáltalán, hogyan történhetett így? A galériára sem jutottak fel.
Az óvszert vissza kell tenni a matrac alól a rejtekhelyére, a tolltartóba. Egész nyáron a kutya sem fogja ott keresni, csak ő tudja, ha mégis valamilyen csoda folytán szüksége van rá.
Fülledt volt a levegő. Az udvaron, a tuják felett fejfájdítóan csettegett egy szarka. Szomorú jelképnek tűnt most, hogy ez a madár időnként megtámadja a feketerigót, és addig nyüstöli szörnyű hangján, amíg az fogja magát és kimenekül a fészekből. Ha úgy tartja kedve, a szarka megöli a rigókat. Léna arca megnyúlt, szeme a távolba meredt. Gergő halkan beszélt, ám apu köhögése a gangról végképp érthetetlenné tette a szavait. Töltelékszöveg, jutott eszébe, s most először fogta fel ennek a szónak az igazi értelmét.
 
Lilla becsalinkázott a szobába, hangja izgatott volt. Azt hitte, mire hazaérnek, Léna olyan szép lesz, mint egy hercegnő.
– A bankett, a bankett! – kiáltotta, és Gergőhöz fordult. – Nem mentetek?
– De, csak később – mosolygott a fiú.
Lilla idegesítően ugrándozott előttük, mintha nem tudná eldönteni, melyikük figyelmét kösse le, s így ők ketten csak nézték, míg anyu be nem szólt a szobába, hogy ideje készülődni.
A konyhában, úgy tűnt, rengeteg sütemény volt az asztalon, egy regimentnyi krémes. Ezek a buták, sikoltott fel magában Léna, hát nem arról volt szó, hogy ott eszik meg? Erre hazacipelték az egészet. Egyetlen dologra volt jó, apu nem köhögött, amíg evett.
A bankett után egyedül ment haza, kerülő úton, kóvályogva. A krémes maradványa undorítónak tűnt, s ahogy anyu szokta mondani: a fene egye meg. Léna most ennek is megértette a pontos értelmét. Megfogott egy fél darabot és nagy dühösen, amilyen csak régóta várt, de sikerületlen dolgok után lehet az ember, a vécébe dobta, rávizelt, és alaposan leöblítette maga után.
 
 
 
 

Impresszum   -   Szerzői jogok