Jakabffy Elemér emlékiratai (5.): 4/5

 
Amikor a termet elhagytam, elém állt a hadsereg képviselője, bemutatkozott és meggratulált, mert – amint mondotta – ilyen szép beszédet még nem hallott.
 
Délben Sulyok közölte a rendőrség kiküldöttének megjegyzését is: „Jakabffy nagyon szépen beszélt, csak azt a pacsirtát hagyta volna el…!” […]
 
1926. február havában lezajlottak a községi választások. Ezeknél kérdéses volt: kíséreljünk-e meg reálpolitikát, vagy haladjunk a tömeghangulat után, amely természetszerűleg nem felejthette azokat a súlyos sérelmeket, melyeket négyévi kormányzása alatt a liberális párt a magyar kisebbségen ejtett.
 
Nekünk pártvezéreknek nem volt könnyű feladatunk. Ezt még súlyosbította a liberálisok kétértelmű magatartása. Mindennek ellenére reá vehettük tagozataink legnagyobb részét, hogy a kormány lajstromán jelöljenek a városi és községi képviselőtestületekbe.
 
A kisebbségek ilyetén segítségével a liberális párt Erdély legtöbb városának képviseletében többséghez jutott, de mi is elértük, hogy végre komoly tényezőként emelhettünk szót a tanácstermekben.
 
Ennek a választásnak sikere után, 1926 tavaszán Brătianu Ionel szükségét érezte annak, hogy a kormányhatalmat olyan valakinek adja át, akit csak helytartójának tekinthet, akitől a hatalmat bármikor visszaveheti. Így került a miniszterelnöki székbe Averescu tábornok, olyan párt élén, amelynek parlamenti képviselete ekkor hiányzott, és a Magyarországtól átcsatolt részeken pártszervezetei is gyengék voltak. Mivel azonban Brătianu visszalépése előtt olyan választói törvény szavaztatott meg, amely szerint az a párt, amely a szavazatoknak legalább 40%-át nyeri el, többséginek minősül, és ezért az összes mandátumok felét kapja meg, és a másik feléből annyit, ahány százalékot a szavazatokból elnyert, Averescunak reménye lehetett ahhoz, hogy ha az erdélyi kisebbségekkel a törvény értelmében választási kartellt köt, a szükséges 40%-ot elnyeri.
 
Amint ismeretes, már 1923 októberében a Magyar Párt az Averescu vezetése alatt álló Néppárttal megkötötte a csucsai paktumot, amely rendelkezéseket tartalmazott arra az esetre, ha ez a párt uralomra kerül. Amikor azonban Ugron István pártelnökünk a liberálisokkal a községi választásokra vonatkozólag megállapodásra jutott, felmondotta a csucsai paktumot. Ezért most, amikor Averescu tényleg hatalomhoz jutott, Ugron István – anélkül, hogy velünk érintkezésbe lépett volna – lemondott, és a párt vezetését Bethlen György grófra bízta. Ezzel szabaddá lett az út az újabb tárgyalásokhoz, és csakhamar választási kartell jött létre, amely a magyar kisebbség részére a képviselőházban 16 és a szenátusban 12 helyet biztosított.
 
Természetesen ennyi mandátum közül válogathattam volna, hiszen mindenki magától értetődőnek tartotta, hogy én is törvényhozó leszek. Nem volt könnyű feladat elhárítanom e megtiszteltetést. Azzal nem védekezhettem, hogy nyelvtudásom hiányos, mert jelöltjeink négyötöde még annyit sem tudott románul, mint én. Semmi értelmét sem láttam azonban annak, hogy törvényhozó legyek, hiszen a parlamentben működni úgysem tudok, itthon pedig elég munkát hárított reám folyóirataim szerkesztése és más kulturális feladatok elvégzése.
 
Sokan voltak most is, akik nem helyeselték a kormánnyal megkötött paktumot. Egyesek mandátum-nem-vállalásomból arra következtettek, hogy én is a helytelenítők közé tartozom. Ezért, hogy szolidaritásomat igazoljam a párt többi vezetőivel, élénken részt vettem a választások előkészítésében, sőt a korteskedésekben is.
 
Amikor 1926. május 16-án Goldiş Vazul az új kormány vallás- és szépművészeti minisztere Lugosra érkezett, az általa megrendezett népgyűlésen is részt vettem, majd a tiszteletére adott ünnepi vacsorán is. Itt elmondott felköszöntőmben hivatkoztam arra, hogy a miniszter a népgyűlésen visszaemlékezett arra, hogy 20 év előtt Lugosról hirdette az aktív politika szükségességét, és az ő akkori zászlóbontása juttatta a nemzetiségiek jelentékeny csoportját a magyar parlamentbe. Engedje meg tehát, hogy én a parlamentbe jutott Goldiş Vazul egyik első beszédéből olvassak fel olyan részletet, amely megítélésem szerint elvitathatatlan igazságot hirdet.
 
Ez a szöveg a nép anyanyelvén a felekezeti iskolák fenntartásának és fejlesztésének szükségességét tartalmazta, mint az erkölcsös nevelés legjobb eszközét. Felszólalásom végén arra kértem a minisztert, hogy a húsz év előtt a magyar képviselőházban hirdetett elveit, most kormánya által valósíttassa meg.
 
Érthető, hogy ez a beszédem nagy feltűnést keltett a jelenvolt románok és a kisebbségek képviselői között. Goldiş miniszter meleg kézszorítások közepette jelentette ki: nagyon örvend, hogy régi fejtegetéseit emlékezetébe idéztem, és ígérte, hogy az akkor elmondottakat a hatalom birtokában érvényre juttatni igyekszik.
 
Hogy ez csak frázis és az Averescu-kormány idején sem módosult a közoktatás terén az Anghelescu-szellem, természetes volt, hiszen ez a kormány a liberálisok járszalagján haladt. De nem teljesültek a választási kartellel kapcsolatban kapott más ígéretek sem, úgyhogy a magyar közvéleményben megerősödött a felfogás: többé nem támogat kormányt, hanem lehetőleg kisebbségi blokk útján igyekszik magának parlamenti képviseletet biztosítani. […]
 
I. Ferdinánd király egészségi állapotának gyors hanyatlása, valamint Károly trónörökös és a liberális hatalmi tényezők között létező áthidalhatatlan ellentét sürgősen szükségessé tették a trónutódlás kérdésének rendezését. Ezt a liberálisok nem bízhatták az Averescu-kormányra, ezért váratlanul lemondatták, és egy néhány napos Ştirbey-kormány után ismét Brătianu Ionel került a miniszterelnöki székbe.

Impresszum   -   Szerzői jogok