Huszonöt

 
Novelláskötetet olvasni nem könnyű vállalkozás, legalábbis számomra. Teljesen más, mint egy regény egységes, fokozatosan épülő világába beleszokni. A nagypróza mondhatni kényelmesebb, mert miután megismertük a szereplőket, belerázódtunk a nyelvbe és a cselekménytempóba, nyugodtan hátradőlhetünk, és élvezhetjük az utazást. Egy novelláskötet viszont egyenlő az állandó újrakezdéssel, a folyamatos újrateremtődéssel, a konstans változással. Ezért is nehéz ebben a műfajban olvasóbarát, mégis minőségi „terméket” előállítani.
 
Tóth Krisztinának ez már többedszerre is sikerült. Eddigi novellásköteteit is biztos kézzel állította össze, jó történetek jó kompozícióban, és nincs ez másképp a Pillanatragasztó* esetében sem. Huszonöt történet öt ciklusba szortírozva, és noha mindegyik önálló szövegvilágot és történetet vonultat fel, a ciklusokon belül mintha összefogná a hangulat a novellákat. Ez az a megfoghatatlan elv, amely egységessé és könyvvé teszi a Pillanatragasztót.
 
Először a címről: mindent teljesít, amit elvár tőle az olvasó. Pár héttel a kötet megjelenése előtt találkoztam vele először, és rögtön heveny bólogatást váltott ki belőlem, mert minden megvan benne, amit egy jó címtől el lehet várni. Először is figyelemfelkeltő, hisz hétköznapi, egyszerű kifejezés, ezért azonnali boncolgatásra sarkallja az érdeklődőket. Mit akar megragasztani, rögzíteni vele a szerző? Melyik pillanatot? Aztán megtudtam, Tóth Krisztina pontosan huszonöt éve publikálta első kötetét, és máris adta magát az értelmezés, hogy emlékmű, mementó. Huszonöt év, huszonöt történet, és ezt később meg is erősítette a szerző egyik interjújában, valamint a fülszövegből is kiderül. Épp ezért kíváncsi voltam, fogok-e az íróvá válásról és az ezzel kapcsolatos dilemmákról, problémákról olvasni, de ezek kimaradtak a Pillanatragasztóból. Ennek ellenére egyáltalán nem csalódtam, sőt.
 
Tóth Krisztina legtöbbször női elbeszélőn keresztül meséli el történeteit, és a főszereplők is legtöbbször nők, szóval a hitelességre egy zokszavunk sem lehet. Külön élmény férfiként olvasni ezeket a novellákat, mert megnyugtató a tudat, hogy mennyire egyformák vagyunk: nemtől függetlenül ugyanazt akarjuk, ugyanaz fáj és ugyanúgy, ugyanúgy csinálunk hülyeséget elkeseredésünkben.
 
Sok a magányos, női karakter a szövegekben, és a nyitónovella (Doors) is ennek az előszelét hordozza. Vágyakozás és várakozás órákon keresztül, végül pedig ugyanaz az üresség, ami már az első mondattól fogva kitölti mind az olvasót, mind az elbeszélőt. Egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy ökölbe szorított kézzel szurkolunk a szereplőknek, hátha most az egyszer pozitív kicsengéssel érne véget a történet, de nem: a gyakran szeretőként „működő” női karakterek sosem találják meg a boldogságot, pedig egyáltalán nem mondhatók cselekvésképtelennek. Az egyik kedvenc novellámban (Soha egy szót se) például mindent megtesz a főszereplő, hogy kamaszkori, plátói szerelmével találkozzon. Ebben a szövegben amúgy minden megvan, ami emlékezetessé tud tenni egy rövidprózát, mondhatni ilyen jellegű művekkel lenne érdemes tanítani a novellaírás technikáját. Először is igen erős hangulat lengi be az egész novellát, hisz a sok év utáni hazatérés remek alapanyag, feltörő érzelmek, emlékek stb. Emellett a szereplőnek is erős vágyai, motivációi vannak, melyek átvezetik a cselekményen, és melyek beteljesüléséért az olvasó szurkolhat. Okos írói taktika ez, beszippant a történetbe, úgy olvasunk, mintha a saját sorsunk lapjait forgatnánk, mert kinek nincs valaki a kamaszkorából, akivel sok év távlatából ne szeretne szót váltani? A Soha egy szót se esetében még a remek, csattanós befejezést emelném ki: úgy van felvezetve, ahogy azt kell, alapos az előkészítés és mégse feltűnő, csak a végén jövünk rá, hogy egy mennyire jól összerakott konstrukcióban mozogtunk, és izgatottan visszalapozva keressük a gondosan elrejtett jeleket.
 
A kötet természetesen nem nélkülözi a lebegő, képszerű szövegeket sem. Az első ciklusban rögtön kettőt is találunk, az egyik Az álomrestaurátor, a másik a kötet számomra legemlékezetesebb címével bíró Az égő menyasszony. Ezek a novellák zuhanásszerűen szippantanak be, azaz sem a szereplő jellemrajza nincs kibontva, sem a cselekménynek nincs konkrét kezdete, az olvasó egyszerűen csak ott találja magát egy már kész világban, amelyben zajlanak a történések, ám magyarázatot rájuk nem kapunk, ahogy egy szabott irányt sem a cselekménynek. Szeretem az ilyen jellegű szövegeket, mert noha kapunk tőlük valamennyit a szereplők lelkivilágából, sose tudjuk, mit fognak csinálni a következő bekezdésben, nincsenek elvárásaink velük szemben, tabula rasák, tiszta lapok, és azok is maradnak a befejező pontig. Ebbe a kategóriába sorolnám a második ciklusból a Galamb és a Megint büdös a víz című szövegeket is.
 
A második ciklus, a Játszódjatok! távoli történeteket tartalmaz. Találkozunk franciaországi fiatalokkal (Pioneer–10), akik Magyarországra látogatnak még a kommunizmus idején, és egynapos budapesti tartózkodásuk és bajba kerülésük pontosan egybeesik azzal a pillanattal, amikor a Pioneer–10 űrszonda elhagyja naprendszerünket, és kilép a csillagközi térbe. Remekül sikerült metafora ez, hisz a két fiú is egy másik világ „üzenetét” hozza Magyarországra, és ők is ugyanúgy képtelenek kommunikálni a helyiekkel, ahogyan valószínűleg az űrszondát is hiába fogják megtalálni különböző földön kívüli civilizációk, semmit se értenek majd a benne tárolt üzenetből. És ugyanilyen kegyetlen a kommunikációra való képtelenség az Ez milyen mozi? szereplői közt. Leginkább Chuck Palahniuk világát idézi számomra ez a novella, legalábbis a felütése. Van itt minden: szilikonmellű pornósztár, kiégettség, émelygés, brutális hasmenés közönség előtt és még ennél is brutálisabb gyilkosság. Aztán következik a fordulat, hogy minden, amit olvastunk, csak egy forgatókönyv része volt. Aztán nemsokára kiderül, hogy mégse. Így játszik velünk a szerző, és ebben a szövegben tényleg szinte minden oldalon belefutunk egy fricskába, ezért is említettem, hogy számomra ez a próza a Harcosok klubja szerzőjének univerzumát idézi. Szintén a második ciklusban található a kötet talán legfontosabb írása, mely számomra egyszerre távoli és közeli. Nem véletlenül lett cikluscímadó. Székely vendégmunkásokról szól, de nem magyarországiaknak címezve, és nem is erdélyieknek. Olyan jellegű novella ez, amit mindenkinek el kéne olvasnia. Persze lehet azt mondani, nehogy már szépirodalmon keresztül akarjuk oktatni, megvilágosítani a jónépet, de ez a szöveg tényleg alkalmas erre is. Mélylélektan és szociográfia egyszerre, és igen, mítoszrombolás. Vendégmunkásokról szól, akik a Székelyföldről mennek Pestre dolgozni. Ottlétük alatt mind a helyiek, mind ők megerősítenek minden létező sztereotípiát, tehát a pestiek nagyképűek és lekezelőek a messzi földről érkezett „testvérekkel”, míg a székely atyafiak dolgosak, csöndesek, szorgalmasak és tisztességesek. Magasra jutunk, és kíváncsiak vagyunk, mikor kezdődik a zuhanás, és milyen mélyre. Ez nem is várat sokat magára, a hazaúton a férfiak teljesen kivetkőznek önmagukból, vagy inkább teljesen önmagukká válnak. Végtelenül hiteles szöveg, több ilyen kellene a sztereotípiákkal való leszámolás és egymás jobb megértése érdekében.
 
A következő, Végül is még nyár van című ciklus talán a „legmagányosabb” mind közül. Jobbára tragikus sorsú nőkkel találkozunk, akiknek az adott helyzetüknél talán már nem is mehetne rosszabban a soruk. Ennek ellenére csöppet sem válnak patetikussá a szövegek, Tóth Krisztina a humor eszközeivel védekezik ez ellen: a Kacér főszereplője például egy rákbeteg, kopasz asszony, aki régmúlt szépségének emlékeit próbálja felhasználni, hogy elérje az iskola igazgatójánál, ne csapja ki a fiát, az Ismerlek téged esetében pedig a csattanó tragikomikus, ahogy A 28-as szoba kulcsánál is. Kegyetlenül vicces a cikluscímadó is, mi tagadás, mindenki szereti a pisi-kaki poénokat, és a szerző ezt tudja is. Ám félreértés ne essék: a szöveg ettől nem válik lektűr jellegűvé, mind a cselekmény, mind a nyelvezet igenis szépirodalmi, mindössze jólesik a műfaj keretein belül lazítani egy kicsit. Ebből a tömbből amúgy a Tímár Zsófi muskátlija tetszett legjobban. Az a fajta történet ez, amit már mindenki hallott, és nem is egyszer, mégis jólesik elolvasni, van benne egyfajta báj, ami nem engedi, hogy a következő novellához lapozzon az olvasó.
 
A negyedik, Ahogy eddig című ciklusban több olyan novella is található, ami a latin-amerikai prózát juttatja eszembe. A Plágium például Borgesre emlékeztet, rendkívül intelligens és szellemes az alapötlete, és bebizonyítja, még mindig lehet újat mondani a zseni és a körülötte levő világ viszonyáról, vagyis arról, hogy talán semmit sem alkotunk, teremtünk, csak tudattalanul kölcsönveszünk dolgokat a számunkra ismert vagy ismeretlen világból, melyben minden összefügg mindennel, minden szál keresztezi egymást és minden szál elér mindenhová. A másik kedvencem a Földlakó, ebben a novellában az örkényi és cortázari abszurd a szervező elv. Az első néhány oldal tényleg olyan, mintha egy Örkény-egypercest olvasnánk, mert hol máshol történhet meg az, hogy egy nő feje elválik a testétől, miközben partnerét épp orális örömökben részesíti? Kegyetlen elidegenedés-történet ez remek szimbolikával, tökéletes ábrázolása azoknak a kapcsolatoknak, melyekben egyik fél jóval többet ad a másiknak, és viszonzásként alig kap valamit. Külön tetszettek az aszfaltba fordítva beleragadt kupakok meg a „fejjel lefelé” álló talpak. Egyedül talán ennél a szövegnél éreztem, hogy a főszereplő, a megalázott és megszomorított nő sorsa mégiscsak valamiféle pozitívum felé halad a végén. Aztán következik az Utószezon című novella, ami engem leginkább Mario Vargas Llosa Vasárnapi történetére emlékeztet, és nem csak azért, mert mindkettő tengerparton játszódik. Furcsa, kényelmetlen feszültség van ebben a szövegben, s ennek ábrázolására a szerző a lehető legizgalmasabb, ugyanakkor legnehezebb technikát választotta: harmadik személyben beszéli el a történetet, és annyira távolról, hogy egyetlen gondolatukat sem ismerjük meg a szereplőknek, érzelmeikre, motivációikra csak és kizárólag a cselekedeteik alapján következtethetünk. Ennek ellenére annyira kitapintható minden rezzenés, hogy kénytelenek vagyunk mi is kényelmetlenül, frusztráltnak érezni magunkat. Talán ennek a novellának tetszett a legjobban az alapszituációja, színpadon is el tudnám képzelni, hisz tényleg remek alapanyag egy vonzó, egyedül élő anya, aki elkényeztetett gyermekével megy nyaralni, és akinek a maguk sajátos módján fiacskájánál alig idősebb fiúk próbálnak udvarolni.
 
Az utolsó ciklus (Egyszer már nyertem) a számomra egyik legkedvesebb novellával indít (A kulcs). Ha valakinek ajánlanom kellene Tóth Krisztina prózaművészetét, egészen biztosan ezzel a szöveggel kezdeném. Nem is tudom eldönteni, mi tetszett jobban, a tisztaságmániás, komplexált anya jellemrajza vagy a főszereplő elbeszélői hangja. Az a fajta novella ez, ami regény után kiált, szívesen befizetnék egy nagyprózai változatra belőle. És a kegyetlen, brutális befejezés után nincs idő pihenni, hisz a Valaki is hasonló kalibert képvisel. Kedvesen galoppoló, kissé szomorkás felütés, ismét vár rám egy kis kellemes melankólia, gondolja az olvasó. Vidéki fiú és fővárosi lány, szeretkezés a csergén és reménytelen jövő, aztán a fiú hajnalban kerékpáron távozik, és ahogy békésen és borongósan kerekezik hazafelé, valaki hirtelen felakasztja magát közvetlenül előtte egy út menti fán. A fiúnak sikerül elkapnia az öngyilkosjelöltet, de mivel nem jön senki a segítségére és nem tudja levágni, ugyanakkor ő is egyre fárad, ott hal meg a kezei között.
 
Nemrég jött a hír, hogy a Pillanatragasztó felkerült az Aegon-díj shortlistjére. Szerintem is ott a helye, rövidprózában a 2014-es év egyik legerősebbje, ha nem a legerősebbje. Méltó mű a szerző huszonötödik publikálási évfordulójára. Jó mondatok, jó történetek, jó könyv.
 

Képek

previous pauseresume next
1 / 1

Impresszum   -   Szerzői jogok