Jakabffy Elemér emlékiratai (5.): 5/5

 
A magyar kisebbség vezetői jól tudták, ez a változás még súlyosabb helyzetet teremt. A parlament feloszlatása után a megindult tárgyalások azonnal megmutatták, hogy a kormánnyal méltányos megállapodásra jutni nem lehet, és mivel ez a németeknek sem sikerült, az ő kívánságukra indultak meg a két pártvezetőség között a tárgyalások a kisebbségi blokk létrehozására. E tárgyalásokon részt nem vettem, eredményüket csak akkor tudtam meg, amikor Bethlen György elnök az előzetes megállapodást aláírva azt jóváhagyásra az elnöki tanács elé terjesztette.
 
Megdöbbenten láttam ekkor, hogy a magyar–német blokk létrejöttének feltétele, hogy két olyan mandátumot, amelyek eddig a magyarokat illették, az aradit és a kisküküllőit, a lajstromon első helyen jelölt magyarnak a választás után a második helyre írt német részére át kell adni, mert különben – a létező választási rendszer mellett – a németség még viszonylag szabad választás esetén sem juthat megfelelő képviselethez. Vagyis ebben a két vármegyében a magyar választókat abban a hiszemben kell leszavaztatni, hogy magyar képviselőjük lesz, és majd csak a mandátumok igazolása után tudhatják meg, hogy az első helyre írt magyar lemondott az utána következő német javára.
 
Tudtam, hogy a pártvezetőségnek ez az elhatározása nagy elkeseredést szül. Ezért kötelességemnek tartottam, hogy a cél érdekében felajánljam személyemet és ezzel egész népszerűségemet ehhez a „pia fraus”-hoz. Vállaltam az aradi mandátum megszerzését és a lemondással magamra zúduló ódiumot.
 
Kisküküllőben Gyárfás lett a jelölt, aki azonban a csíki szenátorságra is kandidált, és így ez utóbbi helyen történő megválasztatása esetén érthetővé vált lemondása a kisküküllői mandátumról.
 
Június 20-ikán Aradra utaztam a választással kapcsolatos teendők megbeszélésére. Szépen beosztottuk az egész vármegyét, hogy 26-ikától bejárhassuk a jelentőségesebb magyar falvakat. A beosztás szerint ez a kortesút egy hétig tartott volna. Ezt megelőzően 26-ikára Aradra tűztük ki a nagygyűlést. 25-ikén a délutáni vonattal érkeztem. A párttagozat intézői már az állomáson savanyú ábrázatokkal közölték, hogy mind ez ideig egyetlen gyűlésre sem kaptunk engedélyt. Délután 4 órakor a párt kiküldöttei újból megjelentek a prefektusnál. Ekkor tudomásukra hozták, a prefektus a liberális párt jelölő értekezletén van. A kiküldöttek 10 óráig ültek a megyeházán, amikor is a prefektus az előrehaladt időre való hivatkozással az engedély kiállítását másnap reggelre ígérte. Természetesen hajnalban már elutazott és így engedélyt nem kaptunk. A 10 órára összehívott, nagy érdeklődéssel várt gyűlés tehát elmaradt. Mégis a kijelölt terem elé vagy kétszázan gyűltek össze, ezért oda mentem és ennyit mondtam: „A gyűlés megtartásához engedélyt nem kaptunk, így ezt nem is tartjuk meg. De egyre felhívom figyelmüket: Az Igazságot egyszer felfeszítették már, de harmadnapra feltámadott!” A zajos éljenzésre odafutott rendőrök már csak távozásomat láthatták.
 
Nehogy a községekben a népgyűlések megtartását megkísérelhessük, a prefektus elrendelte, hogy a városból csak olyan autót engedjenek ki, amelyik az ő külön engedélyével rendelkezik. Az egyik közeli községből reggel kilenckor autóján bejött egy grófné, akinek négy hónapos szoptatós gyermeke volt. A fiatal asszony remélte, hogy 11 órára ismét otthon lesz és elláthatja legszentebb anyai kötelességét. A prefektusi rendelet ennek útját állta. Az asszony a párttagozat vezetőihez fordult: tegyenek meg mindent, hogy hazajuthasson. Volt hát megint lótás-futás, de az órák múltak, és az izgatott asszony nem indulhatott. Végül a párt vezetői arra kértek: utazzam el a délután kétórai vonattal, mert ez esetben az autók útja is szabaddá lesz. A kérést teljesítettem, és így a kisbaba már jó étvággyal uzsonnázhatott.
 
Természetesen nemcsak Aradon, de országszerte ilyen volt a választási szabadság, amelynek következtében a kisebbségi blokk kellő eredményhez nem juthatott. Beteljesült, amit a Magyar Kisebbség július 1-ei számában írtam: „E sorok írásakor nincsen még máshonnan értesülésem. Lehet, hogy csak én vagyok az a szerencsés, akibe belém kell fojtani a szót, nehogy a nagy liberális pártnak baja essék. Félek azonban, hogy amikorra ezek a sorok az olvasó elé jutnak – ha egyáltalán oda jutnak –, akkorra ez, ennek a választási karikatúrának annyi más nagy vonását ismerte már meg, hogy az enyémet csak egy kis árnyékolásnak látja.”
 
A blokknak összesen 15 képviselő- és 1 szenátorjelöltje kapott mandátumot. Én az előadottak ellenére is képviselő lettem, pedig jobban szerettem volna bukásomat, mert így legalább nem kellett volna elárulni a nagy titkot.
 
Már néhány nappal a választások után, a sváb vezetők indiszkréciója folytán híre járt, hogy a mandátumról lemondok. Aradi politikai barátaim: Korossy György, Takácsy Miklós és Parecz Béla Zaguzsénon kerestek fel, megtudandó, igaz-e ez a hír. Elképzelhető, milyen nehéz szívvel vallottam be nekik, hogy sohasem vállaltam volna az aradi jelöltséget, nem ütöttem volna el ettől Parecz Bélát, az érdemeket szerzett volt képviselőt ettől, ha nem kívánták volna a párt és az egyetemes kisebbségi politika magasabb érdekei ezt a csúnya játékot. Belé kell törődniök, hogy Arad képviselője a sváb Hans Beller lesz.
 
Az országgyűlésnek július 27-ikén kellett volna összeülnie. Az uralkodó egészségének rohamos hanyatlása miatt azonban ezt királyi kézirat már 17-ikére tűzte ki.
 
A parlament lázas sietséggel fogott a megalakuláshoz. A mandátumok igazolása sommásan történt. A sietség valóban indokolt volt, mert a király 20-ikán hajnalban meghalt, a trónutódlás pedig még elintézetlenül maradt volna, ha a parlament ki nem veheti a gyermekkirály helyett az uralkodói teendők ellátására kijelölt régenstestület tagjaitól az esküt. Ezen az ünnepélyes ülésen részt nem vettem. De amint az uralkodó haláláról tudomást szereztem, Bukarestbe utaztam. […]
 
Bukarestben megtettem a szükséges írásos nyilatkozatot arról, hogy az aradi mandátumról lemondok, azután be sem várva a nagy temetést, amelyen a pokoli hőségben részt venni úgysem akartam, hazatértem.
 
Itthon értesültem, hogy rendőrök jártak lakásomon és kerestek, hogy ugyanannak a sorsnak részesévé tegyenek, mint a városban mintegy negyven más magyart, ti. ezeket a nagy ijedtségben a rendőrségre kísérték, és közülük néhányat 24, másokat 36 órán át ott tartottak. […]
 
Néhány nappal később Litsek Zoltán barátom mosolyogva meggratulált, mert mégiscsak képviselő maradtam. Közölte Brediceanu Caius elbeszélését, aki ekkor mint nemzeti párti jutott a kamarába. Caius barátunkat bosszantotta álláspontom, mert szerinte világos, már másodízben azért térek ki a képviselőség elől, mert én itt a „nem, nem, soha!” elvet képviselem. Ezért ő és néhány barátja, amikor a kamarában lemondásomat előterjesztették, és az elnök feltette a kérdést: elfogadja-e a ház a lemondást, hangosan nem-et kiáltottak, és mivel igenlés sehonnan sem hangzott, az elnök kimondotta a határozatot: a ház a lemondást nem fogadja el.
 
Brediceanu tényleg abban a hiszemben lehetett, hogy terve sikerült. Csakhogy a román képviselőházban nem mindég az jut a jegyzőkönyvbe és naplóba, ami az ülésen elhangzott. Ez esetben is így történt. Amint Hans Otto Roth, a német parlamenti csoport elnöke tudomást szerzett a történtekről, magyarázatot kért Willer Józseftől, a Magyar Párt parlamenti csoportja főtitkárától, aki kijelentette: távol áll tőlünk a szándék a megállapodást megszegni, ezért ketten felkeresték az elnököt és rávették a határozat módosítására.
 
Így mégsem maradtam képviselő, noha az aradi tagozat is mindent elkövetett az országos pártvezetőségnél ennek érdekében. […]
 
Az aradi mandátum megszerzésével és az arról való lemondással nagy elismerésre találtam nemcsak a romániai és magyarországi németség politikai vezetői, de a genfi kongresszusokon képviselt más német csoportok képviselői előtt is. Ennek egyik jele volt, hogy amikor néhány héttel a lemondás után a harmadik kongresszuson megjelentem, a német csoportok által akkor megindított Nation und Staat szerkesztői (Uexküll-Güldenband Ferdinand báró és Brandsch Rudolf) arra kértek, hogy a folyóirat bemutatkozó számába írjak cikket, és a jövőben legyek ennek munkatársa. A cikk Mussolini, Mello-Franco und die Times címmel jelent meg. A Münchener Neueste Nachrichten genfi megbízottja is felkért, hogy augusztus 20-iki számában – amelyet az európai kisebbségek helyzetének bemutatására szánt – ismertessem a magyar kisebbségek életkörülményeit. Erre is vállalkoztam. A Nation und Staat októberi számában névtelenül, de meglehetős részletességgel írtam a romániai magyar kisebbség politikai út-választásairól, amelyek végül a kisebbségi blokkhoz vezettek.
 
A németekkel ilyetén barátkozást és érdekeiknek szolgálatát szükségesnek tartottam, mert reméltem, hogy előzékenységünk, áldozatunk a kisebbségi választási blokk létrejötte érdekében, talán további politikai együttműködést is eredményezhet, amit fontosnak tartottam, és emellett megszüntetheti azt az áldatlan állapotot, amely Szatmár-Nagykároly vidékén a regermanizálási törekvések következtében előállt, amelyben sok magyar lélek megerőszakoltatása napirendre került. Ez ügyben az érintkezést már akkor felvettem a német párt parlamenti csoportjának elnökével, Hans Otto Rothtal, amikor a mandátumról való lemondás ügyében Bukarestben jártam.
 
Sajnos fáradozásom eredménytelen maradt. Ez azután rövidesen arra késztetett, hogy a kizárólag önző német kisebbségi politikát és a magyar érdekeken való kíméletlen átgázolást nyilvánosan is megbélyegezzem, és magamtól elhárítsam a magyarországi német vezetők részéről ismételten hozzám intézett kérés teljesítését, hogy a magyar közvélemény előtt, az egyetemes kisebbségi érdekek szempontjából, a német kisebbség kívánságaival szemben több megértés tanúsítását igényeljem. […]
 
A szöveget gondozta és szerkesztette: Szilágyi Aladár
 

Impresszum   -   Szerzői jogok